A középkori magyar állam megerősödése I.

Károly idején
Az Árpád ház kihalása után (1301) az ország előkelői számára a legfontosabb kérdés az uralkodó
személyének kiválasztása volt. A trónt végül az Anjouk nápolyi ágából származó Károly szerezte meg,
aki I. Károly (1308-1342) néven lett korszakos jelentőségű uralkodó. (Tévesen, de általánosan
elterjedt módon Károly Róbertnek nevezik.)

A hatalom konszolidációja I. Károly trónra kerülése után:

Megkoronázták 1301-ben, 1308-ban is, de törvényesnek az 1310-es szertartás számított
(Székesfehérvárott a Szent Koronával az esztergomi érsek végezte a szertartást). Uralkodását mégis
1308-tól szokás számítani, mert a magyar nemesség többsége ekkor elismerte magyar királynak. A
leghatalmasabb tartományurak azonban továbbra is dacoltak a királyi hatalommal, ezért I. Károlynak
fegyverrel kellett megtörni uralmukat (pl. 1312 rozgonyi csata). Csák Máté hatalma oly mértékben
veszélyeztette a király biztonságát, hogy I. Károly székhelye Csák haláláig Temesváron volt, ami
biztonságos távolban volt az oligarcha által ellenőrzött felvidéki területektől. Csák Mátét nem tudta I.
Károly legyőzni, csak a tartományúr 1321-ben bekövetkezett halála után sikerült a királynak végül
megszilárdítani a hatalmát a teljes ország fölött. A politikai hatalom megszilárdulásában szerepet
játszott még az is, hogy az uralkodóhoz hű köznemesi családok közül többeket bárói rangra emelt (pl.
Lackfyak, Széchyek, stb).

Királyi jövedelmek az Anjouk korában:

Károlynak ahhoz, hogy a hatalmat meg tudja erősíteni, a királyi jövedelmeket is növelnie kellett.
Ehhez a kiskirályoktól visszaszerzett területek egy részét saját kezelésben tartotta, így növelte a
földbirtokból származó jövedelmét, de az önmagában nem lett volna elegendő. A kincstári bevételek
fő forrását nem a birtokok, hanem egyre növekvő hányadát a regálék jelentették már a XIII. század
második felében is. I. Károly tehát a gazdasági élet fellendítésére átfogó reformokat valósított meg.
Újjá szervezték a magyarországi nemesfémbányászatot, a bányászoktól szedett bányabér (urbura)
egyharmadának átengedésével és földbirtokcsere megszüntetésével a magán földesurakat is
érdekeltté tette a bányák feltárásában. Bár a pénzverés korábban is királyi monopólium volt, I. Károly
volt az, aki ezt a jogot következetesen érvényesítette. A pénzverő kamarák intézték a kibányászott
nemesfém beváltása készpénzre, a kötelező beváltás során pedig a királyi kincstár volt komoly
bevételek ez jutott (kamara haszna). Kereskedelem fellendítése érdekében elengedhetetlen volt a
stabil pénz használata. 1325-ben bevezette a firenzei mintájú értékálló aranyforintot, aminek
váltópénze az értékelő ezüstpénz, a dénár volt. A stabilitás érdekében I. Károly felhagyott a korábbi
uralkodók által gyakran bevetett pénzrontással. Az értékelő pénz bevezetése miatt az uralkodó
bevételeinek egy része kiesett, ezért I. Károly bevezette az első, jobbágyok által fizetett állami adót, a
kapuadót. Az adóalap a jobbágytelek volt, ami után 18 dénárban határozták meg az adó összegét.
Ennek a fajta adónak többek között az az előnye, hogy a regáléknál sokkal könnyebben kalkulálható a
bevétel nagysága.

Külkereskedelmi kapcsolatok:
A bányászat fejlesztése érdekében cseh bányászokat hívott az országban, akiknek a szaktudása – a
többi bányászati reformmal kijelöli kiegészülve – biztosíték lehetett az ágazat sikeresebbé válására
(lásd bányavárosok alapítása). I. Károly a kiemelt célja volt az ország külkereskedelmi kapcsolatainak
fejlesztése, bekapcsolása az európai gazdasági körforgásba. Az uralkodó a kereskedelmet is
megadóztatta. Ezt a jövedelmek harmincad vámnak nevezték, ha eddig felé folyt az áruszállítás, akkor
huszadnak. Ezek összege nem volt magas, ezért nem jelentettek nagy terhet a kereskedők számára,
viszont összességében az uralkodó számára jelentős bevételt jelentettek. Magyarország elsősorban
iparcikkeket, kész termékeket, levantei luxuscikkeket importált, majd ezek egy részét tovább
szállították kelet és dél felé (Moldva, Havasalföld), még az export a nemesércre, a lábon kihajtott
marhára és a borra épült. A reformoknak köszönhetően Magyarország bekapcsolódott a nemzetközi
kereskedelem vérkeringésébe. A területi viták rendezése mellett a külkereskedelem fellendítése volt
az 1334-ös visegrádi királytalálkozó elsődleges célja. Miután a cseh és a lengyel király – I. Károly
közbenjárásának köszönhetően – békét kötött, három uralkodó meg a megállapodott két Bécset
elkerülő kereskedelmi útvonal létrehozásában. Bécs árumegállítói joga előnytelen volt mind három
ország kereskedői számára, az új útvonalak segítségével viszont a kereskedők könnyebben juthattak
Nyugat-Európában.

A reform politika mérlege:

A király külpolitikája is a konszolidációt és a gazdasági fellendítését célozta. A szomszédos országok
többségében békés viszonyra törekedtek törekedett. Havasalföld felé azonban vezetett egy
hadjáratot, ahol nagy vereséget szenvedett. Maga a király is alig tudott elmenekülni. A reformok
sikeressége érdekében a kiskirályok legyőzése után új alapokra helyezték az ország kormányzatát és
hadszervezetét. I. Károly új elitet emelt fel a saját híveiből. Jelentős befolyást kaptak egy-egy ország
rész fölött, hiszen az igazgatási feladatok mellett ők feleltek az adó szedését, bírói felhatalmazásuk is
volt, ők vezették hadba a király hívására a banderiális haderőt. Ezek a támogatók magánbirtokokat és
hivatali birtokokat kaptak a királytól. Ez utóbbi adományok azonban nem személyhez, hanem
hivatalhoz kötöttek, azaz csak addig kezelhette a megadományozott, amíg a hivatalt betöltötte
(honorbirtok). A legfőbb országos méltóságok: a nádor (a király helyettese), a vajda (Erdély
kormányzója), a bán (Horvátország kormányzója) és a tárnokmester (a regálék kezelője).

I. Károly 1342-ben bekövetkezett halálakor biztos anyagi alapokon nyugvó, politikailag konszolidált és
működőképes államszervezettel rendelkező országot hagyott hátra legidősebb fiára, i. (Nagy) Lajosra
(1342-1382). Lajos a magyar trón mellett a lengyel királyi címet is meg örökölte, jelentősen
megnövekedett térségben a befolyását.