Kányádi Sándor: A három lusta

Volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. S volt nekik három szép szál, de
semmirevaló legény fiuk. Szépek voltak, daliásak, és olyan lusták, hogy még a nap is elálmosodott,
ha rájuk sütött. Márpedig minden áldott reggel rájuk sütött, ott hengergőzött a hasukon, míg maga is
el nem szenderedett a háromszéles paplanos ágyban. Ott szundított a nap a három lusta legénnyel,
míg a harangozó, aki hiába várta, hogy delet húzhasson, mérgében meg nem rántotta a
harangkötelet. Erre aztán a nap talpra ugrott, s felsietett a delelőre, hogy nekilásson az ebédjének.
Ilyenkor a három lusta legény is feltápászkodott, és úgy, ingben, gatyában odaültek az
asztalhoz, hogy megegyék a nagy tál paszulylevest, amit az édesanyjuk, ha zúgolódva is, de minden
reggel ott hagyott nekik, hogy azért éhen ne vesszenek.
Így ment ez napról napra. A falu dolgos emberei jókat nevettek az álmosan delelőre siető
napon.
– Eszik már a lusták a fuszulykát – mondták, és nekilátott ki-ki a maga ebédjének.
A két szegény öreg szülő meg ilyenkor majdnem hogy föld alá süllyedt szégyenében.
Fogadkoztak is magukban, hogy holnaptól aztán, törik-szakad, munkába állítják a legényeket is. De
csak a fogadkozásnál maradtak, mert sem szép szóval, sem szigorúval, de még fenyegetőzéssel,
veréssel sem tudták rávenni a három mihasznát, hogy valamit is dolgozzanak.
– Legalább a munka temetésére mennétek el, ti három semmirekellő!
– Hát oda, látja-e, szívesen elmennék – mondták egyszerre mind a hárman.
– Még a sírját is megásnám – mondta a legnagyobbik.
– Én még a sírját ki is falaznám, hogy kényelmesebben nyugodhassék – vállalkozott a
középső.
– Én olyan koporsót csinálnék neki, hogy még az Ítélet napján se tudjon kibújni belőle –
fogadkozott a legkisebbik.
– Hát akkor úgy legyen! – mondta az apjuk. – Itt a csákány, a lapát meg az ásó – adta kezébe a
nagyobbiknak. – Ott a kert végében el is kezdheted a sírásást.
Kőmíveskalapácsot, vakolókanalat vett elő, s odaadta a középső fiának.
– Téglát, meszet, meg ami kell még, találsz a fészerben.
A kisebbiket meg a gyalupad mellé állította, megmutatta a szerszámokat s a koporsónak való
deszkát.
– Amikor elkészültök, szóljatok, hogy annak rendje-módja szerint papot is hívjak – mondta az
apa, s azzal otthagyta őket, s kiment a mezőre aratni.
A három lusta meg nekilátott, de serényen, a munkának. Azaz csak látott volna, de azt se
tudták, hogyan fogják a szerszámot.
A nagyobbik már az első nekirugaszkodásra saját magát kólintotta főbe a csákánnyal.
A középső a tégla helyett az ujjára koppintott.
A kisebbik meg fordítva fogta a gyalut. A fűrésszel, szerencsére, már nem is próbálkozott.
– Hívhatom-e a papot? – jött haza estefelé az apjuk.
Szégyenkezve álltak a legények. Szemlesütve vallották meg, hogy hozzáértés nélkül még
eltemetni sem lehet a munkát tisztességesen. Éppen ezért megállapodtak, hogy megtanulják: egyik a
földmunkát, másik a kőmívességet, harmadik az asztalosságot, de csak azért, hogy ha már szavukat
adták, akkor el is tudják temetni a munkát.
Így is történt. Másnap már a nagyobbik a kútásók mellett, a középső a kőműveseknél, a
kisebbik meg az asztalosoknál inaskodott.
S három esztendő múlva, amikor fölszabadultak, már csak nevettek a régi vállalkozásukon.
Dehogyis akarták ők eltemetni a munkát.
A nagyobbik máig is a legjobb kútásó a környéken. A középső olyan házakat épít, hogy
csodájára járnak. S a kisebbiknek még álmában se jut eszébe, hogy koporsót csináljon, amikor olyan
ajtókat, ablakokat, no meg bútort tud fabrikálni, hogy még a volt mestere is leveszi a kalapot előtte.