A harcművész már több évtizede járta az új vadnyugatot, és ezalatt számtalan dolgot látott

már, ám a föld felett jó száz méterrel lebegő gépmadár egyszerűen lebénította az

idegrendszerét. Meglepetéstől és a félelemtől megdermedve bámulta a zöld acéllapok
borította testet és a pilótafülke gonoszul csillogó üveglapját. Látta, hogy a Gatlingok újra
felpörögnek, és valahol az agya legmélyén tudta, hogy hamarosan ő is csatlakozhat a földön
heverő Szergej baráthoz, de jelenleg egyáltalán nem érdekelte. Hiszen hogyan tudná legyőzni
az égen repkedő ellenséget?
- Mi a kurva élet faszára vársz még?! - ordított rá a lány a barlang biztonságából. - Ha nem
sietsz, az a szardarab szét fog trancsírozni mint egy kibaszott szelet húst!
Ez hatott. A férfi villámgyorsan vetődött vissza a sziklák biztonságába, de így is csak pár
pillanattal előzte meg a golyózáport, ami kilyuggatta a földet azon a helyen, ahol nemrég még
ő állt.
- Ez mocskosul közel volt! - kommentálta a dolgot a társa. - Legközelebb légyszíves ne aludj
el két kibaszott géppuska előtt!
- Csak leblokkoltam egy kicsit - mentegetőzött a harcművész.
A lány már nyitotta volna a száját, hogy kifejtse a szitokszavakkal gazdagon megtűzdelt
véleményét a kis leblokkolásokról, ám a kívül felharsanó többszörösére erősített férfihang
elnyomott mindenki mást a 23-as bánya közvetlen közelében.
- Itt Igel rendőrtiszt, a Védett Város által megbízott tisztviselő. Tudom, hogy a barlangban
vannak, és követelem, hogy azonnal hagyják el azt. Amennyiben egy percen belül nem
tesznek eleget a kérésemnek, azzal feljogosítanak bármiféle erőszak alkalmazására,
amennyiben az az önök birtokában lévő, eltulajdonított Belépési Engedély visszaszerzésére
irányul, vagy a fent nevezett ügy megbízóim számára kedvező végkimenetelét segíti elő -
mennydörögte a hangszóró, majd néma csönd ült a tájra.
- Úgy tűnik most ellenfelemre akadtam, de biztosítalak, hogy harc nélkül nem halok meg -
jegyezte meg a harcművész.
- Nem mintha meg akarnálak bántani, de szerintem nem sokat számítana - mondta a lány,
miközben lemondóan legyintett. - Az a helyzet, hogy nagyobb szarban nem is lehetnénk. A
pisztolyom vagy a te öklöd kevés ahhoz, hogy lekapja onnan azt a kurafit, ráadásul ha van pár
rakétája, még innen is leszedhet minket. Igazán nem ártott volna a fiúknak egy nagyobb fúró,
amikor ezt a szart vésték ki a sziklából. És ha már itt tartunk...
A harcművész csak bólogatott az egyre hevesebben beszélő társa szónoklatára, de közben az
esze valahol egészen máshol jár. Felrémlett neki a megboldogult Szergej testvér, ahogy ott
lent, azt ecseteli neki, miért is eltéveszthetetlen a 23-as bánya a felszínről.
- Először is ez nem egy síkságba vájt nagy lyuk, hanem egy legalább száz méter magas hegy.
A másik pedig, hogy van egy félig lezuhant fúró a tetején, amit már csak a hirtelen szilárduló
fémkábelek tartanak a helyén.
A férfi szinte hallotta ismét, ahogy a szerzetes erős orosz akcentusával éppen a bánya
ismertetőjeleit ecseteli.
- Van egy félig lezuhant fúró a tetején.
A megoldás villámként cikázott át az agyán. Az egyik másodpercben még Szergej testvér
szavait próbálta visszaidézni, a másikban pedig már ott ült a fejében a kész terv, bevetésre
várva. Általában nem hozott hirtelen döntéseket, azonban tudta, hogy most nincs idejük
alaposabban megfontolni minden egyes lehetséges buktatót. Csak egy esélyük van. Ha a terve
beválik élni fognak, ha nem, mindketten ledarálódnak a Gatlingek acélzáporában. Szinte
ijesztően egyszerű a képlet.
- Próbált meg rávenni, hogy csökkentse a repülési magasságot! - szólt oda a lánynak, és nem
törődve a tiltakozásával, már neki is vágott a bánya járatainak, arra, amerre a felfelé vezető
lépcsőt sejtette.
 Megérzései ezúttal sem csalták meg, így hamarosan rálelt egy hatalmas belmagasságú, kör
alakú teremre, aminek a fala mentén kőbe vájt csigalépcső kígyózott a hegy teteje felé.
Kettesével, néha hármasával szedte a fokokat, miközben hallotta lentről a lány kiabálását, és a
Colt dörrenéseit. Csak remélni merte, hogy társa ki tud találni valami értelmeset, és nem
hajszolja magát öngyilkos akcióba.
Ha lehet, még jobban megszaporázta a lépteit, mit sem törődve azzal, hogy a keskeny lépcsőn
könnyen megcsúszhat és a mélybe zuhanhat. Csak egy cél lebegett a szeme előtt: minél
hamarabb elérni a tetőt, kerül amibe kerül. Tekintetét mereven az eget jelentő, egyre nagyobb
kék körre meresztette, és, ha lehet, még nagyobb sebességre kapcsolt. Még sosem futott így,
és ezt éreztette is vele harcban kimerült teste. A tüdeje szúrt, ruhái izzadtságtól átitatva
tapadtak a testére. Valahányszor csak levegőt vett, úgy érezte folyékony parázs csúszik le a
tüdejébe, annyira száraznak és forrónak tűnt a sivatagi levegő. Úgy érezte, menten összeesik,
lábai már majdnem összeakadtak.
És akkor kiért. Valóságos vetőcsőből kirobbanó torpedóként ugrott ki a hegy tetejére,
szomjasakat kortyolva a sivatag meleg levegőjéből. Izzadtságban fürdő mellkasa szabályosan
emelkedett és süllyedt, miközben engedélyezett magának majdnem tíz másodpercet a
pihenésre, aztán munkához látott.
Pár pillantással felmérte a sziklás fennsíkot, ami a száz méteres domb tetejét alkotta, és
hamarosan meg is találta amit keresett. A hatalmas, több tonnás fúró valóban ott lógott, félig a
szilárd talajon, félig a semmi fölött. Fenyegető, matt feje már a föld felé fordult, de a több
tucatnyi kar vastagságú acélsodrony még megtartotta.
A harcművész már korábban is hallott egy keveset a hirtelen szilárduló acélkábelekről, hála
néhány barátjának, akik felettébb jártasnak bizonyultak a régi világ technikájának e terén, így
tudta, hogy egyetlen gombbal ismét cseppfolyóssá változtatható az összes fém kötél. Újra
nekiállt átnézni a fennsíkot, és hamarosan meg is találta azt, amit keresett, bár nem a
legszerencsésebb helyen. A fúró törzsén egy tenyérnyi tűzpiros gomb éktelenkedett, amit apró
kis huzalokkal kötöttek össze az acélkábelekkel. A harcművész tudta, hogy ha megnyomja,
azzal elindítja a fúrót az utolsó útján, ami a helikopteres Igel rendőrtiszt halálával fog
végződni, ám ő is vele megy, hiszen nem maradna ideje leugrani a mozgásba lendült testről.
Csak egy pillanatig habozott.

A lány igyekezett magát a lehető legapróbbra összehúzni, miközben azon imádkozott, hogy a
helikopterben ülő Igel rendőrtisztnek ne jusson eszébe a biztonság kedvéért még egy sorozatot
belőni a barlangba. Igaz, hogy a kő, aminek a hátát vetette, megóvná a szemből jövő
sorozattól, de a gellert kapott lövedékek közül pár szinte biztosan eltalálná a szűk helyen.
Hallotta, hogy a rotorok zúgása egyre csak erősödik, de még így is megkockáztatott egy
pillantást, hogy lássa, a helikopter valóban ereszkedik. Igel rendőrtiszt bevette a cselt és most
mohón kormányozta közelebb és közelebb a földhöz a gépét, hogy minél előbb rátehesse a
kezét a barlang bejáratától pár méterre heverő Belépési Engedélyre.
Már csak húsz méterre járt a földtől, amikor a lány komolyabban fontolóra vette, hogy mi
történik akkor, ha a harcművész terve, bármi is legyen az, nem válik be. A coltjában még
hagyott két töltényt, ha másként nem megy, ő maga is lelőheti. Már ha ő a gyorsabb, és a férfi
nem visel golyóálló mellényt.
Már csak tizenöt méter. A lány kicsattintotta a forgótárat a helyéről, és ellenőrizte az utolsó
két töltényt, majd felkészült rá, hogy amint meghallja az első lépéseket előugorjon a fedezéke
mögül és tüzeljen.
A következő pillanatban felrobbant a világ.

A hatalmas fúró enyhén nyikorogva adta meg magát a gravitációnak, és átbillent a fennsík
szélén, hogy a következő másodpercben már nyaktörő sebességgel száguldjon lefelé,
egyenesen a helikopter irányába. A több tonna fém halálos fegyverré változott, ami
könyörtelen precízséggel sújtott le a helikopter törzsére, elhajlítva a rotorokat, kettészakítva a
fémtestet, berobbantva a benzintankot. Igel rendőrtiszt és a harcművész után csak egy
hatalmas, vakító erejű lánglabda maradt az égen, az is csak addig, amíg a két szerkezet roncsa
keményen a földbe nem csapódott, mindössze pár méterre a barlang bejáratától.
Fémszilánkok és darabokra robbant alkatrészek szóródtak szerteszét, nem egy a lánynak
fedezéket adó sziklába csapódott bele, több centi mélyen. A tonnás testek becsapódása
hatalmas mennyiségű port vert fel, így a látótáv percekig szinte nullára esett vissza. A
homokszemek, akárcsak egy kaptárnyi dühös méh, eszeveszett tempóban szálltak a
levegőben, kaotikus pályákon, a napot is eltakarva.
Ahogy a sivatag lassan megnyugodott, és a nagy mennyiségű por újra leülepedett, látni
lehetett, hogy a zuhanás nem mindkét férfi életét követelte: a roncsoktól alig pár méterre egy
hatalmas alak tántorgott, kék színű, kegyetlenül összeszaggatott ruhában. Bal szeme helyén
már csak egy kráter maradt, testét pedig több tucat friss vágás borította, de még így is maradt
benne elég erő, hogy viszonylag egyenesen járjon.
Bal keze, amiről csak egy ujj szakadt le, vakon tapogatózott az övén, és hamarosan meg is
találta, amit keresett. Egy nehéz, forgótáras pisztoly agyát.
- Maguk nem győzhetnek le engem! - motyogta Igel rendőrtiszt, miközben egy újabb lépéssel
közelebb szenvedte magát a barlang bejáratához. - Maguk túl kevesek ahhoz, hogy egy ilyen
pontosan kidolgozott tervet megakasszanak! Az a helyzet, kedvesem, hogy csak a
vakszerencsének köszönheti azt, hogy nem futott bele a kelepémbe azzal a nyüves Belépési
Engedéllyel. De most már mindegy, hiszen elértem azt, amit akartam!
Ezzel lehajolt, és felvette a földről a kicsit megperzselődött szélű, tenyérnyi műanyagkártyát.
- Most, hogy ez megvan, nyugodtan nekiláthatok a takarításnak! - A férfi előrántotta az
övéből a revolvert, ami szinte abban a pillanatban ki is repült a kezéből.
Igel rendőrtiszt szemei elkerekedtek a meglepetéstől, miközben mereven bámulta bal kezét.
Aztán a következő pillanatban meglátta ellenfele körvonalait. A harcművész ott állt közvetlen
mellette, egy karcolás nélkül. Testét különös, halványkék színű fényaura övezte, szeméből az
elszántság sütött. Csak egyszer csapott le ökölbe szorított jobbja, de az elégnek bizonyult.

A nap már lassan lebukott a horizonton, de még mindig nem álltak meg pihenni, noha a 23-as
bányát, és a bejárata előtt heverő kiégett roncsokat jelző hatalmas füstoszlop már több
mérfölddel elmaradt mögöttük. Gyalog haladtak, hatalmas hátizsákokkal és fejenként egy
vándorbottal felszerelve, egyenesen északkeletnek.
- Tudod - szólalt meg végül a több órás hallgatás után a lány -, én még mindig nem értem,
hogy élhettél túl egy ilyen kibaszott nagy zuhanást. Ráadásul egy karcolás nélkül!
- A tudatkontroll - felelte a harcművész. - A szélsőséges körülmények megkönnyítik a
technika elsajátítását, és növelik annak erejét.
- Mindenesetre nagy mázlink volt, hogy végül meg tudtuk tartani a Belépési Engedélyt. Azt
hiszem, ezek után mindig a szívem fölött fogom hordani.
- Miért? Csak nem babonás vagy?
A lány már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor eldördült az első lövés, ami
egy hatalmas krátert robbantott a törzse bal oldalába, a tenyérnyi műanyaglappal együtt a
szívét is apró cafatokra robbantva. A második töltény a nyakát találta el, így a támaszát
vesztett feje messze szállt a sivatagban.
A harcművész úgy érezte lebénul. Csak állt ott, és nézte, ahogy a megcsonkított test némán a
földre hanyatlik, végérvényesen jelezve: meghalt a lány, és vele együtt a remény, hogy
további küzdelmek nélkül jut be a Védett Városba. Nem mintha számítana, hiszen a rejtélyes
orvlövész hamarosan vele is végezni fog. Azonban a következő lövés nem jött, hiába várt rá
tíz másodpercet, egy percet, negyed órát.
 Végül a tisztelet jelét mutatta a lány holtteste felé, majd megfordult, és elindult arra, amerre a
lába vitte. Nem kellett sokáig gyalogolnia, hamar megtalálta azt, amit keresett: a sivatag
homokjából egy régi közlekedési tábla állt ki, rajta a felirat, mi szerint Gerinctépő selejtezőt
rendeznek egy onnan harminc mérföldre eső kisvárosban, Lake Millsben. A harcművész
szomorúan sóhajtott egyet, majd elindult a jelzett irányba...