NNCL163-27Av2.

Wayne Chapman
Észak Lángjai

Walhalla Páholy
BUDAPEST 1992
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wayne Chapman
Banners of Flame
Pendragon Books, 1990
Published by Pendragon Publishing Co., Inc., London
Copyright ©1988 Wayne Mark Chapman

Fordította Gáspár András és Novák Csanád

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát.
All rights reserved!

A címlapon Boros Attila festménye

A címerek Zsilvölgyi Csaba munkái
A térképeket Kádár Enéh készítette
Tipográfia: Deierl András és Marjai Csaba

Hungarian translation ©1992 Gáspár András és Novák Csanád

With the most sincere written consent of the Author
Hungarian edition ©1992 Walhalla BT.

ISBN 963 7632 02 6

WP-F-200292-13.41.52-3

A kötet kizárólagos terjesztője az Antares Kft. Galaktika könyvesbolt 1091 Budapest, Üllői út 107.

Kiadja a Walhalla Páholy. Felelős kiadó a kiadóvezető. Korrektor: Fenyvesi Dezsőné. Offszetreprodukció:
Zrínyi Nyomda. Szedés, tördelés: Thalamus Tipográfiai Stúdió. A nyomdai munkálatokat az Alföldi
Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés táskaszáma: 7138.6610-14-2. Felelős vezető: Szabó Viktor
vezérigazgató.
Terjedelem: 19 ív
Készült Debrecenben az 1992. évben.
Két" igazi" bárd,
Dorsey Burnette és Karen Carpenter
Emlékének.
Az tesz naggyá, hogy szűnnöd nem lehet,
s hogy sose kezdesz, az a végzeted.
A forgó ég mása csak énekednek,
mindig egy benne a vég és a kezdet,
s amit a Közép nagy hulláma hord
az, ami még lesz s már eleve volt.
 PROLÓGUS
A DAL HAVA

Mintha mennél de itt maradnál

Egy láthatatlan ég alatt
Egy más helyen hol hasztalan már
Nem látható a mozdulat
Nagyon különböző lakásunk
Kettőnket egy börtönbe zár.
Vak a szemed hogy meg ne lásson
Fülem süket hangodra már.
 1.

em könnyű eljutni Murgadorba. A Quiron-tenger nyugati

partján a hajdanvolt Kyr Birodalom úthálózatának
maradványai árválkodnak csupán: szürkén, töredezetten
kanyarognak mérföldek százain át, hogy végül rég leomlott
hidak pilléreihez, szakadékok pereméig vezessék az
elcsigázott utazót. A hegyvidék hágóit mindenre elszánt
haramiák vigyázzák - legtöbbjük a helyi hatalmasságok
zsoldjában áll. A birtokosok kivétel nélkül az ősi módon -
vérrel és vassal - szerezték hatalmukat, s mert nem
büszkélkedhetnek hősi tettekkel, udvartartásuk pompájával pedig
hasztalan igyekeznének elhomályosítani a bérceken túli hercegség, Erigow
ragyogását, különös kedvteléseknek hódolnak.
Murgador grófja - e néven a hetedik - emelt fővel viselte a
Különcök Fejedelme címet. A rossz nyelvek szerint maga
agyalta ki ezt is, akár azt a másikat, melyen maroknyi
alattvalója s számos pribékje még gyakrabban emlegette: a
Kobzos. Jól bánt a hangszerekkel, bársonyos baritonjáról széltiben
csodákat meséltek. Suttogták, regéiben megelevenednek az elmúlt idők - a
világ ifjúkora, a kyr istenségek lakta égbolt, minden szépség
és iszonyat, amit a Nagyok keze s akarata teremtett... És bár
Murgadorba nem visz kövezett út, s karavánok is csak
nagynéha vágnak át rajta Doran, Tarin, vagy az elfek lakta
Sirenar felé, a Dal Hónapjaiban regősök, bárdok, énekmondók
jönnek mindenfelől, hogy nemes versengésben mérjék össze
tudásukat a híres-hírhedt Kobzossal. Jönnek évről évre, noha
nyílt titok, hogy a gróf szinte sosem veszít, s hogy visszafelé,
kastélyától hazáig még hosszabb, még veszedelmesebb ösvény vezet...

2.

babérkoszorúval ékített homlokú férfi és a feketébe

öltözött nő Nyárközép napjának éjjelén érkezett a fogadóba. A
masszív kőépület - akár a nevesincs település hajlékainak
zöme - évszázadok óta lapult már itt, a roppant bércek
árnyékában. A vidéket szélcserzette képű, kevésszavú
emberek lakták, szemük akár a kőszáli sasoké; figyelmüket
semmi nem kerülte el. Az idők folyamán azonban megtanultak
hallgatni, hallgattak hát most is: óvatosságra intette őket a
sokéves tapasztalat. Az első álmukból felvert lovászok
megcsodálták a férfi hátasát: büszke fejtartású, tüzes mén
volt, abból a gyorslábú fajtából való, melyet harcosainak és
nagyjainak nevel az Íjászok Népe. Gazdája, noha kardot és
tőrt hordott, látnivalóan nem volt harcos - dalnokfélének
látszott inkább. Tekintetében, melyet a lomhán mozduló
fogadósra emelt, a kimerülten célba ért vándorok csöndes
derűje lappangott.
- Ki az úr ezen a vidéken? - kérdezte tisztán csengő,
különös zengzetekben gazdag hangján. A feketébe öltözött nő
az eget fürkészte. Kelet felől lassan közeledtek, már-már
összetorlódtak a súlyos viharfelhők.
- Meleg étellel, jóféle itallal és vetett ággyal szolgálhatunk -
mondta megfontoltan a fogadós -, úrral azonban nem. Ezen a
vidéken nem parancsolnak a hágók őrei, a mágusok, a
nagymesterek, de még Toron klánjai sem! Túlzott persze:
esztendőről esztendőre önkéntes adóval biztosította a
hatalmasságok jóindulatát, mint minden épeszű helybéli.
A babérkoszorúval ékített homlokú idegen a nőhöz fordult,
néhány szót váltott vele az Északföldiek érthetetlen nyelvén.
Mosolygott. Elégedettnek látszott. Szobát, forralt bort és
fürdőt rendelt, majd zsákját a vállára vetve nekivágott a
nyikorgó falépcsőnek. Mikor a konyhaajtón ki-kileső
fehércselédek megpillantották, összenéztek s felsóhajtottak: "Milyen jó
kiállású, milyen büszke! Mint valami király..."
A fogadós hosszan nézett a feketébe öltözött nő után. Maga
sem tudta miért, rosszat sejtett. A tornácon állt töprengve,
bámulta a csúcsok körül örvénylő fellegeket; azután, hogy
megdördült az ég, eleredt az eső, vállat vont, sarkon fordult, s
ment, hogy tegye a dolgát, akár a többinek.
...Éjfél is elmúlt már, mire megrakott tálcával a jövevények emeleti
szobájának ajtajához ért. Odakint vad égiháború dúlt, a mennydörgés meg-
megrezegtette az ablaktáblákat, a villámlobbanások nappali világánál
kárhozott lelkekként hajladoztak a fák; a fogadóst, noha nyakas és bátor
férfiként ismerték, megint hatalmába kerítette a balsejtelem. Saját, hosszan
elnyúló árnyékára pillantott, majd borzongva feljebb emelte
lámpását, s bezörgetett. A babérkoszorús utazót szólította,
azon a különös hangzású néven, amelyet alig egy órája,
odalent hallott tőle, s közben rettegett - attól, hogy a feketébe
öltözött nő nyit ajtót, hogy végigméri, s jéggé dermeszti tekintetével...
Csontjaiban érezte a feltámadó szelet: északról, Murgador
fennsíkja felől fújt, nekifeszült a sok vihart látott épület
falainak, s bebocsátásért esdeklőn rázott minden vasalást. Az
udvarban tanyázó kutyák remegve lapultak vackukon,
elkerekedett szemük megannyi kéklő karbunkulus. S
egyszerre felvonítottak, akárha a holdakat pillantották volna
meg a felhőpaplan túloldalán. A siketítő égzengés elnyomta a
vágtába ugró lovak patáinak csattogását; a visszhang
végiggördült a völgyön, s valahol messze, a hegyeken túl ült el.
A fogadós oldalra billentett fejjel fülelt. Úgy rémlett neki,
hangot hall, sóhajt vagy nyögést; s noha valószínűbbnek tűnt,
hogy csak a szél zúg, hogy érzékei űznek gonosz tréfát vele,
óvatosan lenyomta a kilincset, s résnyire nyitotta az ajtót.
Hevesen dobogó szívvel, tétován állt lámpása halvány
fénykörében. Odabent sötétség honolt, kripták, cintermek
homálya; a levegőben édeskés szag terjengett, mely nem a
füstölőszerek vagy a falakra aggatott uscayha-fonatok illata
volt... A fogadós ismét az utazót szólította, majd két
bizonytalan lépést tett előre, s remegő kézzel feljebb csavarta
lámpása lángját.
Arcát hűvös, eső- és földszagú légáram simította végig. A
szemközti ablak tárva-nyitva állt, odakint pokoli táncukat
járták a megtépázott ágak. A tájon elömlő villámfényben
láthatóvá vált az ágytakaró s a jobboldali fal egy darabja.
Fekete foltok éktelenítették mindkettőt.
A fogadós moccanni képtelenül, résnyire nyílt szájjal
bámult. Balra, közvetlenül a lába előtt idegen test hevert, az
oldalán ejtett sebből kiömlött vér beszennyezte tépett
köpönyegét. Az ablak alatt, falnak vetett háttal, tőrét
markolva ült a babérkoszorúval érkezett utazó: tekintetében,
melyet a felföldire emelt, kín szűkölt most, kín és
kimondhatatlan iszonyat. Vállát, mellét rövid, fekete tollú
nyílvesszők ütötték át, bal karján vékony zsinegből font hurok,
melyhez hasonlót a fogadós korábban csak vadorzók övén,
elejtett nyulak és őzek nyakán látott... A dalnok felsóhajtott
megint. Élete lángja kialvóban volt: ahogy moccant, szája
sarkán vér csordult ki, s ahogy a házigazda hozzáhajolt, el is
szállt belőle a lélek; feje oldalra billent, ujjai közül kifordult a
penge, s megzendítette a jobbjának támasztott lant húrjait.
Különös, varázsos hang.
A fogadós megborzongott.
Egy pillanatig úgy érezte, nincs egyedül a szobában. A
valóság pompás szövedéke meghasadt; a lant szavára a
Túloldalról magas, tiszta hang válaszolt, akárha Alborne, a
Bárd sípja zengett volna távoli, napsütötte mezők felett...
Fényesség támadt, azután kihunyt - valami nagyot nyikordult,
a folyosón sietős léptek dobbantak. Egész sereg jól-rosszul
felfegyverzett suhanc sietett a gazda segítségére. Az ajtóban
torpantak csak meg, elkerekedett szemmel bámulták a dúlás
nyomait.
- Kiáltottál, uram... - suttogta egyikük.
Nem én - akarta mondani a fogadós, azután mást gondolt, s lassan ingatta
fejét. - Emeljétek fel! - mutatott az elesett énekmondóra. Ösztönös tiszteletet
érzett iránta, mert szép és különös ember volt, s mert nem adta olcsón az
életét. - Azt a másikat meg - mormolta - tüntessétek el! A férgek közt a helye,
mint minden haramiának!
Körülpillantott a szobában. Nemigen tudta, mihez fogjon legközelebb, de
semmi a világon rá nem szoríthatta volna, hogy lehajoljon a szanaszét gurult
aranyakért. Valami azt súgta neki, a támadókat sem a pénz
érdekelte. Nem tűnt el más, csak a dalnok babérkoszorúja.
S persze a feketébe öltözött nő...

Egy ilanori - az ilanoriak ősi hite szerint legalábbis - sosem

szakad el hazájától, mint ahogy soha nem is hal meg igazán.
Vándorsólyomként ábrázolt lelke - egy a három közül -
alkalmanként pihen csak meg testében, annak pusztulása
után pedig végképp hazaszáll. A Farkas-lélek tovább bolyong
e világ térségein bosszúját keresve, míg mindaz, ami az
Emberből megmaradt, útrakél Kai-Ahnar (az újabb nemzedékek számára
Arel, Krad, vagy valamely más, pyarroni isten) fényessége felé.
A Murgador gyepűjén meggyilkolt dalnok Emberlelke
meghatározhatatlan ideig követte “tekintetével” a
Vándorsólyom röptét. A Farkas távolabbról figyelt szomorú
szemével. Nem volt igazi fenevad - az énekmondó tudta ezt, s
most első ízben bánkódott miatta. Egyre várt, körözött a Fényben,
míg valahol messze, valahol odalent, abban a másik szférában, amelyet maga
mögött hagyott, meg nem pillantotta a lovasokat.
Húszan, legfeljebb huszonöten lehettek. Zömük Szépmező
szívéből indult útnak, néhányan a boszorkánymesterek sötét
birodalmának határán, őrhelyüket másoknak átadva
csatlakoztak a menethez. Most együtt vágtattak felperzselt
mezőkön, úttalan utakon, elnéptelenedett falvakon át, dacolva
a helyi hatalmasságok haragjával, mit sem törődve a
veszedelemmel, a küszöbön álló háborúval; megannyi elszánt
Emberarc, megannyi verdeső szárnyú Sólyom, agyarát
villogtató Farkas.
És a dalnok mosolygott. Lám, nem feledkeztek meg róla.
Most már minden rendben lesz.
Most már megpihenhet.

3.

Quiron-tenger keleti partvidékét Murgador lejtőitől

kétheti járóföld választja el. Gyors lábú hátas nyergében
nyolc-kilenc nap alatt ér célhoz a vándor, egy futármén egy
hét alatt száguldja be ezt a távolságot - Ilanor lovasai nem
egészen öt napot szántak rá, s mint rendesen, ezúttal sem kellett
csalódniuk állataikban.
Napfelkelte előtt egy órával, három irányból közelítették
meg a bércek árnyékában megbúvó települést. A felföldiek
közül alig néhányan látták őket: fantomok gyanánt
bontakoztak ki a ködből, ugrattak át az alacsony hajlékok,
léckerítések felett. Lovaik lábát nem bugyolálták rongyokba,
azok mégis csaknem zajtalanul vágtattak, sebesebben
bármely hátasnál, mely Észak-Ynev rögeit valaha tapodta... A
házőrző ebek mordultak egyet-egyet, aztán elcsendesedtek;
gazdáik pedig eltöprengtek, hátha nem is emberek, hanem
elfek érkeztek seregestül az ódon fogadó udvarára.
A nyeregből leugró alakok öltözéke, fegyverzete persze
egykettőre eloszlatta a kétségeket. Az angyalszárnyként
lebbenő, sötét köpönyegek alatt ezüstveretes tegzek,
tarsolylemezek csillantak, a kápákon nyílpuskák
himbálództak, az ívelt pengéjű, kétélű kardok azonban nem
kerültek elő hüvelyükből. A messziről jött férfiak és nők,
akárha éteri zenére mozdulnának, pillanatok alatt elfoglalták a
számukra kijelölt posztokat. Csendes járásúnak bizonyultak ők
is - mozgásuk a vért ízlelt nagyvadakéra emlékeztette a
szemlélődőt. Azok lépnek így, akik bizton tudják: nincs méltó
ellenfelük a nap alatt.
A csapat vezetője szálegyenes tartású, deres hajú
öregember volt. Markáns sólyomarcára mély barázdákat
vésett a számtalan megpróbáltatás, ujjasára, köpönyegére
mintha az elviharzott évtizedek pora rakódott volna: réges-rég
acélszürkére fakult mindkettő. Acélszürkén villantak szemei is - egy
fiatalabb férfi tekintetét keresték, aki utolsónak, gyalogosan érkezett az
udvarba. Fehér mén követte néhány lépéssel lemaradva, mint afféle tapintatos
jóbarát.
Az öreg magához intette a jövevényt, néhány szót váltott vele
Északfölde rejtnyelvén, majd a tornácon időközben megjelent
fogadósra és háznépére mutatott.
A férfi előrelépett. A fehércselédeknek, mi több, a gazda
lányának is feltűnt, milyen jóképű - és milyen komor.
Magukban azt latolgatták, rokona volt-e a megölt dalnok, s ha
igen, vajon mit szándékszik tenni, hogy a gyilkosokon bosszút
álljon. Akár így, akár úgy, nem szerettek volna a martalócok helyében
lenni. Az északnyugati hegyvidéken veszett hírét költötték az Íjászok
Népének, s a férfi - társaihoz hasonlóan - igencsak veszedelmesnek látszott. A
fehércselédek egyszerre rádöbbentek, örülnének, ha elmosolyodna végre...
Tier Nan Gorduin várt. Az elmúlt esztendők tapasztalataiból
okulva rég letett arról, hogy bármit elsiessen. A sietség
hibákhoz vezet, a hibák fájdalmasak olykor. A fájdalom pedig
alattomos. Nem az acél ejtette sebek fájdalma ez: azt a kínt
egykettőre legyűri a test, feledésre ítéli az emlékezet.
Bizonyos sérülések sajna sokkal lassabban gyógyulnak, s
jobban meggyötrik az áldozatot még a toroniak kristályhegyű
nyílvesszőinél is. Ilyen sebeket kizárólag a legnagyobb
mágusok és a nők osztogatnak - a nemlétező istenek legyenek
irgalmasak ahhoz, aki eléjük kerül...
- Mondd meg nekik - szólt most ilanori nyelven az öreg -, hogy azért az
emberért jöttünk, akit tíz meg tíz napja, Nyárközép éjjelén ragadott el itt a
Sötét. Mondd meg nekik, hogy nem esik bántódásuk. Rebegjenek hálát
jósorsukért a Négy Szélnek és mindazoknak a bálványoknak, akiket errefelé
tisztelni szokás. De mondd meg nekik, hogy az életükért cserébe választ kell
adniuk minden kérdésedre, s hogy minden válasz egyenes legyen és igaz! -
Súlyos sóhajjal félrenézett. - Beszélj!
Gorduin tolmácsolta az elhangzottakat, majd ilanorira fordította a fogadós
szavait. Ügyelt minden hangsúlyra, hisz tudta: Öreg Rik elfogadhatóan beszéli
a Közös Nyelvet, büszkesége tiltja csupán, hogy használja is. Általában véve
idegenkedett mindattól, amit Pyarron, a Dél ajándékozott az emberiségnek -
kivéve talán a kengyel adományát.
- Azt mondja, vártak bennünket. Azt mondja, az elesett az istenek
kegyelmében részesült, nem merészeli érinteni senki. Olyan, mintha csak
aludna...
- Alszik! - emelte fel hangját az öreg. A távolba révedt. - Tovább, Tier,
tovább!
Gorduin néhány kérdést intézett a falubeliekhez.
Eltöprengett. - Ugyanazt mondják mind, amit a nyomok. Öt ló
járt erre a gyilkosság éjjelén. Az ötödik üres nyereggel
érkezett, távozóban pedig észrevehetően kisebb terhet
hordozott a többinél - kivéve azt az egyet, amelyiknek visszafelé nem
akadt lovasa. A támadók a bozótosban rejtőztek el, azután,
hogy jelet kaptak odabentről, felkapaszkodtak a tetőre. Onnét
alighanem kötélen ereszkedtek le az ablakig. Egyikük meghalt
odabent. A háziak elkaparták. A legszívesebben ezt tennék
Murgador grófjának minden pribékjével. Cégéres gazemberek
egytől egyig: közönséges útonállók, szökött fegyencek,
egykori rabszolgakereskedők... - Oldalt lépett, megveregette a
türelmesen várakozó fehér mén nyakát. - Pontosan az történt,
amitől tartottunk - folytatta halkan. - A fiú nem hallgatott az
okos szóra, egymagában indult el Erenből, hogy legyőzze a
Kobzost... - Egy darabig némán állt; élénk szél kapaszkodott
fekete köpönyegébe, szétborzolta egyenes szálú, sötét haját. -
Sikerült felülkerekednie a dalnokok versenyében, átvette a
gróf kezéből a koszorút, azután... - Hátrapillantott, az udvarba
nyíló kaput nézte; tekintetében ott izzott a harag. - Kerülőutat
választott hazafelé. Nyilván megérezte, hogy üldözik, de nem
hitte, hogy a vérét akarják. Nem ismerte eléggé a Kobzost. Ha
ismerte volna, nem bízik meg a nőben, aki alighanem még a
várban csapódott hozzá. - Bosszúsan a földbe rúgott.
Szerelem az első látásra...! Nem gondoltam, hogy hisz még az
ilyesmiben.
Az öreg magához intette három emberét, azután ismét
Gorduinhoz fordult: - Mondd a fogadósnak, hogy mutassa az
utat! Testvérünk épp elég időt töltött idegenek között, és én...
- Tétovázott. - ...szavamat adtam mestereinek, hogy gondunk
lesz rá. Rá, és minden egyébre. Arra a murgadori fenevadra is. Gyerünk!
A bárd a mohos kőkerítésre telepedett, szivarra gyújtott, úgy
eregette a füstöt, mint valami unott, vén sárkány. Várt. A
csúcsokat övező felhőkön túl ragyogott a nap, tekintetének
tüzét percekig állta csak a harmat. A völgyekből egykettőre
kiszorultak az árnyak - Gorduin titkon reménykedett, hátha
megszabadul tőlük ő is, hisz rég megelégelte már
társaságukat. Igen makacs árnyak voltak persze, s maradtak,
ahol voltak: sötétlő glóriával övezték egy Eriel nevű lány
emlékét.
Kemény léptek dobbanására rezzent fel: az öreg érkezett vissza felemelt
fejjel, s mint mindig, szálegyenesen Rik, a Szürke Farkas, a Látó, a
Muzsikások Kapitánya; gyászáról vonássá keskenyedett ajka árulkodott
csupán. A fekete köpönyegbe csavart elesettet ketten hordozták; vertezüst
halotti maszkja tompán fénylett a szürke ég alatt. A harmadik férfi a lantra
ügyelt, azzal a tisztelettel, mely minden valamirevaló mágikus
zeneszerszámnak kijár.
A Szürke Farkas jelentőségteljesen körülpillantott. Tekintete
elidőzött valamennyi emberén s végül a félrehúzódva tűnődő
férfin állapodott meg.
Gorduin, mint aki rossz álomból ébred, nyomban mozdult,
leszökkent pihenőhelyéről. Mialatt társai a lovakat szólították,
már át is vette a hangszert, s értő kézzel simított végig
húrjain.
Az udvarban elmélyült, megsűrűsödött a csend. A
jelenlevőket - felföldieket, ilanoriakat egyaránt - különös
érzetek kerítették hatalmukba. A helybéliek némelyike
derengést vélt látni a bárd ujjai körül, s egyszerre
megsejtette, amit a lovasok mindegyike tudott: a magas idegen
búcsút mond meggyilkolt földijének, s magára vállalja az igazságtétel terhét.
Hangja utat talált a legérzéketlenebbek lelkéhez is, arckifejezése minden
fogadkozásnál ékesebben beszélt.

A Hold-hegység Marvinal öbléig terül,

rengeteg veszi Doriant körül.
Ott váltunk el. Mint hullám a hínárt, úgy
vitt a sorsod, kegyetlenül.
Rád gondolunk, ha felhők vándorolnak,
rád majd óráin az alkonyatoknak.
Eltávolodtál. Búsan integetünk,
Lovaink még soká összenyihognak.

Öreg Rik aranyakkal teli erszényt hajított a fogadósnak, majd lovára szállt,
onnét pillantott látható tisztelettel az elesettre. - Nem voltál harcos, egy
gazembert mégis magaddal ragadtál - szólt halkan, s intett övéinek, akik
óvatosan nyeregbe emelték a holtat. - Ostoba voltál, de bátor: hazáig velem
lovagolsz majd, fiú!
Az ilanoriak sorra Gorduin elé járultak. Szertartásosan megérintették
mindkét karját: Forgassátok jól a fegyvert! Egy alacsony, hollófekete
hajú, ragyogó szemű lány, akivel néhány éjszakát töltött
nemrég a vártán Toron gyepűin, szemeit, száját csókolta meg:
Szeretlek és visszavárlak...
És a bárd, napok óta először, elmosolyodott. Jobbjának
mutatóujjával kört rajzolt a lány tiszta homlokára.
Megérintette az ajkát: Tudom.
A Szürke Farkas és emberei napfelkelte után egy órával
hagyták el a települést. Három órán át vágtattak a Tarinba
vezető Ősi Úton, majd északkeletnek vették az irányt, hogy a
Szövetséghez tartozó Dwyll Unió területén át térjenek meg
távoli hazájukba.
Alighogy odébbálltak, felkerekedett Tier Nan Gorduin is. Északnyugatnak
indult, a Murgadorból alázúduló folyó, a Lom gázlójához, ahol két napja várta
már egy régi jóbarát...

4.

hegyvidéken ilyentájt vigasztalanul szürkék, hűvösek

a reggelek. A kyr Ősút mellett meghúzódó falvak lakói
azonban bizakodnak, hisz tudják: a gyorsan illanó dér, az ég
alján derengő pír a Tűz és Fény enyhet adó hónapjainak
közeledtét jelzi.
Mire a nap az ormok fölé hágott, a köd már csak a
Tarplatóra épült várat, Murgador grófjainak ősi fészkét rejtette
a szemlélődök elől. Hét óra tájt azután eloszlott a köd is;
elsőnek a tornyok tűntek fel – akár egy óriáskéz görcsbe
merevedett ujjai,- majd a falak és a kapuk; kőre kő, vasalás
vasalás hátán: városnyi szikla- és fémtömeg vigyázta e vidék
urának könnyű álmát...
A Kobzos – gondolták reggeli közben az egyszerű lelkek –
bizonyára dühöng megint. Holmi családi ünnepet ülnek ma
odafent; ilyenkor pedig ajándékot áhíttán még az istenektől is.
Szelíd napsütésnél, enyhe szellőnél aligha adná alább. Arel
azonban, mint annyi esztendeje már, most sem hallgatta meg
óhaját.
Ő tudja, miért...
 S tudta persze a gróf. Tudta, ahogyan azt is, hogy más,
különb ember ő a többinél: kiválasztott. Anyja mondta. Apja
mondta. Csupa ránc öregapja hörögte alig néhány órával
elmúlása előtt, mikor nyakába akasztotta a Talizmánt,
melynek segítségével a Murgadorok kijátszhatják a halált.
Olykor – főként holdtalan éjszakákon – hangok szóltak hozzá;
becézték, megsúgták, mit tegyen. Ezt persze titokban
tartotta: egy nemesembernek nem parancsol senki. Mulattatta
a tudat, hogy cselekedetei bőszítik az embereket. Nem félt
tőlük. Megesett, hogy a nevüket kiáltotta, s kacagott. Nem
érinthetik. Kiválasztott.
Legszebb éveiben járó, vállas, bikaerős férfi volt. Értette a
módját, hogyan kápráztassa el környezetét öltözékeivel,
dalaival egyaránt. Undorodott mindentől, amit közönségesnek
vélt. Ritkán mutatkozott a pórnép előtt néhány
szemvillanásnál hosszabb ideig. Mindennapjait fokozott
elővigyázatosság – anyai örökség – hatotta át: lábujjhegyen
járt, nesztelenül és fürgén, mint a gyík. Olykor perceket is
elidőzött a küszöbön, mielőtt csarnokai homályából a
verőfényre, a napsütötte balkonról a hűs termekbe lépett.
Suttogták, szeme sosem rebben meg; azok, akik közelebbről
ismerték, félték tekintetét, és sosem kételkedtek igazában. Az
alakját körüllengő hüllőszerűség azonban még olyanokat is
megrémített, akiknek fülébe csupán híre jutott el. Épp ezért
ígérkezett különlegesnek e borús nap, ezért időzött a gróf a
kapubástyán, ahonnét - ha Arel is úgy akarta – ellátott
egészen a messzi tengerig... Mert noha a Dal Hónapjaiban szép
számmal érkeztek hozzá barbár énekmondók, a kifinomult
nyugat, Alidár felől felettébb ritkán kapott látogatót. Most
mégis társzekér közeledett az Ősi Úton – toldozott-foldozott
ponyvájú, súlyos batár...
A Kobzos nem volt járatlan a titkos tudományokban. Hitt az ómenekben, s
mindazon jelekben, melyeket a bölcsek okulására küldenek a mennybéliek.
Nyomban megérezte, hogy e látogatás rég elrendeltetett. E jövevény – bárki
legyen is – bizonyára emeli majd az ünnepség fényét, s ritka látványosságban
részesíti a várbeli népet. Meglehet, urukkal együtt.
Hátha tud pár szép románcot is...
Jóleső borzongás vett erőt rajta. Életeleme volt a
vetélkedés. Egyvalamit becsült csak többre: a diadalt. S ki is
vívta bármi áron. Nem győzheti le senki. Más, mint a többiek.
Különb.
 Lehúzta őzbőr kesztyűjét, intett. A Tarplatóra vezető ösvény
kanyarulatában sátorozó őrség kapitánya válaszképp
megvillantotta, azután leeresztette széles pengéjű kardját, s
visszaparancsolta embereit.
A batár lassan közeledett. Ponyváját az ynevi égbolt tizennégy
csillagképének elnagyolt mása díszítette, négy sarkában egy-
egy kereskedő hercegség jobb sorsra érdemes, kifakult
lobogója lengedezett. A bakon gubbasztó alak – kék-veres
gúnyájú, tollas kalpagú világcsavargó – kürtöt emelt az
ajkához, s megszólaltatta, akárha azt kiáltaná: Talpra mind!
Vándormutatványos érkezik!
Murgador ura elmosolyodott. Jókedve, dacára a borús
időnek, visszatért. Szerette a messzi földről jött csepűrágókat.
Érdekes emberek. És felemelő a bizonyosság, hogy tehetség
dolgában túltesz valamennyin.
Gondja volt rá, hogy remekül érezzék magukat birtokán.
Egyik-másik utóbb helybéli nőt vett feleségül, letelepedett.
Némelyik elindult a dalversenyen is. E tájon nyugszik mind.
Hazai földben.
Sarkon fordult, felpillantott, magasba emelt ököllel tréfásan megfenyítette
az eget. Teheti.
Elvégre kiválasztott.

5.

z egyszarvúakéval vetekedő izomzatú fehér mén

könnyedén húzta a batárt. Az, a látszat. ellenére,
majdhogynem üres volt. A falubeli gyerekek, akik vagy tíz
perce loholtak mellette, persze másképp látták – mohó
pillantásuk jókora ketrecekre esett, melyekben a
legkülönfélébb egzotikus lények tanyáztak. Olyan fajzatok
bámultak rájuk parázsló szemmel, melyekről eddig legfeljebb
az erre oly gyakran megforduló bárdok regéiben esett említés.
Abbitacél rácsok mögött rőtszőrű manase ingatta két fejét. A
harmadik – a veszedelmes tekintetű középső – varázsálomban
kókadozott. A fenevad legfeljebb ötven esztendős lehetett, s
noha nem feszítette még a kifejlett példányokra jellemző
iszonytató erő, könnyűszerrel kitörhetett volna, ha nem övezi
a védőmágia kékes derengése. Kisebb acélkasokban
gubbasztottak az erdőpillék. Ártalmatlannak tűntek, ám rútul
megjárhatták mindazok, akiket apró testük, pillangószárnyuk,
hatalmas, álmélkodó szemük megtévesztett: legalább olyan
elvetemültek voltak, amilyen szemrevalók. A batár hátuljában
biztonságos távolságban a kompánia egyéb díszeitől elf kopó
üldögélt. Talán a rendre vigyázott, talán maga is mutatványokkal készült
elkápráztatni a vidék s a vár népét. Akár így, akár úgy, nyomott
hangulatban leledzett éppen: a jármű minden döccenésére
közös nyelvű szitkot mormolt agyarai közt, fészkelődött,
kerülte a deszkapadlóhoz béklyózott fogoly tekintetét. E két
méternél is magasabb, ösztövér alak négy karját
összeláncolták, vállára acéljármot vertek. Moccanni is alig
tudott. Tekintete zavaros volt, természetadta páncélzata
hamuszínűvé sápadt már. Óriás sáskára emlékeztetett – s
voltaképp az is volt. Egy klasszikus műveltségű, főrangú
gyermek talán tudta volna, hogy e teremtmények harcias
törzsei a Sirenarig húzódó füves pusztaságot lakják, hogy
félelmetes ügyességgel forgatják furcsa fegyvereiket – a
falubeli kölykök közt azonban még írástudó sem igen akadt.
Bámultak hát elnyílt szájjal, elkerekedett szemmel, s mentek,
amerre a látvány – netán holmi igézet – hívta őket.
Akadt aztán a ponyva alatt egy életnagyságú szobor. Ez
bizony kemény dió lett volna még egy főrangú gyermek
számára is: varázstudó, vagy legalább beavatott legyen a
talpán, aki első pillantásra felismer egy sheenwali smaragdbálványt...
A bakon ülő férfi hasonlóképp ritka tüneménynek számított
errefelé. A legelegánsabb vándormutatványos volt, akit valaha
láttak: kalpagját, zekéjét rókaprém díszítette, mosolya
vakított, övén a batár minden döccenésére megcsörrentek az
ezüsttel futtatott kulcsok. A falubeli gézengúzok sóvárogva
bámulták kincseit. Egy idő után felfigyelt rájuk, végigmérte
őket áfonyakék szemével, azután felkacagott, s csodás
haszontalanságokat – gnómkarmot, kígyóbőrt, ametisztrögöt s
más effélét – hajított nekik.
Szemesebb kölyköknek talán feltűnt volna, hogy ajka köré
apró barázdákat vés az összpontosítás. Valahányszor
félrenézett, szeme szürkévé fakult, tarka gúnyájára mintha
árnyék borult volna – a ketrecek lakói azonban ilyenkor sem
tétlenkedtek: fülüket hegyezték, fel-felmordultak. Tier Nan Gorduin
mestere volt az illúziókeltésnek, s mint mindig, ezúttal is tökéletességre
törekedett.
A Tarplatóra vezető ösvényen visszafogta kissé a fehér
mént: maga elé engedett pár "könnyebb" kocsit, kürtszóval
üdvözölte a mellette elporzó lovasokat. A mulatság híre
számos csepűrágót csalt Murgadorba: jó kéttucatnyian
verődtek már össze a kapubástya árnyékában, bebocsátásra
várva.
A bárd a sátrak félkaréjába érve megálljt parancsolt
lovának, leugrott a bakról, hogy kinyújtóztassa tagjait. Úgy
becsülte, alkonyaiig is eltart, mire bejutnak a falak közé: az
őrség gondosan átkutatott mindent és mindenkit; fegyvereket,
s más veszedelmes vagy gyanús holmikat kerestek.
Gorduin összehúzott szemmel méregette a katonákat. Tagbaszakadt;
sokat próbált, jól felszerelt és jól tartott fickó volt valamennyi.
Igazi kalandozókkal persze aligha bírnának – kalandozók
azonban ritkán, felettébb ritkán vetődnek Murgadorba, s a
látszat szerint most sincs itt egyetlenegy sem.
Az áfonyakék szemű mutatványos megpaskolta lova
nyakát, azután ismét felkapaszkodott a bakra, s igyekezett
kényelembe helyezkedni. Ha kedve úgy tartja, akár alhat is
egy keveset...
A vérfagyasztó sikoly alig néhány perccel ezután harsant szemközt. Körös-
körül futó léptek dobbantók, acél csörrent; valaki nekitántorodott a batár
oldalának, s miközben elhátrált, a felföld nyelvén esdekelt bocsánatért. A bárd
résnyire nyitotta szemét, majd fel is egyenesedett: a kapu felé bámult, akár a
többiek.
Az őrség kapitánya állt ott szétvetett lábbal, övébe
akasztott hüvelykujjai egy nő holtteste felett. Gorduin
számára az első pillanatban nyilvánvaló volt, mi történt: a gróf
emberei kötéltekercset, falmászó horgot, netán abbitacél
drótfonatot, a tolvajmesterség egy vagy több kellékét találták a
boldogtalannál, aki védekezni, esetleg menekülni próbált – a kapitány azonban
lecsapott rá, és kímélet nélkül megfojtotta.
– A szakadékba vele! – csattant fel most, azután a
dermedten figyelő csepűrágókra sandított, és elvigyorodott. –
Mi szegte kedveteket, vidámság hozói? A kapu nyitva áll:
tovább, urak és hölgyek, egyre csak tovább!
Egy katona elvonszolta a tolvajnő testét. Nem kellett
messzire cipelnie: az utat szegélyező bokrok ágainak
recsegése csakhamar hírül adta, hogy a Kobzos újabb áldozata
útja végére ért.
Mindig akad egy, akit lelepleznek – tűnődött a bárd. Ha
volna istene, most fohászt mormolhatna hozzá a meggyilkolt
lelkének üdvéért, így legfeljebb sajnálkozhat. A
tapasztaltabbja a kőmerev arccal figyel, vár – és bejut, hogy
néhány órával később tisztes zsákmánnyal, észrevétlenül
távozzék. Ebből, ezért élnek, pontosan tisztában vannak a
kockázattal valamennyien.
És mégis... ‘
A nagydarab kapitányt kísérte tekintetével. Egyetlen
szemvillanásnyi idő alatt végezhetne ezzel a vadállattal, s ha
küldetését bevégezte, talán meg is teszi. Ha másért nem, hát Eriel emlékéért.
Persze később. Abban a bizonyos pillanatban, amelyet
mestere, a vén Gerum emlegetett mindig:
"Felesleges lesned az alkalomra: a megfelelő pillanat
többnyire maga jön eléd..."
Úgy legyen.
Fülében még akkor is ott visszhangzót! a kétségbeesett
sikoly, amikor a befelé igyekvők furcsamód megritkult
sorában rá és batárjára került a sor. A kapitány ekkorra
eltisztult már a kaputól, a gróf azonban – ebben a bárd
bizonyos volt – továbbra is figyelemmel kísérte az
eseményeket. A bárd elméjét védelmező, valódi szándékait
leplező pszi-pajzsnak nekifeszült valami, majd visszahúzódott:
nem érzékelte az ellenállást. Gorduin arckifejezése nem
változott. Asztrális síkon jégből faragott szobor, a mentális
síkon bevehetetlen erődítmény volt most, a való világban
azonban megmaradt örökké mosolygó komédiásnak, s végül –
az utolsók közt – bebocsátást nyert Murgador urának
sasfészkébe.
A mohos falak közt sokszoros visszhangot verve csendültek a kovácsok
kalapácsütései. Ahogy keresztülkocsizott az udvaron, az
ilanori látta a csapások nyomán szerteszóródó szikrákat, a
színek homályában dolgozó férfiak torz fintorát: tették a
dolgukat, teremtettek, mint hajdanán az égiek. Ahogy az izzó
fém vízbe merült, gőz gomolygott fel – kardpenge, nyílhegy
vagy épp hurok készült éppen, a jövendő dalversenyek
győztesei számára...
A bárd hátrapillantott a vele utazó smaragdbálványra. Mert úgy akarta, a
hátrább tanyázó sáskaharcos megcsörgette láncait, az elf kopó pedig mély
hangú, figyelmeztető mordulást hallatott.
A komédiások előőrse izgatott kiáltozásba kezdett: az
öregtorony egyik ablakában megjelent a gróf, hogy üdvözölje
messziről jött vendégeit.

6.

Murgadorok otthonának – a határvidéki kastélyok

többségéhez hasonlóan – nem volt belső erődítménye. A
fellegvárat vastag falú, belülről elreteszelhető, kétszárnyú
tölgyfakapuval ellátott öregtorony pótolta, s nem is
akárhogyan: tetejére visszahúzódva egy csapat elit íjász napokig,
egy maroknyi elf vagy ilanori hetekig tarthatta volna magát a
mindenfelől betört ellenséggel szemben. A gyilokjárót a
toronnyal összekötő csapóhidakat láthatólag úgy
szerkesztették meg, hogy egyszerre csupán egy-két harcos
súlyát bírják el; szorult helyzetben, ostrom idején legfeljebb a
türelmetlen varjak találhattak utat a védőkhöz. Nyilván
akadtak zegzugos földalatti folyosók is, az összes járatot
azonban minden bizonnyal csak a Murgadorok kétes
dicsőségét megalapozó ősök ismerték, s ők inkább vitték sírba
titkaikat, semhogy bárki emberfiával – akár vérrokonnal –
megosszák őket...
A mutatványosok szállását az öregtorony déli oldalán, a fal
tövében jelölték ki. A csepűrágók nyomban nekiláttak, hogy
még sötétedés előtt ismét felállítsák könnyű sátraikat. A
rögtönzött karámba terelték, megitatták, megetették
állataikat, fahasábokat hordtak össze a gyér alkonyi fényben;
mire a bástyákon, a falakon fellobbantak az őrtüzek, készen
álltak.
Gorduin pokrócot terített fehér ménje hátára, azután sétára indult. A
homályba húzódva megszámlálta a kapubástyán tanyázókat, majd az
északi fal, az ott kifeszített pányvák mentén tért vissza
tatárjához. Amerre járt, fel-felhorkantak, azután
elcsendesedtek a lovak, fejüket csóválták a posztoló katonák –
ha látták is a közelükben elhaladó komédiást, elmosódó kép
rögzült csak róla elméjükben, akárha egy felhő alakját
igyekeztek volna megragadni, egy felhőét, melyet nyomban
átformál, tovasodor a szél. A bárd baj nélkül jutott el a
műhelyekig. A falat elérve keletnek fordult, szemügyre vette a
bástyaőrség elhelyezkedését, íjászok alig akadtak: a gróf láthatólag jobban
kedvelte a hagyományos fegyvereket. Egy kardvágás nemigen téveszt célt –
egy nyíllövés olykor igen...
Elidőzött a keleti falnál, körbejárta az ahhoz támaszkodó
kisebb tornyot, mely víztároló, élelmiszerraktár, de akár
tömlöc is lehetett. Feltekintett a gyorsan sötétülő égboltra,
nézte a Sárkánygerinc csillagfüzérét, mely, mint a régiek
mondták, a világ végén túl az Örökkévalóság óceánjába ér – azután
felsóhajtott, s visszatért a komédiások közé.
A gróf néhány órán belül tornya kapuját is szélesre tárja
"övéi" előtt. Ha úri jókedve úgy tartja, talán dalol is nekik –
bizonyára hangol már. Közeleg a pillanat. És a pillanat, ha
Gerumnak hinni lehet, olyan, akár a szeszélyes asszony: az
előrelátó férfinak felkészültén ülik fogadnia.

7.

urgador grófjának számos csodálója akadt, bizalmasa azonban

jóval kevesebb. Az aranyak nem bizalmat; csupán ragaszkodást szülnek, azt is
csak maguk iránt – így akarták az égiek, akik a megkövült napvilág e darabjait
valaha a kontinens rögei közé keverték. A gróf kedvelte a
napsütést, a valódit és a megkövültét egyaránt. S mert az
előbbiben oly ritkán volt része, jól meggondolta, mennyit
engedjen át másoknak az utóbbiból. A kincstárába került
aranyak rendszerint veszítettek súlyukból, mire ismét mások
kezébe kerültek. A rossz nyelvek szerint veszítettek egy
keveset fényükből Is, ám a Murgadort szolgáló haramiák
seregét ez láthatólag hidegen hagyta. Megbecsülték és
védelmezték urukat, akinek csupán arra kellett ügyelnie,
nehogy a kelleténél hosszabb ideig mutassa a hátát nekik... Ha
tehette, mindvégig farkasszemet nézett a hírhozókkal,
testőrségének tagjaitól rövidkardnyi, ágyasaitól tőrpengényi
távolságot tartott. Sosem bízott senkiben még a
szerencséjében sem. "Aludj nyitott szemmel, hogy hosszú
életű légy ezen a földön. Tudd, mikor kell meglapulnod. A
kövek tudják. És a csontok."
Megperdült a sarkán.
– Krachul! – sziszegte.
A várőrség nagydarab kapitánya előrelépett. Széles arcára
az ablakrács árnymintázata vetült. – Balsejtelem gyötör megint,
uram?
A művészek többségéhez hasonlóan a gróf sem
szenvedhette, ha átlátnak rajta. A homlokát ráncolta; az esti
szél termeibe sodorta az őrtüzek füstjét, melynek szaga
minduntalan az elmúlást juttatta eszébe. Mások elmúlását, a
közönségesekét – ez azonban nem tette a dolgot sokkal
elviselhetőbbé.
– A komédiások? – tette fel a merőben szónoki kérdést. Az
elmúlt egy órában éppoly feszült figyelemmel kísérte
készülődésüket, mint a kapitány. A hajlékony testű
akrobatanők láttán megmoccant benne valami. Kár, hogy az
ilyenek mind ugyanazt akarják, így aztán hamar unalmassá
válnak. A tűznyelők erőfeszítései mosolyra ingerelték. Vajon
hogyan boldogulnának a kínzókamrák parazsával? Ami pedig
az énekmondókat, regősöket és a többit illeti...
– Teli velük az udvar – mondta a kapitány. – Az ostobák sosem tanulnak.
A gróf elengedte füle mellett a célzást. Az ablakhoz hajolt
megint, tekintetével az Alidar felől érkezett mutatványos
batárját kereste. A fickó fehér lova megérezte hogy bámulják,
felemelte fejét s visszabámult; szemei kámeákként izzottak a
tüzek és a fáklyák fényében. Maga a csepűrágó ócska
lantjával bíbelődött: láthatólag örömét lelte a muzsikában.
– Az őrök valami szobrot láttak azon a társzekéren
dünnyögte Murgador ura. –Egy jókora smaragdszobrot. – Krachulra
sandított. – Mi a véleményed?
– Nincs nekem véleményem, nemesenszületett mormolta a
kapitány. -Javaslatom viszont éppenséggel van: intézz kihívást
a komédiáshoz, ha tetszik, győzd le az énekmondók
versenyében, azután tégy róla, hogy vigaszt találjon alázatos
szolgálód, Kalkira vánkosán. Avagy...tűnődött – ...ha túl
körmönfontnak ítéled ezt a megoldást, adj parancsot, s én
reggelre meg szerzem számodra a szobrot.
– Véres tettel rémítenéd el vendégeimet? – A gróf lassan
ingatta fejét. Mosolygott. – Nem tudsz megbocsátani a
csepűrágóknak, igaz-e? Az az abasziszi szuka ugyancsak mély
sebet ejtett rajtad annak idején... Jött, látott, győzött, aztán
faképnél hagyott – s neked, szegény jó Krachul, még arra sem volt
érkezésed, hogy annak rendje s módja szerint kitekerd a nyakát!
A kapitány arca kifejezéstelen maradt. Viharos ifjúságának éveiben a
legkeményebb csapások elviseléséhez is hozzászoktatták. – Nem muszáj a
falakon belül történnie – mondta. – Utánaeredhetünk, megvárhatjuk, míg a
gázlóhoz ér, és...
– Ez már jobban tetszik – kacagott a gróf. – Igazi politikus veszett el
benned, meg kell hagyni. Rátapintottál a lényegre: ilyen értéket nem
engedhetünk vissza a nagyvilág forgatagába. Még elkallódnék... – Vonásai
megkeményedtek. – Addig is ügyeljetek a fickóra mindannyian, de
vigyázzatok, nehogy gyanút fogjon! A lakoma alatt talán
magam is elszórakozom vele. Mesélhet a világszép alidari
asszonyokról, eldalolhat pár igazi nyugati románcot – így
legalább az emléke tovább élhet. Most menj; vezettesd az
asztalokhoz az egybegyűlteket!
Krachul fejet hajtott, és ment. Tőre markolatát csak a
folyosón engedte el.

8.

önnyű léptű, acélos izmú, hallgatag emberek voltak a

gróf bérgyilkosai. Jó egy évtizede öten érkeztek a messzi
Délről, ahonnét klánjuk, a Giribichi Vértestvériség haragja űzte
el őket. A lakoma éjszakájára négyen maradtak: egyikük
nagyot hibázott Nyárközép idején, s most jeltelen sírban
hevert Murgador határán, a bércek árnyékában... Krachul, az
északi Gianag szülötte kezdettől ösztönös ellenszenvvel és
irtózattal tekintett rájuk – még a nőre is, aki pedig ugyancsak
szemrevaló volt a maga istenektől elrugaszkodott, gorviki
módján. Sötét hajukat valamennyien hátrakötve viselték,
sötét szemük időről időre összevillant, akárha kimondatlan
üzenetek cikáznának köztük. Kitaszítottak voltak, s talán
megkeseredettek is: a tiltott érzelem, melyben a nőt kivéve
mindannyian osztoztak, a legmerészebbeket is elriasztotta a
közelükből. A kapitány egy cseppet sem szánta őket. Képtelen
volt együtt érezni olyan férfiakkal, akik... nos, nem igazi férfiak.
– Megértettétek a parancsot? – kérdezte most. A gorvikiak
szolgálatuk tíz esztendeje alatt több aranyat vágtak zsebre,
mint ő és emberei együttvéve: ez a tény önmagában is
elegendő lett volna ahhoz, hogy gyűlöletet ébresszen irántuk. – A
gróf úgy kívánja, hogy a falakon kívül történjen a dolog. Egy ujjal sem
nyúlhattok ahhoz az alakhoz, amíg...
 – Megértettük – suttogta a nő. A "férfiak" némák maradtak.
Kettejük válla összeért. A párját vesztett harmadik valamivel
hátrább állt komoran. Még mindig gyászolt. – Úgy lesz, ahogy
urunk parancsolja. Addig, ha megengeded, elfoglaljuk kijelölt
helyünket.
Krachul bólintott. Köpenye alatt most is ott lapult a tőr,
keze azonban még véletlenül sem tévedt a markolat közelébe:
a gorvikiak nem csupán tehetősebbek, gyorsabbak is voltak a
grófi testőrség bármely tagjánál. A nyugatról jött komédiás
sorsa megpecsételődött – ma éjszakai szereplése után
hamarosan megpihenhet.
És pihen majd, míg világ a világ.

9.

z áfonyakék szemű mutatványos az öregtorony

nagytermének bejáratánál állt, a falat támasztotta, s
szórakozottan forgatta hangszerét. A fura kalpagot díszítő
tollak meg-meglebbentek az enyhe léghuzatban, a rókaprém
szegélyű köpönyeg dagadozott, mint holmi gálya vitorlája. A
vörös hold magasan járt, fénye rózsaablakok során át hullt a
mozaikpadlóra s a félkörben elhelyezett asztalokra; az
asztaloknál ülők ábrázata alvadtvérszín árnyalatot kapott, a
falra vetülő árnyak a fáklyalángokkal egy ütemre táncoltak,
hajladoztak. Minden arc egy irányba fordult. Minden arcon csendes áhítat.
Középütt a gróf dalolt:

A zord vadász komor éj közepén

riad a vadon csalitos sűrűjén,
fölzúg a vihar, vére így vadul,
szólítja kutyáit, kürtjébe fúj.

S száll legott nyeregbe, viharsebesen

ront, törtet a remegő rengetegen,
paripája nyerít, a kürtje rivallva
hajszolja hadát, csahol kutyafalka.

Fel a vadra merészen! a vadra merészen!

Míg éj az éj, e táj miénk egészen,
 fúria-fergeteg üldözi azt,
kit a vad csaholás iszonyodva riaszt.

Így feldübörögve feszülnek a légnek,

hogy borzad a jámbor, a hívő lélek,
de ha nem rettent a vadon meg az éj,
ez a szellem-száguldás csupa kéj!

Gorduin oldalra billentette fejét, tekintete ide-oda villant a kalapkarima

árnyékában. A nagydarab kapitány – társai a bevonuláskor Krachulnak
szólították – a gróf üres széke mögött állt, mereven bámult rá
a jelenlévők feje felett. Higgadtsága, forradásos képe
egyaránt arról tanúskodott, régóta járja már a halál iskoláját.
A csepűrágók mutatványai közben mégis elkövette a
klasszikus hibát: tekintete a bárdról jobbra, majd balra
rebbent, s elidőzött néhány pillanatig. Gorduin most
könnyedén azonosította a táncosok, muzsikusok tömegében
elvegyült alakokat.
Gorvikiak!
A közrendű felföldiek hagyományos öltözékét viselték;
megváltak homlokkendőiktől, fülönfüggőiktől, sőt, pökhendi
modoruktól is, éles vonású arcuk, sasorruk, éjsötét szemük
azonban akkor is elárulta volna őket, ha történetesen nem
övezi mindhármat a veszedelem szinte tapintható aurája.
Fenevadak voltak, akár azok az ebek, amelyekről gazdájuk
dalolt: fogaik, karmaik azonnal ölő méreggel preparált tőrök
és haji tőkések. Nem igyekeztek közelebb férkőzni
prédájukhoz, látszólag az énekest figyelték, a bárdot azonban
nem téveszthették meg: valahányszor lehunyta szemét s az
asztrálvilágba tekintett, szörnyetegeket pillantott meg a
három férfi helyén. Nem acsarogtak, mint a kapitány, nem is
izzottak csillapíthatatlan, hideg tűzben, mint Murgador grófja –
vártak, ahogy azon a bizonyos éjszakán, a Lorn túlpartján álló
fogadónál tették...
A házigazda időközben kortyolt a számára kitöltött predoci
óborból, s új dalba kezdett:

Mágikus lánc fonódik életünkre,

hogy szétdúlt elemeit összetartsa;
Démon biz e láncot törni gyönge.
Napfényre jut mindjárt sötét hatalma
a költészet tiszta varázstükörében:
 leleplezi tüstént a szín, a forma...

Gorduin nem mozdult. Észrevétlenül megfeszítette bal

karjának izmait: saját, nehezebb hajítótőrének markolata
tüstént a tenyerébe simult. Bensőjében vihar dúlt,
hatalmasabb annál, mely a hírhedett Vad Falkát űzi nyugatnak
két álló héten át a Halál Havában; hatalmasabb annál, mely
Nyárközép éjjelén, Murgador gyepűin tombolt pusztító erővel,
mintha meggyilkolt földijét siratná... A mindenségben ható
ellentétes erők most itt, a Kobzos tanyáján összpontosultak, s
kirobbanással fenyegettek.
Csak néhány percet még…!
A bárd fogcsikorgatva bár, de mosolyogva viszonozta a
kapitány fürkésző pillantását, majd, alighogy a gróf
elhallgatott, megpendített egy húrt ütött-kopott lantján.

10.

egesett olykor, hogy Krachul nem követte pontosan

gazdája utasításait. Nem a vele született engedetlenség, nem
is az önzés indította erre – egyszerűen óvatos volt, mint
mindazok, akiket a sors szeszélye a mélyből a magasba
ragadott. A gondolat, hogy néhány emberét a nyugatról jött
csepűrágó batárjához küldi, a gróffal folytatott beszélgetés
után merült fel benne. A gorvikiak eligazítása után nyomban a
legénységi szállásra sietett, kiadta a megfelelő parancsokat, s
most, jó két órával később, az öregtoronyban zajló vigalom
tetőpontján négy férfi – négy igazi férfi, négy ügyes kezű,
minden neszre megtorpanó egykori tolvaj – osont zajtalanul a
sátrak között. Kétfelől közelítették meg a társzekeret. Egyikük
a fülét hegyező fehér mént igyekezett megnyugtatni
(csizmaszárában keskeny, inak megmetszésére kiválóan
alkalmas penge lapult), egy a kerekek, a tengely vasalását
vette szemügyre, egy a bakra kapaszkodott fel, a
legmerészebb pedig félrehúzta a ponyvát, s tőrrel a kezében
feljebb hágott, hogy megvizsgálja a halványt.
Halk reccsenés, alig több, mint egy száraz ág roppanása: a homályból
súlyos buzogány csapott le védtelen fejére, s az örök sötétségbe taszította.
Ahogy élettelen teste visszahanyatlott, visszahúzódott, majd jókora
puffanással aláhullt a gyilkos fegyver is – a kékes lángkoszorú, mely az
imént lobbant körülötte, fokozatosan kihunyt. A bakra
kapaszkodott pribék metsző hideget érzett; szívét iszonyat
kapta marokra, elveszítette egyensúlyát, oldalt zuhant –
egyenest a láthatatlan támadó tőrébe. A tengelyt vizsgálgató
férfi rekedt kiáltással vonta ki kardját, s már–már lecsapott,
mikor szemből fojtó, kriptaszagú fuvallat érte, s leverte a
lábáról. Egy kék derengéssel kirajzolt bot emelkedett a
magasba, felszikrázott, s a fehér mén zabláját markoló
negyedik murgadori a várfalig repült.
Csend.
Láthatatlan kéz simította végig Gorduin hátasának sörényét. A mén néma
maradt, félrehajtott fejjel figyelt, azután elégedetten fújt egyet: minden
rendben.
A kék derengés ismét feltámadt. Lassan vándorolt a
kifeszített pányvák mentén, megkerülte a fal tövében heverő
testet, azután megállapodott, s fel is erősödött valamelyest.
Szél kerekedett, az öregtoronyból a mutatványosok táboráig
sodorta egy dal foszlányait:

...Nyűgözheti-é szellemed igézet?

Rászedett-é valaha csalfa játék?
Nem! Mi a lelket legbelül vezérli,
törjön fel bátran, hogy messzire lássék.
Önnön varázsát egy mágus se féli.
Amit találsz, rögtönzött kép merőben,
a képzelet vigyen dús színt beléje:
Milyennek látsz? Hirdesd vakmerőén!

A fehér mén még mindig figyelt, sötét szemében" ott

ragyogtak a csillagok. A kék derengés erősödött, majd, akárha
szélroham sodorná, fordult s elsuhant, mint az ördögszekér.
Egyenest a kapu felé.
Gorduin hátasa hunyorgott.
Szemközt, a Murgadorok sasfészkének mohos falán jókora, mágikus rúnák
sokaságával körberótt pentagramma született.

11.
 Kobzos a harmadik kupa predoci óborral együtt kapta
meg a hírt. Negyedik dalához, egy románchoz készülődött
éppen, Krachul szavai hallatán azonban elszállt tőle a kedve.
Arca a zeniten álló hold rőt fényében fürdött. Homlokán
elmélyült néhány barázda. Ajka körül veríték csillogott.
–...hárman meghaltak, és a negyedik sem húzza már soká –
folytatta suttogva a kapitány. – Úgy fest, mint a tulajdon
öregapja. Nem beszél, nem tud megállni a lábán, úgy bűzlik,
mint egy ötnapos hulla. Talán jobb volna...
– Hát a varázsjel? – sziszegte a gróf. – Mi van a varázsjellel?
Krachul feszengett. – A fiúk megpróbálták eltörölni, de...
– Átkozott! Hát a bálvány?
– Eltűnt – suttogta a nagydarab férfi rekedten. – És eltűntek
a fenevadak is, ketrecestül. A kocsi üres, uram! Talán...
– Hallgass! – csattant fel a Kobzos. Kiitta borát, azután kirúgta maga alól a
széket.
Démonok!
Az asztalok mellett szorongók döbbenten bámultak: tágra
nyílt szájuk, elkerekedett szeműk megannyi feneketlen üreg.
A teremben néhány pillanatig tökéletes volt a csend – azután
kék villám lobbant a felhőtlen ég alatt, a nyomában járó
mennydörgés pedig megremegtette még az évszázados
köveket is.
A bejáratnál álló Tier Nan Gorduin különös dallamot
pengetett most. Féloldalas mosolya láttán rémülten hőköltek
hátra a közelében állók. Ajka némán formálta az ilanori
szavakat: Tha an teun seo bóidhean! Tha rudeigir ceák ail an eóin seo
briag ha!
Szólítom a holtakat.
Szólítom a megcsúfoltakat.

12.

Tarplató nyugati oldalán, negyven-egynéhány lépésnyire a vár

falaitól mohazöld köpönyeges alak állt egy körbe foglalt
pentagramma közepén. Felemelte különös, unikornisszarvat
formázó botját – s megint villám lobbant, furcsa villám, mely
idelentről cikázott a magasba a vörös holdat fenyegetve. Éles
fényében körös-körül hullámzani látszottak a föld rögei: száz
meg száz kar nyúlt görcsös vonaglással a szikrázó csillagok
felé. Alig néhány perc múltán a köpönyeges magányos szirt
gyanánt ágált a parázsló szemek tengerében. A Tarplatót
övező erdőség vermei, a szakadékok, a jeltelen sírok rendre
megnyíltak; a fák között, az úton, a meredélyen fantomok
moccantak a sűrű, miazmás ködben. Lassú léptű holtak
közeledtek mindenfelől, vörösen lángoló tekintetűk Murgador
urának erősségére szegeződött.
A köpönyeges mély torokhangon kántált. Viharos szél
támadt, a falak felé sodorta a kriptaszagú párát – s a fenti
őrhelyeken lobogó fáklyák, mintegy varázsütésre, kilobbantak.
Hamis égzengés reszkettette meg a kastélyt.
My a-vynsa dós mar callen! Yn tre a-ranna gviytha!
Legyen meg az égiek akarata.

13.

orduin előrelépett. Tekintete találkozott a

Kobzoséval. Új dallamot játszott most – hallatán iszonyat
lopódzott mindazok szívébe, akik a legutóbb, az énekmondók
vetélkedésén is jelen voltak.

Ha nem lát már a vándor

se holdakat, se napot,
nem bánkódik, de bárhol
az éjben dalba fog.
Lépked csak egyre, bátran,
kihalt utakon át,
szerelmeknek nyomában,
hadd ragadják tovább...

A vendégek némelyike borzongva hátrált – a bárdról ügy

foszlott le a félkegyelmű komédiás maszkja, mint vedlő
kígyóról a kiszikkadt bőr. A rókaprémes köpönyeg, a fura
kalpag a padlóra hullt. Hirtelen támadt szél dagasztotta a
másik, a fekete köpönyeget: hatalmas, sötét angyalszárny.
 – Ilanori! – ordított fel Krachul, végre átlátva a helyzetet. – Ilanori! Öljétek
meg!
A bérgyilkosok egyikének jobbjában megvillant a tőr,
Gorduin azonban máris fordult, balja előrelendült, s a tíz-
egynéhány lépésnyire álló gorviki keskeny pengétől átjárt
torokkal zuhant hátra.
Néhány pillanatig megint tökéletes volt a csend; a vendégek még
lélegzetüket is visszafojtották. A bárd körülpillantott, ujjai táncoltak a
húrokon:

Elsötétült felette,
messze járt minden barát,
orv kéz oltotta ki csendben
ege utolsó csillagát.
Lépked bátran mégis
kihalt utakon át
szerelmeknek nyomában:
azok viszik tovább!

Krachul kivonta kardját, s már-már előrelendült, a Kobzos

azonban oldalt ugrott, s félretaszította. Az asztalok mellől
felugráltak a vendégek – néhányan fegyverükhöz kaptak,
legtöbbjük azonban fejvesztve menekült, s szétzilálta a grófi
testőrség sorait. Harmadszor is megdördült az ég: a
rózsaablakok betörtek, az orkán erejű szél baljósán szagló
párát sodort...
Két gorviki nézett farkasszemet a bárddal.
Gorduin befelé fordulva figyelt. Már az első asztrálsíkra
vetett pillantás után gyanút fogott, s most...
Nagybátyja hangja, két évtized távolából:
"Tanácsos elsőként mindig a hímet elejtened!"
A hímet...
Tekintete a baloldalt álló férfira villant. A gorviki összerezzent. Tudta.
Ahogy Gorduin jobbja mozgásba lendült, mozdult ő is:
torkon ragadott és maga elé rántott egy murgadori testőrt.
Éles pendülés: a lant legvastagabb húrjára fektetett
acélvessző kiröppent, átütötte a testőr láncingét, átjárta
testét, és a bérgyilkos mellébe vágódott.
Mennydörgés.
A második gorviki megdermedt. Tőrt tartó jobbja megállt a
levegőben. Rekedten felhördült; a fegyverként használt lant, a
támadás hihetetlen gyorsasága okozta döbbenet tétlenségre
kárhoztatta’- s ez a, tétlenség az életébe került...
Ahogy nekilendült, Gorduin levágott még két testőrt,
félretaszított egy fehérre porozott arcú dámát, azután...
Azután szembe találta magát az acsargó Krachullal.
A kapitány első csapását rövidkardjával hárította, a
második elől simán kitért. Nem akarta elhajítani a szívének oly
kedves lant-íjat, épsége érdekében még egy izgága testőr
lándzsadöfését is elviselte. A nyél kettéroppant: az abbitacél
szemekből kovácsolt tarini láncruha állta a próbát.
Nem úgy Krachulé...
A nagydarab férfit hátulról érte a szúrás. A
vadkanvadászathoz használatos, szakállas hegyű dárda meg
sem rezdült az üres tekintetű, élőhalott tolvajnő kezében.
Murgador grófjának testőrkapitánya felordított, előrezuhant,
megszigonyozott harcsaként vonaglott egy darabig, majd
elcsendesedett.
A bárd felpillantott. Körös-körül sikolyok harsantak: a gróf
áldozatainak serege az öregtorony falait megmászva már a
termet ostromolta. Csapatostul rontottak az őrség katonáira,
nem kímélték a vendégeket sem, a mutatványosoktól
azonban – legalábbis egyelőre – távol tartotta őket valamely
láthatatlan erő.
– Kifelé! – förmedt Gorduin a közelében állókra. – A mulatságnak vége!
Vigyétek meg a hírt mindenhová: Murgador népe új urat keres!
A vándorkomédiások kapkodva engedelmeskedtek. Átverekedték magukat
a tömegen, szekérre, nyeregbe pattantak, s elporzottak az immár csak tetemek
vigyázta kapu felé.
A talpon maradt katonák mindenütt tűzzel védekeztek az
iszonyat ellen, s az épületekben csakhamar magasra csaptak
a lángok; a füst elhomályosította a nyugati horizont felé hajló
vörös holdat. Az öregtorony nagytermében felborultak a
parázstartók, a küzdők rendre veszítették el egyensúlyukat,
alábuktak a kavargó hamuba – ordításuk, akár saját szívének
minden súlyos dobbanása, ott visszhangzóit a bárd fülében...
Felpillantott megint: a bezúzott rózsaablakok egyikén át Alyr
Arkhon érkezett, hatalmas denevér gyanánt lebegett alá,
szélesre tárva bő, mohaszín köpönyege szárnyait.
– Tier!
Gorduin épp idejében nyújtotta kezét a felé hajított kharei
számszeríjért: a közelébe férkőzött féltucat fegyveresnek
szitkozódni sem volt alkalma. Természetellenesnek tűnő
lassúsággal hanyatlottak le; félkaréjuk mögött kivont karddal
állt a Kobzos.
– Démon – suttogta szinte kedvtelve. – Démon! –
Előrelépett, baljával megmarkolta ostoba talizmánját.
Mosolygott. – Tégy hát próbát velem!
A bárd sima mozdulattal új tárat csúsztatott a kiürült
helyére, célzott és lőtt. Egy: a gróf nyaka furán
hátrabicsaklott, torkából vörös tollú nyílvessző meredt ki.
Kettő és három: teste megvonaglott, vért köhögött fel, ahogy
az acélhegyek a tüdejébe csapódtak. Négy: vessző a szívbe; öt,
hat: cél a gyomor és az ágyék; hét...
Murgador ura megingott, s egyre mosolyogva a padlóra rogyott!
– Gyors és tiszta munka – jegyezte meg a bárd mellé lépő
Alyr. Hátravetette csuklyáját, hamuszín fürtjei magas
homlokába hulltak. – Bizonyos szempontból legalábbis.
Gorduin körülpillantott. A nekromanta élőhalottjai majd
mindenütt véres diadalt arattak már. – A moralizálást a
pyarroniaknak hagyom – mondta szárazon. – Jobb ez így,
belátod ugye? És most... – újabb oldalpillantás...tűnjünk el
innét!
A félelf bólintott. Megmarkolta botját, s mutatta az utat.
Felfelé.
A bárd a bejárat körül tomboló lángokra, a halálos küzdelemben
összefogódzott alakokra, majd a bezúzott rózsaablakra sandított, s felsóhajtott.
Legyen.
Alyr azonban másfelé figyelt. Összevonta szemöldökét.
Fiatal nő vánszorgott feléjük a füstben: éjfekete hajú,
törékenynek tetsző teremtés. Láthatólag csak az imént
vergődött ki a gyilkos kavargásból; selyemruháját korom és
vér szennyezte, tekintete zavaros volt, kimondhatatlan
iszonyat szűkölt benne. Szóra nyitotta száját, de erejéből
rekedt nyögésre futotta mindössze. Esdeklőn nyújtotta ki
mindkét kezét, azután előrebukott – egyenest az ilanori
karjaiba.
A nekromanta köhintett. – Könyörtelen voltál – idézte a
Krad-hívők bölcsességét –, légy hát most könyörületes!
Gorduin nem felelt rögtön. Hátára vetette a számszeríjat,
azután felnyalábolta a lányt. Bonyolult súlyközömbösítő
ráolvasáson tűnődött; remélte, lesz még elegendő hatalma
hozzá. – Mindent köszönök, Alyr! Találkozunk egy hét múlva, a
Lorn gázlójánál.
– Azt ígérted, ha itt végzünk, a rendelkezésemre állsz –
emlékeztette a félelf. Igen fontos ügyről van szó.
 – Ha végzek... – A bárd intett. – Nyugodjatok békében –
vetette oda a feléjük támolygó holtaknak, majd kifújta
tüdejéből a levegőt, s terhével együtt emelkedni kezdett.
A nekromanta kisvártatva követte. A párkányt elérve
búcsút mondott teremtményeinek ő is: Gorduin szavait
visszhangozta a kyrek ősi nyelvén.
S a holtak megpihentek.

14.

lány – néhány ráolvasás segítségével – már másnapra

összeszedte magát, s a rákövetkező napon a nevét is elárulta:
Kalkira. A tengermellékről származik, egy felföldi birtokos
kíséretéhez tartozott. Hogy miféle szolgálatokkal állt ura
rendelkezésére, a bárd nem tudakolta.
Az égboltot füst sötétítette el: két napon át lebegett a
csúcsok körül, aztán alászállt a lejtők erdeibe, s átitatta a
távolodók öltözékét az elmúlás nehéz illatával. A harmadik
napon északi szél kerekedett, messzire sodorta; a negyediken
csendes eső hullt, az ötödik reggelén azonban már tisztán ragyogott
a nap.
A bércek árnyékában meghúzódó határfalut, a fogadót a hatodik nap
délutánján érték el.
A helybéliek szemügyre vették őket, bólogattak – és
hallgattak. Láttak persze a füstöt a horizonton; a menekülők
egyike-másika három nappal a bárd és társnője előtt vetődött
erre, s beszámolt a történtekről, ám évtizedes szokásokat
bajos, ha ugyan nem lehetetlen nyomban levetkezni.
Az emeleti szoba, melybe a Murgadorból érkezetteket
vezették, tágasabb, levegősebb volt annál a másik szobánál,
ahol a fiatal dalnok útja végére ért; ablaka nem a belső
udvarra, hanem a Lorn völgyére nézett. Gorduin hosszan
bámulta az erdő fái közt kanyargó, fenyőtörzsekből összerótt
csúszkát, melyen a fa a folyóig, onnét a tengerig jutott. A
fejszések nem mutatkoztak. Mindenkinek sürgős dolga akadt
egyszeriben; a fogadós, e mindig megfontolt, kemény ember
is feszengett, alig várta, hogy mehessen. A bárd aranyakat
csúsztatott a markába, azután biccentett. Legutóbbi
látogatása alkalmával tisztázták már egymás közt a
teendőket.
Amint kettesben maradtak, a lány megszabadult gyűrött
köpenyétől, kibontotta haját, azután beleszimatolt a levegőbe,
és halkan, elégedetten felkacagott.
– Fürdő és forralt bor! Mindenre gondoltál...
Gorduin becsukta az ablakot, rápillantott, és – jó ideje
először – elmosolyodott. – Valóban. És bizonyos dolgokon még
mindig gondolkodom.
Megint a halk, torokhangú kacaj. – Megtudhatom-e, mik azok?
A bárd bólintott, azután a fürdőkamra félig nyitott ajtaja
felé intett. Félreérthetetlenül.
– Óhajod parancs, megmentőm – suttogta Kalkira. Felkapta az
ágyról a gondosan összehajtogatott fehér lepedőt, s
eliramodott. Behúzta az ajtót, de pillanatokon belül felbukkant
ismét – szép arcán gondterhelt kifejezés.
– Nem fogom elérni a hátamat – mondta.
Gorduin félredobta kesztyűit, kigombolta zekéjét.
Féloldalasán elmosolyodott. – Az élet küzdelem.
– Undok! – A lány becsapta az ajtót. Hangja tompán
szűrődött át a túloldalról: – Vetkőzz te is, édes...
A bárd várt még néhány pillanatig, majd begombolkozott, felhúzta
kesztyűjét, leporolta köpönyegét, elhelyezkedett – és várt.
– Volt dolgod valaha alidari nővel? – tudakolta Kalkira. Víz
csobogott odaát. – Légy őszinte, kérlek!
Gorduin megköszörülte a torkát. – Egyszer – válaszolta, az
igazságnak megfelelően. – Száztizennégy éves volt, a bal
szemére vak. Beszélni sosem tudott, énekelni viszont igen.
Nem is akárhogyan. Még mindig harmincezret kértek érte a
madobai rabszolgapiacon. Hogy hogy került oda, fogalmam
sincs. Alidari nőkön nem szokás csak úgy túladni.
– Szerencsés alak vagy – mondta tárgyilagosan a lány.
– Csak nem...?
– De igen, szerelmem. Alidarban születtem. Persze engem...
– Csobogás. – ...nem elsősorban énekelni tanítottak.
Gorduin érezte a halántékán kiütköző verítékcseppek
hidegét. Balja remegett – néhány pillanatra ökölbe kellett
szorítania. Forralt bort töltött az egyik kupába, s hanyagul a
másikhoz koccintotta. – Az alidari mesterekre!
Kuncogás. A padlódeszkák nyikordulása. – Töltenél nekem is?
– Megtörtént, kicsim.
– Pazar! – A lány az ajtó közvetlen közelében neszezett. Nyikorgás.
Fémálíg hallható csendülése. – Az istenekre! Azt hiszem, boldog vagyok.
Csak egy pillanat még...
Erre Gorduinnak már nem volt mit felelnie; várt, s nem
kellett sokáig várnia: kivágódott az ajtó, a küszöbön megjelent
Kalkira. Porlepte útiruháját viselte, a fekete ilanori ujjast és
köpenyt, melyet a bárd ajándékozott neki – a jobbjában
csillanó hajítótőr azonban gorviki volt, s gorvikira vallott a
hűvös nyugalom is, mellyel útjára küldte.
Gorduint kemény ütés érte a szíve felett – ismét a Tarinban kovácsolt
láncruhának köszönhette életét. Jobb mutatóujja ugyanekkor megfeszült a kézi
számszeríj ravaszán, s a lány, akárha korbácsütés érte volna, fojtott sikollyal
zuhant hátra.
A bárd odasietett, leguggolt, a szeme közé nézett. A vörös
tollú ilanori nyílvessző szilárdan állt Kalkira jobb vállában. –
Eltűnhettél volna – mondta neki. – Könnyedén kijuthattál volna
a toronyból, a várból. Megléphettél volna az erdőben is. –
Oldalra fordította a lány fejét. Miért akartad így! Miért?
Kalkira baljával erőtlenül felé döfött. A bárd félreütötte a
keskeny pengét, vállat vont és felállt.
– Ölj meg, féreg! – sziszegte a lány. – Tudod jól, mit tettem
a cimboráddal. Ölj hát meg végre, mielőtt...
Elakadt a szava. Testén görcsös remegés futott végig; a férfira meredt,
mintha nem tudná és nem is akarná felfogni, mi történik vele.
– Gorviki fegyverméreg – közölte Gorduin szárazon, azután elfordult, hogy
ne kelljen látnia.
Most már csakugyan elvégeztetett. Épp idejében: torkig volt az egésszel.
Inni és aludni vágyott – egy órát, egy napot, vagy akár egy évszázadot.
A biztonság okáért kiöntötte a bort. Előkotorta karcos toroni
pálinkával teli kulacsát, s kortyolt belőle. Agzeh barag: folyékony
tűz. Csak nehogy kevés legyen...
Lehajolt a lány hajítótőréért, megforgatta, s dühösen az
ajtóba vágta. Másik szobára lenne szüksége. Még inkább egy
másik fogadóra – valahol a tenger túlpartján.
Sóhajtott. Kránra, milyen hűvösek errefelé a délutánok! Be
kellene csuknia végre azt az átkos ablakot...
És ekkor, valahol messze – vagy épp nagyon is közel felvonított a Farkas.
Sólyomszárnyak suhogtak. Fülében rég halott földijének kiáltása csendült:
Mögötted!
Nyomban ugrott, "vitorláiba fogta a csapás szelét", ahogy valaha tanulta; a
bordás buzogány így is elérte, hátában valósággal robbant a fájdalom.
Átbukfencezett az ágyon, ám nyomban talpra szökkent, fejét rázta, hogy
tekintete kitisztuljon. Az új ellenfél komótosan, buzogányát lóbálva
közeledett, mint akinek semmi oka a sietségre – s Gorduin, miután szemügyre
vette, belátta, csakugyan semmi oka rá.
Feketére égett, vigyorgó koponya. Ökölnyi üregek a
szemek, fehérlő csontok a bal kéz ujjai helyén. A hordónyi
mellkasban két nyílvessző szenes csonkja. Felettük, alig
hüvelyknyire, furcsán csillogó, medvefejet formázó talizmán.
A Kobzos.
Gorduin megborzongott. Készületlenül érte a dolog,
elképzelni sem tudta, mihez fogjon. Murgador grófja hét
nyílvesszőt kapott, azután a lángok martaléka lett odafent, a
jelek szerint mégsem szándékszik feladni a játszmát...
Kisszerű családi bűbájosság? S még állítsa valaki, hogy Alyr Arkhon
nem téved soha!
Kitért egy újabb, elsöprő erejű csapás elől, elkerülte a vadul
kaszáló bal kart, azután megpróbált időt nyerni – más szóval
menekült. Számszeríjjal, karddal, tőrrel itt már semmit nem
érhet el. Próbálkozzon tűzzel? Az anyatermészet már
megpróbálkozott vele, látványos, mégis csekély eredménnyel.
Bocsásson a grófra fényt, sötétséget? Hasztalan. Bármit lát is
az élőhalott, biztosan nem a szemeivel látja. Hogy jutott el
idáig egyáltalán? Lóháton? Esetleg repülve? Kránra, hisz jó tízölnyit
kellett kúsznia a falon, hogy elérje az ablakot! Vajon mire lenne képes ennél
jobb állapotban...?
A harmadik buzogánycsapás után nekilendült, gáncsot
vetett a tetemnek, fejét keményen a deszkapadlóba verte.
Tüstént acélos marok ragadta vállon, taszította a fal felé. A
gróf elvesztette hangszálait, gúnykacajt nem hallathatott –
egyre szélesedő koponyavigyora azonban minden szónál ékesebben
beszélt.
Gorduin hirtelen támadt ötlettől vezérelve az
ablakpárkányra ugrott. A Kobzos, akárha rugóra járna, tüstént
felemelkedett: a feketébe öltözött ilanori látványa vonzotta, mint éji bogarat a
fény... A bárd tudta ezt. Ha a tetem követi, esetleg sikerül rávennie, hogy
rövid úton távozzék. Ha nem, neki magának kell mennie.
Méghozzá sietve.
A murgadori támadott. Élőhalottól szokatlan fürgeséggel
máris az ablaknál termett, buzogányának két villámgyors
csapásával szétzúzta a keretet, s lyukat ütött a falba is.
Gorduin gyilkos erejű rúgással felelt: a Kobzos alsó állkapcsa a
fürdőkamra ajtaján csattant. A bárd nem figyelte, hová esik. Lebukott
befelé, ellenfele torkát és jobb csuklóját markolta meg. Korom és szén.
Jókora könyökütés: a buzogány nagyot koppanva hullt a
padlóra. A gróf tombolt. Átlőtt – torkából tompa hangok törtek
elő. Ujjcsonkjai Gorduin szemeit keresték. Kiszabadított
jobbjával lángmarta pengéjű tőre után tapogatódzott, s talán
el is éri, ha a bárd az utolsó pillanatban meg nem taszítja.
És zuhantak.
Zuhantak az ablakkeret maradványain, a világokat
elválasztó űrön át; Gorduin lehunyta szemét, kiáltani akart, de
nem jutott ideje rá. Az iszonyú ütközés minden levegőt
kipréselt tüdejéből. Oldalra gördült, s fekve maradt.
Tizenkét ölnyi mélységben hevertek mindketten. Két
köznapi ember belepusztult volna – e kettő számára azonban
mást tartogattak az égiek. Gorduin, mihelyt felmerült a kín
óceánjából, s lélegzethez jutott, felszisszent. Oldalában lassan
lüktető fájdalom. Az abbitacél sosem enged – a test olykor igen.
Eltört pár bordám – gondolta. S hozzá egy főrangú hulla miatt...
Mozdult, hogy körülnézzen – s egyszerre meglódult körülötte a világ.
Jó néhány esztendeje, egy földrengés alkalmával tapasztalt
hasonlót. Már akkor sem állhatta. Elszoruló torokkal meredt a
kétoldalt elviharzó fákra. Időbe telt, mire felfogta, hogy
folytatódik az utazás: tonnás rönkökből rakott "szán" tetején
kötött ki, s folyvást gyorsulva lefelé siklik a völgybe...
S mintha ez nem lett volna épp elég, valaki torkon ragadta.
Most rajta volt az őrjöngés sora. Baljával tőrt rántott s
lesújtott vele: mély sebet ejtett a gróf karján, s fához szegezte
jobb tenyerét. Baljával iszonytató csapást mért a feketére
égett fejre: kétheti kimerítő lovaglás, egy óra vérontás, egy
fiatal nő értelmetlen halála miatt érzett keserűség robbant ki
ebben a horogban. A csattanást elnyomta a szélzúgás, a
nedves fán súrlódó, forgácsolódó kéreg nyikorgása, s az a
másik, minden pillanattal erősödő zaj – a sebes sodrú Lorn
zúgása.
Gorduin felnyögött. A rönkhöz csapta a gróf fejét, tőrt
vágott a bal tenyerébe is, majd nagy kínkeservvel feljebb kúszott.
Vér csordult a szemébe. A "szán" egyre gyorsult, a csuszka recsegett, a rönkök
eleven lényekként remegtek. A forgácsok, a por fellegei közt a bárd szinte
semmit nem látott már – csak a fához szegezve vonagló két művészkezet.
Azután feljebb emelte zúgó fejét, s meglátott még valamit.
A folyót.
A murgadori teteme követte pillantását – s vérfagyasztó gyomorhangon
felüvöltött...
...a rönkök halma pokolbéli dübörgéssel hullt alá. A kötelek nyomban
engedtek, a vízbe vágódó fatörzsek szétváltak, majd összecsattantak;
összecsattantak újra ‘ és újra, ahogy mind távolabb sodródtak a véres
habokban. A permet magasra csapott, szétterült. A vízre óarany
uscayhalevelek hulltak.
Tier Nan Gorduin kinyitotta a szemét. Vállai sajogtak: a
súlyközömbösítő varázs az utolsó pillanatban, mikor a
vénséges fa keresztben álló ágát megragadta, végre hatni
kezdett. Remek varázs volt. Tudós könyvekben egy életen át
keres effélét hiába az ember...
Nagyot fújt. Megfeszítette karizmait, átfordult az ágon, s óvatosan a földre
ereszkedett. Tett pár bizonytalan lépést, leguggolt, a vérhabot
sodró sötét vízbe bámult, azután visszanézett oda, ahonnét
jött. A lejtő idelentről még meredekebbnek rémlett; a
fenyvesek komor zöldjében, örökkévaló nyugalmában
testetlen fenyegetés rejlett, és...
És jó volt élni megint.
Gorduin felegyenesedett. Végigtapogatta oldalát,
homlokráncolva összpontosított, majd szabadjára engedte a
körötte lappangó erőket. A fájdalom csakhamar zsibbadássá
szelídült, azután, ahogy a sebek összezárultak, végképp
elenyészett.
A bárd körülpillantott. Halványan elmosolyodott, lendületet vett, és a
túlpartra szökkent.
Amint talajt ért, mozdulatlanná dermedt.
Alig húsz lépésnyire – hogy, hogy nem, csak most vette
észre – kis tűz lobogott az alkonyfényű ég alatt. Alyr Arkhon
állt mellette, s ütemes tapssal jutalmazta teljesítményét.
– Ahogy elnézem, végeztél – mondta, mintha legutóbbi találkozásuk óta
nem napok, csupán percek teltek volna el. – A legjobbkor. Beszélnünk kell...
– Hátravetette csuklyáját, halványan elmosolyodott. A bárd tudta, hogy ehhez
a fegyverhez csak végszükség esetén folyamodik, – Szívesen látlak a
tüzemnél, Tier Nan Gorduin.
 ELSŐ RÉSZ
A TŰZ HAVA
"...beszédüket hallván nyilvánvalóvá válik, mit is jelent
számukra ez a küzdelem. Északfölde szülötteinek fél
száznál több kifejezésük van a háborúságra, ám alig
néhány a békességre. Mi több, épp az előbbi kifejezések
lágyultak meg különös módon az itteniek ajkán. A nyers
hangzókat munkába vette az idő, ahogyan munkába
veszi s lekerekíti a kövek éleit; a háborút jelentő szavak
lágyan csengenek Sinemos szirtjeitől Nilraen bérceiig;
megkoptak a gyakori használatban mindenütt, ahol
emberi lények s egyébfajzatok élnek. Észak Vörös
Hadurai – az embernem s a velük szövetséges népek
bajnokai. A Fekete Hadurak-a messzi múlt sötét titkainak
letéteményesei. Vörös és fekete lobogóik – hatalmuk
varázsos jelképei. Uralkodók s birodalmak, mágusok s
harcosok vesztét okozzák; egyeseket a mélybe húz,
másokat a magasba ragad az idő árapálya... A harc,
mert oly régóta dúl, csak annyira rendkívüli itt, mint az
évszakok változása –rombolásra építés jön, télre tavasz,
őszre tél. Északfölde felett korok óta lenget harci
lobogókat a szél. Alájuk gyűlnek újra és újra a
tengermellék, a hegyek, a síkságok, a szigetek, s persze
a mélységek lakói. Ezernyi sors, ezernyi hang, ezernyi
cél. Lobogó azonban kétféle akad csupán: vér színű és éj
sötét..."

Igrain Reval: Geoframia

1.

orduin fizetett a fogadós legényének, átvette tőle a

fehér mén kantárját, s intett. A felföldi öszvére nyergébe
szállt, elporoszkált a gázló felé, a bárd pedig visszatért a
tűzhöz.
Alyr elmélyülten dolgozott: botja végével vonalakat rajzolt a
földre. Egy nemes vérű paripa feje: a Quiron-tenger. Szemei
Karkvin és Szindvil, sörényének rakoncátlankodó fonata a
Navila-félsziget – toroni föld. A boszorkánymesterek
birodalma: lomhán nyugatnak kúszó kígyó. Körös-körül
apróbb-nagyobb jószágok: a Szövetség államai. Erdők,
hegyek, tavak, majd jó darabon semmi: a messzi óceánig
nyújtózó pusztaság... A nekromanta tűnődve szemlélte művét.
Egyszerre mindkét kezével megmarkolta botját, s döfött:
felnyársalta a képzeletbeli kígyót. Mosoly derengett keskeny
ajka körül, ahogy tekintetét Gorduinra emelte. ‘
– Híreket kaptam – mondta csendesen. .-Röviddel azután,
hogy visszafelé indultunk – Előrehajolt, néhány fahasábot
rakott a tűzre. – Erielt utoljára Gorvikban látták. Akkor egy
abradói nemes kíséretéhez tartozott. Az az alak lehet, akiről
beszéltél... – A homlokát ráncolta. Zsebei egyikéből apró
ezüstgyűrűt kotort elő. – Az egyik emberem önhatalmúlag
magához vette ezt. Visszajuttatni nem áll módomban; azt
hiszem, helyesebb ha te őrződ.
Gorduin a tenyerén nyugvó, finoman megmunkált ékszert
nézte. Macskák, Felice szent állatai mindenütt: a Kereskedő
Hercegségek mesterei két tucatnál ezúttal sem adták alább...
S lám, a gyengülő fényben mintha életre keltek volna az éji
ragadozók Gorduin megszédült egy pillanatig a zuhanás régről
ismert érzete kísértette, azután, hogy elmúlt, két esztendő
távolából a lány hangját hallotta megint: "Tedd hát, amit tenned
kell, uram..."
– Nem él már sokáig – mormolta Alyr.
A bárd nagyot nyelt. – Hogyan?
– A gorviki semmirekellő. Hamarosan vége. A lány mehet,
amerre lát. – A nekromanta oldalra billentette fejét. Valóban
nem akarsz üzenni neki?
Gorduin legyintett. – Méltatlan dolog volna. Magad mondtad, hogy a
holtakat el kell temetni...
– Úgy van – helyeselt Alyr. – Nem túl mélyre persze, hisz bármikor
szükség lehet rájuk.
A bárd elnyomott egy mosolyt. Hallgatott.
– Visszatér majd – jelentette ki a nekromanta. – Ha másért nem, hát hogy
bebizonyítsa, rosszul ítélted meg.
– Nincs rá szükségem.
– Akkor azért – bólogatott rendíthetetlenül a félelf. Hogy legyen megint.
Gorduin még mindig hallgatott, a gyűrűt azonban nem
hajította el. Játszadozott vele egy darabig, azután ujjasa
zsebébe süllyesztette. Percekig bámult némán a tűzbe, végül
erőt vett magán, s barátjához fordult.
– Ne kímélj, Alyr! Halljam, miben állhatok a Szövetség szolgálatára?
A nekromanta száraz ágat keresett, megpiszkálta vele az egyik parázsló
fahasábot, majd belekezdett:
 – Hisz tudod: háború készül megint. A Fekete Hadurak
reményei szerint az utolsó. Egyre-másra érkeznek a
vészterhes hírek. Erigow hercegét alávaló fondorlattal
meggyilkolták, vörös lobogóját elragadták. Ugyanez a sors
jutott a tiadlani uralkodó osztályrészéül. A tarini lobogót egy,
az Ősi Úton érkezett aquir csapat szerezte meg – alighanem
Ediomadból jöttek. A törpék rackla-lovasai beérték és nyílt
ütközetre kényszeríttették őket. Valaki lomhán pontosan tisztában
volt azzal, hogy az öreg Oggi nem saját elit gárdáját, hanem épp
ezt a különítményt indítja ellenük... – Alyr meg sem kísérelte
palástolni ingerültségét. – Tudod, a denevérkutya szívós
fajzat; majdnem mindennek ellenáll, a hideg azonban
egykettőre harcképtelenné teszi.
– Az aquirok pedig jégvarázshoz folyamodtak... – dünnyögte Gorduin. –
Folytasd!
– Három hadúri lobogót biztosan megkaparintott az
ellenség. Kettővel kapcsolatban... nos, mondjuk úgy,
hiányosak az értesüléseink; Eligor egyszerűen eltűnt, a Dorani
Nagytanács sem képes a nyomára bukkanni. A Titkos Szekta
tagjai jó szokásukhoz híven bujkálnak, velük nem
számolhatunk. Dwyllt és Ilanort, az ottani lobogókat
viszonylagos biztonságban tudhatjuk: a történtek után a
hadurak és a határok egyaránt erős őrizet alatt állnak. Újabb
csapástól nem kell tartanunk Hacsak...
–...hacsak nem a vezetők közt van az áruló.
– Ahogy mondod. Az én feladatom kideríteni, ki az. Erről
azonban – Alyr felemelte jobbját – igen kevesen tudnak.
Hárman, hogy egészen pontos legyek. A Nagytanács vezetője,
te, no meg Lándzsás Erik.
– Neki mi a dolga? – érdeklődött Gorduin. Erik régivágású
kalandozó volt, az a fajta, aki teljes fegyverzetben ül a
vacsoraasztal mellé, aki a legapróbb gyanús jelre a házigazda
fejét veszi – és akit felettébb könnyű efféle sötét ügyekbe
belerángatni.
– Egyszerű feladatot kapott – felelte a nekromanta
nyugodtan –, és rátermett társakat. A tiadlani Dorcha két
testőrét, a Kóborlók Rendjének négy lovagját vette maga
mellé, s csatlakozott hozzá a Di’Mareni orákulum egy
árnyékpapja is. Mindenki úgy tudja, a titokzatos Sheenwallt
keresik. Veszélytelennek azért nem nevezném küldetésüket:
azt a látszatot kell kelteniük, hogy ők is az áruló nyomát
kutatják. – Ádáz mosoly. – Alkalmat kell adnunk annak a
gazembernek, hogy hibázhasson!
– Fejlemények?
– Gro-Ugon gyepűin Erikéket bekerítették a Kard
Testvériségének portyázó lovagjai. Követet menesztettek
hozzájuk, hogy adják meg magukat, Erik a testőrök
követelésének engedve felkötötte az illetőt. Tragikusan
végződhetett volna az ügy, ha nem vetődik arra egy csapatra
való tiadlani embervadász, meg ötven lovag a Vigyázok
Rendjéből, így is heves volt az ütközet, de nem tartott sokáig.
A Testvériség kétszáz jó lovagját sirathatja.
A bárd köhintett. – Várjunk csak! A Vigyázok Rendjének tagjai tudtommal
sosem kóborolnak Doran falain kívül...
– Volt némi részem a dologban, ha erre célzol – közölte a félelf komoran.
– És milyen szerep vár rám? – tudakolta most az ilanori.
Elbizonytalanodott kissé, valahányszor a dorani Alyrral kényszerült társalogni
Alyr, a világcsavargó nekromanta helyett. Két esztendő sem
volt elegendő ahhoz, hogy kiderítse, milyen posztot tölt be
voltaképp a Nagytanácsban...
– A nyolcadik lobogót – folytatta rendíthetetlenül a félelf – ugyancsak
elorozta valamiképp az ellenség. Egy abasziszi hercegkapitány, bizonyos
Calyd Karnelian; talán mond valamit a neve...
Gorduin magába mélyedt. Elmosolyodott. – Ó, igen mormolta. -Ismerem
Karneliant.
– Akkor azt is tudod, hogy hajlíthatatlan és igaz ember, ráadásul ha csak
teheti, mindig a Szövetség pártjára áll, mert ki nem állhatja a
toroniakat és az abasziszi nagykirályt – dünnyögte Alyr. –
Sikerült kiderítenie, hol őrzik a zsákmányt. A város falai alá
vonult hát egész falanxával, s felszólította a védőket, hogy
adják ki a hadúri jelvényt, mert az sosem volt az övék. Mivel fél nap
múltán sem kapott választ, megostromolta, bevette a települést, s. megszerezte
a lobogót. Csakhamar a tudomására jutott, hogy a Fekete Hadurak abaszíszi
boszorkánymestereket küldtek a nyomába, ezért idejekorán valaki másra
bízta az őrzését Hogy kire, én sem tudom... – Várt. – Arra kér,
találkozz a hercegkapitánnyal – alig egynapi járóföldre
táborozik, a folyó partján –, menj el a zászlóért, s Sózd
mihamarabb Doranba. Calyd falanxával egyetemben, ha
lehetséges.
– Megteszem. Ha lehetséges.
A nekromanta köhintett. Félrenézett. – Ha sikerrel jársz,
utóbb a segítségemre lehetsz az áruló felkutatásában is. Ami
engem illet, elrejtőzöm egy időre. Szükséges óvintézkedés.
Még baleset érne.
– Ennyire komoly a helyzet? – Gorduin közelebb hajolt a tűzhöz.
Alyrnak persze igaza van: egy csupa kő, csupa zaj városban
könnyen halálos csapdába eshet még egy. jól képzett mágus
is...
A félelf botja végével a Kenzal vonulatát véste éppen rögtönzött térképére.
Felpillantott. – Természetesen figyelemmel kísérem minden lépéseteket, s
üzenek is, ha tehetem.
– S mi lesz a biztosíték arra, hogy az üzenetek valóban
tőled származnak? – firtatta a bárd. Még mindig zsibbadt
jobbjával a folyó felé intett. – A trükkjeim legjava csak az ilyen
ritkán lakott vidékeken használható. Bármely ártó szándékú varázstudó
tehetetlenségre kárhoztathat; a ti mesterségetekben legfeljebb tanoncnak
lennék jó.
– Tartsd csak nyitva a harmadik szemedet! – Alyr vonásain a mosoly
halovány árnyéka suhant át. – Elég éles lesz az még Toron közelében is. Ha
azonban folyón kényszerülsz átkelni... – lassan ingatta fejét – ...tényleg jobban
teszed, ha gázlót vagy hidat keresel.
Gorduin egy éjjeli pillangó röptét figyelte a sűrűsödő
sötétségben. Annyi hatalma sem maradt, hogy eltérítse: a
pillangó a lángokba hullt, s eltűnt. – Ha pedig valaki rád
hivatkozva keres kapcsolatot velem, de átlátok rajta...
A nekromanta bólintott. Kőmerev volt az arca –...nyomban
meg kell ölnöd – suttogta.

2.

tüzek visszfénye vörösen, sárgán táncolt a Lorn tükrén, helyenként

elhomályosítva a vörös hold korongját. Posztok elnyújtott kiáltásai szálltak a
feltámadó széllel.
Tier Nan Gorduin egy dombról figyelte a tábort. Ilyen
távolságból afféle fantomvárosnak tűnt: a sátrak rengetege a
sötétségbe veszett. Tiszta éjszaka volt – hadba vonulni, győzni
vagy meghalni való. S noha e táj békésnek tűnt, noha a
felégetett erődök, határmenti városok füstjének szaga nem
érződött a levegőben, dúlt már a harc a messzeségben.
Százados falak rogytak meg, emberek pusztultak ott.
Fegyveresek és menekülők seregei keltek útra, hogy eljátszik
a rájuk osztott szerepet Észak isteneinek és hadurainak
halálos játszmájában...
Mondják, idővel minden megszokható, ám a bárd
világéletében képtelen volt egykedvűen vállat vonni az
értelmetlen pusztításra gondolván. Tekintete visszatért az
abasziszi falanx rendezett táborára, ajkán kesernyés mosoly
derengett fel. Legalább nyolcezren vannak odalent. Márpedig
nyolcezer harcos akkor is komoly haderőnek számítana, ha
nem Calyd Karnelian falanxáról lenne szó. Ha a hercegkapitány
valóban a Szövetség oldalára áll, Toront és csatlósait – a Fekete Hadurakról
meg az abasziszi nagykirályról nem is szólva – hamarosan csúf meglepetés
éri.
Abaszisz hat tartománya közül ötöt a többé-kevésbé független
hercegkapitányok kormányoztak. A hatodik, legnagyobb
tartomány a mindenkori uralkodó fennhatósága alá tartozott.
Az erőskezű nagykirályok ideje azonban rég elmúlt:
Abasziszban, a legpompásabb fegyverkovácsok és a kitűnő
fegyverforgatók földjén mindennapos volt a viszálykodás. A
hercegkapitányok mindegyike egy-egy falanxnak – húszezer
szálas termetű, fanatikusán hű, nehézfegyverzetű
gyalogkatonának – parancsolt. Az acél hatalma volt ez,
mellyel az uralkodó és tanácsnokai az iszonyú Tharrtól nyert
hatalmat állították szembe; A lelkek feletti uralomért a
Háromfejű papjai mellett Darton és Ranagol elszánt hívei
küzdöttek. Ott voltak azután a klánok és a szekták: megannyi
különböző bálvány, szándék és eszköz. Méregkeverők.
Orgyilkosok. Boszorkánymesterek. Emberöltők óta nem akadt
senki, aki megzabolázta volna ezt az ezerfejű szörnyeteget,
aki helyreállította volna az egységet, melynek hiányában a
hatalmas Abaszisz játékszere volt csupán a végzetnek, s hol
vörös, hol fekete lobogók alatt küldte harcba, halálba
katonáit...
Hogy Calyd Karnelian kiben-miben hisz, Gorduin nem sejtette. Tudta
azonban, hogy művelt, ám féktelen ember, remek harcos, s
hogy világéletében a Szövetséghez húzott. Tudta azt is, miért.
"Elbeszélünk egymás mellett a nagykirállyal" – írta Doranba a
hercegkapitány. "Különböznek a szándékaink. Ő meg a toroni
cimborái birodalmat akarnak. Én nősülni szándékozom..."
A bárd megint elmosolyodott, azután füttyentett a fehér
ménnek, s lefelé indult, a nyolcezer főt számláló nászmenet
tábora felé.
 3.

hogy ugrásra kész őreivel a sarkában a vezéri sátorba

lépett, Gorduin tekintete tüstént a kutyákra villant. Onpori
juhászebek voltak, fajtájukhoz mérten is hatalmasnak
számító, rozsdabarna bundájú, égkék szemű fenevadak,
melyek, ha úgy adódott, legyűrték még a jószágra rontó
medvéket is. Karnelian szolgálatában – érthetően – kevesebb
dolguk akadt: puszta jelenlétük megtette a magáét. A bárd
megtorpant s fejet hajtott – igen óvatosan.
Az őrök rangidőse köhintett, pillantását a tábori asztalnál
ülő, fellegszürke ujjast viselő férfira emelte. Uram...
– Már értesültem róla – szólt a hercegkapitány anélkül, hogy
feléjük fordult volna. Baljával intett; középső ujján
felragyogott a pecsétgyűrű. – Ülőhelyet és egy kupa bort Tier
Nan Gorduinnak!
A századosok egyike – halántéktájt deresedő hajú, kőbe
metszett vonású vérbeli falanxharcos – homlokát ráncolta.
Éjfekete bal szemével (a jobbat kötés takarta) hosszan
mustrálta az ilanorit, majd Karnelianra hunyorított. -Ismered,
felség?
A hercegkapitány felnevetett. Elbíbelődött még egy darabig
a lúdtollal, azután elunta a dolgot, feltápászkodott, s a bárdra
vigyorgott. – Ki ne ismerné? Nézd meg jól, Grengor: azon
kevesek közé tartozik, akik nem csupán ölni, élni is pompásan
tudnak. Nem elhanyagolható erény ez manapság... –
Tisztjeihez fordult. – Némelyikőtök igazán emlékezhetne rá:
pár éve csak, hogy meglátogatott bennünket a szigeteken.
Egynémely fehércseléd sosem fogja elfelejteni.
Grengor lassan bólogatott. – A prédikátor!
– Akkoriban tényleg azt a maszkot viselte. – Karnelian átvette a
gőzölgő kupát egyik emberétől, belekortyolt, majd
szertartásosan Gorduinnak nyújtotta. – Anns ná charoban –
mondotta Szépmező nyelvén, azután, társai kedvéért,
elismételte asziszul is: – Szívesen látunk.
– Eun thaul – mosolygott a bárd, s nem bajlódott a fordítással.
– Még mindig nagyszerű a kiejtésed, hercegem. •
Karnelian kihúzta magát, körülnézett, – Igyekszem haladni a korral –
közölte. – Mostanság a dorani nyelvjárással ismerkedem... – Egy
kézmozdulattal sarokba parancsolta a kutyákat, s helyet mutatott Gorduinnak.
Lefegyvereztek, igaz?
– – Teljesen – felelte a bárd, az igazsághoz nem egészen
híven. Szövetségesek ide vagy oda, húzódozott kijátszani.
összes ütőkártyáját.
– Az őrparancsnoktól hamarosan visszakapsz mindent.
Gondoskodnak majd a nagydarab lovadról is... – Karnelian
eltűnődött. – A tűzokádó vascsövet elhoztad-e?
– Vissza kellett küldenem a készítőjének – mormolta az
ilanori kedvetlenül. – Karbantartásra szorul.
– Akárcsak a barátságunk. – A hercegkapitány maga is kupát ragadott.
Századosai hasonlóképp cselekedtek. Fenékig, Gorduin!
Karnelian jól megtermett férfi volt, sötét, göndör hajába itt-
ott már ezüstös szálak vegyültek. Tekintetében ott lappangott
a sokat próbált harcosokra jellemző "mit nekem?" kifejezés;
Ajka – melynek ívelése gyakorta ébresztette azt a bizonyos
gondolatot az asszonyokban – újra és újra halovány mosolyra
görbült, akár Gorduiné. Mozdulatai mindenkor megfontoltak
voltak, csak egy-egy rezdülés árulkodott a benne feszülő
erőről – kívülállók nem sejthették, mire képes, ha egyszer
elkezdődik a tánc...
A bárd kiürítette a kupát, a félszemű Grengor pedig tüstént
újabbat nyújtott neki, jelezvén: a hercegkapitány barátja az ő
barátja is.
– A legjobbkor érkeztél – mondta most Karnelian. Tudod,
egy levéllel bajlódunk éppen. Egyikünknek sem erőssége a
tollforgatás...
Az asztal köré gyűlt századosok zordan bólogattak. Sötét
szemű, kötélizmú, gyermekkortól küzdelemre nevelt fickó volt
valamennyi. A derekukon függő kardok játékszernek
rémlettek volna jobbjukban – rendszerint kétembernyi
hosszúságú, súlyos lándzsákkal küzdöttek. Megingathatatlan oszlopai
bármiféle építménynek – gondolta Gorduin, amint az asztalhoz lépett, hogy
szemügyre vegye a pergament.
Az irományt Abaszisz nagykirályának címezték.
– Búcsúüzenet – magyarázta Karnelian. – Együtt
rögtönöztük; már csak a befejezés hibádzik. – Elmosolyodott
megint. Kevesen tudtak ilyenkor ellenállni neki. Számítok rád,
Ilanor farkasa! Ha az emlékezetem nem csal, a szavakkal is
éppoly kitűnően bánsz, mint a karddal. Vedd hát kézbe ezt az ügyet
kérlek, mielőtt lepihennél!
– Lepihenni? – Gorduin oldalra billentette fejét. Már-már elfelejtette, hogy
az abaszisziak imádják az efféle próbatételeket.
– Néhány órára csupán. – A hercegkapitány
jelentőségteljesen pillantott körül. – Hajnalban tábort bontunk,
tovább haladunk lefelé a folyón. Levelünknek addigra el kell
készülnie. Úgy számítottunk, holnaputánra el is jut a
címzetthez... – Elnyomott egy mosolyt. – Emlékezetes pillanat lesz.
A bárd az asztalra telepedett. – És aki kézbesíti, felkészülhet a
legrosszabbra. Bőviben vagytok tán a halálra szánt
önkénteseknek?
Karnelian újra töltött. – Az embereim egytől egyig készek a
halálra, barátom, de csak jól meghatározott, magasztos célok
érdekében. A levelet madár viszi, és miatta sem kell
aggódnunk: a nagykirálytól vettük kölcsön erre az alkalomra.
– Értem már.
– Érti ő is – jegyezte meg a félszemű Grengor. – Művelt,
udvari madár. – A hercegkapitányra sandított, azután Gorduin
elé tolta az irományt. – Olvasd... prédikátor!
A bárd végzett a borral, megköszörülte torkát, s belekezdett:
– "Abaszisz legkegyelmesebb királyának, ki
huszonnegyedikként viseli a széltében becsült Otlokir nevet;
ki ura a tengertől délre elterülő földeknek az Onportól az
Idinalig!
Calyd Karnelian hercegkapitány, a partmenti szigetek ura
vezérkarával együtt jókívánságait küldi a vizeken túlról, hová
parancsodra indult, ám ahonnét a maga választotta időben,
parancsra nem várva fog megtérni, hogy a szemed közé
nézzen, néped rabtartója, igazak hóhéra, szüzek megrontója, bálványok
bolondja, te!"
Grengor halkan, elégedetten kacagott, s az asztalt körülülő
tisztek márványarcán is mosoly derengett fel. Némelyikük
még a szemét is lehunyta, mint aki csábos muzsikát hall.
Gorduin megőrizte komolyságát, s hangját kissé felemelve
folytatta:
– "E búcsúüzenet ajándék s egyben figyelmeztetés,
fenséges úr – az egyetlen, a legtöbb, amit alattvalóidtól
érdemelsz. Tudnod kell: elnéznénk neked, hogy hajbókolsz
Toron előtt, hogy vérivó istent imádsz, lovakkal hálsz s hogy
megöletted tulajdon apádat; még azt is, hogy adószedőnek,
rákhalásznak álcázott kémeket és orgyilkosokat küldesz
hozzánk – ám a bizonyosság, hogy mind ezen közben ballal
nyúlsz a tálba, már sok nekünk. Felmondjuk hát az esküt,
melyet ősünk ősödnek, vérünk vérednek tett: szabadok
vagyunk immár, s csak azt reméljük, hogy mihamarabb
alkalmunk nyílik fegyverünket a harcmezőn összemérni veled.
Közöljük egyúttal" – s ezen már elmosolyodott a bárd – ", hogy
Mantlin gróf, üldözésünkre indult seregét a Gro-Ugonból
szalajtott ork segédcsapatokkal együtt szétvertük Ceithir
mezején, s ugyanezt fogjuk tenni mindazon hadakkal,
amelyeket a jövőben küldesz ellenünk. Trónod inog, fenséges
úr – ha nem volnál vak és süket, ezt magad is észrevennéd.
Még találkozunk. Szívélyes üdvözlet..."
Karnelian csettintett. A tisztek elcsendesedtek. Helyben volnánk. Hogyan
tovább?
Gorduin eltűnődött, azután a pennáért nyúlt, a tintatartóba
mártotta, s lendületes betűivel egykettőre kiegészítette az
abaszisziak üzenetét:
– "Szívélyes üdvözlet azoktól, akiknek egyenessége nem ismer határokat."
A hercegkapitány elégedetten dőlt hátra ültében. Grengor
és társai bikahangon hahotáztak. Egyikük sem tiltakozott,
amikor az ilanori jó tíz percre rá hiánytalanul visszakapta
fegyvereit.

4.

ristálytiszta volt a hajnali égbolt, a folyó felett

lebegett csak könnyű pára. A tengertől ilyen távolságban
ugyancsak lehűlt a levegő, a szélnek, ahogy az ilanoriak
mondják, "foga nőtt" a pirkadatban, az abasziszi őröket
azonban alig, Gorduint meg éppenséggel egyáltalán nem zavarta
mindez.
A bárd a vízparton állt, a mályvaszínnel csíkozott keleti horizontra bámult;
fülében (megesett olykor) egy lány kacaja visszhangzóit – egy lányé, aki
messze járt
– Szép jó reggelt, dalnok – suttogta a jobbján megjelenő
Karnelian. Embereihez hasonlóan ő is acélbetétes bőrvértet és
vastag posztóköpenyt viselt. A karvasakat felöltötte, kardját,
tőreit felcsatolta már; a jócskán kiszélesedett Lorn csendes
méltóságával a magáét állította szembe. – Nem csalódtam
benned – mondta. – Egy árva szót sem ejtettél az asztalnál a
zászlóról. Nem faggattál, nem firtattad, kihez és hová került. Mintha nem is
érdekelne... – Elmosolyodott. – Pedig érdekel, tudom.
A bárd nem mozdult. – Világéletedben pompás házigazda
voltál, hercegem; háborúban, békében egyaránt. Borod
kitűnő, szolgálóid készségesek: a megfáradt utazó nem
kívánhat ennél többet. Ugyanakkor katona vagy, s maholnap
talán uralkodó leszel. Politikai kérdésekről csak akkor
hozakodom elő, ha az időt alkalmasnak ítéled, erre mérget
vehetsz!
Karnelian szívből nevetett. – Alyr Arkhont és a Szövetséget
sosem képviselte még nálad rátermettebb és veszedelmesebb
követ, Tier Nan Gorduin! De mint azt Doranba küldött soraim,
no meg az a másik levél bizonyítja, döntöttem már. Amit
tudok, tudnod kell neked is, hisz megeshet, hogy elválaszt
bennünket a végzet... – Tekintete találkozott az ilanoriéval.
Egészen halkan folytatta: Alidarba tartunk, a vágyak és
csodák városába, ahol a közhiedelem szerint a férfiember
minden kívánsága teljesül. Egyheti utazás áll még előttünk. A
falaktól jókora távolságban, a Lorn torkolatánál ütünk majd tábort. Éjnek
idején öt legkiválóbb emberemmel álruhát öltök, csónakba szállók, s
bebocsátást kérek a Vizikapunál. Velem tarthatsz, ha jónak látod. Azután...
– Azután? – visszhangozta a bárd.
–...megnősülök. – A hercegkapitány várt, majd kéttenyérnyi,
lakkfekete lapocskát húzott elő köpenye alól. Üdvözült
mosollyal Gorduin felé nyújtotta, de nem engedte el.
– A kép csak addig látható, amíg a kezemben tartom magyarázta.
A bárd a homlokát ráncolta – egyszerre megértette. A lapocska fekete
tükrében lassanként kirajzolódtak egy arc vonásai. Mandulavágású, sötét
szemek, fekete hajzuhatag. Hogy a lány szép – gondolta fanyarul – keveset
mond a lényegről... Akaratlanul is közelebb hajolt a tegrinhez, mely
megkapó hűséggel őrizte a hercegkapitány számára Alidarban
nevelt menyasszony képét. A Vágyak Városának céhmesterei
értették a dolgukat: a portrék épp annyit mutattak meg,
amennyit a magasrangú vevő ízlése és vérmérséklete kívánt.
E lapocska készítői pontosan feltérképezték maguknak
Karneliant tíz-egynéhány esztendővel korábban, mikor
jövendőbelijének megrendelése céljából felkereste őket.
Ismerték legtitkosabb álmait, s ezekből kiindulva
megteremtették számára... a Nőt.
– Gyönyörű – mondta csendesen, egyenest a
hercegkapitány szemébe nézve.
– Szeretjük egymást – mormolta Karnelian –, noha sosem találkoztunk. –
Lassan ingatta fejét. – Ha nem tévedek, így kell lennie. A szabályok
értelmében az átvétel napjáig nem beszélhetünk, levelet is csak a lány
tizenötödik születésnapja óta engedélyeznek. Ők tudják, miért.
Elmosolyodott. – A tizenhetedik születésnapjára, egy hónappal
ezelőtt, néhány szép holmit küldtem neki. Lelkesedik az
igazán szép holmikért. Imádja a tengert, a régi dalokat;
kedvenc színe a tengerzöld, és... – Elhallgatott, mosolya azonban
nem hervadt le. – A neve Salina.
Gorduin ízlelgette egy darabig a nevet. A képre pillantva kénytelen volt
elismerni: remekül illik a lányra. Tudta persze, hogy ennek is így kell lennie.
– A csomagban – folytatta a hercegkapitány – ott volt a zászló. A
mellékelt levélben arra kértem Salinát, tartsa titokban, és
őrizze jól. Miatta nem aggódom: a céhek neveltjeinek
biztonságát fegyveresek sokasága szavatolja, mi több... – még
halkabbra fogta hangját – ...akad ott néhány varázstudó is. A
Vörös Hadurak drágasága jó kezekben van, barátom – a lehető
legjobb és legszebb kezekben.
A bárd bólintott. Hasonló helyzetben alighanem ugyanígy
cselekedett volna. Más kérdés, mennyire bízhat az ember egy
nőben, akivel ráadásul még sosem találkozott...
Kétkedő ábrázata láttán Karnelian, alighogy eltette a
képmást, felemelte jobbját.
– Mint tudod – mondta igen komolyan –, Alidar leányait minden
tekintetben a megrendelő igényei szerint nevelik. Mármost – s
remélem ez sem lep meg – nekem nem dalos pacsirtára, üres
fejű lepedőakrobatára, bájmosolyt villogtató orgyilkosra, néma
házirabszolgára van szükségem. A feleségem, noha céhe
erődítményében nőtt fel, nagyvilági dáma, s fegyverforgatónak sem
utolsó: szó- és pengepárbajban egyaránt képes megvédeni magát, ha úgy
adódik; hercegnének való, s én máris büszke vagyok rá. Az
alapvető képzettségeken túl rendelkezik azonban egy olyan
sajátsággal is, melyet kívánságomra tettek felkészítése
alapvető szempontjává.
Gorduin felpillantott. A közeli nádasból vadkacsa pár
röppent fel, keletnek szárnyalt az élénkülő széllel. – Mesterien
színlel? – tudakolta.
– Még jobb. – Karnelian mosolya szélesedett. – Úgy
nevelték, hogy haláláig hű legyen és igaz. Megőrzi,
megvédelmezi a zászlót, mert megkértem rá.
A tábor felől az ébresztők elnyújtott kiáltásai szálltak. A
hercegkapitány a bárd vállára tette kezét, csendesen mulatott döbbenetén. –
Jöjj hát, barátom – súgta. – A ködön, a veszedelmeken túl vár ránk a mesés
Alidar!.

Nem messze onnét, a víz felett lebegő párától övezve, ott állt
a Farkas. ‘
Noha hatalmas állat volt, az indulni készülő, kötelekkel és
rudakkal bajlódó katonák nem láthatták, nem láthatta
még a kivételesen éles szemű, kifinomult ösztönű bárd
sem. Igaz, hallani hallotta olykor – maga a Farkas, az
egykori dalnok akarta így. Mindabból, ami egykor volt,
vajmi keveset mondhatott a magáénak, mégis kitartott a
fér fi mellett, aki az életét kockázatta, hogy bosszút
álljon érte... Hosszan nézett utána szomorú szemével,
azután futásnak eredt: minden erőfeszítés nélkül szökell
a vízen, a ködön át. Gorduin mellett a helye.
Legalább egy ideig még...

5.

int megannyi óvatos teknőc, úgy siklott előre a

hullámok között a félszáz hatalmas tutaj.
A Lom, melyet a Felföld tucatnyi forrása, a csúcsok örök, hava táplál, s
mely sebes sodrású folyóként zúdul alá odafentről, folyammá
terebélyesedik, mielőtt Anublien tóvidékére ér. E folyam az
egyetlen járható út a Riegoy-öbölig nyújtózó rengetegben.
Zugait vad törzsek, szökött rabszolgák, kitaszítottak
közösségei lakják, egyetlen ékkő tündököl mindössze e tájon: az
álmok és vágyak százölnyi magas fallal övezett, dúsgazdag városa, Alidar.
Titkait vigyázzák a tornyaiban tanyázó katonák, a tavak iszapjában megbúvó
fajzatok, melyek, akárha a céhmesterek akaratának engedelmeskednének,
kíméletlenül rontanak a hívatlan látogatók könnyű csónakjainak.
Alidarba – s ezt majd mindenki tudja – csak a kapukon át
juthat az utazó...
Calyd Karnelian nap mint nap végigjárta a lomhán
nyugatnak tartó tutajkígyót: utasításokat osztogatott,
járőröket küldött ki, s jelentéseik alapján egy-egy vonással
egészítette ki bámulatosán részletes térképeit. A bárd nem
tágított mellőle – valósággal lenyűgözte a hercegkapitány
elszántsága és lendülete. Abban sem kételkedett többé, hogy
a falanxharcosok mindegyike kész meghalni érte.
Éjszakánként még az égbolt tanulmányozására is futotta
erejéből: Gorduinnal együtt nézte, miként fedi fel orcáját a két
hold; sorra nevezte meg a csillagképeket, melyekhez – lévén
tengerjáró nép szülötte – meghitt viszony fűzte. A harmadik
nap éjjelén felhők gyülekeztek odafent, csak az Égi Lámpás
tündökölt, mint valamely kíváncsi istenség rezzenetlen szeme.
A negyedik napon, alkonyattájt, sietve jött a félszemű
Grengor. Hangját a szokásosnál is halkabbra, mondandóját
egészen rövidre fogta. Gorduin látta, hogyan sötétül el a
hercegkapitány tekintete, s pontosan tudta hányadán állnak, mire Karnelian
odafordult hozzá:
– Orkok a folyó kanyarulatánál. Három, legfeljebb négyezer
harcos a Látók törzséből. Sok az íjász mindkét parton. Úgy
fest, verekednünk kell... – Meglepően nyugodt volt az arca; a
bárd megesküdött volna rá, hogy élvezi kissé a fordulatot. –
Riadó!
A dobok hangjára mintha a messzi Khare tökéletesen
olajozott masináinak egyike lépett volna működésbe.
Mindenki tudta a dolgát, mindenki megtalálta a helyét. Izmok
feszültek, vaskos rudak mélyedtek a fövénybe, kötelek
recsegtek: a tutajkígyó csakhamar mozdulatlanná vált, majd,
mintegy varázsütésre, bevehetetlen erődítménnyé alakult. A
lenyugvó nap fénye egymáshoz kapcsolt pajzsokon, abbitacél
sisakokon, szívformára kovácsolt lándzsahegyeken csillant. Századosok
kiáltásai szálltak, tengerzöld lobogók emelkedtek a magasba: teljes
vitorlázattal sikló ezüst gálya díszlett mindegyiken.
Az utolsó parancs visszhangjának elülte után természetellenes csend
ereszkedett a tájra. Még a rengeteg vadjai is meglapultak, mintha érezték
volna: náluknál veszedelmesebb lények lesnek most prédára az évszázados fák
között.
Karnelian gyújtónyilakra számítva telemerette a vedreket, a
szél felőli oldalra hordatta a tömlőket, a rögtönzött palánkok
mögé rendelte rettegett számszeríjasait – és várt.
Nem kellett sokáig várnia.
A folyókanyarulatban megelevenedett az erdő: lomhán
mozduló, fekete páncélos bogarak gyanánt rajzoltak
mindenütt az orkok. Tenyérnyi széles pengéjű szablyáikat,
kerek pajzsaikat, lókoponyákkal díszített hadijelvényeiket
rázták, üvölteni azonban nem üvöltöttek, s íjászaik is
tétlenkedni látszottak – a tengerzöld lobogók sokasága mintha
gondolkodóba ejtette volna őket...
 – Hosszú utat tettek meg a boldogtalanok Gro-Ugontól idáig
– mormolta Grengor. – Pár gyanútlan kereskedőnek nyilván
jobban örülnének.
Gorduin előkotorta, kigöngyölte a gyolcsból Armador
látcsövét. Szemügyre vette a fáklyák fényében nyüzsgő
sokaságot. – Ha harcolni akarnának, már elkezdték volna.
Zavarodottnak tűnnek... – Hallgatott egy sort, állított a
nagyobbik lencsén. – Főrangú is akad köztük. És... igen,
ladikba száll.
Karnelian felemelte ökölbe szorított balját. – Követség jön!
Ne lőjetek!
A bárd odanyújtotta neki a látcsövet. A hercegkapitány
elmélyülten figyelt, azután fújt egyet, s halkan felkacagott. –
Akármi legyek, ha nem Gashad vezeti őket!
– Birak Gal Gashad? – Grengor előrehajolt, az ilanori
"bűvös" szerszáma híján azonban hasztalan erőltette ép
szemét. – Az a vénség? Nem hittem volna, hogy elbírja még a
fegyvert...
– Hat hadjáratot verekedett végig, és ha a szóbeszédnek
hinni lehet, ő a legmegfontoltabb és legbölcsebb ork
anyaszomorító a világnak ebben a korában – mormolta
Karnelian. – Kész csoda, hogy nem lett belőle király!
Grengor a lassan imbolygó fényeket nézte. Lerítt róla a kedvetlenség. –
Még lehet.
Gorduin felgyűrte fekete köpönyege gallérját. – Helyesebb,
ha egy darabig nem mutatkozom – mondta.
– Épp ellenkezőleg – vetette ellene a hercegkapitány. – A.
jobbomon fogsz állni, Grengorral és a többiekkel, A Szövetséget képviseled.
Hadd tudja az öreg fenevad,, hányadán állunk!
– Ahogy kívánod.
Karnelian a homlokát ráncolta. – Persze azt sem felejtettem el, hogy
mindannyiunk közül te vagy a leggyorsabb. Ha csalárdságon kapjuk, ha
lövetni próbál, végezz vele nyomban!
A bárd félrenézett, leplezni próbálta mosolyát. – Hallom és
engedelmeskedem...
A ladik most már olyan közel járt, hogy szabad szemmel is
megkülönböztethették a benne szorongó alakokat. A Látók vezéri jelvényét
hatalmas termetű harcos markolta, a vén Gashad, aki sem
vértet, sem sisakot nem viselt, szinte eltörpült mellette.
Lószőrfonatokkal, agyarakkal, madárcsontokkal teliaggatott,
hosszú botra támaszkodott, porszürke irhája, piszkosfehér
bundája és pofaszakálla rőten szikrázott a fáklyák fényében.
Két oldalán szöges buzogánnyal és fogazott élű szablyával
felfegyverzett orkok álltak – a szél a tutajokig sodorta átható
szagukat.
– "Varacskos a bőröm, de azért szép vagyok, Reag leányai" –
dünnyögte gúnyosan Grengor. – "Szemétdombok s temetők illata
leng körül, míg föl nem támad a keleti fuvallat; kelj föl, kedvesem, mutasd
meg arcodat!"
Az abaszísziak soraiban derültség támadt az ódon románc elferdített sorai
hallatán. Karnelian a palánkra támaszkodott, s suttogva folytatta:
– "De szép vagy, kedvesem, igen szép vagy! Szemeid izzó zsarátnokok
ferde orrpecked mögött. Kránnak tornyához hasonlatos a te nyakad,
amit kőből való bástyák díszítenek; ezernyi pajzs függ rajta,
megannyi hősi pajzs!"
Ezt már Gorduin sem hallgathatta tétlenül. Baljába fogta felhúzott
nyílpuskáját, a palánkra könyökölt ő is, úgy mormolta:
– "Reag leányai, ímhol a vitézek legjava! Jönnek, s mindnek kardja van:
jártasak a harcban. Támadj fel, északi szél, siess, déli szél – űzd messze
illatuk!"
A rudakkal dolgozó orkok Gashad rekedt parancsszavára
mozdulatlanná dermedtek. A ladik folyvást lassulva siklott
előre, s végül az első tutaj oldalához simult. Halk percegés: az
abasziszi lövészek minden eshetőségre készen feszítettek
valamit az abbitacél húrokon.
Karnelian intett Grengornak és Gorduinnak, majd rést
nyittatott a pajzsfalon, és érdeklődve pillantott le.
– Megtisztelsz váratlan látogatásoddal, Birak Gal Gashad – mondta orkul.
– Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akikért e hadjáratban küzd a
karod.
A vén szörnyeteg lassan bólogatott, látni engedte jókora,
tépőfogait. Oly fehérek voltak, hogy csakis valamely toroni
mesterember műhelyében készülhettek. Botot szorongató
karjának izmai korát meghazudtoló erőről árulkodtak. Inas
nyakán, képén ujjnyi vastag, ódon hegek, dülledt szemében két
átverekedett évszázad minden ravaszsága: alakja fajtájától szokatlan módon
tekintélyt sugárzott.
– Örvend a szívem – szólalt meg a Közös Nyelven –, hogy
Calyd Karnelian hercegkapitányt jó egészségben, ily
nagyszámú sereg élén láthatom. Máig sem feledtem a pipafű
aromáját, mellyel apád ajándékozott meg annakidején; a
remekmívű szablya, melyet követei juttattak el hozzám, ma is
otthonom dísze. – Felemelte balját. A folyóparton nyüzsgő
sokaság moraja tüstént elhalkult. Erchan magr thad: békével jöttem.
 – S mi békével fogadunk – felelte a hercegkapitány szertartásosan. Ha
feszélyezte is, hogy az ork vezér a dicstelen múltat emlegette, remekül titkolta
érzelmeit. Jöjj hát, ízleld meg borunkat!

A vezéri sátor előtt leterített dzsad szőnyegen tucatnyi ork

kuporgott. Csak a hatalmas termetű jelvényhordozó állt,
tekintetét egy pillanatra sem vette le uráról és
parancsolójáról. Nyolc állig felfegyverzett Látó harcos alkotott
félkört Birak Gashad mögött, két sötétebb szőrzetű alak
oldalra húzódva figyelt. A Karnelian jobbján ülő bárd öltözékük
bizonyos jegyei alapján Vérivóknak vélte őket.
A vén vezér baljában forgatta a kupát – botjától a világ minden kincséért
sem vált volna meg –, úgy méregette a hercegkapitányt. Jókora fényudvartól
övezetten emelkedett a fák koronája fölé a vörös hold, a folyó kanyarulatában
mindenütt tábortüzek lobogtak – némák voltak ellenben az ork dobok.
– Igen csendesek lettetek – jegyezte meg Karnelian. Bizonyára okotok van
rá...
– Nem kenyerünk a feltűnés – mormolta a vén ork. Árt az az
egészségnek, tudod te jól, hercegem. Meg aztán... – Kupájába
bámult. – ...sokan járják mostanság az erdőt. Sok a barát, de
sok az ellenség is. Megbolydult a világ idefent.
Grengor Gorduinra sandított, elhúzta a száját – pedig a szél
épp felőlük fújt.
– Különös hírek keringenek – folytatta Gashad zavartalanul.
– Beszélik, messze délen, a sivatag mélyén testet öltött egy
ősi isten, s légiói sarkuk alá hajtják az embernépeket...
– Amhe Ramun – súgta Karneliannak a bárd. – Alyr is említette.
– Mondják, rémisztő jelek állnak az égen. Kihunyó csillagok,
mennyei kévék... – A vén ork kiürítette a kupát, kedvtelve
forgatta karmos kezében. Lerítt róla, hogy szívesen
megtartaná: bátorítást várva sandított a hercegkapitányra. –
Mindez persze karrg – merő ostobaság. Én csakis a Mélyben
Lakozó Hramban, no meg a tényekben hiszek. Tény az, amit
ötnél többen állítanak azok közül, akiket jól ismerek; az, amit
a sámán, a jóslat és a papiros mond, bár ezen még vitázunk
olykor. – A maga módján mosolygott. – Furcsa híreket hallani
veled kapcsolatban, hercegkapitány. Egyik-másik
kétségbevonhatatlan tény. Toron boszorkányurai sereget
sereg után küldenek ellened, halálodat kívánja tulajdon
királyod is. A dobok hadba szólították Gro-Ugon törzseit –
jönnünk kellett, pedig, Hram a tudója, némelyikünk
szívesebben maradt volna... – Körülpillantott. – A fiaim
felnőttek. Felnőttek a fiaim fiai is. A Mélyben Lakozó jó
harcosa valamennyi. Akad köztük, aki nem először látja a
városokat a Nagy Víz északi partján. Akad, aki itt pusztul majd.
Vér és halál: így akarja Hram! – Szünetet tartott; a botját
díszítő madárcsontok össze-összekoccantak a szélben. – Rólad
azonban egyetlen sámán sem beszélt, Abaszisz hercege.
Rólad csak emberek, gyűlölködő emberek szóltak, akiknek
sosem szívtam a pipafüvét, akiknek hadinépét sosem láttam
küzdeni. Emberek, akikhez semmi sem köt, ezért hát nincs
okom engedelmeskedni nekik. Nem harcolok ellened. A dobok
némák maradnak, és pecsét lesz a mi ajkunkon is, ahogy a
magadfajta mondaná. Ez minden, amivel apád ajándékait
viszonozni tudom. Nekünk...
Gorduin fülében zsongássá mosódtak össze a szavak. Az
utóbbi pár percben már csak a két Vérivó törzsbéli harcost
figyelte: a sötétebb szőrzetű teremtmények igyekeztek úgy
tenni, mintha nem ismernék a Közös Nyelvet, a bárdot
azonban nem tudták elbolondítani. Kezük, akárha véletlenül történne,
szablyájuk mocskos rongyokba bugyolált markolatára tévedt, tekintetük
kétszer is összevillant – készen álltak. Akár az ilanori, aki csak most értette
meg, mekkora kockázatot vállalt a régi idők, no meg a békesség
kedvéért a Látók öreg főnöke.
Grengor félrebillentett fejjel a túloldalra figyelt. Karnelian
Gashad mondandójára összpontosított, az ork testőrök csupa
ránc képe nem tükrözött érzelmeket. A Vérivókhoz
legközelebb kuporgók egyenesen bóbiskolni látszottak...
Gorduin szeme összeszűkült. Nem táplált illúziókat saját
esélyeit illetően. Ha felemelkedik, csak meggyorsítja az
eseményeket. Ha lőni próbál, Grengor és tiszttársai
félreérthetik szándékát. Ha pedig mágiához folyamodik...
Jobbja félúton járt nyílpuskája tusa felé, mikor az elkerülhetetlen
bekövetkezett.
A Vérivók egyike féltérdre emelkedve, rekedtes kiáltással
Gashad torkának ugrott – s egy pillanattal később bezúzott
fejjel hanyatlott a szőnyegre. Társa felüvöltött, fegyvert
rántott, ám őt is leterítette egy buzogánycsapás. Mire
kiszenvedett, a Látók szemében izzássá tompult már a tűz.
Maga Gashad hátra sem pillantott, elgondolkodva simogatta
dús pofaszakállát.
 – A megfigyelők egyike árulónak nevezett az imént –
dünnyögte –, pedig csak óvatos vagyok. A fiaim – intett a
félrevezető egykedvűséggel gubbasztó harcosok felé szintén
óvatosak. Tudják, amit én tudok: rossz nap ez a halálra, Calyd
Karnelian... – Botjára támaszkodva felemelkedett. A kupa már
nem volt a kezében. – Légy óvatos te is! Alig félnapi járóföldre innét, a
folyó torkolatánál hatalmas toroni sereg vár rád. Sokat tudnak rólad. A véredet
akarják. – Mosolygott megint. – Hram legyen irgalmatlan hozzájuk!
Az abaszisziak Karnelian intésére felemelkedtek, hátrahúzódták, hogy
be ne szennyezze öltözéküket a vér. Gashad elkapta a
hercegkapitány pillantását, aztán lepillantott a szőnyeget
éktelenítő sötét foltokra. Karnelian biccentett – egy ork fürgén
feltekerte és a ladikhoz cipelte a sajátos trófeát. A fáklyák
fénykörén túlról csobbanások hallatszottak: két Vérivó kezdte meg útját a
Lorn hullámai közt a mesés Alidar felé.
A roppant hadijelvényt könnyedén emelő óriás nyomában a
főnök is csatlakozott övéihez. Ahogy fiai – s persze azok fiai –
eltaszították járművét a tutaj oldalától, a pajzsfal összezárult.
Gorduin lopva mélyet sóhajtott. Úgy ítélte, ideje felülvizsgálnia a Látókkal
kapcsolatos ósdi nézeteit.
– A holnapi sem igazán megfelelő nap a halálra, Calyd
Karnelian! – szállt Bírák Gál Gashad kiáltása a fáklyák
visszfényét táncoltató folyó felett.

6.

kék hold leáldozásáig feszített tempóban folyt a munka –

napkeltekor aztán mozgásba lendült megint a tutajkígyó.
Igaz, jócskán megrövidült időközben. Karnelian negyven
századát parancsolta a partra, meghagyva nekik, folytassák
útjukat Doran felé, vagy, ha tehetik, csatlakozzanak a
Szövetség seregeihez a Dwyll Unió területén. A körülményekre
való tekintettel a nagykirály lobogójának használatát is
engedélyezte – csupán az első két napra, ám Gorduin úgy
érezte, a parancsnokok ezzel a lehetőséggel sem fognak élni...
A köd lassan oszladozott. Vizimadarak keltek szárnyra a zsombékok
között, rikoltásuk mint megannyi elkárhozott lélek sikolya.
A pajzsfal hosszában elhelyezett serpenyőkben Antoh
papjainak kiolthatatlan, smaragdzöld tüze lobogott. A
megmaradt tutajokon a Vizek Úrnőjének tíz-egynéhány
felkentje mormolta imáit, hangjuk beleolvadt a harcra
készülődő tömeg morajába. A málhások kötőfékeiket
rángatták, a hercegkapitány juhászkutyáinak nyakán égnek
meredt a szőr; dühödten morgott, ellenséget szimatolt
valamennyi. A négylábúak seregében egyetlenegy jószág
őrizte nyugalmát: Gorduin fehér lova.
A bárd végzett a pokróchajtogatással. Ellenőrizte
fegyverzetét, némi szíverősítőt kortyolt kisebbik kulacsából,
majd a ménhez lépett, s pár szót súgott a fülébe távoli hazájuk nyelvén. Az
állat berzenkedett, azután, mintha belátta volna, hogy nincs más megoldás,
bólintott: jöjjön, aminek jönnie kell.
Karnelian a szürkeségbe bámult. Az ilanori lépteinek halk neszére
hátrapillantott, és elmosolyodott. Majdhogynem vidáman.
– Itt vannak.
A ködfüggöny túloldaláról tüzes nyílvesszőt lőttek fel.
Üstökösként lángolt, pályája legmagasabb pontján lebegni
látszott, majd aláhullt és kihunyt.
Valahol elől tompán döndültek az ork harci dobok.
– Le a rudakat! – kiáltotta a hercegkapitány. – Állj!
Most már hallották a kürtöket is. Jó néhány ezred szólongatta egymást a
Lorn torkolatában: toroni és rowoni ezredek.
– A Keleti Császári Hadtest – állapította meg Karnelian. – A
zenebonából ítélve nyolc-tízezren lehetnek. Könnyű- és
nehézlovasság, az elmaradhatatlan Tharr-papok,
boszorkánymesterek... – Dacosan felvetette fejét. – Pompás ez
a reggel!
Gorduin fülelt. Miután a kürtök és a dobok elnémultak,
tisztán kivehetőekké váltak a csobbanások: evezők dolgoztak
a folyvást ritkuló ködben. Lomhán siklott feléjük a hasas
dereglye, orrárboca csúcsán vakító fény égett, ám e tűzgömb
mása nem látszott a folyam tükrében.
– Bűbájosság...! – A félszemű Grengor fintora minden
további szónál ékesebben beszélt. – Lövészek! Készüljetek!
A pajzsok gyors negyedfordulattal utat nyitottak. Félezer
számszeríj húrja feszült. Vagy száz nyílhegy smaragdzölden
derengett – ezeket Antoh papjai tartották serpenyőik fölé az
imént, s maguk elé idézvén Tharr gyűlölt szolgáinak alakját, ezt
suttogták: "Keresd!"
– Apám rég kiadta volna már a támadási parancsot mormolta a
hercegkapitány. – Én azonban a szívemre hallgatok, s várok türelemmel. Hogy
közelebb érjenek...
 Némelyik zöld láng kihunyt, aztán fellobbant megint;
Gorduin halántékába fájdalom nyilallt, valahányszor
egymásnak feszültek a mágikus energiák. Tagjait
ólomsúlyúnak érezte: egy hüvelyknyire sem tudott volna most
a levegőbe emelkedni – s máris felizzott benne a harcosok
lappangó gyűlölete valamennyi varázstudó iránt.
Azután felcsattant odaát egy hang:
– Karnelian! Koronás hitszegő! Amnet-on Keilor szólít!
Válaszolj!
A bárd a hercegkapitányra sandított, aki elhúzta száját.
– Toron császárának és boszorkánymestereinek különleges megbízottja,
birodalmi gróf – suttogta. – Volt már szerencsénk.
– Ritka nagy gazember: két gyermekét ölte meg – tódította Grengor. –
Nem voltak elég kyrek a kifinomult ízlésének! – Hátrapillantott. – Lövessek,
uram?
– Várj! – Karneliant láthatólag szórakoztatták a húzása
kavarta szélsőséges indulatok. – Halljuk, ő vajon mit akar... – .
A dereglye orrárbocán tündöklő "lámpás" fényében
csuklyás köpönyeget viselő alakok mozdultak. Körvonalaikat
elbizonytalanította kissé a pára. A legmagasabb termetű
ékkövekkel kirakott pálcát markolt. Szemei kék karbunkulusok
gyanánt ragyogtak, hamuszín haja csapott válláig ért. A
krónikák, falfestmények bősz kyreire emlékeztetett, hiányzott
azonban belőle az ősöket jellemző csöndes méltóság. Övében
kard és tőr.
– Add meg magad, Karnelian! – rikoltotta. – Egy egész hadtest áll veled
szemben: nem menekülhetsz!
– Nincs szándékomban menekülni – közölte emelt hangon az abasziszi. –
Nem vagyok az a fajta. Reméltem, Mantlin barátod említette már...
– Mantlin ostoba volt és gyáva! A császár távollétében fő-
és jószág vesztésre ítélte. Ha előkerül...
– Kettő a Szövetség javára – somolygott Grengor. Pedig keményen
harcolt a fickó, én mondom!
–...ha előkerül, az életével fizet Toronnak, akárcsak ti! – A
birodalmi gróf jobbja – benne a csupa drágakő vezéri pálca – a
magasba lendült. A ködöt egyszeriben mintha elfújták volna: a dereglyén
túl láthatóvá váltak a folyótorkolatot elzáró hatalmas tutajok.
Grengor és Gorduin összenéztek. Az abasziszi százados halkan füttyentett,
a bárd csupán szemöldökét vonta fel. Aligha tehetett egyebet.
A toroni könnyűgyalogság két ezredének fekete-vörös
hadijelvényei lassan imbolyogtak a bőrpáncélos férfiak
tömegében. A kardok majdhogynem egyszerre repültek ki
hüvelyükből – végeláthatatlan acélerdő. Rowon
nehézfegyverzetű zsoldosai két négyszöget formáltak
ezredükből, s üdvözlésre hajtották szarvasaganccsal ékített,
kék-sárga lobogóikat. A meredeken emelkedő part hosszában
sorakozott fel a császár hét lovasezrede: nehéz harci mének,
zöld-arany lobogók, gazdagon rákozott páncélok, pallosok és
kopják az egyik, könnyű léptű paripák, zöld-ezüst zászlók,
láncingek és keskeny pengék a másik oldalon. Az
ezredeskapitányok rendíthetetlen kőszobrok gyanánt
feszítettek nyergükben. A Vérivó törzsbéli orkok őrizetére
bízott harcikutyák nagy hangon acsarogtak, láncaikat
rángatták...
Gorduin meglazította tokjában kardját. Egyenesen előre
nézett, a szemét erőltette, hátha sikerül megpillantania a
kéklő messzeségben Alidar falait. Némi időbe telik majd, míg
eljutnak odáig – ha ugyan eljutnak egyáltalán.
– Láss és ess kétségbe! – kiáltotta Karneliannak Keilor grófja. – Ceithir
mezején könnyebb dolgod volt, sejted már, ugye?
– Meglehet, meglehet... – A hercegkapitány a homlokát
ráncolta, a bárdra sandított. – Lelőnéd a kedvemért ezt a
patkányt? – kérdezte suttogva.
Gorduin az esélyeket latolgatta. – Még mindig jókora a távolság. Meg
aztán...
Karnelian kesernyésen elmosolyodott. – Nincs ínyedre ez a megoldás?
Az ilanori nem mozdult. A célpontot figyelte, félrebillentett
fejjel igyekezett megbecsülni az oldalszél erősségét. – Nem
vagyok Krad-lovag, hercegem, ráadásul rég megtanultam: az
istenek sem juthattak volna odáig, ahová eljutottak, ha mindig
tisztességesen játszanak. Tudod, szeretnék biztosra menni. Ha elvétem...
Karnelian türelmetlenül intett. – Legyen hát. Ha jelt adok, intézd el mindet,
azután menj!
– Hogyan?
– Állj odébb! Válj láthatatlanná, bonts szárnyat – tudom,
hogy képes vagy ilyesmire... – Lehúzta hercegi
pecsétgyűrűjét, és Gorduinnak nyújtotta. – Alidarban holnapra
várnak. A céhmesterek esetleg félreértenék
távolmaradásomat. Mutasd meg nekik ezt, vedd át tőlük
Salinát, és indulj vele északnak! Hallatok magamról, amint
tehetem.
A bárd néhány kurta szót suttogott bőszen.
– Amit hallottál, nem hercegi parancs, barátom – mosolygott Karnelian –,
hercegi kérés csupán. Nem szoríthatlak engedelmességre, de be
kell látnod, a jelenlegi helyzetben többet aligha tehetsz a
Szövetségért – és értem. Tűnj el, mielőtt a vízbe hajíttatlak!
– Megzavarodtál.
– Dehogy! – kacagott a hercegkapitány. – Szerelmes
vagyok! Vigyázz a jövendőbelimre, Tier Nan Gorduin, vigyázz
rá jól! Sose feledd: egy szép napon Abaszisz első asszonya
lesz!
– Uram! – szólalt meg Grengor. – A tutajok...
– Tudom – mormolta Karnelian. Tekintete ismét a bárdra villant. –
Felkészülni! Rövidesen támadunk!
Néhány pillanatig majdhogynem tökéletes volt a csend. Csak a
nádas suttogott – ahogy mindig, amióta az istenek
elválasztották egymástól az ég feletti és az ég alatti vizeket...
Hamar türelmét veszítette azonban a toroni vezér. Néhány
szót váltott papjaival és boszorkánymestereivel, majd kardot
húzott’, s egészen előrehajolt.
– Döntöttél-e végre, Calyd Karnelian?
– Döntöttem – érkezett a higgadt válasz. A hercegkapitány
embereihez fordult. Intésére körös-körül felizzottak a
smaragdzöld tüzek. – Lőjetek!
A nyílvesszők fellegei percekre elsötétítették a napot.
Azután elszabadult a pokol.
A Farkas nyomban megérezte a halált a szélben.
Ami azt illeti, megérzett sok egyebet is: a félelmek, indulatok
messziről utat találtak hozzá; embermódra borzongott,
mire a folyótorkolatra néző földnyelv legmagasabb
pontjára ért.
Felbukkanása – noha halandók számára jobbára észrevétlen
maradt-különös jelentőséggel bírt néhány abasziszi
falanxharcos, no meg két toroni boszorkánymester
szempontjából – az előbbiek a biztos pusztulástól
menekültek meg, mikor az utóbbiak (akárha
pörölycsapás érte volna őket) velőtrázó sikollyal
alázuhantak a kétszáz lábnyi mélységbe.
A Farkas ügyet sem vetett rájuk. Emberét kereste a véres
forgatagban, a férfit, akinek hálával tartozott. A mágikus
energiák háborgása elkápráztatta. Egyszerre vonzotta és
taszította ez a kavargás; természetfelettien éles látása
pillanatokra – az örökkévalóság mércéjén jelentéktelen,
egy élet kioltására azonban többszörösen elegendő idő –
cserbenhagyta. Felvonított hát, tehetetlen dühében az eget
fenyegette.
Odalent smaragdzöld lánggal égett, sebzett állatként bal
oldalára dőlt Amnet-on Keilor dereglyéje. Akiket a kétfelől
lezúduló nyílzápor megkímélt, a vízbe vetették magukat – sem
a vezér, sem Tharr papjai nem voltak közöttük. Az abasziszi
számszeríjak mágia vezérelte, derengő vesszei átcikáztak a
sorok között, megkerülték az útjukba akadókat, csakis
boszorkánymesterek torkába, mellébe fúródtak. A
tutajkormányosok lázasan dolgoztak nádjaikkal, a súlyos
alkotmányok messzehangzó csattanással ütköztek – s jaj volt
annak, aki egyensúlyát veszítve a folyóba zuhant. Karnelian
falanxának támadó ékei valósággal szétmorzsolták a rowoni
ezredet: a sárga-ék lobogók sorra tünedeztek el a tusa
sűrűjében, a rönköket csakhamar vörösre festette a vér.
Hasztalan szórták nyilaikat a partra szorult orkok, hasztalan
átkozódtak a sárban tipródó császári lovasok – az abasziszi
pajzsfal megnyílt, halált köpött s összezárult megint; a
lándzsák döfései rémisztő könnyedséggel lyukasztottak át
vértet, sisakot és csontot... Az összetorlódott tutajok képezte
hídon irtózva hátráltak a toroni ezredek. A pajzsfal mögött
időről időre lángok lobbantak, harcosok és Antoh-papok
hullottak: a boszorkánymesterek maradéka szívósan küzdött,
a zöld-arany lobogók alatt pedig kopját szegezve várakozott a
birodalmi nehézlovasság...
A Farkas nem mozdult. A vérhabos hullámokat fürkészte most, ahol dárda
dárdával, buzogány, görbe tör egyenes karddal csapott össze. A
dereglye orrát váratlanul lefelé rántotta valami, a palánkba, az árboc
csonkjába tucatjával fogództak a férfikar vastagságú
csápok: a Vizek Úrnőjének egy szolgája felébresztette és
magához szólította a mélység szörnyeit. A pozdorjává
zúzódó gerendák recsegése elnyomta a kétségbeesett
kiáltásokat; a sebesültek és haldoklók jaj szava különös
érzéseket élesztgetett a Farkasban. Felvonított megint.

Tier Nan Gorduin füléig csak most jutott el a síron túli hang.
Keserűség és düh rezgett benne, olyan indulat, mely más
helyzetben csontja velejéig megborzongatta volna – ám
ilyesmire ezúttal nem szánhatott időt.
Miután nyilait kilőtte, nekilendült: Karneliant kivéve
mindenkit meglepett már-már emberfeletti gyorsaságával.
Kardja lecsapott a vezéri tutaj jobb szélső rönkjét rögzítő
kötelekre. Ahogy az alkotmány meglódult, bog bog után
pattant szét, s a roppant fenyőtörzs a maga útján haladt
tovább. A magasból hulló nyílvesszőket köpönyegével
hárította a bárd, miközben valószínűtlenül könnyű léptekkel
futásnak eredt. A kéreg repedéseiből gyantaillat áradt,
ugyanaz az illat, melyet Murgadorból való hirtelen távozása, a
Kobzossal vívott harc közben érzett csekély varázshatalmának
azonban ezúttal nem vehette hasznát, s csak azért
fohászkodott, a vízbe ne sodorja egy hirtelen szélroham, vagy
egy vaktában kibocsátott tűzgolyó. Harmadik, mágikus szemével
látni vélte, hogy a császár különleges megbízottja lehanyatlik, s hogy mellé
buknak a csuklyások is. Egy hajítólándzsától talált Tharr-pap széttárt karokkal
bömbölt: orrán, száján, halálos sebén át kifelé áradtak a testében felgyülemlett
energiák, s körös-körül mindent lángba borítottak...
Gorduin ugrott – és súlyos vértezetű rowoni zsoldosok
között találta magát egy kétfelől szorongatott, recsegő-ropogó
tutajon. Tüstént kivonta mindkét kardját – elhárított néhány
csapást, leszelt egy pallost markoló jobbot, mielőtt
ellenfeleivel együtt a hullámok közé taszította valamely
láthatatlan erő.
Nagyot zuhant, a rövidebb pengét azonnal elejtette. Első
gondolata az volt, hogy a hosszabbat bármi áron meg kell
őriznie. A második pedig ez: "Kránba vele!"
A felszínre bukkant, és teleszívta tüdejét. Átázott köpönyege
akadályozta a mozgásban, hát megszabadult tőle. Vállát most
már csak a Kharéban készült nyílpuska súlya húzta, ám
Gorduin ekkorra megmakacsolta magát: megtartja, ha
belepusztul is! Csupán tőrökkel felfegyverezve pőrének,
esendőnek erezné magát...
Egész testét forróság öntötte el – megérezte a lény
közelségét, mielőtt a rowoniak rémült ordítása a füléig jutott.
Harmadik szemét köd fátyolozta, torkát rothadó hínár és
felkavart iszap bűze kaparta; könnyű préda volt most, s ami
még rosszabb, tudta hogy az.
A szörnyeteg sorsára hagyta a tutajt. Egy ideig
mozdulatlanul, kábán lebegett a véres vízben – azután
tombolni kezdett. Antoh papja, aki szorultságában az ősi
fajzatok segítségét kérte, holtan hevert valahol a forgatagban,
Alidar mágusainak beavatkozása pedig késlekedett: bizonyára
megfelelő formulákat kerestek épp féltve őrzött
könyveikben... A vergődőket csápok ragadták el, a késlekedők
a dereglyét mélybe rántó gigász kavarta örvénybe vesztek.
Gorduin,, akinek tudatában sokszoros visszhangot vert a
Farkas üvöltése, az életéért küzdött. Feje felett összecsaptak
a hullámok, körös-körül forrni látszott a víz: karok nyúltak
utána, elnyílt szájak szólongatták némán; a buborékok
özönében lelkek sokasága iparkodott a derengő fényesség
felé, a bárd azonban mind mélyebbre és mélyebbre merült.
Három halott markából kellett volna szabadulnia, de érezte,
nincs már elegendő levegője hozzá. Dermesztő hideget érzett,
akárha jeges kéz markolta volna meg szívét – utolsó gondolata
renegát gondolat volt persze: bánta, hogy be kell végeznie
útját, még mielőtt a végére ér...
A Shanice égre törő bércei közt, abban a megközelíthetetlen
kolostorban, ahol a kalandozók minden cselekedetét
számon tar jak, megállt, elidőzött a papiros felett egy
tollat tartó, hosszú ujjú kéz. A kortalan arcra barázdákat
vésett a töprengés, a már csaknem telirótt lapra apró
tintacsepp hullt.
Pont?
A Farkas mereven nézte a felkavart vizet. Mintha
elmosolyodott volna. Megdöbbentően emberi mozdulattal
vetette hátra fejét, s mély lélegzetet vett. Teleszívta tüdejét, teleszívta újra meg
újra, Tier Nan Gorduinpedig hirtelen, mint aki lidércálomból ébred, feleszmélt
a mélyben, és...
A kortalan arc kisimult, kortalanná vált megint. Mozdult a toll,
azután, ahogy az erőre kapott bárd kiszabadította magát
ott a messzeségben, könnyű sóhaj remegtette meg az
asztalt bevilágító gyertyák lángját.
S a kéz tovább írt...

Gorduin lerázta magáról a tetemeket, és tempózni kezdett.

Az erős víz alatti áramlatok mind messzebb sodorták a
csata színhelyétől: egyre ritkábban vetült rá tutajok és ladikok
árnya, nem kellett többé rudak, evezők útjából kitérnie. A
papok és boszorkánymesterek mágikus aurája elmaradt
mögötte, varázshatalma ébredezett – harmadik szemével, ha
elmosódottan is, megpillantotta a helyette lélegző Farkast.
Có bha ceiles? – Ki vagy? ‘
Cír a’cluath. Fírynn. – Szem és fül. Barát.
Azután elmúlt. Bármi volt, eltávolodott, magával vitte a
keleti szél ízét, a víz, a füst szagát – Gorduin pillanatokkal
később levegő után kapkodva bukkant a felszínre, s a
veszedelemmel mit sem törődve szívta tele tüdejét.
Mihelyt tudott, alábukott megint. Jó nyíllövésnyi
távolságban felfordulva sodródó ladikot pillantott meg a vízen,
arrafelé indult hát, s mikor elérte, mindenki számára
láthatatlanul, egy véráztatta gerendába fogódzva végre
kifújhatta magát. Iszonyú kimerültség béklyózta, míg a
Vágyak Városának párafüggönyön átsejlő falait méregette,
azután, ahogy lepillantott Calyd Karnelian gyűrűjére, elemi
erővel lángolt fel benne a dac.
– Alidar... – suttogta rekedten. – Alidar, megyek!
 7.

délutáni napsütés szelíd volt és simogató, a hőség

alábbhagyott – lassan éledezett a forróságtól elbágyadt város.
Keleti szél fújt, a tenger friss leheletét hozta el Alidar
Külsővárosának falai közé.
Noha errefelé még a legálmosítóbb meleg idején sem állt
meg az élet, úgy tűnt, ezúttal a világ minden
szerencsevadásza, gazdátlan zsoldosa, szélhámosa és
csavargója az utcákra tódult. Lökdösődő, szitkozódó tömeg
kavargott, tucatnyi nyelven alkudoztak, átkozódtak, sugdostak
szerelmes szavakat.
Graum, aki igencsak utálta az efféle nyüzsgést, most
egyáltalán nem bánta, hogy így megélénkült a Nyugati Kaput
övező negyed. Már két napja várakozott türelmesen a
drágakőcsiszolókról elnevezett utca egyik takaros házában.
Mindeddig háborítatlanul. A háromfős toroni banda, mely jó fél
éve, még a Dwyll Unió határmezsgyéjén szegődött a
nyomába, s igazi kopókéval vetekedő makacssággal kísérte
végig a kharei útján, nagyot hibázott: nem tágított Erionban
sem, ahol pedig Graumnak igazán fontos dolga akadt... Két barátja
segített testüket átdobni a Nekropolisz majd két méter magas
kerítésén. Azóta nem háborgatták, azt sem sejtették, merre
jár – legalábbis ebben reménykedett; Tudta, Alidar
hercegének nincs komoly titkosszolgálata, ám ha lenne is,
aligha jutna eszükbe, hogy a város egyik köztiszteletben álló
drágakőcsiszoló mestere rejtegeti házában azt az északi
ügynököt, aki miatt Sigur báró az egész tengermelléket
felforgatja.
Graum elvigyorodott. No igen, még Sigur báró sem tudhat mindent.
Nem sejti például, hogy a neves ékszerész felesége a Livinai
Gyülekezetnél nevelkedett, s hogy évek óta elsőrangú
összekötője az Északi Hármak hírszerzésének... Pedig a báró
igazán mindent megtesz. Helyenként többet is annál, amit egy
pallérozott elméjű, minden hájjal megkent goblin
egészségesnek vél...
A hajsza vagy két éve tartott, s miután Sigur nem átallotta
újra meg újra igénybe venni gazdájának, Alidax
boszorkányúrnőjének mágikus képességeit, Graum olykor
csupán a vakszerencsének köszönhette életét. Alkalmanként
nagy keservesen összegyűjtött varázstárgy-kollekciójának
egy-egy darabját is fel kellett áldoznia szabadulása
érdekében.
Alidax úrnőjének, a hatodik Fekete Hadúrnak azonban
komoly gondjai akadtak nemrég: egyenrangú ellenfélre akadt,
így kémfőnökének a hagyományos eszközökkel, szerteágazó
ügynök- és orgyilkoshálózatával kellett beérnie. Ez a tény nem
csupán pillanatnyi lélegzetvételhez, komoly előnyhöz is
juttatta Graumot.
Türelmesen várakozott. Emeleti szobája ablakából látcsővel (északi
mesteremberek munkája, pontos mása annak, amelyet Tier
Nan Gorduin hozott magával az Elátkozott Vidékről) fürkészte
a tömeget. A kontinens majd’ minden népének képviselői
jelen voltak odalent, ha nem is olyan nagy számban, mint a
kalandozók paradicsomaként ismert Erionban.
Graum sóhajtott.
Alidar, a mesés Alidar. A tenyésztett szeretők és a
szivárványgyémánt városa. E két kincse Észak-Ynev egyik
leggazdagabb településévé tette – természetes hát, hogy
vonzza azokat a kalandorokat, akiket sem a vad mendemondák, sem
a rideg tények nem riasztanak. Tény, hogy Alidarból értéket elorozni
szinte reménytelen vállalkozás. Nem mintha nem akadna
bőven elemelnivaló: a közönséges tolvajok jól megélnek itt,
talán jobban is, mint másutt – Alidarban nevelt fehérszemélyt
eltulajdonítani azonban gyakorlatilag lehetetlen.
Szivárványgyémánt? Azokat a köveket maga Arel, a Harc és a
Természet istennője őrzi, s csupán azok juthatnak hozzájuk,
akiket a közismerten szeszélyes némber erre érdemesnek ítél.
A külső, mindenki előtt nyitva álló városrészben ennek
ellenére állandó volt a zsúfoltság. Számtalan főúr, gazdag
kereskedő, vallási vezető és egyéb hatalmasság lakta a
Belsővárosba vezető kapukhoz közeli, fényűző fogadókat:
jöttek évről évre, jöttek mindenfelől, hogy Alidar gyöngyeire
alkudjanak. Kíséretükön kívül persze körülöttük lebzseltek
mindazok, akik némi hasznot reméltek az uraságok öröméből.
Hisz ki ne örülne – méghozzá nagyon – mikor végre magáénak
mondhat egyet Alidar csodálatos leányai közül?
A céhek újabb, még vaskosabb falakkal övezett kicsiny
birodalmába vezető főúton most feltűnt az a két lovas is,
akikre Graum oly régóta várt.
Noha Alidar népe sokféle fajzathoz hozzászokhatott már,
suttogás kísérte a jövevényeket, amerre elhaladtak. A
merészebbje ujjal mutogatott rájuk, azok ketten azonban
láthatólag hozzászoktak már az efféle kényelmetlenséghez, s
egy csöppet sem zavartatták magukat. Egyenest a
drágakőcsiszoló portája felé igyekeztek, még bámészkodásra
is sajnálták az időt; nem torpantak meg a csepűrágókat
körbevevő tömegben, ügyet sem vetettek a kereszteződésben
tanyázó kéregetőkre. A haonwelli hercegi ház udvari orkjainak
fekete-bíbor egyenruháját viselték mindketten – árulkodó
büszkeséggel.
A nemesített orkokat az előző toroni háború tapasztalatai
tették divatossá az északi főurak körében. E különös lények
megőrizték fajtájuk minden előnyös tulajdonságát. Szívósak
voltak és rettenthetetlenek, jól forgatták a fegyvert, és nem
félték a halált. A mágusok mesterkedései folytán nagy lépést
tettek előre az emberré válás útján: már-már felegyenesedve
jártak, dülledt szemükben értelem csillogott. Nem csupán a
tagolt beszédet, a betűvetést is képesek voltak elsajátítani;
legtöbbjük ízléssel, egyikük-másikuk határozott stílussal bírt.
Bár egykettőre belátták, hogy groteszk megjelenésük és
kétes származásuk miatt sosem válhatnak az emberek
világának teljes jogú lakóivá, bálványozták s kikezdhetetlen
hűséggel szolgálták teremtőiket. Engesztelhetetlenül
gyűlöltek ezzel szemben minden közönséges orkot:
alacsonyabbrendűségük két lábon járó, mocskos gúnyába
öltöztetett bizonyítékait látták bennük, elkövettek hát mindent
annak érdekében, hogy egyszer s mindenkorra kivesszenek.
Ám az emberek bizalmát nem volt könnyű kiérdemelniük.
Sokan változatlanul jól-rosszul kimosdatott vadakat láttak
bennük – az új háború vérzivatarában kezdték csak felismerni
uraik, micsoda ajándékot kaptak a sorstól e keserűségre
hajlamos, lebírhatatlan lények személyében.
Graum emlékezetébe idézte, hogy az első udvari ork
századot éppen Haonwell jelenlegi hercegének apja állította
fel, nem kis felháborodást keltve nemesen született
szomszédai körében. A hercegek rossz néven vették azt is,
hogy követek kíséretét bízza rájuk – egészen addig, míg egy
alkalommal a század sokszoros túlerővel került szembe.
Hasonló helyzetben minden épeszű kapitány a megadást
választotta volna abban a reményben, hogy előbb-utóbb majd
csak kiváltják. Haonwell udvari orkjai azonban zászlót
bontottak, s míg zömük vérét adta a hercegi követért, tízen
kimenekítették a csata forgatagából a rémült grófot. Hetekig
bujkáltak erdőkben, és mocsarakban, néha puszta kézzel
vadászva, nehogy a gondjaikra bízott ember szükséget
szenvedjen – s végül hazaértek.
Az esetből okulva számos északi nemes ítélte úgy,
mégiscsak szüksége van saját udvari orkokra...
A két megtermett alak kopogtatott Vilnur mester ajtaján,
tiszteletteljesen meghajolt az elősiető szolgák előtt, majd
átlépte a küszöböt.
Graum készen állt. A hatalmas, jó tizenhét karátos gyémántban már
érkezése napján elraktározta jelentését, s a kő mostanra ott tündökölt
a mester készítette pazar foglalatban.
Egy értékes nyakék...
A módszert maga Alyr Arkhon ötölte ki, miután Graum egy
sírkertben járva különös szerkezetre bukkant. A romok a
vártnál is ősibbnek bizonyultak: a kriptában a Kyr Birodalom
Hatalmasainak egyike pihent. A zöldacélba ágyazott
kristályok, mint kiderült, e nem mindennapi elme tudását
őrizte az örökkévalóság számára. A kalandorok boldogan
ajándékozták a goblinnak – örültek, hogy a kincsekből nem
kíván részt. Álmukban sem gondolták volna, hogy a
legnagyobb kincs épp az ő birtokába került.
E nyakékhez fogható ékszert nap mint nap láthat az ember.
Ha az ellenség kezébe jut, a drágakőben rejtőző üzenet
megkéshet kissé, ám bizonyos, hogy egyetlen szó sem
szivárog ki, és...
És Sigur toroni banditái megsüthetik a tudományukat.
Graum szeretettel nézegette a szépmívű láncot.
Eltöprengett, vajon mi lesz a drágaságok sorsa, miután híreit
kiolvassák belőlük. Nyilván holmi kevély nemesasszony
vagyonát gyarapítják... Átkozottul nagy kár, de ez ügyben
egyelőre nincs mit tenni. Ügynöksors.
A futárok érkezését halk kopogtatás jelezte. A fekete selyembe öltözött
goblin – lehetett vagy egy méter – lemászott az ablakpárkányról, s ajtót
nyitott.
– "Déli szél ha lebben..."
– "...hárshoz űz szerelmem – dünnyögte a testesebb
jövevény, majd, immár a maga örömére, tovább citálta az
aznapra érvényes azonosító költeményt: – "Ó, szív, magad
bezárjad, igázd le, győzd le vágyad, időd rejtőzve várjad –
mert nem vagy egyedül!" – Halovány mosollyal végül meg is hajolt,
noha korántsem olyan mélyen, mint odalent. – Graum...
– Artemor és Calendil – viszonozta az üdvözlést némiképp
fanyarul a goblin. Az udvari orkok rendszerint ősi és
tiszteletreméltó neveket viseltek, amelyek csak úgy illettek
rájuk, mint cifra holmijaik. – Szívesen látlak benneteket az
asztalomnál.
Predoci óbort töltött a fakupákba, szivarral kínálta a két
szörnyeteget, majd maga is ráfüstölt, s elgondolkodva dőlt
hátra – ahogyan egy barátjától látta. Elnézte a
tűzszerszámmal bajlódó orkokat. Izgalmuk elárulta: felettébb ritkán
érezhetik magukat ennyire egyenrangúnak. Szilárdan hitték, hogy a
pipafű – akár az illatvíz – az istenek adománya.
– A Kapuk nyitva állnak még? – törte meg az áhítatot Graum.
– Egyelőre – bólintott a testesebb jövevény. Elmerengett,
kifújta a füstöt, csak azután folytatta a legfrissebb hírekkel: –
Karnelian nagyúr nyíltan hadat üzent a nagykirálynak, s a
Szövetséghez pártolt. Átkelt a tengeren, legyőzte a Mantlin
gróf vezette sereget, amely megpróbálta. feltartóztatni. A megfigyelők
szerint északnyugatnak tart csapataival a Lorn mentén.
Mantlint halálra ítélte a császár és az Inkvizíció: nem harcolt a
végsőkig, azt mondják... – Ráncos képét tovább csúfította a
mosoly. – Pedig tudhatnák, hogy nyílt terepen senki nem
állíthat meg egy hercegkapitány vezette abasziszi falanxot. A
birodalmi könnyűlovasságot egyszerűen legázolták. Mire a
gróf észbe kapott, olyan közel értek, hogy a nehézlovasság
nem tudott lendületet venni saját rohamához. A gyalogság
megpróbálta ugyan oldalról szétzilálni a pajzsfalat – mindig elfelejtik,
mennyire kedveli Karnelian nagyúr Khare csodáit. A gyalogsági támadás még
csak félúton járt, mikor a pajzsfalat megnyitották, és a toroniakra félezer nehéz
nyílpuska köpte a halált.
Graum értőn csettintett. Szó ami szó, gyakorta tett így.
– Megint beletört hát a foguk! – Kortyolt borából. Hát
odafent? Úgy hallottam, Gro-Ugon gyepűin is nagy a
mozgolódás.
Artemor elkomorodott. Karmos kezei olyan erővel
szorították a kupát, hogy a goblin megrémült: még
összeroppantja.
 – Az a vram-rat népség egyfolytában veri a dobokat. A Kard Testvérisége
hadba szólította az összes törzset, hogy a hollók játsszanak a szemükkel!
– A tiadlani nagyúr halott – folytatta Calendil. – A főrendek
meg, ahelyett, hogy a Dorchára bíznák a seregek vezetését,
összehívták a bárókat Di’Marennél, hogy új uralkodót
válasszanak. Az ostobák! – Egyszerre elnémult; maga is
megrémült tiszteletlen szavai hallatán. Lesütötte szemét, s nem szólt
többet.
– Tiadlan déli tartományai mind az aljasok kezén vannak most –
folytatta Artemor. – A Dorcha megmakacsolta magát: amíg
meg nem kapja a fővezéri címet, nem mozdul Elyából. A
katonák zúgolódnak, mind csak az ő pálcája alatt akar
szolgálni. Ha a Duin nem teremt rendet, ha rá nem veszi a
bárókat, hogy engedjék cselekedni a Dorchát, maholnap oda az ország.
A goblin sárga arcán árnyék suhant át. Kimerültnek látszott, hangja
azonban határozott maradt:
– Nehéz ügy ez, de a mi dolgunk nem az, hogy ítéljünk. Nekem nem
hoztatok semmit?
– Dehogynem – mormolta Artemor. Intésére Calendil ébenfa
dobozkát húzott elő, s Graum elé helyezte.
A goblin szemügyre vette a bársonypárnán pihenő,
fehérarany foglalatba erősített mélytüzű smaragdot. Bólintott,
azután visszacsukta a dobozt, s felállt.
– Ezt – mutatott a nyakékre, mely a kupák mellett szikrázott egy nyitott
ladikéban – mihamarabb juttassátok haza. Vigyázzátok jól! Igen fontos, hogy
célba érjen.
A testesebb ork feltápászkodott, magához vette a küldeményt, majd
meghajolt megint.
– Célba fog érni, uram.
Az ajtónál azután erőt vett magán Calendil. Meleg szavakkal
mondott köszönetet az italért és a füstölnivalóért, majd homlokához érintette
ökölbe szorított jobbját. – Az égiek legyenek veled, és óvjanak meg minden
bajtól. Nrag af grattvan – tengernyi a te bölcsességed...!
Graum búcsút intett. Komoly maradt, pedig...
Nos igen: bár óvakodott beismerni, akadtak pillanatok, mikor maga is
hasonlóképp vélekedett.
Két órával később a párkányon kuporgott ismét, látcsövével
– nagy úr a megszokás – a sokadalmat fürkészte. Kifejezetten
komor volt immár; kedélyén az sem javított, hogy estére szívének az udvari
orkoknál jóval kedvesebb vendéget várt.
Az ám, Rosanna!
Graum, jobb dolga nem lévén, mélyre ásott emlékei kacattárába, s
elmosolyodott.
Mikor a lányt megismerte, nem volt még egyéb kalandozók
nyomában járó, alkalmanként hozzájuk csapódó tolvajnál.
Csalt, hazudott, sőt, olykor harapott – alig-alig különbözött a
mindenki által lenézett, közönséges goblinoktól. Élete
legmegrázóbb élményeit élte át (s túl) az idő tájt, melyek, mi
tagadás, lassanként egész valójában megváltoztatták...
Rosanna. Sokat tanultak, sokat komolyodtak mindketten az
évek során. S mert a lány legendásan rút volt, rútabb
némelyik ork bálványnál is, semmi nem gátolta barátságuk
kibontakozását, mely igencsak megerősödött már, mire a
hányatott sorsú teremtés gyönyörű lett megint.
Graum – talán egyetlenként – jól ismerte különös
történetét. Rosanna élete első tíz-egynéhány esztendejében
az ereni nemeskisasszonyok irigylésre méltó életét élte;
udvari körökben hirtelensége és megfontolatlansága tette
hírhedetté. Nem egyszer került kellemetlen helyzetbe,
szépsége azonban mindannyiszor megóvta a súlyosabb
következményektől; a rászedett férfiak, megbántott nők nem
tudtak sokáig neheztelni rá – igaz, arra sem voltak képesek,
hogy komolyan vegyék; bosszankodott emiatt épp eleget.
Egyvalaki azután mégis komolyan vette, s a többi, ahogy mondani szokás,
már történelem...
Graum – noha rég nem volt rá kézzel fogható oka elmélyülten vakaródzott.
Nem állt szándékában felfedni magát egykori társnője előtt, s bizonyos
volt benne, hogy erre nem is lesz szükség. Elég ha annyit
közöl, hogy a Szövetségnek tesznek szolgálatot, s hogy a
dologból Alidax úrnőjének származik kára – Rosanna kap majd az
alkalmon, hogy törleszthessen.
Megismerkedésük idején a lány még mindig a
boszorkányasszony átkát nyögte. Miután elcsábította akkori
szeretőjét, a felbőszült Fekete Hadúr elraboltatta, s
varázshatalmával úgy elcsúfította, hogy Rosannának
esztendőkön át maszkot kellett viselnie; beszélték, meghasadtak
még a tükrök is, ha óvatlanul beléjük pillantott... Elhagyta az
udvart, messzi országokban bujdosott, s a megpróbáltatások
fokozatosan igazi kalandozóvá érlelték. Bárd lett, a dal, a
cselvetés, a káprázat mestere; szépségét nagy kínkeservvel
visszanyerte ugyan, de nyílt titok volt, hogy bosszút forral, s
amint teheti, leszámol Alidax úrnőjével...
Graum vastag ajka mosolyra rándult, valahányszor eszébe ötlött Rosanna
fogadalma, ám ezen a délutánon megtartóztatta magát. A boszorkányúrnő
Alidarba tart – súgta nemrég a magas északról küldött ékkő. Most,
hogy a leszámolás elkerülhetetlennek látszott, a goblin
megborzongott, ha az összecsapás legjobb esetben is
kétséges végkimenetelére gondolt.
Már csak abban reménykedett, hogy Tier Nan Gorduin idejében érkezik.
Elismételte magában a gyűrűbe zárt üzenetet, s noha a nap
még magasan járt, úgy érezte, a Kráni Hegység hófödte
csúcsai közt kell várakoznia. Hogy a vörös hadúri lobogót
keresni fogják, kezdettől nyilvánvaló volt, akárcsak az, hogy
nem akárkit küldenek majd a felkutatására. Ám Graum
rémálmaiban sem látta előre, hogy épp neki kell
szembenéznie Alidax úrnőjével. Ráadásul félő, hogy vele jön
Sigur báró is – ebben pedig az egyszeri goblin legfeljebb annyi
örömet találhat, hogy mielőtt kivégzik, megtudhatja végre,
hogyan is fest titokzatos ellenfele...
Összevonta szemöldökét. Elég! Miért ne lehetne a változatosság
kedvéért kissé bizakodó? Elvégre a derűlátás számtalan
kutyaszorítóból mutatott már kiutat!
Gondolatai a régi barát, Gorduin körül forogtak. Nem minden kajánság
nélkül várta azt a másik, ugyancsak kemény párharcot, amelyet Rosanna és az
ilanori vív majd, ha arra kerül a sor.
Ám hogy mennyit változott e két önfejű kalandozó az idők
folyamán, az még a Szövetség mesterkémje, a goblin Graum
előtt is titok volt – egyelőre.

8.

gy város, melyben élet pezseg, éppúgy áhítja a vizet,

mint Taba el-Ibara megfáradt vándorai – akkor sincs ez
másképp, ha a település történetesen egy tó közepére épült.
Gorduin tudta ezt, mi több, a ciszternákhoz vezető akna
nyílását is látni vélte, mielőtt csónakját hátrahagyva alábukott
a mohos fal tövében.
Egyre izzott benne a dac, a bizonyosság pedig, hogy ezen
az úton előtte senki emberfia be nem jutott még Alidarba, új
erővel töltötte el. Óvatosan merült egyre lejjebb. Ujjai időről
időre mintha egy vízbe fúlt óriás szakállát érintették volna: az
évszázados hínár haragoszöldjéből izzó szemek szegeződtek
rá – ártalmatlan, hüvelyknyi lények pokoligázó szemei... Az
igazi veszedelem messze alant, az iszapban, a barlangokban
tanyázott, ám a varázstudók akaratának engedelmeskedve
elpihent már; a bárdnak csupán arra kellett ügyelnie, ki ne
fogyjon megint a levegőből. Majd’ másfél percig állta a próbát,
s csak akkor emelkedett a felszínre, amikor tíz-egynéhány láb
mélységben kemény ellenállásba ütközött. A nyílást vasrács
védelmezte.
Gorduin megpihent. A Lorn torkolata felé tekintgetett, de
hasztalan erőltette szemét: a látóhatárt füst fátyolozta, sűrű,
fekete füst. Keserű szájízzel mormolt fohászt abasziszi
szövetségesei lelki üdvéért – csak magában, hisz biztosra vette,
odafent úgysem hallja senki –, majd teleszívta – tüdejét, s lemerült ismét.
A befelé irányuló áramlás a vártnál gyengébbnek bizonyult,
a vasrudak közt egy jól megtermett férfi is könnyedén
átférkőzhetett. Az ilanori úgy becsülte, egyetlen apróbb
varázslattal megúszhatja a dolgot, így kellett lennie: elgyötört
testének és tudatának tartalékaiból nemigen futotta többre.
Magába mélyedt.
Vízi lény vagyok.
Otthon érzem magam a némaság hónában; sem szél, sem
tűz, sem acél nem árthat nekem!
Gyorsan múló fájdalom borzongatta meg. Torka furcsán összeszorult, s
mire a hatás kiteljesedett, tudta már, hogy sikerrel járt: néhány percen át nincs
félnivalója idelent.
Gyerünk hát, gyerünk...!
Csúf meglepetés várt rá. Hat-nyolc lábnyi mélységben
hirtelen támadt örvény ragadta el, s iszonytató erővel préselte
a rácshoz. Egy pillanat múltán felfogta, mi történt: a városban
megnyitották a ciszternák zsilipjeit. Alidar cet módján,
telhetetlenül nyelte most a vizet, melynek árama pusztulással fenyegette a
csapdába került vakmerőt.
A bárd keservesen bánta már, hogy nem a kézenfekvő
megoldást, valamelyik kaput választotta. Hisz a külső
negyedekbe nálánál lerongyolódottabb, komolyabban
felfegyverzett utazók is egykettőre bebocsátást nyernek! Más
kérdés, kik figyelnek fel rájuk ezalatt. Márpedig neki, a
Szövetség megbízottja lévén, kerülnie ülik a feltűnést,
ameddig csak lehet – a toroni ügynökök bizonyára jól ismerik
arcát és nevét. Amint felmutatja Karnelian pecsétgyűrűjét,
amint magához veszi a hercegkapitány jövendőbelijét,
mindannyian tudni fogják, hányadán állnak. Amint...
Amint levegőhöz jutok, folytatom...!
Elméje minden maradék erejét összpontosítva a rács ellen fordult,
szabadjára engedte energiáit – s a rudak, kelletlenül bár, de engedtek. Gorduin
forogva, tehetetlenül sodródott tovább a homályban az örvény szíve felé.
Egy perc. Kettő, három...
Fények sehol. Mennydörgő robaj – a nagy tömegben
alázúduló víz dübörgése. Folyvást közeledik, meglehet, túl
sebesen...
Nem igazság!
Egyszerre megint levegőhöz jutott, ám ezúttal nem holmi
rejtelmes fenevad, nem is az ezerszer elátkozott bűbájosság
jóvoltából. A járat visszhangos csarnokba torkollott; a bárd az
ötödik perc végén jó tíz láb magasságból zuhant a ciszternák
egyikének áttetszőén tiszta vizébe.
Kránra, elég már...!
Rosszat sejtve bukkant a felszínre, s óvatosan tekintett
körül. Sehol senki. Valahol a közelben fakerekek nyikorogtak,
a zsilip bezárult, a szivárgás mégsem maradt abba: odafentről
igazgyöngyként sziporkázó cseppek hulltak, hét színét
villogtatta bennük a tetőablakokon beáradó napfény. Cseppre
csepp, koppanásra koppanás jelezte a könyörtelenül múló
időt...
Alidar.
Miután kikapaszkodott a medencéből, Gorduin megrázta
magát, s elszántan nekiindult. A víz útját követve csobogók,
kutak, sziklába vésett patakágyak mentén haladt, utóbb egy
szűk, se vége se hossza járaton átvergődve illatos párával
megült fürdőcsarnokba jutott. Az alidari nők, akiket
megpillantott, semmiben sem különböztek a kontinens más
fürdőházainak látogatóitól – a Külsőváros lakói voltak
valamennyien. Némelyikük esetében bő kézzel mérte a
szépséget a természet, másokkal ugyancsak szűkmarkúan
bánt: ilyesmi csak a céhnegyed erődített falain kívül eshetett
meg itt. Tudta, súlyos következményekkel járna, ha
felfedeznék – s mert úgy akarta, nem figyelt fel rá senki. Egy
falmélyedésbe húzódva lecsatolta derékszíját, fonákjának
titkos zsebeiből kirázta végszükség esetére tartogatott
aranyait...
Az árusok, kereskedők bodegái körül tarkán, erőszakosan,
taszítón kavargóit a tömeg. A bárd megalkudott pár tiszta
ingre, ujjasra és köpönyegre, majd hevenyészett csomagját
vállára vetve elvegyült a sokadalomban. Fogadók, örömtanyák
cégérei hívogatták mindenfelől; az udvarokból sült hús és hal
illata szállt, a kapualjakban meghúzódó sötét alakok tiszta
nyoszolyával, ingyen itallal, földöntúli élvezetekkel kecsegtették.
Gorduin mosolygott, ahogy az utcákat rótta, ám ez a mosoly maszk volt
csupán, egy azok közül, amelyeket biztonsága érdekében oly gyakran viselt.
Gondtalannak, s mindének felett ártalmatlannak látszott most, noha
minden idegszálával a híreket leste – ezek a Lorn torkolatára
néző falakról indulva napkelte óta keringtek Alidarban. Minden
sarok, minden félhomályos ivó hozzátett vagy elvett belőlük
egy keveset; a tények lassanként a nagyotmondás, no meg a
babonaság ködébe vesztek. Az mindenki számára világos volt,
hogy öldöklő ütközet zajlott a messzeségben, egyesek azt is
tudni vélték, hogy toroni és abasziszi seregek csaptak össze –
ám hogy miért, s főként milyen eredménnyel, titok maradt. A
szelek és az áramlatok szeszélye késő délutánra elhagyott
ladikokat, felperzselt tutajokat sodort a város közelébe; az
alkonyi fény meg-megcsillant a véres vízben ázó, gazdátlan
pengéken. Mind nagyobb számban jöttek maguk az elesettek
is, népes csoportjaik lágyan ringatódzva pihentek meg Alidar
mélybe vesző falai mentén. Az asszonyok kört kör után
rajzoltak szívük fölé, a halászok céhe pedig – mert ezt a tájat
mindenek felett gyakorlatias, kényelemszerető nép lakta –
tüstént küldöttséget menesztett a varázstudókhoz: az éjszaka
folyamán szólítsák elő ismét a mélység lakóit, s velük
takaríttassák el a maradványokat.
Gorduin egy percig sem kételkedett benne, hogy meg is teszik.
A fogadó, melyben végül szobát nyittatott, a Fürdőnegyed
peremén kuporgott. Sok vihart látott, ódon épület benyomását
keltette, falai között ugyancsak erőtlennek érződött már a
kártevőket és élősködőket távol tartó mágia, ablakai azonban
az északi főútra s a Négyszárnyúnak nevezett szárazföldi kapura néztek –
az ilanori, aki ekkorra már egy köves derékaljjal meg egy lópokróccal is beérte
volna, mély, elégedett sóhajjal hajtotta álomra fejét.
A sors ezúttal kegyes volt hozzá: sötét hajú, fényes szemű
démona helyett Szépmező partjait látta. Sólyomszárny
lebbent, vonítás szállt a széllel; a szirttetőn fehér farkas állt,
mint valami jégszobor – számlálta, egyre számlálta a feléjük
gördülő hullámokat...
 9.

átyolként ereszkedett alá az alkonyi homály, s ahogy

szétterült a tetők felett, sorra gyúltak ki Alidar fényei. A
Külsőváros őrsége épp kapuzáráshoz készülődött, mikor a
nyugat felől három idegen érkezett.
Az őrség kapitánya megrökönyödésében csak az utolsó
pillanatban adta ki az utasítást a tisztelgésre – valósággal
lenyűgözte az élen haladó nő látványa.
Rosanna persze hozzászokott már az ilyesmihez. Királyin
biccentett a felsorakozó katonáknak, azután nyomban
sietségre ösztökélte lovát, Még a csodákhoz szokott alidari
férfiak is utána fordultak olykor: gesztenyeszín haját rőt
fényekkel szőtte át meg át a fáklyák és lámpások lángja, szépséges
szívarcán tartózkodó, kissé hűvösnek is mondható kifejezés
honolt. Kívánatos volt, akár a nevezetes Godorai Függőkert
bármelyik gyümölcse, ám semmivel sem megközelíthetőbb
azoknál. Az összhatást csak őzbarna szemei lágyították
valamelyest – a figyelmes szemlélő olykor különös szikrákat
láthatott bennük felvillanni. A csupa földszín utiruha Erion
legjobb szabóinál készülhetett, elegáns volt mégis kényelmes,
alkalmas tán még közelharcra is... A szemlélődök egy
pillanatra sem kételkedtek benne, hogy a most érkezett északi
nemeshölgy igenis képes használni az oldalán függő tőrkardot, ha
úgy hozza a szükség.
Ha akadt vakmerő, akit a bizalmaskodástól még az efféle
fegyver látványa sem riaszthat el, a lányt kísérő két férfi
látványa bizonnyal megfontolásra késztette. Pompás harci
méneken ültek, kopott, az út porától szürkére festett
köpönyegbe burkolóztak mindketten – hisz csupán az igazán
szép és különleges nőknek adatik meg, hogy műiden
körülmények között-ápoltan érhessenek célba, mintha csak az
imént pattantak volna ki holmi gyaloghintóból...
A magasabbik férfi harmincas évei derekán járhatott. Éles
vonású sólyomarcán a legkitűnőbb harcosok félrevezető
nyugalma; aludni látszott, résnyire szűkült szemének
pillantása azonban újra meg újra körbevillant, hogy azután az
idegen ismét bensőjének álmatag magányába merüljön.
Hollófekete haját tarkóján egészen rövidre nyíratta, elől
vöröslunír pánt tartotta kordában az arcába kívánkozó
tincseket. Hatalmas termetéhez pompásan illett a robosztus
hátas; ahogy kesztyűs kezével a kantárt markolta, az óidők
harcosaira emlékeztetett. Fiatalabb társa – noha Északfölde
szülöttei közt sem kellett volna szégyenkeznie külseje miatt –
eltörpült mellette: ő inkább Doardon hegyeinek hópárducaira
emlékeztetett. Fakó haját hátrakötve hordta, teste akár a pattanásig
feszített íj, kissé lapos arcában gleccserkék, rezzenéstelen szemek. Meztelen
kardját nyíltan, némely embervadászklán szokása szerint az oldalára kötve
viselte.
Ennyi feltűnés bizonyos alkalmakkor több, mint elegendő...

A toroni születésű férfi, aki esztendők hosszú sora óta

szolgálta már Alidarban a boszorkánymestereket, azaz
elsősorban Sigur bárót, azonnal felfigyelt a különös menetre.
A leghívebbekhez is kegyetlen olykor a sors: úgy rendeltetett, sose tudja
meg, mennyire helyes volt a jövevényekkel kapcsolatos első fel
tevése. Noha maguk az érkezők sem voltak tisztában
jövetelük céljával, a kém úgy érezte, e "fogással" végre
gazdája kedvére tehet, mi több, megváltoztathatja a háború
végső kimenetelét.
S lön...
Megpillantván az északi nőt s a két álcázatlan embervadászt,
azonnal világosság gyúlt az agyában. Érezte, tudta, a nyakát
tette volna rá: ezek csak a hadúri lobogóért jöhettek. Miközben
jelentését diktálta, felrémlettek előtte a rég áhított előléptetés
előnyei.
Sigur báró két percen belül értesült a fordulatról.
Parancsára tüstént működésbe lépett az a hatalmas,
aranyakkal jól olajozott gépezet, melynek hatékonysága
méltán tette hírhedetté a Fekete Hadurak titkosszolgálatát. A
külsővárosi pincék némelyikében napként ragyogtak fel, riadót
jeleztek a vörös fényű mécsesek; több tucatnyi, az Ikrek
rettegett szektájába tartozó férfi lázas készülődésbe kezdett.
Egy fertályórával később azután kirajzottak: dögvész idején
elszemtelenedett patkányok módján, zsákmányra lesve rótták
az utcákat. Itt is, ott is szabályos alakzatba rendeződtek
(mindahányan a Külsőváros őrségének egyenruháját viselték)
s a fontosabb posztokon mind egy szálig leváltották Alidar
hercegének katonáit. Összecsapásra csak egyszer került sor, s
noha a megtámadottak mindent elkövettek, noha a harc hevesen tombolt,
nem tartott soká – kimenetele pedig egy pillanatig sem lehetett kétséges.
A herceget ugyancsak megrémítette a falak között
elkövetett bűntett vészterhes híre. Csak az imént engedte
útjukra varázstudóit, akik kamráikba visszahúzódva ismét
könyveik lapozgatásába fogtak. Elvégre a nép szava szent, a
városnak pedig temérdek halra és vízre van szüksége – isteneknek
tetsző táplálékon hízott halra, és tiszta vízre. Ha nincs más megoldás,
jöjjenek hát a szörnyetegek!
Alidar koronás fője megborzongott. Amúgy, sem volt
virágos hangulatban: bástyákon kuporgó megfigyelői csupán
fel-felcsapó tüzeket jelentettek a nap folyamán, és a szél sem
hozott kürt- és dobszónál, baljóslatú füstfellegeknél egyebet.
Kik ütköztek meg a folyótorkolatban, és miért? Kik kerekedtek
felül? Alapvető jelentőségű, ám megválaszolhatatlan
kérdések; bármely felelősségteljes uralkodó kedélyét
kikezdenék...
Késő délutánig járt-kelt, átkozódott dúltan, s most, hogy a
különös őrségváltás híre a fülébe jutott, kirobbantak belőle az
indulatok. Minden teremtett lelket elmart maga mellől, s ez
némi könnyebbséget szerzett neki. Persze korántsem eleget.
– Kik vagytok? – dünnyögte. – Mi az ördögöt akartok tőlünk,
jöttment gazemberek...?
Nem volt egészen biztos abban, tényleg tudni akarja-e.
Hogy utóbb elmondhassa, valamit mégiscsak tett, megerősíttette
a Belsőváros védelmét, s elrendelte, vágják le mindazon
idegeneket, akik kéretlenül, kellő igazolás nélkül közelítenek
csapataihoz..
Forrón remélte, sikerülhet.
Az őrségváltást követő második órában azután színre lépett
maga Sigur báró is.

10.

osanna és társai a Sárkánygerincről elnevezett

fogadó felé tartottak, melynél előkelőbbet, drágábbat keresve
sem találhattak volna egész Alidarban. Az épületet hatalmas
kert övezte, s csupán ötven lépés választotta el a Belsőváros
kapujától – az érkezők jó ideig rótták az utcákat, mire odajutottak. A
közelükben elhaladók halkabbra fogták ugyan hangjukat – ha történetesen
férfiak voltak, bizony el is némultak – a lány azonban épp eleget
hallott. Hogy odakint, a folyótorkolatnál ütközet tombolt, már
senki előtt nem volt titok; jól értesült polgárok adták-vették a
híreket. Néhányan tudni vélték, hogy a Szövetség csapatai
állták útját azoknak a toroni seregeknek, amelyek a város
ellen törtek, s hozzáfűzték: az északiak kénytelenek lesznek
utolsó leheletükig védelmezni Alidart, hisz egész vezérkaruk a
falak közt talált menedéket. Mások amellett kardoskodtak,
hogy egy abasziszi falanx küzdött a messzeségben egy bősz
kisisten, Ranil fanatikus lovagjaival...
Rosannát, aki majd egy évet töltött Erionban, meglepték
ezek a találgatások. Mi tagadás, meglépte a csata híre is:
érezte, nem puszta képzelgésről van szó. Aligha véletlen,
hogy Graum épp ide, s épp most hívta találkára; ha hozzá
pártol a szerencse, kedvére való felfordulásnak lehet cselekvő
részese megint... Öreg barátja, Lord Lauren, aki a goblin
üzenetét közvetítette, egyetlen részlettel sem tudott szolgálni,
s Rosanna mostanra a forró fürdőnél is jobban áhított
valamiféle bizonyosságot.
A koldust a Szentélyek terén pillantotta meg először.
A legkülönösebb koldus volt, akit valaha láttak. A
felfordulásra ügyet sem vetve, mosolyogva ült Ellana
temploma előtt. Nagy néha megpendítette ugyan lantját, mint
aki adományra vár, figyelmét azonban inkább a járókelőknek
szentelte: lapos pillantásokkal méregette őket. Pedig
ugyancsak hasznát látta volna némi pénznek – gúnyáját foltok
és szakadások éktelenítették, akár a felhőtakarót vihar után,
mikor Arel kedvét töltvén továbbvonul... Öltözéke szívós,
drága anyagból készült, ám hogy miféle divat szerint, az
immár kideríthetetlennek látszott. Gazdája vonásai olyan
nemtörődöm vidámságot tükröztek, mely sehogyan sem illett
egy mások könyörületességében bizakodó emberhez. Egyenes
szálú fekete haját lófarokba kötötte, tengerzöld szemében
tükröződött a fáklyafény.
Mikor Rosannát megpillantotta, ujjai ismét táncba kezdtek a húrokon: ereni
románcot dalolt. Beszédes volt a lant, s beszédes volt a koldus tekintete is; a
lányt, ahogy hódolóját szemügyre veendő megzabolázta lovát,
különös érzetek kerítették hatalmukba. Az utolsó hangok
elhalta után a férfi felállt, meghajolt – ám ebben a bókban
annyi elegancia, annyi büszkeség sűrűsödött, hogy az bármely
nemesen születettnek becsületére vált volna.
Rosanna egy darabig némán várakozott. A férfi mosolyogva
állta pillantását, azután, hogy még inkább rácáfoljon
látszólagos mivoltára, egy rózsát varázsolt elő valahonnét,
majd közelebb lépett, hogy a lánynak nyújtsa.
Noha az embervadászok lovai meg sem moccantak, noha az apró
mozdulatot, mellyel a fakó hajú meglazította hüvelyében
dobótőrét, a legtöbb hivatásos fegyverforgató figyelmét
elkerülte volna, a koldus tüstént megtorpant. Eltűnődött s
döntött: megfontolt mozdulattal Rosanna felé dobta a virágot.
A fakó hajú elkapta, szemügyre vette, csak ezután adta
tovább úrnőjének.
Erre aztán felkacagott a dalnok. Nevetése szentségtörésnek is beillett,
elvégre a város falain túl harcosok ezrei vesztek oda nemrég – a lány azonban
mindenkinél jobban érezte a különbséget kacaj és kacaj között. A koldusét
hallva aligha háborogtak az odakint kóborló lelkek...
Szándékolt lassúsággal fordította el tekintetét, s lazított a
gyeplőn; lova azonnal nekiindult megint. A fáklyafény
elhalványult, szél sepert végig az utcák labirintusán.
A rongyos idegen még sokáig állt a Szerelem és a Szépség
temploma előtt. Tekintete jó darabon elkísérte a köpönyegébe
burkolódzó északi nőt.

11.

özei jártak már a fogadóhoz, amikor az Ikrek

Szektájának egy fiatal embervadásza a nyomukba szegődött.
Óvatlanságát csupán tapasztalatlansága menthette volna,
uraiét pedig az a tény, hogy nem voltak tisztában azzal, kik
kísérik Rosannát alidari útján. Választásuk amúgy sem lett
volna: az "őrségváltás" majd’ minden teljes értékű emberüket
lekötötte.
Az ifjú toroni amúgy tucatnyi közönséges kardforgatóval ért fel. Olyan
óvatosan követte a jövevényeket, ahogyan veszedelmes nagyvadat cserkész a
vadász: meg-megállt, behúzódott egy-egy kapualjba; hagyta, hogy
eltávolodjanak, csak azután iramodott ismét a nyomukba.
Mikor a termetesebb férfi a nő mellé léptetett, kissé
közelebb húzódott ő is, de mikor az előrevágtatott – nyilván
hogy szállást kerítsen valamelyik fogadóban, netán palotában
– megnyugodott, s tovább játszotta a megmaradt kettő
árnyékának hálás szerepét. Micsoda dicsőség Volna, ha a
kísérőt levágván maga vinné kapitánya elé a nőt!
Még akkor is ezt az ábrándképet dédelgette, mikor az egyik kihaltabb utcán
– az utolsó pillanatban – meghallotta, vagy inkább megérezte a felé zúduló
csapást.
Tétovázás nélkül megperdült, felfelé vágott saját pengéjével.
Ha a sólyomarcú történetesen karddal, tőrrel, vagy más efféle
fegyverrel támad, talán sikerült volna a hárítás, így azonban a
különlegesen edzett alkarvédőn csendült a toroni acél. Az
ifjúnak egyetlen bosszús szisszenésre maradt ideje, mielőtt a
második ütés az örök sötétségbe taszította.
Az északi embervadász elkapta s a földre eresztette az elernyedt testet. Egy
pillanatig csak állt, a fülét hegyezte, azután, mert úgy ítélte, nem fenyeget
újabb veszedelem, ábrázatán álmatag kifejezés terült szét megint. Magához
szólította hátasát, nyeregbe pattant, s folytatta útját a Sárkánygerinc, a. jó
előre lefoglalt lakosztály felé...

A koldus a vendégfogadó előtt is ott ült, s akárha régi,

kedves ismerősöket pillantott volna meg, szívélyesen
mosolygott az érkezőkre. Megigazította csálé nyakravalóját,
úgy-ahogy elsimította ócska köpenyének ráncait;
kényelmesen elhelyezkedett, viselkedése szinte sugallta:
hagyomány parancsolja, hogy a palotanegyed vendégházai
előtt kéregetők pengessék lantjukat!
A fakó hajú férfi tekintete megvillant, s a sólyomarcú is
kinyitotta szemét. Mozdulatai mintha meggyorsultak volna
kissé, ám Rosanna elmosolyodott, egy aranyat vetett
állhatatos lovagjának, azután az elősiető lovász markába
nyomta a kantárt, s kísérőivel a nyomában felsietett a
lépcsőn. A grádics legmagasabb fokán megállt, visszafordulva
rávillantotta mosolyát a koldusra. Az őzbarna szempárban
aranyszín szikrák villantak, a testtartás kihívást sejtetett – ám
csak egy futó pillanatig. A lány konokul összeszorított ajakkal,
felszegett állal lépett a fogadóterembe.
A vendégek legtöbbje tüstént felkapta fejét; nyomában
elismerő zsongás kélt – igen diszkrét, a marcona kísérők
jelenlétét egyidejűleg nyugtázó zsongás. Alábbhagyott,
valahányszor megnyikordult a padló, s elhalt, mihelyt az
újonnan érkezettek a lámpást emelő fiú nyomában
lakosztályuk ajtajához értek.
A kulcs hangtalanul fordult a zárban. A fakó hajú férfi egy
intéssel útjára engedte a kölyköt, s elsőként lépte át a
küszöböt.
És intett.
Rosanna és a sólyomarcú egyszerre torpantak meg. Halk nesz, fémen
súrlódó fém csikorgása: mindhárman fegyvert húztak.
A kivilágított előtérben semmi nem moccant, a levegőben
azonban enyhe, épp hogy azonosítható dohányillat terjengett.
A fakó hajú férfi belökte a következő ajtót. A sólyomarcú
úrnője elé szökkent, hogy az esetleges orvtámadónak
elsőként vele kelljen megküzdenie, de miután semmi sem
történt, tovább óvakodtak mindhárman.
A fakó hajú csettintett. Körös-körül féltucat kristálygömb parázslóit fel,
derengő fénybe vonva a fényűző berendezést. Az ablakhoz
legközelebb eső sarokban azonban megsűrűsödött a homály:
a párnázott karszék feletti, jobbára olvasáshoz használt gömb
opálos, hűvös maradt...
Reccsenés. Száraz, vésztjósló hang.
– Végre valahára! – sóhajtott valaki.
Három parázsló pont fordult a belépők felé, azután, hogy
Graum megbizonyosodott kilétük felöl, elnyomta szivarját, és
felhagyott a hintázással is.
– Üdv a szépséges Rosannának – mormolta, miközben felállt. – Ahogy
elnézem, semmi változás. Nem kívánatos változásokra gondolok
persze... – kuncogott a szemszögéből toronymagasnak rémlő
embervadászokat méregetve. Nyoma sem látszott rajta
félelemnek – a Szövetség ügynöke volt, ráadásul goblin, akit még
véletlenül sem lehetett holmi emberrel összetéveszteni. – És üdv nektek is,
urak!
A fakó hajú férfi elmosolyodott. Fura grimasz volt ez, egy
tökéletességre törekvő férfi tisztes próbálkozása.
– Nem csalódtam benned, Graum – mondta. – Valahányszor összeakadunk,
újabb meglepetéssel szolgálsz. Örülök, hogy megint együtt dolgozhatunk.
– Hosszú utat jártunk be Wendol óta – vigyorgott
elégedetten a méternyi magas, fekete selyembe öltözött fickó.
Rosannára kacsintott. – Második kísérődhöz még nem volt
szerencsém, de ugyancsak gyors lehet a keze, ha a jobbodra
engeded...
– Mac-Lier Eraman, a Via-Shen-i embervadászok hadnagya – intett Narim
a sólyomarcú férfi felé. Mac-Lier könnyedén bólintott, ledobta kopott
köpenyét, s a díványra telepedett. Mozdulatait szinte követni sem lehetett,
olyannyira fürgék voltak; úgy tetszett, harcedzett teste egy pillanatra sincs
nyugalomban.
– Graum! – emelte fel hangját a lány. – Kitálalnál végre? Mi
történik itt? Miért üzentél olyan körmönfont módon? –
Eltűnődött, vállat vont. – A kíséretet egyébként köszönöm.
Várakozva figyelte a goblint, tekintetéből csak úgy sütött a
kíváncsiság. A nemesasszony maszkja lehullt, előtűnt mögüle
a mindenre kapható kalandozó. Graum ennek ellenére nem
siette el a dolgot. Visszaült, s gáláns házigazda módján helyet
mutatott a Szövetség embervadászainak is.
Igencsak kikupálódott az évek során – állapította meg Rosanna, míg az
utolsó hónap eseményeinek rövid és tárgyilagos összefoglalóját hallgatta. A
goblin végül felállt megint, s közelebb lépett hozzá.
– Alidax úrnője – súgta, akárha bűvigét mormolt volna. –
Személyesen jön ide a lobogóért. Ha jól emlékszem, akad vele
elszámolnivalód. Ez az ügy komolyan foglalkoztatja, s mivel
szeretnék komoly bosszúságot okozni neki, továbbá mert igaz
barát vagyok, te jutottál eszembe, üzennem kellett... – Összevonta
keskeny szemöldökét. – Rosszul tettem?
A mindeddig higgadt Rosanna némán rázta fejét.
Szemében, mint megannyi haragos lidérclámpás, fények
gyúltak. A boszorkányúrnő közeledtének tudatában minden
megfontolást kiégetett belőle a gyűlölet. Graum látta már
hasonló állapotban, s fanyarul nyugtázta, hogy számítása ezúttal is
bevált. Ilyen hangulat élteti – s éltesse soká – Uwelt, a Bosszúállás Atyját!
Igaz ami igaz, a lány gyakorta örvendeztette meg hasonlóképp istenét:
legeltökéltebb hívei közt tartották számon mindenütt, ahová híre
elért. Fülében most mintha a felfoghatatlanul hatalmas lény
kacaja visszhangzóit volna, a rezgésekben bátorítás rejlett s
erő. Rosanna asztrálvilágának némelyik teremtménye jócskán
megerősödött, mások végképp elenyésztek. A beavatatlanok
persze mit sem láthattak ebből.
– Alidax úrnője! – ismételte meglepően elmélyült hangon. –
Miért épp ő? És ha már így esett, miért nem siet a zászló
védelmére a Vörös Hadurak valamelyike? Miért nem küldtek
ide sereget, esetleg embervadászokat, netán egy nagy mágust?
Graum, te elhallgatsz valamit! Ez a szervezés nem vall a Szövetség uraira.
Meglehet, nem is az igazi zászlót rejtegetik itt; nem kizárt, hogy csapdáról van
szó, és... – Átmenetileg kifogyott a szóból. – Szívesen segítek, de csalétek
nem kívánok lenni!
 – Sereget éppenséggel küldtek: ma ütközött meg a folyótorkolatban –
jegyezte meg Graum szárazon. – Hogy maguk a Hadurak miért nem jöhettek,
hallottad az imént: egy részük elhullott, a megmaradottak pedig nem tehetik ki
magukat effajta veszedelemnek. Az embervadászok itt vannak, s
hogy csak ennyien jöhettek, egészen nyilvánvaló. Erőnk abban
rejlik, hogy jelenlétünk mind ez idáig titokban maradt. Az
ellenség nem tudja, hol rejtegetik a lobogót, sem azt, ki s
mikor jön el érte! – Ádáz vigyora megdöbbentette a lányt.
Goblin grimasz volt ez, emlék az ujjpercvadászat dicstelen
napjaiból. – A toroniak nyilván olyasvalakit várnak, akiről lerí a
hatalom, olyasvalakit, aki nyíltan dacolhat velük. Ha csapdát
állítottak is, nem ránk méretezték. Meg aztán... akármit főztek
ki odafenn, nem kötötték egy magamfajta jöttment orrára.
Engem egy barátom kért meg, hogy jöjjek ide, s azért hívtalak
téged, mert úgy gondoltam, szívesen visszavágnál az alidaxi
némbernek. Tehetek én arról, hogy óráról órára változik a
helyzet?
Rosanna dobolni kezdett széke karfáján. Baljós jel volt ez. – Pontosabban?
– A mi dolgunk csupán annyi lett volna, hogy a lobogót észrevétlenül
kijuttassuk a város falainál táborozó falanx hercegkapitányához. Most, hogy
csatára kényszeríttették, nekünk kell felvinnünk Doranba azt az
átkozott holmit. Nem kis feladat, nem kis dicsőség. És a híre
minden bizonnyal Eligor úrhoz is eljut majd... – Az utolsó
mondatot könnyedén vetette oda a goblin, ám a célt nem
véthette el: tudta, hogy Rosanna unos-untalan bizonyítani
akar Eren kőszívű hercegének.
– Ami az észrevétlenséget illeti... – szólt közbe a fakó hajú férfi csendesen
– ...ne legyenek illúzióitok. Nem tudom, hogyan bukkantak a nyomunkra, de
egy toroni embervadász jó darabon követett.
Graum bosszúsan felszisszent. – Gondolom elintézted, ez
azonban mit sem változtat a lényegen: ahol egy Iker
megjelenik, ott többnek is lennie kell!
– Széttárt karokkal fordult Rosanna felé. – Ez a fordulat világos
helyzetet teremt, szép hölgy. Legyen ez egérfogó vagy hősök
panteonja, benne vagyunk. Tudnom kell, velem tartasz-e. Nem muszáj
persze, s most, hogy a dolgok nehezedni látszanak, még csak nem is
ajánlatos... – Álszent képét látva a fakó hajú férfi meg sem próbálta titkolni
jókedvét. Mosolya ezúttal egészen elfogadhatóra sikerült.
– Ostobaság. Természetes, hogy veled tartok! – Rosanna
tekintete haragosat villant, hangja azonban színtelen maradt.
– Különös utakon jársz mostanság, goblin uram: nem
tudhatom, melyik hová vezet. Most nincs időnk, de
figyelmeztetlek, egyszer kiszedem belőled a teljes igazságot.
Ha kínpadon, hát kínpadon. Tessék, te most már mindent tudsz!
Graumon nem látszott megszeppenés. Sokkal súlyosabb
fenyegetésekhez szokott – egy délvidéki haragosa
felnégyelését, sőt, kifordíttatását is kilátásba helyezte már.
Tulajdon pimaszságán ámulva viszonozta a lány átható pillantását. A legtöbb
kalandozóból – szögezte le magában – igazán csapnivaló ügynök válna.
– Hol a zászló? – kérdezte Rosanna mogorván.
– Fogalmám sincs – vallotta be Graum. – Egy másik
barátom is ideérkezett a nap folyamán, ő tudni fogja.
Hamarosan felkeressük.
– Nocsak – vonta fel szemöldökét Rosanna, ha lehet, még
kedvetlenebbül. Kockázatos vállalkozásba fogott, s szerette
volna egyedül learatni a dicsőséget. – Hogy hívják a fickót?
– Tier Nan Gorduin.
Csend támadt a szobában, tiszteletteljes csend.
– Az ilanori bárd? – firtatta a lány – merőben feleslegesen. –
Azt hallottam, magányosan jár, s nem adja fel akárki kedvéért
külön útjait. Méregdrágák a szolgálatai: befolyásos, de főként
tehetős barátaid lehetnek odafent, ha sikerült
megvásárolniuk. Keveset beszél, keveset árul el, akárcsak te: sosem volt
ínyemre az efféle titokzatoskodás. Elég megbízható? Nyugodt szívvel vonod
be egy ilyen komoly ügybe?
– Gorduin régi jó barátom – közölte Graum. – És ha hiszed, ha nem,
önzetlenül segít. Különcsége dacára kevés megbízhatóbb társat kívánhatnál
magadnak, hölgyem!
– Elképzelhető – hagyta rá farkasmosollyal Rosanna. – Bár
nyilván tudod, hogy toroni nő volt az anyja, s hogy a vér szava
olykor minden más hangot elnyom...
– Tier Nan Gorduin anyja kyr nő volt – mondta a goblin nagy
nyomatékkal, jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát. – S most,
ha nincs ellenetekre, visszavonulnék néhány percre. Amint
elkészülök, indulhatunk! – Határozott léptekkel a belső
szobába nyíló ajtóhoz ment, onnét pillantott kutatóan a
lányra, akinek arckifejezése, kéztartása, minden rezdülése
kelletlenségről árulkodott. Ebből a hangulatból tán csak Alidax
boszorkányúrnője tudná kizökkenteni széltiben emlegetett,
gúnyos kacajával...
S ekkor kopogtattak.
A jelenlévők közt hirtelen teljessé vált az összhang:
nesztelenül és fürgén tették a dolgukat valamennyien.
Graumot mintha a föld nyelte volna el; mire a fakó hajú férfi a
kilincsre tette kezét, a szivarfüst maradványait is elsodorta
már az enyhe léghuzat. Mac-Lier Rosanna elé lépett, jobbja
tőre markolatán nyugodott, s nem mozdult onnét a belépő
láttán sem. Csend volt, csak a padló reccsent olykor; az
embervadászok ugrásra készen álltak.
A hórihorgas teremszolga rezzenetlen arccal, lazán lógó karokkal állt a
küszöbön. Akadt már dolga efféle vendégekkel, vagy alaposan kitanították
odalent. Mikor megszólalt, elfogadhatóan határozott volt a hangja:
– Hölgyem és uraim... elkészült a vacsora.
A lány ragyogó mosollyal igyekezett palástolni megkönnyebbültségét. Az
érzés, hogy képtelen lépést tartani az eseményekkel, most nem nyomasztotta
annyira: lelke legmélyén alighanem hálás volt a sorsnak, amiért az Tier Nan
Gorduint vezérelte az útjába valamely feddhetetlen, ám tapasztalatlanabb
kalandozó helyett. Egy intéssel elbocsátotta a hórihorgas szolgát, azután
körülpillantott – s elállt a lélegzete.
A belső szobából láncinges, bosszúsnak látszó törpe lépett
ki. Fura egy törpe volt: az átlagosnál alacsonyabb termetű,
vállas, jókora szakállú, korosodó figura. Kísértetiesen
emlékeztetett Graum szállásadója, a drágakőcsiszoló egyik
segédjére. A tarini kóborlók vörös és barna színeit viselte,
övén a goblin egyik rövidkardja; ujjai zsebmetszéshez,
zárnyitáshoz szokott, hosszú és mozgékony goblinujjak, szemei
sárgán világló, ferdén metszett goblinszemek...
– Vacsora? – sziszegte a legtökéletesebb vanir akcentussal.
Az embervadászok értetlen pillantásaira, Rosanna álságos
érdeklődésére ügyet sem vetve a külső ajtóhoz csörtetett,
félrebillentett fejjel hallgatódzott. – Bőkezűen bánsz mások
drága idejével, hölgyem!
– Az időd most már az én időm is, ezt ne feledd! – vágott
vissza a lány nyomban. – Nagy út áll mindhármunk mögött, s
egyikünk sem takarékoskodott az erejével: ennünk kell,
méghozzá nyugodt körülmények között – ki tudja, mikor nyílik
rá alkalom legközelebb? Hisz sötét dologba rángattál bele, az
egyszer biztos! Gorduin barátod várhat egy keveset. Bízom benne,. hogy
megérti majd...
A jégiszap maszkot és törpegúnyát viselő Graum
lemondóan legyintett. Rosanna makacsságáról legendák keringtek;
leghelytelenebb döntéseit sem másította meg soha – miért épp most, miért épp
néhány tucat millió lélek üdvéért tenne kivételt?
– Legyen – mormolta, miközben új szivart keresett tarsolyában. – Egy
fertályóra múlva a kapuban várok rátok...
Az ablakon túli homályban megbúvó alak – árnyék az árnyékok közt –
beérte ennyivel, s visszahúzódott.
Igen elégedetten.

A fogadó nagytermét derekasan kivilágították: a vendégek mintha az Égi

Fény valamelyik szentélyének szívében üldögéltek volna. Száznál
több gyertya és lámpás lángját tükrözték a falak mentén
sorakozó páncélok, pajzsok. A terem sarkaiban elhelyezett
füstölőkből egzotikus illat áradt ("A Keleti Puszták aromája!"),
a tálcákkal egyensúlyozó szolgák hangtalanul, majdhogynem
észrevétlenül jártak asztaltól asztalig.
Rosannáék a középső tartópillérek egyikének tövében
kaptak helyet. Onnét, ahol ültek, kitűnően láthatták a
többieket, s ami még fontosabb, az ajtókat is.
Nem kis bosszúságukra tüstént sikerült a figyelem középpontjába
kerülniük. A Sárkánygerinc vendégei jórészt módos férfiak
voltak, az alidari nők híre s varázsa vonzotta őket mindenfelől.
Jöttek, hogy rendelést adjanak le maguk, fiaik vagy épp
hűbéreseik számára, jöttek, hogy alkudjanak, a fogukat
csikorgassák, azután fizessenek – s hogy ha módjukban áll,
addig is szórakozzanak egy kicsit. A Külsőváros lányait –
némelykor okkal könnyű prédának tekintették, Rosanna
szépsége és gőgje azonban elbizonytalanította őket. Figyeltek,
mint a kiéhezett ragadozók, ám tiszteletlenségre senki nem
ragadtatta magát. Legközelebb egy olajos bőrű, kissé elpuhult
abasziszi főrangú ült, s alig leplezett érdeklődéssel bámulta az
új jövevényt. Időről időre megolvasta aranyait, balja ékköves
medáljával babrált; Rosanna nem tartotta kizártnak, hogy
hamarosan kacsintgatni fog.
– A déli partvidéket lakó népség sosem tanult meg
viselkedni, asszonyom – súgta a fakó hajú férfi. – Legyenek
bár nemesek vagy közrendűek, jókora tuskó mindahány.
Megfordultam országukban, s mondhatom, nem kívánkozom
oda soha többé. Az utcán élik magánéletűket, csúf kis titkaikat
szennyes módjára teregetik ki. Az az alak ott semmivel sem
különb a többinél – láthatólag elégedett magával, nagyhangú,
s ha beszél, szélesen gesztikulál.
Rosanna nem állta meg mosoly nélkül ezt a kifakadást. Kortyolt borából,
kerülte az abasziszi tekintetét.
– Pillants csak oda, asszonyom! – folytatta az embervadász. – Amott a
sarokasztalnál egy vérbeli északi gróf ül. Puritán ruhájáról, hanyag
eleganciájáról akkor is felismerhetnéd a tiadlani nemest, ha
történetesen nem ismerném. A nemrégiben elhunyt uralkodó
egyik tanácsosa volt. Híres család sarja. Lám, ő finoman
figyel, láthatod: érdeklődik irántad, de csupán a maga
fensőbbséges módján...
Rosanna szemügyre vette a grófot, akinek csontos arcán
kissé cinikus, mindent bíráló kifejezés ült. Pillantása ezt
sugallta: te veszítesz többet, ha nem kellek. Rezzenetlenül
állta a lány tekintetét, majd, hogy az őzszemek másra
villantak, elfordult. Gúnyos mosoly derengett fel ajkán. Bólintott: szavak
sem kellettek hozzá, hogy mindent megértsen.
Mielőtt az embervadász ezt a gesztust is méltathatta volna,
tálaltak,.
Rosanna egykettőre végzett. Letette a villát, félretolta
kiürült poharát, tűnődve bámult a gyertyafénybe – azután,
hogy, hogy nem, felfigyelt a toroni férfira.
E szálas termetű, hófehér hajú, acélszürke szemű nemes az
egyik ajtó melletti asztalnál ült. A toroni Vihargárda kapitányi
egyenruháját viselte. Láthatólag egyenesági leszármazottja
volt valamely kyr főúrnak: megjelenése, viselkedése
szemernyi kétséget sem hagyott efelől. Óvatosan figyelte
Rosannát, s mikor az északi szépség rá kerített sort,
tapintatosan elkapta tekintetét. Tiszteletről és hódolatról
árulkodtak pillantásai, nemessége nélkülözött minden
modorosságot. Büszke tartása hatalmat, valódi hatalmat
sejtetett, s amint észrevette, hogy Rosannát feszélyezi a többi
jelenlévő alig palástolt érdeklődése, még óvatosabbá vált.
Csak akkor bátorodott fel kissé, mikor a lány rávillantotta mosolyát, ám
viselkedése ezután sem lett tolakodóbb.
Rosanna némiképp ijedten nyugtázta, hogy megnyerőnek
találja. Noha tiszta szívéből gyűlölte a boszorkánymesterek,
emberáldozó papok, orgyilkosok és degenerált arisztokraták
birodalmát, a férfi megjelenése és stílusa valósággal
lenyűgözte. Hogy az ellenség katonája? Pokolba minden
előítélettel! Egyszerűen jóképű, még nem bántó, de feltűnő
módon... S ahogy belegondolt, el kellett ismernie: lát valamit
ebben az emberben. Hogy mit, pontosban maga sem tudta –
kihívást egészen bizonyosan, méltó társat pedig...
Nos, ha az Égiek úgy akarják, kiderül hamarosan.
Túlzás lenne azt állítani, hogy első látásra szerelembe
esett, az a figyelem azonban, melyet a gárdakapitánynak
szentelt, mindenképpen több volt egy jóképű idegennek kijáró
érdeklődésnél.
Az elfogultság – veszedelmes állapot egy kalandozó
számára – óvatlanná tette. Sem a mindent palástoló, a férfi
elméjét várfalként övező pszi-pajzsra, sem a különös, mágikus
eredetű aurára nem figyelt fel. Efféle hibát pályafutása során
rendszerint csak egyszer követhet el az ember. S mindig vállalnia kell a
következményeket.
Mikor vacsorájuk végeztével kifelé indultak, hogy
csatlakozzanak az odakint bosszúsan várakozó Graumhoz,
felállt s kiosont a toroni férfi is. Mozgása bármely tapasztalt
embervadásznak becsületére vált volna – sem ez, sem a
keskeny arcon felderengő kifejezés nem illett igazán a
császári gárdalovasság fess főtisztjéhez...
A kivilágított utcák sorát – a falak közelében egyre
kavargott a csata hírétől felajzott tömeg – lassan maguk
mögött hagyták, az őrséget gondosan elkerülték, s hamarosan
kénytelenek voltak igénybe venni Graum kézilámpását.
A "törpe" vezetésével haladó lovasok ez alkalommal
egyáltalán nem keltettek feltűnést, így nyomukat – ezen
hasztalan bosszankodott Sigur báró – időlegesen elvesztették.
Egyetlen árnyék lopódzott utánuk észrevétlen, óvatosabban
mint bármelyik embervadász – ez az alak azonban a világ
minden kincséért sem szolgáltatta volna ki őket a toroniak
kényére-kedvére.
Egészen más terveket forgatott a fejében.

12.

sendes – az asztrológusok kifejezésével élve fémveretű –

éjszaka volt, enyhe szél fodrozta csupán a tó tükrét. Az Alidart
vigyázó szörnyetegek dolguk végeztével visszahúzódtak
ismét, a falak körül egyetlen jel sem utalt immár a
folyótorkolatban zajlott ütközetre. Maga a város némán,
ijesztő pompája teljében állta a második hold hideg tekintetét.
A Vizikapu körül higanyár emelgette a halászok hasas bárkáit,
a töredezett, kékezüst fényhíd felett világítóbogarak
kergetődztek, a partmenti nádas rendíthetetlenül suttogta a
maga ősi titkait. Mígnem...
Elsőként a kabócák némultak el. Példájukat követve
szünetet tartott a békák kórusa is. A világítóbogarak bódultan
köröztek, majd hirtelen szétrebbentek: megannyi hunyorgó
csillag a csillagok között.
A szél erősödött. Egyenest odafentről, az éj feneketlen
mélységeiből áradt, szitáló, finom port hozott – és a messzi tenger
kesernyés illatát. Tintafekete palást ereszkedett alá,
elhomályosította a kékezüst híd tündöklését; nyomában
iszonyat járt, minden élőt megdermesztő, már-már tapintható
félelem.
A város falaitól két mérföldnyire, ott, ahol a vízre a
legsötétebb árnyék vetült, most barázda jelent meg a tavon.
Jókora, száz lábnál is hosszabb, folyvást szélesedő barázda,
akárha Kyel, a Teremtő vájt volna tükrébe roppant ekéjével –
ám a mozdulatlanság merőben más, sokkalta fenyegetőbb
hatalom közelségét sejtette. A tintafekete palást szétterül t,
ahogyan füst terül szét a hullámok felett, a szívében sűrűsödő
gomolyból pedig kicsapott az első villám. Mennydörgés nem
kísérte.
Egyre újabb, egyre hatalmasabb és sziporkázóbb villámok cikáztak: a
fekete szív lassan, ütemesen vert, kék pára örvénylett a barázda felett. S
egyszerre...
Egyszerre megjelent a gálya.
Százlábnyi hosszúságú gálya volt, fekete, akár a holdtalan
éj, orrdísze remekbe készült ében szalamandra. Villámok
koszorúzta teste belesimult a számára mélyített barázdába, az
evezők megemelkedtek, azután visszhangos loccsanással
értek vizet. Kötelek feszültek, sötét vitorlák kúsztak a magasba. Zúgó
szél dagasztotta valamennyit.
A lobogó selymén kehely és korona. Színei Alidax
boszorkányúrnőjének rettegett színei.
A tintafekete palást fellebbent, majd szertefoszlott egy
végső, minden eddiginél kápráztatóbb villanásban. A Kapu
folyvást szűkülő torkából mágiától megcsonkított,
szánalmasan vonagló tengeri halak záporoztak s merültek alá
a véres habokba – azután minden elcsendesedett megint.
A fedélzeten nem harsantak kiáltások, dobok sem
duhogtak, ám az evezősök éneikül is tudták, mi a dolguk.
Méltóságteljes fordulóba kezdett a hatalmas jármű, orrát a
Vágyak Városának falai felé irányozta.
 Úgy siklott előre, mint valami árnyék; súlytalannak, mi
több, kihaltnak rémlett, s bizonyos szempontból csakugyan az
volt: a lapátokat izzó szemű, elnyílt szájú, szikkadt húsú
élőhalottak forgatták odalent. Fényből szőtt háló irányította
minden mozdulatukat. E háló szálai a falakon is áthatoltak,
körülfonták a fekete csuklyás, néma felvigyázók testét,
szemükbe, agyukba férkőzve továbbították a gálya egyetlen
igazi utasának parancsait.
A kísérteties jármű egyenest a Vizikapu felé tartott most –
ezüstös tajtékból és az iszonyat csendjéből húzott
nyomdokvonalat a tó tükrén...

13.

orduin négy-öt óra múltán azzal a jóleső

bizonyossággal eszmélt, hogy átaludta a városban – s főként a
város körül – történt újabb szörnyűségeket.
Örömét csak a bizonyosság rontotta valamelyest, hogy míg pihent, valaki a
nyomára bukkant.
Felkönyökölt, homlokráncolva összpontosított – s alig egy perc múltán
tudta már, ki az.
Nem nyúlt fegyvere után. Úgy becsülte, egy órába is beletelik, mire
látogatói ideérnek.
Egyet s mást addigra el kell intéznie.
A fürdőkamra sárkánya, ez a hasas, csupa vörösréz dísz
jószág éppoly ódon volt, mint a fogadó maga. Belsejében
lassan éledezett a tűz, eltátott pofájából épp hogy csordogált
a forró víz, a bárd mégis elégedett volt, hisz ez alkalommal –
minő fényűzés! – jószántából merült alá, s nyílpuskáját sem kellett
cipelnie. Alaposan megmosdott, majd száraz ruhát öltött, letelepedett, szivarra
gyújtott, és várt.
A kurta pihenő alatt hatalmának egy része visszatért:
felfigyelt a közelgő léptekre, mihelyt azok ketten megjelentek
odalent. Hallotta az alacsonyabbik markából előkerült
ezüstpénz csendülését, a magasabbik meglepően mély,
bársonyos hangját, ahogy utána érdeklődik. Hallotta persze a
gazda legényének válaszát is, és elégedett volt vele, hisz a
kölyök – ezüst ide vagy oda – egyetlen szóval sem mondott többet annál,
amire tőle engedélyt kapott...
Sóhajtott.
Alidar, mesés Alidar…!
A léptek a közeledők magabiztosságáról árulkodtak. A
magas jövevény kisugárzása ugyan némi bizonytalanságot
sejtetett, ám Gorduin rég megtanult különbséget tenni az
egészséges tartózkodás és a tétovaság között. Kifújta
tüdejéből az illatos füstöt, felemelte jobbját – azután
leengedte megint. A pyarronita egyszerűséggel berendezett
lakosztályt bevilágító lámpás nem aludt ki; a bárd határozott körvonalú árnya
a falra vetült, így akarta.
S ekkor kopogtak.
– Gyere csak, Graum – mondta Gorduin mosolyogva.

A "törpe" nyomában belépő Rosanna számára sokáig

emlékezetes maradt ez az alkalom. Nem elsősorban a
nevezetés ilanori külseje – nálánál megnyerőbb férfiakkal is
találkozott már –, inkább a fellépése miatt.
A bárd nem mozdult, nem szólalt meg rögtön. Tekintete találkozott a
lányéval, lejjebb rebbent s visszatért, majd elkalandozott megint. Rosanna
meglepetten nyugtázta, hogy semmiféle eszközzel nem óvja elméjét – saját
pszi-pajzsa akkora volt most is, mint az ereni nagykapu. Amint kissé
szégyenkezve rést nyitott rajta, a kapcsolat tüstént létrejött: tudta, hogy
Gorduin kimerült, tudta, hogy harcolt az odakint nemrég zajlott
ütközetben. Részt kapott az ilanori lelkének legmélyén
lappangó keserűségből, s ez megborzongatta. Rádöbbent,
olyan embert lát, aki több mint fél évszázada rója már a
kontinens útjait, s noha módjában áll, még sem kísérli
palástolni a felette elszállt esztendők nyomát. Mágikus
energiák forrása volt; Rosanna, ha megfelelőképp koncentrált,
láthatta aurájának derengését, s elámult az asztráltestet
éktelenítő forradásokon. Oldalában égető fájdalom – onnét, a
férfi varázserő összeforrasztott a bordáiból sugárzik át; az arcán
forró könnyek; fáj, ahogy az ilanorinak fájt akkor, az iszonyú
(halott?) emberrel vívott küzdelem után...
S egyszerre elmúlt. Elfújták. A lány dacosan felszegte fejét, jelezvén,
készen áll a folytatásra, pedig az igazat megvallva szívesen nélkülözte volna;
csak nagy üggyel-bajjal sikerült lepleznie a kín szülte könnycseppeket.
Érzékelte Gorduin örömtelen mosolyát.
Nyitott könyv vagyok – ezt sugallta az acélszürke szempár. Lapozz bennem
kedved szerint – de vigyázz!
Rosanna visszavonulásba kezdett, ám egyszerre megszédült, alászállt
megint. Különös képzetek rohanták meg. Akárha feneketlen kútba bámult
volna – kiszáradt kútba, ahová az évezredek pora szitált lassan, hogy mindent,
de mindent elfeledtessen... E porréteg alatt azonban kitartóan izzott valami,
ősibb és rejtelmesebb annál, amit elméje felfoghatott, ezért
hát – por szitál – menekülőre fogta a dolgot, s mire kinyitotta
szemét, biztosan tudta már, hogy bármi történjék is, sosem
lesz képes szeretni a férfit: olyan veszedelmes, oly hajlíthatatlan, és
annyira... nos, idegen.
Hirtelen eszébe ötlött a toroni gárdakapitány csendes méltóságot sugárzó
arca. Elmosolyodott, s ezzel maga-magát sikerült leginkább meglepnie.
Graumot bosszantotta az újabb, számára érthetetlen
közjáték. Éles eszű fickó volt, ám csupán szemfényvesztő
módra használta a mágiát, pszi-képességei pedig kizárólag
egynémely növényével vetekedhettek.
– Megnémultatok talán? – érdeklődött vészjósló
nyugalommal. – Ha igen, csak intsetek, s én máris tollért,
papirosért szalajtok valakit!
Gorduin elnyomott egy mosolyt, s felállt. Bő ujjú, nyitott
gallérú fehér ingében, borotválatlanul, fegyvertelenül nem
keltett igazán megrázó benyomást: sokkal inkább tűnt
garabonciásnak, mint hétpróbás kalandozónak. – Hoztak az
istenek, Rosanna – mondta.
– Uram... – A lány hűvös, majdhogynem királyi lett ismét. Az
iménti megrázkódtatás emléke egykettőre elenyészett – úgy
sejtette, a bárd intézte így. – Örülök, hogy megismerhettelek.
Graum barátja vagy, ekként az én barátom is; örömmel veszem
segítségedet.
Az ilanori magyarázatot várva sandított az álruhás goblinra.
Az mélyet sóhajtott; éreztetni igyekezett, hogy a világ minden
terhe az ő vállát nyomja. Különösebb meggyőződés nélkül
vágott bele ismét:
– Úgy kezdődött, hogy valaki megkért...
A bárd bólintott. – Ha nem csalódom, Alyr Arkhon volt az
illető. Mostanság rendszeresen kér szívességeket.
– Az istenek szerelmére, csendesebben. – sziszegte Graum. – Teli a város
kémekkel, akik...
–...akik a Vörös Hadurak elrabolt lobogóját keresik, továbbá egy
feltűnően vézna törpét, akinek kenderkóc a szakálla –
segítette ki Gorduin készségesen. – A kémektől amúgy nem
kell tartanod: közel-távol nem érzékelek...Eltűnődött – ...egyet
sem.
Graum fellélegzett jégiszap maszkja alatt. Rosannáéval
vetekedő méltósággal szegte fel állat: lám, ilyen agyafúrt az ő
cimborája!
A lány ülőhelyet keresett, s mert nem lelt kedvére valót,
inkább állva maradt. Közelebb lépett az asztalhoz, szemügyre
vette a bárd hírhedett nyílpuskáját. A három tár közül kettő
üres volt.
– Ott voltál – mondta csendesen. – Ma hajnalban ott verekedtél te is a
folyótorkolatban.
– Felettébb éles a harmadik szemed – bólintott elismerően
Gorduin, s megkocogtatta halántékát. – A legtöbben még a
nevemet sem képesek kiolvasni, akkora a felfordulás idebent.
Rosanna elengedte a füle mellett a kétes értékű bókot. – Mi
történt?
– Calyd Karnelian hercegkapitány négyezer
falanxharcosával rohamra indult egy tízezer főt számláló
császári hadtest ellen. Antoh-papok, Tharr-papok,
boszorkánymesterek... – A bárd legyintett. A legszívesebben
elfelejtette volna az egészet. – Pokoli küzdelem lehetett.
Keveset láttam belőle.
– Hogyan? – értetlenkedett Graum. – Keveset?
Az ilanori ismét leheveredett. – Karnelian arra kért,
intézzem el a toroni vezérkart. Hat nyílvesszőt lőttem ki rájuk,
a körülöttem állók pedig úgy hatszázat. Miután végeztünk,
nem bámészkodtam tovább. A hercegkapitány azt akarta,
tűnjek el. Megtettem.
– Bölcs elhatározás – sóhajtott a goblin. – A helyedben én sem csináltam
volna másképp.
– Köszönöm.
– Igazán semmiség...
Rosanna még mindig az ismétlőfegyvert nézte. – Foglaljuk
hát össze a helyzetet! A zászló a városban van, csak épp
sejtelmünk sincs róla, hol. Az abaszisziak zöme minden
bizonnyal elvérzett az ütközetben, remélhetőleg a toroniak jó
részével együtt. Alidax úrnője ide tart, ha ugyan be nem futott
máris. Az utcákon tömegével ólálkodnak a
boszorkánymesterek embervadászai. A mi oldalunkon
mindössze kettő áll – s itt van persze Gorduin úr, kimerültén
és fanyarul, egy szál tőrrel, hat nyílvesszővel... Mindig valami
effélére vágytam. Egy jó alkalomra, hogy elintézhessem azt a
némbert: hálás vagyok, ó kenderszakállú törpe!
 A goblin Gorduinra sandított, aki egykedvűen bámulta a
mennyezetet.
– Neked egy szavad sincs?
– Egy szavam épp akad, Graum: nyugalom!
– Köszönöm.
– Igazán semmiség... – A bárd Rosanna felé fordította fejét. – Amúgy
legalább három tőröm maradt, hölgyem. S ami még fontosabb:
tudom, hol találjuk a zászlót.
Rosanna mereven mosolygott. Jó előre megérezte, hogy így
lesz. Színre lép a Nagy Ő, és mindent a helyére tesz. A
szerepek kiosztva, a muzsika megkomponálva – a társulatnak
csak a tánclépéseket kell begyakorolnia. Semmi hiba.
Férfivilág.
– Nos?
Gorduin azonban nem sietett a kinyilatkoztatással. Ismét
ellenőrizte közvetlen környezetüket; tudatának nyúlványai a
lány odalent várakozó kísérőiig értek. Az ő szemükkel látta a
bezárt városkaput az egyik, a sötét belső udvart, e tágas
macskatanyát a másik oldalon. Csend. A Szövetség embervadászai
egyenletesen lélegeztek, arcuk akár a kőszobroké.
A bárd feltápászkodott, az asztalhoz ment. Bal kezén eleven
fénnyel ragyogott a hercegi pecsétgyűrű, mely mindeddig
elkerülte Rosanna figyelmét.
– A Belsővárosban – mondta az ilanori – párt nevelnek
Karnelian számára. Helyesebben csak nevelték: holnap
kellene megjelennie, hogy magával vigye. Valami azt súgja,
nem lesz módja rá.
– Elképzelhetőnek tartod, hogy odaveszett? – tudakolta
Graum. – Mert ha igen... A lány leintette.
– Remek megoldást talált – folytatta Gorduin. – Engem küldött a
menyasszonyért – s persze a zászlóért.
Rosanna levegő után kapkodott. – Rábízta a lobogót egy
afféle nőre? Hogyan...
A goblin élt az alkalommal: jelentőségteljesen köhintett. –
Alidar gyöngyei a legritkább esetben afféle nők, szép hölgy.
Túlzás nélkül állíthatom, bármely célra megfelelnek.
– A hercegkapitány szavaiból ítélve jó kezekbe került a
zászló – jegyezte meg az ilanori. – Jövendőbelije alighanem
képzett harcos, s nem kizárt, hogy a bűbájossághoz is konyít
egy keveset. Alidar falai közül számos kincs került a világba az
évszázadok során. – Elmosolyodott. Legendák szólnak egy Gianagban élt
lányról, aki ujjaival még a márványba is lyukat ütött, egy másikról valahol
keleten, akinek négy karja és három szeme volt. Akadt olyan is, aki ha kellett,
a hangjával ölt. A változatosság gyönyörködtet, mondták a régiek.
– Borzalom – suttogta Rosanna. – Gonosztevők, állatok
ezek, nem kereskedők!
– Ezen az alapon gyilkosnak nevezhetsz minden
fegyverkovácsot, ráadásnak minden második áfiumkeverőt és
lócsiszárt – emlékeztette Gorduin. – A céhmesterek
megrendelésre dolgoznak, s aligha örvendeznek az efféle
hírek hallatán. De mit tehetnek? A sors nem szíveli az
esendőket, még akkor sem, ha történetesen gyönyörűek.
Rosanna tarsolyában nem egy kész felelet lapult efféle esetekre, ám a
békesség kedvéért inkább hallgatott. Az ilanori láthatólag hálás volt ezért.
– Mihez kezdünk hát? – tudakolta Graum.
– Hintót kerítünk, méghozzá nyomban – válaszolta Gorduin váratlan
határozottsággal. – Jelentkezem a lányért, felpakolom a lobogójával
együtt, azután eltűnünk innét. Reggelig szerencsés esetben
tizenöt mérföldet is megtehetünk. Ha az alidaxi szuka
időközben megérkezik, ha az Ikrek nem tágítanak, bevesszük
magunkat a föld alá: északnyugatra innét kiterjedt
barlangrendszert rejt a röghegyek mélye. A toroniak aligha ismerik úgy,
mint én...
A lányt percekre elnémította az iszonyat és a felháborodás. Nem így
képzelte.
– Hát én? – suttogta végül rekedten. – Mit tegyek én?
A bárd a szemébe nézett. – Próbáld tartani a lépést ajánlotta.
Rosanna felettébb ritkán érezte szükségét, hogy bárki vállára boruljon, ám
a mostani ezen ritka alkalmak közé tartozott. A gárdakapitány biztosan
megóvná az efféle méltatlanságoktól. Átölelné, talán el is mosolyodna...
...és mosolyogva vezetné a boszorkánymesterek legmélyebb, legnyirkosabb
tömlöcébe.
Térj már észre, te ostoba!
Gorduin felemelte, nagy gonddal ellenőrizte nyílpuskáját.
Helyére csúsztatta a tárat, feszített néhány hüvelyknyit a
húron, megpendítette, s zordan elmosolyodott.
– Annyit már tudok, hogy vártál – fordult Graumhoz. – Arról viszont
sejtelmem sincs, hogyan sikerült rám találnod.
A "törpe" vállat vont. – Mi sem egyszerűbb. A szimatom
segített hozzá.
Rosanna kárörvendő arckifejezése láttán szükségesnek
vélte hozzáfűzni: – Mérföldekről megérzem, ha ismerős
közeledik. Hasonlóképp bukkantam rád is, szép hölgy.
– De hiszen...
 – Az ellenszél sem akadályoz. Néhanapján...
– Elég! – A lány csaknem kiabált. Kezdte elveszíteni lába alól a talajt.
Gorduin mindegyre fegyverével foglalatoskodott, pillantásával sem
támogatta – vagy mégis, hisz épp közömbössége érlelte meg
Rosannában a folytatáshoz nélkülözhetetlen dacot. – A hímek
tanácsa döntött. Mit tehetnék én, a gyenge nő? – Tüntetőén
hátat fordított nekik. – Ha elkészültök, indulhatunk.

14.

raum, noha ezt csak nagynéha ismerte be, gyakorta

gondolt vágyakozva "előző" életére. Elkötelezetlen, félvad
goblinként majd’ mindent megtehetett, s legfeljebb saját
bőrét kockáztatta vele. Most felelősséggel tartozott társainak,
mi több, a történelemnek. Ez feszélyezte kissé. Talán emiatt döntött
úgy, hogy mégsem lopja el, inkább bérbe veszi a kocsit.
Egy aranya bánta, de nem kesergett különösebben. A tulaj
holnap estére bánni fogja, hogy megbízott az ismeretlen
törpében, s így van ez jól: tisztességes ember indulás előtt
biztosan megetette és megitatta volna a lovakat...
A goblin egyenes derékkal ült a bakon lámpása fénykörében: Tarin
legendásan kitartó, fékezhetetlen távolsági fuvarosait ábrázolják hasonlóképp.
A Szentélyek tere, ahová kikanyarodott, néptelen volt már e késői órán,
a kövezetét mintha hó porozta volna, a tornyok elnyúló,
bársonyfekete árnyékot vetettek. Tier Nan Gorduin
nesztelenül lépett elő a homályból, Rosanna követte. Hátukat
a két embervadász fedezte.
– Maradnak – súgta Graumnak a bárd. – Őrzik a kocsit. Te a
Belsőváros kapujával szemközti palota tetején foglalsz el
leshelyet, a lány a kapuig jön. Ha Ikreket láttok, nyomban
jeleztek. A többi az én dolgom. – Ellenőrizte a lovak patkóit, a
kocsi kerekeit és tengelyét. – A készletek rendben vannak?
– Az élelem négy napra, a víz egy teljes hétre elegendő –
mormolta a goblin. – A sajtért és a gyümölcsért
szemérmetlenül sok ezüstöt kértek Olajat és takarókat
lophatok még, ha úgy látod jónak.
– Ne kísértsük tovább a szerencsénket – legyintett az ilanori. Felnyúlt,
eloltotta a lámpát. – Jó munkát végzel, Graum. Persze megszokhattam volna
már...
A csúf lény üdvözült mosollyal gyűrte fel zekéje gallérját. A
második hold jó ideje nem sütött nálánál boldogabb kémre.
– Az üzenetem egy órája indult útnak – mondta Gorduin. – Épp elég
időt adtunk a céhmestereknek, hogy megemésszék. Gyerünk!
Fürgén, mégis hangtalanul, tapasztalt kalandozók módjára
haladtak, mindvégig árnyékban maradva közelítették meg
Alidar Belsővárosának egyetlen kapuját. Graum az utolsó
fordulónál lemaradt, majd a bárd intésére felfelé indult az
őrhelyéül kiszemelt palota falán. Rosanna gyors pillantást
váltott az ilanorival. Az utolsó szakaszt a szabad ég alatt, az
esetleges megfigyelők szeme láttára kellett megtenniük.
Lépteik neszét minden tőlük telhető eszközzel tompították,
mégis elviselhetetlenül hangosnak érezték. Találkozásuk óta
első ízben közelebb húzódtak egymáshoz – a világ Északi
Peremének homályába nyúló sziget, Beriquel lakói őrizhetik
így testük veszendő melegét.
A kapu roppant boltíve alatt lámpás égett, fénykörében céhbeliek
várakoztak némán. Gorduin úgy sejtette, a falakon fegyveresek is akadnak,
tudta azonban, hogy tőlük nincs félnivalója: azok a pengék csupán
az illetéktelenek és forrófejűek távoltartását szolgálják.
Karnelian gyűrűje előtte rendre megnyit majd minden ajtót,
égészén a legutolsóig, melyen túl Abaszisz eljövendő
királynéja vár...
Hátrapillantott az utcába, amerről jöttek – sehol senki.
Rosannának újabb féloldalas pillantás jutott csupán. A lány
arcáról rosszallást sem lehetett leolvasni többé.
– Ha bevezetnek valahová – suttogta az ilanori –, ne
ellenkezz. Ha a szófájukra telepszel, ülj illedelmesen; ha itallal
kínálnak, fogadd el nyugodtan, de mértékkel fogyassz belőle,
s ami a legfontosabb: semmi fél e papirost alá ne írj! Meseszép
vagy, az itteniek pedig, mi tagadás...
– Gyűlöllek!
Gorduin csak mosolygott. – Tudom.
A fénykörbe érve felmutatta a gyűrűt. A céhbeliek
összenéztek. Egyikük sem szólt, a bárd előtt azonban
szabaddá vált az út. Rosannát egy kisebb oldalajtó felé
tessékelték udvariasan, ám határozottan. Kulcs csörrent,
gyertyaláng lobbant a homályban, imbolygó árnyak vetültek a
borvörös kárpitú szoba falaira. Félkörben zsámolyok, egy
alacsony asztalon fedeles kancsó és kupák, körös-körül bor,
szegfűszeg édes illata.
– Helyezd magad kényelembe, nemesenszületett – ajánlotta
a férfiak egyike csendes áhítattal. – Elképzelhető, hogy sokáig
kell várakoznod...
A lány vitézekhez illő elszánással letelepedett.
Megszabadult a csuklyától, hátradobta haját, és nagyot fújt.
Próbálkozzatok csak, kufárok! Lássuk, mire jutunk egymással!
Mire elsimította bő köpönyege ráncait is, az ajtó
becsukódott mögötte.
A Gorduin beígérte megkísértés elmaradt. Egyedül hagyták.
Maga sem tudta, örüljön vagy bosszankodjék-e emiatt.
A bárd néhány pillanatig mozdulatlanul állt a sötétségben. A
hatalmas kapuszárnyak bezárultak, a döndülés azonban
elmaradt, csupán a bonyolult zárszerkezet nyikordult egyet
ide nem illőn – a Belsőváros nagyjai néhány heti
jövedelműkből felvásárolhatták volna Észak olajának legjavát...
– Fegyvert viselsz – szólalt meg egy zengzetes hang
valahonnét odafentről.
– Mint rendesen – mondta az ilanori. – Mifelénk mozgalmasabb mostanság
az élet.
A hang gazdája tűnődött egy darabig. – Igazat állítottál
üzenetedben, s a pecsétgyűrű is valódi – jelentette ki végül. –
Nem korlátozhatunk semmiben. Kerülj beljebb!
Gorduin eleddig is kitűnően látott, ám mivel a fény hirtelen
lobbant, a biztonság okáért színészkedett egy kicsit.
Hunyorgott, a kilincset kereste.
– Pom-pás! – Kétség sem férhetett hozzá: a mindeddig
rejtőzködő figura átlátott a szitán. A herceg s a céhek
címereivel díszes belső ajtó előtt állt, úgy pillantott le a
jövevényre. Csak azért tehette, mert a bárd egy rövid
lépcsősor alján várakozott – az alidari amúgy jó két hüvelykkel
lehetett alacsonyabb nála. – Megbocsáss a bókért, uram, de
meggyőződésem, hogy pályát tévesztettél: az udvari
szemfényvesztők közt volna a helyed Erenben! – Őszinte
lelkesedéssel tapsolt, azután rántott egyet a keze ügyében
csüngő láncon. – Kövess, kérlek!
A bárd engedelmeskedett. Az újabb küszöböt átlépve szűk,
egyenes folyosóra, onnét a szabad levegőre, bámulatosán
rendezett kertbe jutottak. Holdfény csillant egy kicsiny tó
tükrén, a fűzek ágai reményvesztett szerelmesek alázatával
hajoltak az Égi Csónakos tükörképe felé. Fehér hattyú úszott a
vízililiomok közt, s Gorduin egyszerre megsejtette: amit lát, az
itteniek számára fontos jelkép lehet. Köztudottan nincs
rútabb, esetlenebb jószág a frissen világra jött hattyúnál. Idő
kell hozzá, hogy kertek féltett kincsévé váljék – nincs ez másképp Alidar
leányai esetében sem...
– Megpihenhetsz itt, ha kedved tartja – mondta a kis ember.
Nem járhatott már messze az ötventől. Ritkuló haját tarkóján
varkocsba kötötte, ezüst keretű látüveget viselt, mélykék
bársonyruháján csupa szöglet ezüstgombok. – Látogatóink
többségét elandalítja az itteni levegő. Az Éden illata teszi, azt
mondják.
– Filozófus volnál? – tudakolta a bárd. Nem felejtette el, hogy az imént
nem sikerült bolonddá tennie. – Netán a lelkek kirurgusa?
– Ó! – Az alidari elégedetten kacagott. – Sokkalta
hétköznapibb feladatokra szántak az istenek. A céhek egyikét
szolgálom, mint kulcsár, alkusz és hiteles könyvvizsgáló. Nem
tudósnak, kereskedőnek készültem világéletemben, ám az
efféle helyen idővel... óhatatlanul bölcsebbé válik az ember.
Meg tudom különböztetni a hazugságot a valótól, az igazit a
talmitól, az embert az állattól, s ez nagy dolog manapság.
Emellett – teleszívta tüdejét a balzsamos levegővel – a
könnyebb fegyverek forgatására okítom növendékeinket. S végül –
halovány mosoly – megismerem a kiváló harcost, ha látok egyet.
Az ilanori alig észrevehető bólintással nyugtázta az
elismerést. A hattyút nézte megint – a világért sem vallotta
volna be, hogy irtózik a gondosan ápolt kertektől. Isteneknek,
rideg márványszobroknak, megfáradt véneknek valók...
– Karnelian hercegkapitány igazán szerencsés – folytatta a
kis ember könnyedén. – Bizalmas feladatra korunkban csak
elvétve akad megfelelő ember, ami pedig a menyasszonyt
illeti... – Kézmozdulata félbemaradt. Nem mindennap adunk ki
a kezünkből Salinához fogható drágaságot.
– Láthatom?
– Nincs akadálya. – Az alidari megcsörgette kulcsait. – Ahogy elnézem, jól
felvértezted magad a megrázkódtatás ellen. Kemény harcos, igazán kemény...
Hol a hazád?
– Ilanorban.
A kis ember a távolba révedt. – Ó, Szépmező... Az íjászok
Népe! Voltaképp irigyellek, fiatal barátom: mindazért, ami
vagy, s ami még lehetsz. – Atyaian hajolt közelebb. – Szolgáld
híven választott uradat, forgasd jól a kardot – s amint teheted,
térj vissza hozzánk, hogy magad is méltó párra lelj!
 – Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte Gorduin.
– Pom-pás, ifjú harcos, pompás! – A kis ember csettintett.
Négyen léptek a kerten átvezető kövezett ösvényre: két
tekintélyt parancsoló külsejű, javakorabeli férfi, s két
lefátyolozott arcú nő.
– Céhünk mestere bocsánatodat kéri, amiért nem áll
módjában személyesen fogadni – mentegetődzött a
könyvvizsgáló. – Reméli egyúttal, hogy drágaságunk minden
tekintetben Karnelian nagyúr megelégedésére szolgál. Jöjj és
köszöntsd kísérődet, Salina!
A magasabb nő előrelépett, fejet hajtott a bárd előtt.
Gorduin a nemesen születetteknek kijáró meghajtás mellett
döntött, majd, megérezvén, hogy a formaságoknak
maradéktalanul eleget tettek, előállt a legfontosabb kérdéssel:
– Felkészültél az indulásra, úrnőm?
– Felkészültem, uram... – A lány hangjában bujkáló izgalmat
a kis embernek sem lehetett oka furcsállani. Tanítóim és
jövendőbelim akarata szerint. Vezess! – S kezét nyújtotta a
bárdnak.
– Ritka kincset őrzöl, vitéz – szólalt meg most az
alacsonyabb – s nyilvánvalóan idősebb – nő bársonyos
hangján. – Salina ura óhajának engedve majd’ mindenét
hátrahagyja, csupán a legszükségesebb holmikat csomagolta
össze. Arra sem tart igényt, hogy te hordozd terhét: kitartó és erős.
Elégedett leszel vele, meglásd!
– Ebben nem kételkedem... – Gorduin könnyű kézzel
tartotta a lányét; kapcsolatot keresett vele a kalandozók közt
bevett módon – sikerrel.
Ámulattal töltötte el, amit Salina tudatában látott. A
lánynak nehezére esett palástolni aggodalmát – a
Külsővárosban terjengő hírek némelyike e falak közé is utat
talált a nap folyamán.
Calyd, ó, Calyd! Ha valami baja esett...
Nyugodj meg! – suttogta szavak nélkül a bárd. Él.
A megkönnyebbülés hűvös hullámként csapott át felette:
Hála az isteneknek! Mikor láthatom?
Mihelyt Doranba érünk. Türelmesnek és bátornak kell lenned. Sok az ellenség
a városban, s a városon kívül is. A vérünket akarják, no meg azt, amit a
hercegkapitány bízott rád.
Salina alig észrevehetően vonta össze szemöldökét.
Figyelmeztetett, hogy így lesz. Miattam nem kell aggódnod.
A bárd halványan elmosolyodott. – A csomagod, úrnőm?
Az idősebb nő intésére tar fejű, kékbe öltözött szolga jelent
meg jókora bőrzsákkal, s egy tengerzöld köpönyeggel.
Gorduin szótlanul átvette a terhet, a köpönyeget pedig Salina vállára
kanyarítottá.
– Karnelian nagyúr hálás valamennyiőtöknek – fordult az
alidariakhoz. – Tolmácsoljátok a céhmesternek is köszönetét.
S most... – Hátrapillantott. – Szívesen maradnánk, de hív a
kötelesség.
A kulcsár bólintott. A szolga viaszt melegített, tallérnyi
foltot csepegtetett belőle a két férfi emelte, vaskapcsos
fóliáns utolsó oldalára.
– E könyvet, Salina nevelésének krónikáját az átvétel
napjától számított harminc esztendőn át őrizzük – magyarázta
a kis ember. – Ha Abaszisz hercege úgy kívánja, bármikor beletekinthet.
Akár meg is vásárolhatja – áraink ilyen esetekben rendkívül mérsékeltek.
Gorduin a lányra pillantott, Salina azonban a fejét rázta: érdektelen.
– Ebben az esetben – sóhajtott az alidari – egyetlen apróság marad csupán.
Kérlek, uram...
A bárd a lágy viaszba nyomta Karnelian pecsétgyűrűjét, s
tűnődve nézte a teljes vitorlázattal sikló hajó apró mását.
Könnyen kiderülhet, hogy valótlant mondott a lánynak, hogy a
hercegkapitány elesett az ütközetben. S ha így történt...
De helyesebb lesz ezen útközben töprengeni.
Mihelyt kettesben maradtak az utcára nyíló kapu előtt,
Salina megszabadult fátylától, s rávillantotta csupa bizalom
mosolyát. Gorduin magához vonta a keskeny jobbot, a hűvös
kis tenyérbe helyezte a gyűrűt.
– Ő kívánja így.
A lány orcái kigyúltak. Mikor a sötétség rájuk borult, a bárd karjába
fogódzott, s áhítattal suttogta:
– Nagyvilág, jövünk!
Sarokvas nyikordult; az ilanori baljával nyílpuskáját markolta, ugrásra,
harcra készen állt.
Cuir ann rá ghabhas á’ déanam magam vagyok az odaadás – és a halál!

15.
 kijáratot védelmező mágikus energiamező
elenyészett, azután, hogy a küszöböt átlépték, erőre kapott
megint. Gorduin hallani vélte a közelben – meglehet, a
katakombákban – működő ősi gépezetek dohogását, ám csak
pillanatokig: a kapu jókora döndüléssel zárult be mögöttük. Körös-
körül ott leselkedett... az Élet.
Salina felkacagott és messzire hajította fátylát.
S ott volt Rosanna, ott volt Graum, a Szentélyek Teréhez
vezető, girbegurba utcán pedig rohanvást közeledett a fakó hajú
embervadász. Léptei nesztelenek, jobbjában meztelen kard.
A bárd a veszély forrását kutatva oldalt lépett – s csaknem belebotlott abba
a mohazöld köpönyeges alakba, aki a falhoz lapulva markolta unikornisszarvat
formázó, hosszú botját.
– Alyr!
A nekromanta sápadt arca egészen fehérnek látszott a
holdfényben. – Sietnünk kell – suttogta. – Alidax úrnője már a
városban van, bármelyik pillanatban itt lehet. Vérfagyasztó
közönnyel mérte végig Salinát, akinek arcáról lassanként
lehervadt a mosoly. – A lobogó kisugárzását most már nem leplezi semmi, az
pedig úgy vonzza a Hadurakat, legyenek bár Vörösek vagy Feketék, mint
bogarat a lámpafény... Gyerünk!
– Egy hadúri lobogó? – Rosanna félretolta Graumot, akinek
egy cseppet sem volt ellenére, hogy nem öt vonja kérdőre.- –
Ez azt jelenti...
– Később – intette le a félelf. – Ha odakint leszünk.
– Ikrek a téren – jelentette ugyanekkor az embervadász. – Hármas
csoportokban, legalább kilencen. Hogy a többi merre jár, csak az istenek
tudják. Úgy gondoltuk...
– Vissza az utcába! – sziszegte a goblin a levegőbe
szimatolva. – Vigyázzatok!
Gorduin köpenyét fellebbentve emelte célzásra
nyílpuskáját: a közeli tetőről ketten hulltak alá átlőtt szívvel –
a harmadik a mellébe vágódott vesszőt markolva zuhant
hátra. Salina feje mellett hajítótőr csendült a kövön. Egy
másikat a fakó hajú férfi csapott félre saját pengéjével. Ez megtette a
magáét: a csapat gyors visszavonulásba kezdett.
Az élen Alyr haladt. Intésére megsűrűsödtek az árnyak,
eltompultak a neszek: a menekülők aláereszkedtek az éjszaka
fekete vizébe, köznapi emberek immár nem láthatták őket,
nem árthattak nekik – igaz, nem is tőlük igyekezett megóvni
társait a dorani mágus...
A Szövetség kémjeinek felkutatására küldött Ikrek
megzavarodtak. Fürkészeik, ezek az ősi, ravasz varázsholmik
használhatatlanoknak bizonyultak az ismeretlen ellenfelekkel
szemben; ösztöneikre kellett hagyatkozniuk, azokat pedig
eltompította kissé a kimerültség, s persze a Sigur dühétől való
félelem. A vakvéletlen még két rajukat vezette a menekülők
útjába – Gorduin, Narim és Rosanna csapásai alatt csakhamar
elhulltak valamennyien. A bárd, aki jobb híján a goblin egyik
rövidkardját forgatta, testével fedezte Salinát.
– Az alidaxi boszorkány a nyomunkban jár – közölte Graum. – Halál van a
szélben.
Rosanna lerázta a vért keskeny pengéjéről. Alyrra pillantott,
majd a többiekre: halál lappangott az ő pillantásában is.
– És ha bevárnánk azt a szukát? Elvégre úgysem menekülhetünk. Mindig
tudtam, hogy egyszer szembe kell néznem vele újra... Hogy lássam, s hogy
lássa, mivé lettem. Soha jobb alkalmat!
– Számodra talán kedvező az alkalom, a lobogó számára
azonban nem – suttogta a nekromanta, villámló szemmel véve
elejét a további vitának. – Balra, és megint balra! Azután
pihenhetünk.
– Míg világ a világ – jegyezte meg fanyarul a fakó hajú embervadász. –
Mellesleg van rövidebb út is a Szentélyek teréhez.
-Rövidebb talán akad – mondta nyomatékkal a félelf -,jobb viszont aligha...
A fekete gyaloghintót négy megtermett, fekete láncinges férfi
hordozta. Sem mozgásuk, sem arckifejezésük nem árulta el,
mekkora a terhük: könnyed lépteik az embervadászokéval
vetekedtek, rezzenetlen ábrázatukat megirigyelhette volna a
keleti kolostorok nem egy szerzetese. Hátukon kerek pajzs,
oldalukon tenyérnyi széles pengéjű szablya. Tétovaság nélkül
vették a fordulókat az utcák labirintusában, szemeik rőt
fényben izzottak – az élőhalott lándzsások többé-kevésbé
eleven kapitányának ugyancsak nehezére esett lépést tartani
velük. Újra és újra elesetteken kellett átgázolniuk: a városi
őrség egyenruháját viselték, ám egytől egyig az Ikrek
szektájához tartoztak.
– Rontás! – mormolta az alidaxi tiszt. – Úrnőm, talán
helyesebb volna...
A gyaloghintó függönye mögül keskeny, felékszerezett kéz
bukkant elő, s egy intessél elhallgattatta. A kapitányt, aki
annak előtte ember, sőt, férfi volt, iszonyat kerítette
hatalmába a kelmén átsejlő arc grimasza láttán.
 – Parancsodra – mormolta feleslegesen és ostobán. – Parancsodra...!
Szélroham söpört végig a házak között. Száraz leveleket ragadott fel
a belső kertekből, el játszadozott velük, majd sorsukra hagyta
őket; valahol a közelben kutya csaholt, aztán hirtelen
elcsendesedett: megsejtette ő is, amit a békák, a
világítóbogarak már tudtak. Alidar lakói meglapultak az elreteszelt ajtók,
zárt ablaktáblák mögött. Lapultak az életben maradt katonák s lapult maga a
herceg – alig várta, hogy továbbálljon a történelemnek nevezett ocsmány
förgeteg...
Alidax úrnője megálljt intett.
A gyaloghintót hordozó férfiak – akik a lándzsás tiszttel ellentétben
tulajdonképp sosem voltak azok, s még csak emberek sem –,
megtorpantak. Rezzenéstelen arccal várakoztak, míg a
boszorkány előkerült, s nem bámészkodtak azután sem.
Tudtak s láttak már mindent, amit tudni, látni érdemes.
Arany tiarával ékesített kékesfekete hajkorona. A büszke,
rideg szépségű arcon gúnyos mosoly. A mályvaszín palást
felhőként lebeg, akárha szállni készülne a nő. Persze nem
száll. Körülpillant. Tekintete áthatol a hirtelen aláereszkedett
ködön. Ajka lenéző, fensőbbséges mosolyra görbül.
A fekete láncingesek jobbjában megvillant a szablya.
Most nekiindult a boszorkány. Sietős léptekkel haladt
prédája nyomában; a köd szétvált, utat engedett neki – ám
mögötte haragos hullámokat vetve összezárult megint.
Villám lobbant, hasonlatos a gálya jöttét hirdető
villámokhoz – csakhogy ez smaragdzöld fénnyel fürösztötte az
ég felé forduló arcokat, s maradandó sebet tépett az éj
bársonyán. Száraz roppanás, azután még egy. A második
holdat felhők fátyolozták. Egy újabb szélroham a lila ruhába kapott,
cibálta, majd, hogy nem sikerült megszereznie, a ködtengeren töltötte ki
dühét. A pára hullámai fel-felcsaptak, eleven lényekként nyújtogatták
csápjaikat az elhaladó után.
Dörrenés.
Az egyik ház falán tündöklő fényfolt jelent meg. Egy
pillanatig csak lüktetett, azután nekilendült: vonalak, szögek,
körök és rúnák születtek, amerre járt: smaragdszín
pentagrammákat rótt a kőre valamely láthatatlan, hatalmas
kéz...
Erre már megtorpant az úrnő. Tétovázott, tekintetével
követte a formálódó szimbólumokat: lenyűgözte, és... nos,
némi szorongással töltötte el a látvány. Egykettőre legyűrte
azonban kétségeit, s már indult volna tovább, mikor...
 A falakon újabb foltok gyúltak. Zöld lángok lobbantak az
utca kövén: megannyi lámpás, megannyi bősz világítóbogár...
Egyszerre mozdultak, oly sebesen, hogy lehetetlennek tűnt
munkájukat nyomon követni. Pár pillanat múltán több tucat
pentagramma és egyéb szimbólum ragyogott fenyegetően
éles, eleven fénnyel, megálljt parancsolva a boszorkánynak.
Alidax úrnője, a Hatodik Fekete Hadúr azonban, noha felismerte a
veszélyt, folytatta útját. A lobogó szólította. Ölni akart.
Amint rájuk talál...
– Erre nem mehetsz tovább!
Halk, vérfagyasztó hang. A ködből szállt felé, abból a
gomolygásból, amelyet sem átlátni, sem szétoszlatni nem állt
hatalmában.
– Mi több – folytatta az ismeretlen –, ezúttal minden út
lezárult előtted.
A boszorkány ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Ócska trükk. Többet
várt volna a Szövetség mágusaitól.
A köd hirtelen felszállt, csupán a smaragdszín rúnák izzottak bántó
fénnyel. Szemközt bizonytalan körvonalú árny hajladozott:
zöld köpenybe burkolódzó, arcát csuklyával leplező alak.
– Nem hiszel nekem – állapította meg. Hangjában most alig palástolt
elégedettség rezdült. – Rosszul teszed!
– Ostobaságokra eddig sem szívesen vesztegettem az
időmet – vetette oda a boszorkány. – Sietős az utam. Állj félre,
vagy tűnj el mindörökre!
– Nem tehetem. És te sem..:
– Azt mondtam, pusztulj! – Alidax úrnőjének kiáltása a mágikus
hatalom pörölyével sújtott az okvetetlenkedőre. Sokakat taszított
már a nemlétbe ez a pöröly – a vakító villanás ezúttal sem maradt el, csak
éppen...
Nem történt semmi más. Az árnyalak a helyén maradt, mi több, körvonalai
határozottabbakká váltak.
– Lásd be: innen nincs számodra kiút. Te sem dacolhatsz büntetlenül
akárki hatalmával...
A boszorkány szárazon, türelmetlenül felkacagott.
S a lobogót közben viszik!
– Nem hittem volna, hogy egy árny ilyen makacs lehet
– suttogta, s előrelépett. Azaz lépett volna: rá kellett döbbennie,
hogy képtelen rá.
Éleset kiáltott ismét. Hosszú körmű kezével jeleket írt maga
elé. Megszólalt, ám ez a hang nem egy halandó nő hangja
volt. A levegő energiával telítődött. A smaragdfény
elhalványult, a környező házak ablakainak némelyike betört,
kémények, kapubálványok omlottak le.
– Viun me dcanir’ urhew kyal deagh groghen! Nyglewys ef dhe wül drok
bythqueth!
Az épületek falai megrepedtek, az égbolt elsötétült, a csillagok is
elhomályosultak.
-A’cramwydín feasgair eirich un chorac ‘cahsairean!
A föld meghasadozott, az ablakok, kapuk vasrácsai felizzottak, egyik-
másik visszhangos csattanással zuhant a kövezetre. A smaragdfények
kihunytak. Nem ragyogott egyetlen pentagramma, egyetlen rúna sem.
Csupán az árnyék állt rendületlenül korábbi helyén.
– Messzire jutottál, Sinil Diallaid, akit Alidax első
asszonyának mondanak – mormolta. – Messzebbre; mint bárki
gondolhatta volna... – Nyugodt hang. Némi elismerés? – Sem
az időt, sem a másoktól őrzött hatalmat nem vesztegetted
hiába.
A boszorkány tett egy lépést előre. Azután még egyet.
Immár semmi nem akadályozta. Szemében tűz lobogott.
Előrevetülő árnyéka óriásira nőtt.
– Tudod a nevem, mégis ellenem szegülsz. Zöld köpenyt
viselsz, és ostobának vélsz, Alyr Arkhon! Nem feltételeztem
rólad ilyen önteltséget. Pusztulni fogsz, nyomorultabbul, mint
előtted bárki! Élőhalottá válsz magad is, hogy szolgálj,
ahogyan saját teremtményeid tették. A különbség csupán annyi, hogy te
engem fogsz szolgálni!
– Mindörökké, nem igaz? – Az árnyat kacagás rázta. – Nem, nem,
szépségem, ez egyszer tévedtél. Bármekkora erőknek parancsolj is,
nekem itt nem eshet bántódásom!
– Szavak! – sziszegte a boszorkány, de a helyén maradt. –
Egykettőre elfogy az erőd, dorani eb! Az enyém leszel. Halandó nem
okozhatja végzetem!
– Én is így tudom, szépasszony... – Az árnyalak lassan
közeledett. – Abban, hogy Arkhonnak hiszel, nincs semmi
meglepő: így kellett lennie. Mondják, sok mindent tudsz, sok
mindent előre látsz, most mégis tévedtél. Ha jól sejtem,
utoljára.
Tempós előrenyomulása fenyegetőbb volt kimért szavainál.
Alidax úrnőjét hosszú idő óta először borzongatta meg a
félelem.
– Mutasd magad! – rikoltotta. – Mutasd az arcod, átkozott!
Az árnyék legfeljebb három lépésnyire járt, mikor megtorpant, s felemelte
csuklyáját.
 Fekete szemek. Két éjsötét üreg a ráncok szabdalta barna
arcban. A harmadik a néma kacajra kerekedő száj. Az
oromként felmagasodó homlokon smaragdfényt árasztó
pentagramma, az állon ódon írásjelek, egy ragadványnév a
sivataglakó dzsadok nyelvén: Dagar reneb – az Eltávozottak Ura.
– Te... Te! – A boszorkány döbbenete nem ismert határt. Hangja fojtott
suttogásba fúlt. – Abdul al Sahred!
– Személyesen – bólintott a legendás nekromanta. Al Sahred, akinek
hatalmát bitorlód, akinek síremlékét kifosztottad és meggyaláztad, akinek
újjászületését megakadályoztad. Abdul al Sahred vagyok, egy más világ
lakója. A végzeted!
A boszorkány iszonyodva hátrált. – Nem! NEM! Semmi vagy! Káprázat! A
tetemedet magam égettem el, miután lelkedet bebörtönöztem, és...
– Bizonyára erre gondolsz, ostoba némber! – A dzsad
öklömnyi, sokszögű opált húzott elő. – Azt hitted, ezzel
végeztél is? Hogy engem, a nekromantika ősmágusát, az
istenek hatalmának letéteményesét ilyen egyszerű
elpusztítani? – Hosszú percekig hahotázott, azután ismét a
boszorkányra emelte pillantását. – Hiszel az eleve
elrendelésben, mégsem számítottál rám. Megleptelek, igaz-e?
Alidax úrnője villámgyorsan emelte fel mindkét kezét.
Kiáltott volna – ám ekkor felizzottak megint a smaragdszín
varázsjelek.
– Nincs több hatalmad! – mondta nyomatékkal Abdul al Sahred.
A boszorkány hátratántorodott, karjai lehanyatlottak. Árnyéka
minden pillanattal kisebb lett, torkából artikulátlan, nőhöz
méltatlan hangok törtek elő.
– Nincs többé árnyékod sem!
S a fakói tüstént eltűnt a Fekete Hadúr árnya.
Al Sahred mosolygott.
– A Túloldalon várok rád, asszony. Hamarosan újra találkozunk. És akkor
te fogsz szolgálni engem – nem is akárhogyan!
Ahol állt, hirtelen magasra csaptak, de csakhamar el is enyésztek a zöld
lángok. A pentagrammák kilobbantak. Sötétség ereszkedett az utcák
labirintusára – a jelenés eltávozott.
A boszorkány térdre hullott. Háta mögött futó léptek
dobbantak. Fém csendülése: széles pengéjű szablyák,
lándzsák.
– Úrnőm! Nem esett bajod, úrnőm?
A kapitány.
A lila ruhás nő felpillantott rá, s a fickó nyomban
hátrahőkölt - tekintetéből csak úgy sütött a borzadály. A
gyaloghintó őrei némán, mozdulatlanul álltak: már
észrevették a szemből közeledő alakokat.
– Most! Az istenek szerelmére, most!’- csendült Rosanna hangja. – Ha
kell, egymagám intézem el!
Az asszony, aki néhány perccel korábban Alidax rettegett
boszorkányúrnője, Észak egyik leghatalmasabb fekete mágusa
volt, talpra állt. Felemelte jobbját...
... ám tüstént mozdulatlanná dermedt a csupa ránc kézfej,
a töredezett karmok láttán. Vállára, keblére sárgás, ősz
hajcsomók hulltak.
Nagy kínkeservvel mégis sikerült tőrt rántania. Ezután, mint
aki rémes álomból riad, hátravetette fejét vérfagyasztó
hangon felsikoltott.

16.

ikor a zöld lángok másodszor is magasra csaptak, Gorduin ámulva

pillantott Alyrra. A félelf az egyik házfalnak támaszkodott, görcsösen
markolta botját, mint aki attól tart, menten feneketlen örvénybe bukik.
– Te tetted – mormolta a bárd. – Csapdába csaltad, rászedted, végeztél vele
– egymagád!
A nekromanta nehézkesen bólogatott. Kezei remegtek,
szaporán szedte a levegőt. – Szükségem volt... az indulataira.
Szükségem volt... a Mester képmására is. Sejtettem, hogy
máig retteg tőle, és... igazam lett. Most már tehetetlen. Most
már...
A sarkon túl kihunyt a fény.
Rosanna pedig nekiiramodott. Kezében megvillant a hosszú, egyenes
tőrkard.
– Halál! – kiáltotta. – Halál rád, démonok szeretője!
Az embervadász habozás nélkül utána vetette magát. Gorduin tétovázott
egy sort, majd, látván, hogy Alyrra egy darabig nem számíthat, szintén
futásnak eredt. Graum tétován a nekromantára pillantott, ám az egy intéssel
útjára küldte.
– Majd én őrzöm... a lobogót és a lányt. Rohanj! Szükség
lehet rád...
A goblin elviharzott.
A mágikus energiák dúlta sikátorban kezdetét vette az újabb küzdelem.
 A fekete láncinges férfiak egyike előrelépett –
karnyújtásnyira torpant meg mindegyre sikoltozó úrnőjétől.
Bálványokhoz méltó rendíthetetlensége nem tévesztette meg
Rosannát, akinek pengéje játékszernek rémlett csupán a
testőréhez képest. Mikor a súlyos fegyver lecsapott, Graum
önkéntelenül lehunyta szemét. Nem láthatta a villámgyorsan
lebukó északi lányt, sem a gyors, egyenes döfést, mely
kioltotta az alidaxi életét. Látta viszont, hogy Gorduin
megtorpan, céloz és lő: a második tagbaszakadt álak
nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant a kövezetre. Az
élőhalott lándzsások kapitánya éleset kiáltott, s már-már
lesújtott Rosannára, mikor mellbe találta és leterítette két
sárga fénylövedék: Alyr Arkhon kezdett erőre kapni
búvóhelyén...
Rosanna ellökte magától a láncinges tetemét, s a
gyaloghintó felé igyekvő boszorkány ellen fordult. Ugyanekkor
hanyatlott alá a harmadik alidaxi, akit Narim vágása szinte
kettészelt. Az északi lány számára azonban nem létezett, nem
számított semmi – gyűlölt ellenfelét, sorsa megkeserítőjét
látta csak, s látta persze a lila ruhás nő markában szikrázó tőrt.
Nem hallotta a vágtató lovak patáinak csattogását, a Mac-Lier
hajtotta kocsi kerekeinek robaját, és nem vette észre a balról
támadó negyedik testőrt sem...
– Tier! – rikoltotta Graum, ahogy torkán – s persze maszkján – kifért. –
Balra! Adj neki!
Gorduin tekintete megrebbent. Lőtt. A goblin ezzel
egyidőben útjára engedte kardját, s lebukva kiért egy merev
arcú élőhalott és egy súlyos lándzsahegy elől. Késő! Kránra,
ez egyszer elkéstünk!...
A tenyérnyi széles pengéjű szablya lesújtott Rosannára.
S majdnem célt ért, ám hirtelen megakasztotta valamely
elemi erő.
Narimnak nem maradt ideje megfordulni. Tudta, hogy így
lesz; tudta már akkor is, mikor elrugaszkodott. Tekintete
Rosannáéba mélyedt. Testével fogta fel a lánynak szánt
csapást – s bármi volt is, ami abban a bizonyos végső
pillanatban alászállt érte, felkészülten fogadta, így ment el, ajkán
halovány mosollyal.
Rosanna megdermedt. Meg sem próbálta letörölni arcáról a
vért. Füle mellett ilanori nyílvessző, combja magasságában
goblin rövidkard zúgott el, de össze sem rezzent.
 Vércserikoltással támadott a szúrni készülő boszorkányra.
A láncinges átlőtt torokkal, átdöfött gerinccel hanyatlott
hátra – egyenest a lovak patái alá. Alidax úrnőjének végzete
ugyanilyen gyors volt, s semmivel sem dicstelenebb...
Rosanna nem tudott számot adni arról, mikor ejtette el a fegyvert. Arra
eszmélt, hogy a bárd talpra segíti ugyancsak meglepte a gesztus gyengédsége.
Ott volt Graum, ott volt már Alyr és Salina is. A sólyomarcú Mac-Lier elesett
társa mellett térdelt. A lovak berzenkedtek, nyihogtak, a
kerekek alatt egy-egy lándzsanyél roppant: az élőhalott
osztagot tétlenségre kényszeríttette a nekromanta
parancsszava.
– Kocsira! – suttogta Gorduin. – Itt már nincs mit tennünk.
A lány szótlanul engedelmeskedett, akár egy gyerek. A
ponyva egy hasadékán át nézte, miként siet az embervadász
segítségére az ilanori. Együttes erővel a bakra emelték Narim
köpenybe csavart testét. Graum szótlanul támasztotta
térdéhez Gorduin ismétlőfegyverét. Értő mozdulattal ugratta
ki a tárat, melyet egykettőre megtöltött a tudj’ isten honnét
kerített nyílvesszőkkel.
– Sietnünk kell... – Mac-Lier arcán nyoma sem látszott
érzelmeknek talán csak ajka húzódott a szokottnál is
keskenyebbre. – A városban csak ügy nyüzsögnek az Ikrek.
Legtöbbjük az őrség egyenruháját viseli.
A bárd nem nézett fel. – Tudom.
Az embervadász intett, megkerülte a kocsit, és a fullajtárok helyére
kapaszkodott. – Hajts!
Gorduin Rosannára emelte tekintetét. Homlokán, akár a lányén, Narim vére
hagyott nyomot. Nem törölte le. Oldalpillantás az elesett alidaxi
testőrökre – a maradványok nagy része porrá omlott már. Por
a porhoz. Alyr égő fáklyát hajított a boszorkány tetemére.
Csípős füst terjengett körös-körül.
Rosanna óvatosan megérintette Narim lecsüngő jobbját.
Szemében könnyek. – Nem ismerted – suttogta. – Nem
ismerted, mégsem erősködtél, hogy hagyjuk hátra. Miért?
– Mert közülünk való – mondta a bárd, s megmarkolta a
gyeplőt. – Mit sem változtat a dolgon, hogy már nem él. Az
ilyesmin nem változtat semmi...
Ez volt az a pillanat, amikor Rosanna – jobb meggyőződése
ellenére – kedvelni kezdte.
 A kocsi nyaktörő sebességgel száguldott. A ponyva alatt
csend honolt: a sólyomarcú embervadász szavak nélkül, az ősi
módon üzent Gorduinnak:
Ne a Nyugati Kapuhoz! A legtöbben épp ott fognak várni ránk.
A bárd egy köztéren szánta rá magát az éles fordulóra. A
kerekek vasalása szikrát hányt a kövezeten, a lovak
tomboltak, de állták a próbát. A tetőkön lapuló alidari kémek
felszisszentek s elfödték szemüket, ahogy a kocsi elesetteken
gázolt át – nem sejtették, hogy az Ikrek szektájának kíméletlen embervadászait
gyászolják...
A kocsi a Vizikapu felé robogott.
A keresztutcák labirintusából hirtelen előbukkant, melléje
zárkózott egy lovas. Rongyos gúnyába öltözött, büszke tartású
férfi volt, hátasa pompás harci mén. Jobbjában keskeny
pengéjű kard.
Gorduin Graumnak adta át a gyeplőt, nyílpuskáját baljába
fogva felemelkedett, hogy körülnézzen.
A következő sarkon újabb idegen várakozott, s a kocsit
megpillantva széles mosollyal nekieresztette lovát.
Csakhamar háromra, négyre, majd ötre nőtt a kéretlen kísérők
száma – de nem ez volt a dologban a legkülönösebb.
A falak tövében, a kapuboltozatok alatt ellenséges
embervadászok hevertek – mélységes álmukból legfeljebb
Darton, a holtak tréfás kedvű istene ébreszthette volna fel
őket...
És a sikátorokból egyre újabb rongyos lovasok bukkantak
elő.
A bárd és Mac-Lier közt kimondatlan üzenetek cikáztak. Az otromba
maszk elrejtette Graum dühödt vicsorát.
– Mi ez már megint? – fakadt ki Rosanna, végre-valahára lerázva
magáról a kábultságot. Keserűség és düh tombolt benne.
Nagy árat fizetett a sikerért, s a hadúri lobogó ügyét most már
tényleg a sajátjának tekintette. Kik ezek az alakok?
Alyr megvonta vállát. A megpróbáltatások – mint rendesen
– különösképp szűkszavúvá tették.
Neked kellene tudnod, úrnőm – Mac-Lier mentális üzenetét
valamennyien hallották odabent.
– Nekem? – fakadt ki Rosanna. – Még, hogy nekem? Sosem láttam ezeket
az embereket!
Talán pillants ki a jobb oldalon...
Rosanna ösztönösen engedelmeskedett. A menet élén igencsak
ismerősnek tűnő alak rúgtatott fakó paripáján.
A koldus.
– Ez a fickó ott volt a Szentélyek terén – suttogta. – És a
Sárkánygerinc előtt...
Ahogy mondod úrnőm. Tudakold hát meg gyorsan, mit
akarnak, mert ez a díszkíséret nem csak engem zavar –
nincs ínyére a bárdnak sem!
Rosanna kihajolt az ablakon. A koldus, mintha csak erre
várt volna, csökkentette az iramot, s illendően fejet hajtott a
nyeregben.
– Szolgálatodra, hölgyem? – kiáltotta, mielőtt ismét vágtába
ugratta volna lovát.
A kocsi érezhetően lassított. A ponyva hasítékán át Graum
kiáltott hátra az utasoknak:
– Készüljetek! A Vizikaput is elálltak: át kell vágnunk magunkat!
A második hold teljes pompájában ragyogott a város felett. Acélos
fényében lándzsák, túlnan árbocok inogtak.
A rongyos lovasok – lehettek vagy kilencen – követték a
koldust, s jócskán megelőzték a kocsit.
– Arcvonásaik és fegyverzetük alapján nemesen
születetteknek mondanám őket – jegyezte meg Mac-Lier –,
öltözékük azonban ágrólszakadt csavargókra vall. Lássuk,
hogyan, s főként kinek az oldalán forgatják a kardot!
A rongyosok szélsebesen rontottak a kocsi útját elálló ellenségre.
Megvillantak, lecsaptak a kardok – az éles csendüléseket, rekedt kiáltásokat a
paták csattogása sem tudta elnyomni.
– Örültek! – suttogta Rosanna.
– Azok bizony – bólintott Graum. – Legalább három Iker jut
mindegyikükre...
– De legalább jószándékú őrültek – jegyezte meg Alyr. –
Akárkik legyenek, igen nagy szolgálatot tesznek nekünk.
A fegyvercsörgés egykettőre alábbhagyott. A rongyosok
magasra emelték véráztatta pengéiket, s lovaikat vágtába ugratva ismét a kocsi
után iramodtak. Be is érték, mire az kikanyarodott Alidar tárva-nyitva álló
Vizikapuján. Némelyikük nyilván megsérült a küzdelemben – amerre
rúgtattak, vércseppek sötétlettek a köveken, ám a markáns arcok kifejezése mit
sem változott.
– Magasságos Arel! – nyögte Graum. – Úgy gázolták le az Ikreket, mintha
csak felfegyverzett parasztok lettek volna...!
Rosanna nem válaszolt, de olyan büszkén mosolyodott el, mintha maga
toborozta s képezte volna ki a rongyosokat.
A koldus közben ismét közelebb húzódott. Gorduin már-már célba vette,
azután mást gondolt, s leengedte fegyverét.
 Rosanna felhajtotta a ponyvát, kihajolt, a koldus pedig, aki
immár lépésben haladt, ismét fejet hajtott előtte.
– Elnézést az iménti közjátékért, hölgyem – kezdte
könnyedén, mintha éppenséggel valamely bálteremben
találkoztak volna. – Nem állt módomban bemutatkozni, s nem
biztosíthattalak a felől sem, hogy szándékaink tisztességesek.
Timul cwa Anrem a nevem; származásomra nézve nemes,
hajlandóságomat tekintve vagabund volnék – mások szerint
felségsértő, templomgyalázó, sőt, hitehagyott, ám
mindenképp száműzött sehonnai, akár a többiek. Segíteni
szeretnénk, ha megengeded. Úgy esett, hogy mindenről
tudomást szereztünk, és...
Alyr és Graum egyszerre szisszentek fel – igen bosszúsan.
–...és elhatároztuk, e nemes ügyért verekszünk tovább, amennyiben
alkalom nyílik rá. Szivárványgyémántot, helyben nevelt virágszálakat
bármikor rabolhat az ember – a te feladatod sokkalta fontosabbnak, s persze
izgalmasabbnak ígérkezik...
Rosanna akaratlanul is elmosolyodott, ám válaszra már
nem maradt ideje. A koldus derűsen intett, azután az élre
rúgtatott.
A kocsi utasai csak ekkor ismerték fel a különös idegen
nyakában függő szent szimbólumot.
Arel istennő Sólyomholdja volt.
 MÁSODIK RÉSZ
ANTOH BIRODALMA

Istenek!
Ha olvashatnánk a Végzet
Könyvét, s látnánk a változó időt
Hegyet gyalulni, s hogy a vén Ynev
Magát elunva miképp olvad
A tengerbe, s hogy másutt az óceán
Partöve Antohnak szűk lehet;
Hogyan játszik a sors, s a változás
Hogy tölti meg a Forgás serlegét
Más-más itallal –
Ámulnánk bizony!

Gerum Olofra: Szentségtörő Ének (részlet)

 1.

orduin Graumra bízta a gyeplőt, felállt és

hátrafordult. A rongyosok rohamát átvészelt Ikrek egyike-
másika lóra kapott már, kifelé rúgtatott a városból, hogy a
tóba nyúló hosszú mólón, a kikötött hajók valamelyikén, netán
a vízben fejezze be a munkát. Éles szisszenésekkel bíztatták egymást,
pengéiket hamis ezüsttel futtatta be a holdfény.
A bárd baljával a ponyvát tartó vázba fogódzott, kinyújtotta
jobbját és lőtt.
Semmi nesz. Egyetlen ló sem bukott fel, egyetlen toroni
embervadász sem fordult ki a nyeregből – a gyors, pontos
találatok hatására engedett viszont a kötél, mely a kapu
külső, "könnyű" rácsozatát tartotta. A boltozat alatt egy
pillanattal később meglódult minden. A levegőben elszabadult
tekercsvégek kígyóztak, a szétrobbanó lámpásokból messzire
freccsent az olaj, s lángokba Öltöztette a rácsok mögött
rekedt Ikreket. Ezt a próbát a legpompásabban képzett hátasok sem
állhatták: sorra vetették le lovasaikat, irgalmatlanul megtiporták azt, aki
óvatlanul a közelükben maradt...
– Előttünk! – kiáltotta Graum.
A ponyva résében Alyr botja tűnt fel. Sárga villám vágott a
mólóhoz vezető utat elzárni igyekvők csoportjába. A kerekeitől
megfosztott, nehéz batárt, melyet a toroni kémek nagy
kínkeservvel középre vonszoltak, mintha elfújták volna – nagy
recsegés-ropogás közepette vágódott a kátrányozásra váró, szárazra vont
csónakok közé. Gorduin megint a goblinra bízta nyílpuskáját, s
kemény kézzel fékezte meg a lovakat. Mac-Lier sem
teketóriázott: nyomban előrerohant, s késsel esett a hámot
rögzítő szíjaknak.
– Nyeregbe! – sziszegte Rosanna. – A falak mentén még visszajuthatunk a
szárazföldi kapuk valamelyikéig. A kocsi marad. Most már...
– Maradok én is – közölte a nekromanta. – Nektek pedig
más útvonalat javasolnék. Jó néhány Iker rejtőzhet még
odafent, s bár nem kedvelik igazán a lőfegyvereket, remekül
bánnak velük. Nem vállalhatjátok a kockázatot.
– Igaza van – bólintott Gorduin. – Csak előre menekülhetünk.
– A tóba? – Rosanna megbabonázva figyelte a sötét vizet. – De hisz
ebben... undorító ősi fajzatok élnek!
 – A tó túlpartjára – mormolta Mac-Lier. – A mágus és a bárd szerint
ajánlatos lenne elkötnünk egy kisebb hajót.
Az északi szépség meghökkent. Látnivaló volt, álmában sem gondolt efféle
megoldásra. – Vagy úgy, hajót... S ki hajtja majd azt a hajót? Ki
kormányozza?
– Kormányozni én fogok – jelentette ki Graum. – A többit a szélre és a
jószerencsére bízzuk... – Eltűnt a ponyva alatt, s két
élelmiszeres zsákkal került elő ismét. – Gyerünk!
A társaság tagjai nyeregbe szálltak. Graum igen furcsa,
Rosanna egyenesen megrázó benyomást keltett most: az
előbbi alacsonyabb, az utóbbi elegánsabb hátasokhoz szokott.
Az elesettre Mac-Liernek volt gondja. Távolabb, a
raktárépületek közt dúlt még a csetepaté: a rongyosok lassan,
de eredményesen tisztították meg a hajókhoz vezető utat.
– Salina mellettem marad – jelentette ki a bárd.
– Igen ám – ráncolta homlokát Rosanna –, csakhogy neked nincs lovad.
Gorduin vállára vetette nyílpuskáját. – Tévedés – mondta, s éleset
füttyentett. – Az enyém csak az igazi!
A parton terjengő homályból derengő kísértet gyanánt
bontakozott ki, rúgtatott elő a fehér mén. Sértetlennek
látszott, ahogyan érintetlennek tűnt az ilanori nyerge,
hátrahagyott holmija is.
Salina elragadtatottan kacagott. Az elmúlt fertályóra megrázkódtatásai sem
ábrándították ki a nagyvilágból. Pedig Alidar falainak magasából – a
nekromanta érveinek alátámasztásaképp – már nyílvesszők
szálltak.
– Rajta! – toporzékolt a goblin. – Rajta!
Tier Nan Gorduin nyeregbe segítette Karnelian
jövendőbelijét, aztán csettintett – s a fehér mén nekilendült.
Rosanna, aki eddigi pályafutása során csak tehetős, elkényelmesedett
ilanoriakat és jó lovasokat látott, biztos volt benne, hogy a bárd
ezúttal nem kerüli el a megszégyenülést. Jobbja a kantárt,
balja a nyeregkápát markolta, mikor a ló megugrott –
egyensúlyát mégis sikerült megőriznie. Nekiiramodott ő is. A
cikázó nyílvesszőkkel mit sem törődve, hátasa mozgásával
tökéletes összhangban futott, majd lenyűgöző
magabiztossággal a lány mögé ugrott – köpönyege immár
mindkettőjüket takarta a toroni orvlövészek elől...
Mac-Lier elismerően biccentett, ahogy mellé zárkózott.
Rosannától ezúttal csupán egy sóhajra futotta. Magasságos Uwel!
Ez az alak kész életveszély!
Alyr Arkhon megvárta, míg mindannyian eltávolodnak – azután két kézre
kapta botját, s vérfagyasztó hangon nagyot kiáltott.
Különös kiáltás volt. A környéken (még a Szentélyek teréhez
vezető sikátorban is) álmodok módján rezzentek össze a
holtak. Városszerte döbbenten emelték fel fejüket a papok –
az elvetemültebbje mosolygott, a legtöbben azonban
gondterheltnek látszottak, s tovább könyörögtek isteneikhez
némi nyugalomért. Az Ikrek íjászai rettegve lapultak
leshelyükön, s mire újra letekintettek a falakról, a nekromanta
eltűnt.
A móló hosszában dúló harc lármája felriasztotta a
halászhajók őreit. Kábán, elkerekedett szemmel bámultak a
véres kavargásba, melynek középpontjában a Timul cwa
Anrem vezette rongyosok pengéi villogtak. Az Ikrek kitartása
minden képzeletet felülmúlt, ám ezúttal méltó ellenfelekre
akadtak, s csakhamar elvéreztek. A fekete gályán maradt
alidaxi tisztek hasztalan bömbölték parancsaikat a vágtában
közeledő lovasok láttán: az élőhalottak nem mozdultak, nem
merítették a vízbe evezőiket – így akarta az imént távozott
dorani mágus.
Gorduin nyilat röpített egy, a palánk mögül előbukkanó
orvlövész mellébe. A toroni vesszeje célt tévesztett, jó
néhány, méternyire csapódott egy bárka oldalába. A bárd
visszafogta lovát, baljával kiütött a nyeregből egy
rövidkarddal támadó embervadászt, körülnézett, azután
megint az ellenséges gályát kezdte méregetni. Egykettőre
felismerte a helyzetet – Alyr bízott benne, hogy így lesz.
– Ide! Ide mind! Utazunk!
A rongyosok vezére felfigyelt, s magához szólította övéit.
Rosanna égő arccal, kibomlott hajjal, gyalogosan érkezett
(búcsúpillantásra sem méltatta a csúf igást), Graum ott loholt
a nyomában. Megpillantva a remegve lapuló városbélieket,
odakiáltotta nekik:
– A kapun kívül hagyott kocsi a Bognárok utcájában lakó
Edvin tulajdona! Amit a ponyva alatt találtok, legyen a
rászorulóké! Amúgy... – fűzte hozzá, ahogy megszabadult
remekbe készült maszkjától – ...nem vagyok törpe!
Remélte, ez sok mindent megmagyaráz.
Gorduin fordult egyet, súgott valamit a fehér mén fülébe –
azután Salinával együtt az alidaxi gálya fedélzetére ugratott.
A goblin és Mac-Lier tüstént, Rosanna tétován követte. A
partra érkező rongyosok egymást s lovaikat nógatták, majd sorra
ismételték meg a bárd mutatványát.
– Remek, remek! – lelkendezett a jóképű vezér. –
Háromszoros hurrát a hősnek, aki megszerzett s
megvédelmezett egyet Alidar legféltettebb kincsei közül!
Az élőhalott hajósokat mintha felrázta volna a fülsiketítő
üdvrivalgás: munkához láttak. A pallókat behúzták, az evezők
alámerültek; a gálya lassan a nyílt víz felé fordította orrát. A
megmaradt alidaxi tisztek nem szenvedhették a
kalandozósereg társaságát, s inkább a fürdő mellett döntöttek.
– Javíts ki, ha tévednék – dünnyögte a Gorduin oldalán
megjelenő Graum –, de úgy tűnik, gályát loptunk az imént...
Egy egész istenverte gályát!
A bárd lesegítette a nyeregből Salinát. – Alyré az érdem –
ismerte be mosolyogva. – Ő intézte úgy, hogy a legénység
nekünk engedelmeskedjen. Jobb is így: az efféle jármű
irányításához valamivel több kell, mint szél és jószerencse.
A gálya folyvást gyorsulva siklott a kékezüst hold gyérülő
világánál. Alidar falain sorra lobbantak fel az őrtüzek – a
herceg katonái elkeseredett harcban visszafoglalták állásaikat.
Diadalkiáltások szálltak a csillagos ég alatt.
Gorduin az útjába kerülő élőhalottakat félretaszigálva az
előfedélzetre sietett, a messzeséget kémlelte. Ügy becsülte,
két-három órába is beletelik, mire megfeneklenek a tó keleti
végének csendes öblében. A gályán felhalmozott készletek
elegendőek a hirtelen megszaporodott társaság számára, kitartanak akár
Doranig...
Ha ugyan arra vezet a rongyos szerencselovagok útja.
Azon kapta magát, hogy mosolyog. Rosannának bizonyára jó ideje
nem kellett ennyi makacs hódolóval számolnia; hogy miképp
tartja kézben őket, legyen az ő gondja. A nehezén
mindenképp túljutottak. Megvan a zászló, megvan a lány –
most már csak a hercegkapitánynak, no meg a titokzatos
árulónak kell megkerülnie. S akkor...
– Gorduin!
Sarkon fordult, kezét nyújtotta a meredek falépcsőn felfelé
igyekvő Salinának. A lány nyomában Graum érkezett, mint
valami groteszk árnyék.
– Mögöttünk! – kiáltotta. – Nézd! Meghasad a víz!
Képtelenség volt persze, ezt mindannyian tudták... s mégis
szótlanul bámultak mindannyian, lenyűgözte őket a látvány.
Zátonyok, vándorörvények előidézhetnek olykor hasonló
tüneményt – de csak a messzi tengereken, melyek csodáiról a
hajósnépek dalai és regéi szólnak. A bárd, aki saját szemével
látta nemrég Anublien mélységlakó szörnyeit, sietséget
parancsolt az evezősöknek. Tekintete Salinára villant.. –
Hallottál valaha efféle bűbájosságról?
A lány a fejét rázta. Megbabonázva figyelte a folyvást
mélyülő barázdát, melybe mintha csillagport hintettek volna
láthatatlan, titokzatos kezek; a vízfalak közt kékes izzás
ébredt, hamis pirkadat... A nyeregből leugrott rongyosok a
palánkhoz tódultak, lovaik riadtan forgolódtak, fel-
felhorkantak: veszélyt éreztek.
– Graum! A kormányhoz! – sziszegte Gorduin.
A goblin végigszaladt az előfedélzet mellvédjén, majd
lélegzetelállító mutatványok sorozatába kezdett: kötelekbe,
rudakba fogódzva oldalazott előre, evezőpadtól evezőpadig
lendült, mintha világéletében ezt tanulta volna. Pillanatok
alatt eltűnt a bárd szeme elől, ám hogy célhoz ért-e, nem volt
sokáig kétséges – a gálya fordulóba kezdett, hogy elkerülje az
ijesztő tüneményt. Gorduin tehetetlenségében a fogát
csikorgatta, mikor meghallotta a szétforgácsolódó fa
ropogását.
– Fel a baloldali evezőket! – kiáltotta Salina. – Azonnal!
Az alsó fedélzet padsoraihoz láncolt élőhalottak könnyen
boldogultak a rövidebb lapátokkal, a hosszabbak közül
azonban sok odaveszett. Rosanna, akiről a rongyosok
legtöbbje átmenetileg megfeledkezett, élt az alkalommal, és
csúf szitkot mormolt. Nem sokat konyított a hajókhoz, annyit
azonban tudott, hogy a vitorlázás még az evezésnél is
körülményesebb módja az előrehaladásnak. Márpedig nekik
percről percre sietősebb a dolguk... Salina eltűnődött.
Homlokráncolva pillantott Gorduinra, azután az utasításra
váró, parázsló szemű hajósokat kezdte méregetni.
– Engedelmeskednének nekem is?
– Minden bizonnyal – felelte az ilanori. – És ha van fogalmad
arról, mi a teendő ilyen helyzetben, kérlek, tégy próbát velük!
A lány mély lélegzetet vett. Kihúzta magát – szélfútta hajának, ragyogó
szemének és sudár alakjának harmóniájával csak méltósága vetekedhetett.
Gorduin önkéntelenül hátralépett, de felfigyelt, nagy szemeket meresztett
Rosanna is: ha látta, felismerte a királyi vért.
– A csigákhoz! – kiáltotta Salina. – Vitorlát bontunk!
Az élőhalottak meglepő fürgeséggel engedelmeskedtek.
Gorduin kitért egy szálfatermetű, kampókezű tetem útjából –
a fickó fénykorában tengeri martalóc, vagy akár kalózkirály
lehetett –, s ámulva tekintett fel a "megelevenedő" kötélzetre.
A hatalmas háromszögvitorla úgy ereszkedett alá az árboc
magasából, mint valami szemfödél. Feszítőszerkezetek
nyikorogtak. A gálya minden eresztékében recsegve-ropogva
lódult neki: a bárd almában sem gondolta, hogy ez a köznapi
művelet ennyi munkát igényehet.
– Szélirányba – parancsolta most Salina. – Feszesre azokat a köteleket!
Alig néhány hajóhossznyira a tattól és a kormányállástól,
ahol Graum bajlódott a nagy kerékkel, no meg az értetlen
élőhalottakkal, villám lobbant. A mennydörgés – ha ugyan
mennydörgés volt – megremegtette a fedélzetet, halálra rémi
tette a lovakat s megbénított néhány parázsló tekintetű
tengerészt. Csak álltak, akár a kalandozók érkezése előtti
percekben, mikor tisztjeik igyekeztek munkára fogni őket...
– Mágia! – kiáltott Rosanna a rongyosokra. – Vigyázzatok!
Villám lobbant másodszor is, a vakító fény sápadt arcokra, ökölbe szoruló
kezekre hullt.
A barázda beérte a gályát.
A roppant alkotmány megbillent. Evezőlapátok emelkedtek
a levegőbe, úgy kaszáltak, akár egy eltiport bogár lábai.
Kötelek pattantak el, élőhalottak buktak át a palánkon, s
tűntek el mindörökre a hirtelen támadt teljes sötétségben...
A bárd már nem látta a partot. Ami azt illeti, nem látta a
tatbástyát, de még tulajdon hátasát sem; érzékei furcsán
eltompultak, a szavak összetorlódtak, torkára forrasztotta
őket a Semmi üvöltő szele. Salina egyensúlyát vesztve
hanyatlott hátra – az ilanorinak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia
és magához szorítania. A lány remegett.
– Gorduin úr...
– Szólíts Tiernek, és maradj veszteg! Gondolj Karnelianra! Gondolj a
szerelmedre, akkor nem eshet bántódásod!
– Az istenek szerelmére, mi történt?
– Elnyelt bennünket egy...
A "Kapu" kimondatlan maradt: fényesség támadt körülöttük
megint, fényesség s iszonytató robaj. A gálya messzehangzó
csattanással ért vizet, s valósággal belerohant az előtte
feltornyosuló haragoszöld hullámfalba. A fedélzeten
végigsöprő áradat sem élőt, sem holtat nem kímélt; elvonulta
után sós permet szitáit, annak nyomában borzongás járt, mint
holmi régi, hű barát.
 – Tier...
– Csitt, leány! – Gorduin a karjába kapta Salinát, úgy
tekintett le a középfedélzetre. – Nagyszerűen csináltad, amit
csináltál. Hoztak az istenek a nagyvilágban...
A kormányfülke ablakából odaintett nekik Graum. Megrázó
benyomást keltett elázott, testéhez tapadó öltözékében –
akárha egy őrült alkimista műhelyében készült volna. Nem
tűnt túl lelkesnek, de azért vigyorgott: egy kalandozó tartozik
ennyivel a hírnevének.
A koldus és Mac-Lier szinte egyszerre ért Rosanna mellé.
– Minden rendben, úrnőm?
– Mi sem természetesebb... – Az északi szépség Gorduint, Salinát, netán a
lobogót tartalmazó csomagot kereste tekintetével. Nagyot sóhajtott, mikor
rájuk lelt. És még jobban leszek, mihelyt valaki száraz köpenyt kerít nekem és
a másik hölgynek.
Anrem fejet hajtott. – Kívánságod parancs... – Gyors pillantás Rosanna
utazóruhájára. Halovány mosoly. Kár; nagy kár, szavamra!
A szép kalandozónő sarkon fordult, fázósan húzta fel vállait,
azután erőt vett magán, s a messzeségbe bámult.
Kedvére tehette.
Alidar eltűnt, s eltűntek a partok is. Látóhatártól látóhatárig
húzódott körülöttük Antoh birodalma; a gálya tehetetlenül
sodródott a hullámok hátán, amerre az egyre élénkülő tengeri
szél ragadta. Az elszabadult kötelek jobboldalt a habokba
értek, az egyik végén élőhalott matróz küzdött egykedvűen.
Rosanna úgy ítélte, ilyen tempó’ mellett egy fertályórába is
beletelik, mire visszajut a fedélzetre – ha visszajut egyáltalán. Maga
sem tudta miért teszi, de odalépett s felhúzta. A tetem elkékült arca
egykedvű maradt, ahogy talpra állt. Bal kezének kisujján
patina borította ezüstgyűrű – ereni munka...
– Menj a dolgodra! – Rosanna szigorral igyekezett palástolni
megrendülését. – Napkeltére rend legyen itt!
A fantom, aki valaha akár ereni is lehetett, imbolyogva
indult, hogy engedelmeskedjem. Társai, akiket az áradat
megkímélt, lassanként előmerészkedtek, s munkához láttak
megint. A rongyosok berzenkedő lovaikkal vesződtek. A keleti
horizonton mályvaszín derengés jelezte a pirkadat közeledtét.
Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy Salina vacog. Már-már
lekanyarította válláról a fekete köpönyeget, mikor ráébredt, hogy átázott az is.
Hisz nem a sajátja.
Ráadásul oda mindkét kardom...
– Gyere – suttogta. – Ideje megkeresnünk a kapitány kabinját. Ott talán
akad egy rend száraz ruha.
– Hol vagyunk? – kérdezte a lány alig hallhatóan. Hol?
– Valahol a tengeren – vont vállat a bárd. – Elnyelt bennünket egy Kapu,
ami voltaképp...
– Tudom, mi a Kapu – mosolygott erőtlenül Salina. Már csak
azt nem értem, hogyan történhetett. A város mágusai...
– A város mágusai kontárok – legyintett az ilanori. Egy ilyen
mutatvány messze meghaladja az erejüket. Sokkal
valószínűbb, hogy késve bár, de megérkezett egy
nagyhatalmú toroni boszorkánymester. Megállítani már nem
tudott bennünket, ezért hamarjában kiagyalta... ezt.
Idáig jutott, mikor odalent, valahol a gálya mélyében felharsant a
halálsikoly.

2.

bárd csak harmadikként ért a fedélzetközbe vezető

lépcső aljára: az Arel-pap és Mac-Lier is megelőzte. Rosanna
minden tőle telhetőt elkövetett, hogy odajusson, a rongyosok
azonban udvariasan, ám igen határozottan útját állták.
– Férfimunka, kegyelmes asszonyom... Né tedd ki magad feleslegesen a
veszedelemnek!
Gorduin végre alaposabban szemügyre vehette a kóborló
társaság vezetőjét. Nemesi arcél, nyílt tekintet és még
nyíltabb gondolatok – rá kellett döbbennie, rég hozta össze a
sors ilyen egyenes emberrel. Mocskos titkok, hátsó szándékok sehol. A
veszedelem tudatában elkeskenyedett ajkon mosoly dereng, a jobb kézben ott
villog a rúnákkal gazdagon díszített kard...
– Az ajtót! – sziszegte Mac-Lier. Két rongyos tüstént
előrelendült, kurta nyelű fejszékkel esett az akadálynak. A
"küzdelem" felettébb egyenlőtlen volt, s nem is húzódott soká:
a vasalás engedett, szabaddá vált az út.
Hullámokban zúdult rájuk az elmúlás bűze. Az evezőket
húzó élőhalottak nyögése idelent sokkal panaszosabbnak
rémlett; a padozatot réges-rég elborította már a sóvirág és a
penész. A fehér foltok közé a szűk járat túlsó végében
vérvörösek keveredtek: egy alidaxi tiszt térdelt a fal mellett,
remegő kézzel igyekezett megragadni az oldalába döfött tőr
markolatát. A jövevények láttán szóra nyitotta száját, ám
erejéből rekedt hördülésre futotta csak. Szemében kilobbant a
fény, s holtan bukott előre, mire Gorduin és társai odaértek.
A bárd lepillantott a tiszt mellett heverő kardra, majd
csalódottan rúgta odébb. A körülötte állók ámulatára
egyszerre megjelent markában a hajítópenge. Harcra készen,
elsőként lépte át az újabb küszöböt.
– Félre a fegyvert, uram! Nem vagyok az ellenséged!
A szűk helyiséget valaha – Alidax igazi dicsőségének rég
elmúlt napjaiban – készletek tárolására használhatták: a
padozat jókora darabon világosabb árnyalatú maradt, a
deszkákba mély barázdákat véstek az ide-oda vonszolt súlyos
ládák sarkai. E deszkákon újabb hajóstiszt teteme hevert.
Vérfoltok éktelenítették a mögötte terpeszkedő, különös
szerkezetet – s a bárddal szemközt lassan felegyenesedő férfi
öltözékét is.
– Nem vagyok ellenség – ismételte az idegen. – Fegyverem nincs, láthatod.
Jártányi erőm sem maradt. Kérlek, uram...
– Toroni vagy – állapította meg Gorduin. Valami azt súgta,
nyomban végeznie kellene ezzel az alakkal. A józan
megfontolás azonban felülkerekedett. – Sőt, ahogy elnézem, a
császári gárdalovasság bajnoka. Két alidaxival sikerült
végezned az imént, s te magad sértetlen maradtál: panaszra nincs
okod. Mi szél fútt erre, uram?
Mac-Lier a bárd mellé lépett. Kardjának hegye a kyr ábrázatú férfi torkára
mutatott, s nem mozdult arrébb.
– Láttam már ezt az embert. A Sárkánygerincben szállt meg, mint mi –
suttogta. – Kém vagy gyilkos; épp ideje, hogy...
– Vissza! – kiáltotta Rosanna, aki végre-valahára eljutott a bezúzott ajtóig.
Szíve bolondul vert. – Ne bántsátok! A csuklói! Nézzétek a csuklóit!
A toroni halovány, elkínzott mosollyal nyújtotta előre kezeit.
A kötelékek, melyektől nemrég sikerült megszabadulnia,
mély, fájdalmasnak látszó sebeket téptek mindkettőn.
– Fogolyként hurcoltak erre a szép gályára – mondta
rekedten. – A főárboc keresztrúdjára szándékoztak felkötni, ha
nem tévedek. Mint mondták, elárultam a birodalmat,
meggyaláztam a császárt. Szerintük tétlenül kellett Volna
tűrnöm, hogy kioltsák egy nemes hölgy életét. Egy hölgyét,
akiért...
Pillantása ehelyütt Rosannára villant. Elhallgatott.
Az embervadász ugrásra készen figyelte a tétovázó
Gorduint. Érezte, ebben az ügyben csak az ő ítéletére
hagyatkozhat.
 – Ha úgy találod, árthat nekünk, tüstént végzek vele mormolta Északfölde
rejtnyelvén. – Hazudik a fickó?
A bárd a fejét rázta. Rosannára pillantott ő is – alig palástolt
aggodalommal.
S összerezzent a koldus elfúló kiáltása hallatán. Anrem
tudomást sem vett a toroniról. Mögé, a fából, rézből, ezüstből,
s ki tudja, még miféle matériákból összerótt szerkezetre
mutatott.
A bizarr, hatalmas kalitka közepén, rudak, korongok és tükrök közt kitárt
szárnyakkal lebegett egy fakó tollú, halott madár...
– Várj!
A rongyosok vezére azonban kiragadta már a fejszét egyik
társa kezéből, s szitkozódva lecsapott vele az istentelen
alkotmányra.
– Bűbájosság! – kiáltotta a toroni, s hátrálni kezdett. –
Vigyázzatok! A madárnak nem eshet bántódása!
A koldus két csapás között lesajnáló pillantást vetett rá, s
kettőzött lendülettel folytatta a munkát. Egykettőre
tönkrezúzott mindent, amit tönkrezúzhatott, gyengéd kézzel
emelte ki börtönéből a madarat. Úgy tartotta tenyerén,
mintha ékkő vagy igazgyöngy lett volna.
– E masina segítségével – mormolta a császári tiszt a
boszorkányúrnő hajója mérföldek ezreit tehette meg egyetlen
szemvillanásnyi idő alatt, Azok ketten, akik mellettem
maradtak, nemrég működésbe hozták. Hogy mi okból, nem tudom.
Rám ügyet sem vetettek maradéktalanul bíztak a kötelükben. Hitvány kötél
volt pedig. – Íme a bizonyíték!
Gorduin visszacsúsztatta hajítótőrét az alkarjára erősített
tokba, majd leguggolt, hogy megvizsgálja a második elesettet.
A nyomok többsége kemény küzdelemre vallott. A bárdot
továbbra is zavarta persze egy s más – ám elegendő volt
Rosannára és a toroni tisztre sandítania ahhoz, hogy
megértse, kérdéseivel várnia kell. Elvégre a fickó igazat
mond. Fogolyként került a fedélzetre. Nyilván megtudta, hogy
az északi nőt veszély fenyegeti, felkerekedett hát, hogy
figyelmeztesse, netán a segítségére – siessen, ahogy egy régi
vágású, úriemberhez illik. Ősrégi képlet ősrégi tanulsággal: a
szerelem (akár az egyenesség) nem ismer határokat...
Anrem fejszéje fokával taszított egyet a szentségtörő
gépezeten – a súlyos alkotmány felborult s darabjaira hullott.
A tükrök meghasadtak. A madár hűlt helyén derengés támadt,
majd kihunyt.
 – Mi a helyzet a mágiával most, gróf úr? – érdeklődött az egyik
rongyos ártatlanul.
A toroni, aki mindegyre Gorduint figyelte, vállat vont. – A
tenger illata árad valamennyiőtökből. Erőteljes a hullámverés,
élénk a szél, ráadásul korán virrad. Mindebből arra kell
következtetnem, elkéstem a beavatkozással. Az alidaxiak
megnyitották a Kaput, s mi átsodródtunk rajta. Nyílt vizén
hajózunk, s hogy merre, alighanem csak az istenek tudják... –
Körbenézett. – Ők vezéreljenek és legyenek irgalmasak
hozzánk, urak!
– Toroni vagy sem, ezt szépen mondta – biccentett elismerően az
iménti rongyos. – Jól beszélt, nem igaz? Kedvemre való.
A renegát császári tiszt ábrázatán mosoly derengett.
– Senki lettem – szólt halkan Rosanna tekintetét keresve.
– Nem vagyok többé a birodalom katonája. Mindenről
lemondtam abban a reményben, hogy egyvalamit elnyerhetek
– s nem bántam meg semmit. Ha megajándékoztok az
életemmel, köszönetet mondok. Ha pedig a vérem kell... –
Hátat fordított a pengéknek – ...a pokolba veletek! Mac-Lier
Gorduinra, utóbb Rosannára sandított, azután leeresztette kardját. A koldus
keblébe rejtette a madarat, majd komoran biccentett.
– Élj hát – mondta az ilanori kedvetlenül.
A rongyosok üdvrivalgása majd’ megsüketítette.
Kézen fogta, s a halálszagú folyosón át a széljárta fedélzetre vezette vissza
Salinát. Nyugtalan volt, de nem látta értelmét, hogy ezt védence tudomására
hozza. Lesz épp elég gondjuk enélkül is.
– Ideje átöltöznöd.
A lányt azonban nem tudta félrevezetni. – Megbántad. Máris megbántad! –
ámuldozott. – Komoly okod van rá, hogy ne bízz ebben a toroniban? –
Önkéntelenül halkabbra fogta hangját, pedig eleven emberek nemigen akadtak
a közelben. – Hisz azt mondtad, nem hazudott...
Tehát ismeri a rejtnyelvet – gondolta a bárd. Micsoda teremtés! A
céhbeliek nem túloztak: valóságos kincs!
– Nem hazudott – visszhangozta. – Igazi hős. Megszabadult
a kötelektől. Egymaga intézte el a megmaradt alidaxiakat,
akik sok gondot okozhattak volna még nekünk. Ránk bízta a
döntést, mit kezdjünk vele. Mindez nagyon szép. De azért...
-De azért micsoda?
– Rosanna – mormolta az ilanori. – A fickó az első pillanattól az ő
rokonszenvére épített. Hogy lehet ilyen biztos a dolgában? S
hogy lehet Rosanna ilyen bizalommal iránta?
Salina szívből kacagott. Láthatóan megkönnyebbült: mintha
sokkal rosszabbra számított volna. – Egyfajta varázslat ez is,
Gorduin úr. Úgy hívják, szerelem...
– Ismerem az érzést – húzta el száját a bárd.
Ám erről nem mondott bővebbet.

A gálya átkutatása két órát vett igénybe, pedig a munkát – ahogy a koldus
fogalmazta – a teljesség igénye nélkül, inkább a tisztesség kedvéért
végezték. A rongyosok mindegyike kitett magáért, a
legfontosabb eredménnyel mégis Salina büszkélkedhetett, aki
a parancsnoki fülke egy titkos zugában meglelte Ynev
hajósainak legféltettebb kincseit – a térképeket, táblázatokat,
s azt a műszert, mely Krad pálcájának neveztetik.
– Az égitestek helyzetének meghatározására szolgál –
magyarázta Gorduinnak. A bő férfiingben, a felgyűrt ujjú
tengerészkabátban, hátrakötött hajával szinte gyermeknek
látszott. Igen bájos gyermeknek. – Nem a legújabb eszköz, de
talán a legmegbízhatóbb. A baj ott kezdődik, ha az ember épp
nem lát se napot, se holdat, se csillagot...
– És mihez kezd a magadfajta, ha minden tudománya
csődöt mond idekint? – érdeklődött a bárd. A bizonyosság,
hogy a tengerfenéktől jó négy mérföld, az örök homályban
lakozó fajzatoktól azonban még ennyi sem választja el,
ugyancsak feszélyezte. – Vagy ha ellenséggel találkozik, és
úgy ítéli, szűk kettejüknek ez a végeláthatatlan birodalom?
– Ha tanácstalanok vagyunk, pontosan azt tesszük, amit toroni
barátunk javasolt nemrég: isteneinkhez fohászkodunk –
kacagott a lány. – Ha pedig harcra kerül a sor, csak az számít,
milyen erős a bordázat, milyen könnyen kezelhetők a vitorlák
– s hogy milyen messze hord a katapult meg a tűzköpő!
A tekercsekkel bíbelődő Graum – a kormányt hosszas
rábeszélés után ismét az élőhalottakra bízta – elismerően
csettintett. – Tűzköpő! Tetszik a csengése.
– Tetszene a hatása is – biztosította Gorduin. Mondják,
lángját víz nem oltja, mágia meg nem fékezi; a tengerről,
tűzköpőkkel pusztították el Arguren városát az előző nagy
háború során, mielőtt te meg én megszülettünk, s vannak,
akik állítják: a falak hamuja alatt, beomlott pincék mélyén
máig ott izzik a parázs.
– Magasságos istenek!
 – Nincs közük a dologhoz.
Ebben maradtak; a táblázatok tanulmányozásába fogtak
mindhárman. Sorra érkeztek a rongyosok, akik a néhai
boszorkányúrnő címerével ékes gúnyában, köpönyegben
egyáltalán nem látszottak rongyosoknak. A Koldus kedvtelve
nézett végig rajtuk, majd fejet hajtott a Mac-Lier kíséretében
betoppanó Rosanna előtt. Úgy tetszett, a dolgok alakulása
megelégedéssel tölti el.
– Hol marad legújabb szövetségesünk? – kérdezte Gorduin.
– Gangwel gróf pihen... – Az északi szépség különös nyomatékkal mondta
ki a nevet. – Szíves örömest csatlakozott volna hozzánk, de lebeszéltem arról,
hogy részt vegyen a szertartáson. Úgy érzem...
– Narim sem akarná – segítette ki a sólyomarcú embervadász. – Készen
álltok?
Gorduin igent intett, s az ajtó felé indult. Társai követték.
A letisztított középfedélzeten sorakoztak fel, némán álltak a
roppant vitorla árnyékában. A napot időről időre magasan járó
felhők takarták el, s ez olyan volt, mintha a fény és a sötétség
nagy foltokban vonulna át a világon. A gálya egyenletes
iramban délnek siklott; vízvonal alá bukó vágósarkantyúja körül tajték
kavargóit, a kalandozók arcára sós permet szitált.
– Nekem jutott a feladat – emelte fel hangját a bárd –, hogy
a Szövetség nevében szóljak. Egy pap talán megfelelőbb volna
az alkalomra, ám az egyetlen, akit a sors mellénk adott, úgy
ítélte, nem búcsúztathatja méltóképp a harcost, hisz nem
ismerte. Antoh kegyelmére bízzuk társunk, Narim testét –
Narimét, aki korán eljegyezte magát a halállal, aki elébe ment
végzetének, akinek neve van s lesz, hazája azonban nincs
többé. – Előrelépett, Mac-Lier segítségével a korlátra emelte
az elesettet. Rúnákkal átszőtt lobogó takarta most a halott
embervadászt – Észak Vörös Hadurainak megkerült lobogója.
A Koldus és társai tisztelgésre emelték kardjukat. Graum felpillantott
Rosannára – a lány szemében ismét könnyek csillogtak. A régiek
egy bölcs mondása járt az eszében; sejtette, ettől a
gondolattól még a keserűségnél is nehezebben szabadul
majd.
A vérbosszúnak nincs kezdete – és nincs vége sem...
– Igaz – suttogta. – Igaz.
A lobogó meglebbent, ahogy a rögtönzött saroglyáról a vízbe hullt a teher.
Gorduin hátrapillantott. Tekintete Rosannán állapodott meg.
– Segíts!
– Nem tudom...
 – De igen, tudod. Salinának a hajó irányításával kell
törődnie. Ha a szerencsénk kitart, s az idő sem romlik,
eljuthatunk Karnelian sziget-birtokáig, üzenetet küldhetünk Doranba, és
bevégezhetjük a küldetést. Erre a holmira – mutatta fel az összehajtogatott
lobogót – mostantól neked is ügyelned kell. Lépj közelebb!
Rosanna bizonytalanul engedelmeskedett.
– Érintsd meg!
Rosanna megtette.
És összerezzent.
Selyem?
Az volt, s több annál. Eleven test, egy ősi, sokat látott lény
teste – meleget sugárzott s beszélt hozzá. Nem titkokat mesélt,
csupán történeteket. Azokról, akik birtokolták, akik
megdicsőültek általa, akik időnek előtte szálltak sírba a
védelmében – s azokról, akiket rajta kívül senki nem ismert, és nem is
ismerhet meg soha...
– Lélegzik – ámuldozott. – Él!
Salina bólintott. – Nagyhatalmú varázsholmi. Éjszakánként énekelt olykor,
de nem hallotta más, csak én. Elmosolyodott. – Azt mondta, nagyon boldog
leszek.
– Úgy legyen – mormolta Gorduin. – És most...
– Egy pillanat! – szólt közbe Mac-Lier. – Látogatóink érkeztek.
A kalandozók csoportját jókora körbe fogták az élőhalottak.
Egyikük sem mozdult. Parázsló tekintetük a lobogóra
szegeződött. Résnyire nyílt szájak, csendes, örökkévalónak
rémlő áhítat.
– Talán nekik is mesélt valamit ez a holmi – vélte a koldus.
– Akár így, akár úgy, őrizzétek jól! Arel azt súgja, hihettek a
szavának...
Több se kellett Salinának: kemény szavakkal, igazi
kapitányhoz méltó határozottsággal fogta munkára ismét a
legénységet; az evezőket bevonták, a vitorlákat friss,
északnyugati szél dagasztotta. A messzeségben Szindvil
szigetének partjai derengtek, a vulkáni kúpok kéklő ködben
merültek el. A tatbástya körül sirályok csapongtak, azután,
mintha megriadtak volna a kötelekkel bíbelődő tetemektől,
éles rikoltásokkal szálltak tova.
Rosanna mindegyre a zászló selymén nyugtatta tenyerét. Látnivaló volt:
messze jár. Vonásai megkeményedtek, szeme tompán fénylett, akár az
olvasztott acél.
Jó időbe telt, mire felfogta s elfogadta, amit a lobogó
jövendölt neki.
 3.

orduin keveset evett, keveset aludt a temetés napján – ám jóval

többet annál, amihez az utóbbi hetek megpróbáltatásai szoktatták. Hogy
holmi lélekvesztőn kell fáradalmait kipihennie, az első korty
szesz után jelentőségét veszítette, a harmadik közben pedig
már-már szórakoztatónak rémlett. Lerúgta csizmáját, a
raktárban lelt ingből és zekéből vánkost hajtogatott,
leheveredett, és nyomban elszunnyadt.
Mint mostanság oly gyakran, fehér farkasról,
vándorsólyomról álmodott megint. Ereje lassan visszatért,
tudatába mágikus energiák áramlottak; ahogy mozdult,
fordult, derengés támadt körülötte a levegőben, azután,
ahogy felsóhajtott, testébe húzódott vissza s elenyészett. A
mennyeket uraló fajzatok (mestere, Gerum kontárokként
emlegette őket) akaratából hatalmas lett megint, készen állt
bármire – egyvalamit kivéve.
Érezte a zászló jelenlétét. Érzékelte a belőle áradó hívást is,
úgy határozott azonban, nem enged neki. Csak mosolygott az
ódon rúnák sziréndalán. Sem hatalomra, sem kötöttségekre
nem áhítozott, ám érezte: társai közül valaki készséggel
fogadja mindkettőt. Valaki, aki arra rendeltetett, hogy Hadúr
legyen...
Rosanna.
Nem szívelte különösebben a hirtelen haragú, makacs és
könnyelmű lányt, de tudta, mostantól az életével felel az
övéért. Nem lesz könnyű megértetni vele, hogy csikóévei
véget értek. Nem lesz kellemes sem. Csak épp
elkerülhetetlen.
"Gyűlöllek!"
Jobb is így, szép hölgy. Nyitott könyv vagyok. Lapozz bennem kedved szerint –
de vigyázz!
Vágtató lovak patái dobbannak. Egy évszázados vár falai
közt magasra csapnak a lángok; egy szobor mögött nyílpuskát
markoló férfi lapul, szeme az éji ragadozók összeszűkült
szeme... Vadászik, de nem látja a célt: eltakarja előle valami
konok, valami gyönyörű; ezt semmiképp nem pusztíthatja el!
Mit tegyen? A sötétség egy darabja emberi formát ölt, mozdul,
kacag. Jobbjában keskeny pengéjű, mérgezett tőr...
"Szerettelek..."
A tengerre néző szirt fokán ekkor vonított fel ismét a
Farkas. Őt szólította.
A bárd felriadt.
Nyomban megérezte, hogy valami nincs rendben. Salina, akinek egyenletes
lélegzetvételét hallgatva merült álomba, nem volt a helyén. A kapitányi kabin
hátsó ablakainak vasalását könyörtelenül, bebocsátást követelőén
rázta a szél. A falakat vérvörösre festette az első hold fénye.
Rubinmorzsalék gyanánt kavargóit odakint a permet; a
feltornyosuló hullámok némelyike a tatbástyánál is
magasabbra vetette taraját. A hajótest baljóslatú nyikorgása
merőben új élményt jelentett a bárd számára, aki szédülő
fejjel tápászkodott fel, s indult meg az ajtó felé. A tenger
szaga most sokkal áthatóbbnak rémlett, mint valaha rég,
Gerum vízparti házában, vihar idején.
Vihar idején...
A fedélzetre lépve pillanatok alatt bőrig ázott megint, ám szinte
észre sem vette: megbabonázva meredt a szemből lezúduló
víztömegekre. Az élőhalottak egykedvűen dolgoztak, egyikük-
másikuk az árbocok keresztrúdjain, a vitorlakötelekbe
fogódzva várta végzetét. Az evezők dárdaerdőként meredtek
előre, s míg az áradat végigsepert a gálya hosszában, hitvány
forgácsok módján roppantak ketté. Az előfedélzet
felépítményét elsodorta a víz, a két nagy dárdavető azonban a
helyén maradt – egyelőre.
– Kapaszkodjatok! – szállt a közönyös csillagok alatt Salina kiáltása. –
Jobbra a kormányt, goblin uram!
A gálya orrdísze az ingalendület végpontjában az Éj
Szíveként ismert égi lámpást fenyegette, majd ijesztő
véglegességgel a mélybe bukott. Gorduin megragadta a
palánkot. Csontja velejéig átjárta a bizonyosság: hamarosan
ismét ugrania, úsznia kell. Graumnak azonban csodával
határos módon sikerült úrrá lennie a helyzeten – noha a
baloldali lapátok maradékát is pozdorjává zúzta manőverével,
a jármű egyenesbe került, s viszonylagos nyugalomban,
tornyosuló hullámhegyektől közrefogva siklott tovább.
– Kormányt rögzíteni! – parancsolta a lány. – Ne mozduljatok!
A bárd hajlott rá, hogy engedelmeskedjék, azután erőt vett
magán, legyűrte émelygését, s mindvégig a palánk mentén
haladva felkapaszkodott a hátsó kormányállásba. A grádics
alján rongyosok lapultak, komor biccentésekkel üdvözölték.
Mac-Lier egy kötéltekerccsel vesződött Salina oldalán. A
goblin elszürkült képpel markolta a nagy kereket – pillantása
sejtetni engedte, hogy torkig van az egésszel.
– Rosanna! – sziszegte az ilanori.
– Itt vagyok... – szólt ki a szép kalandozónő a nyilvánvaló
sietséggel kifeszített ponyva alól. – Semmi bajom.
– A toroni...?
– Aludt még, amikor elkezdődött, akárcsak te. Felriadt,
előrerohant, hogy segítsen feltekerni a vitorlákat. Az
előárbocig jutott, mikor végigvágott rajtunk az első hullám. Az
eredményt láthatod. Négy élőhalottat veszítettünk, megsérült
a gróf is, de sikerült visszajutnia ide. Jelenleg...
– Tehát jó kezekben van – állapította meg a bárd. – Mi történt?
– Ránk találtak – válaszolt nyomban Salina. – Irtózatos erejű
déli szelet kaptunk. Jó négy órája fúj már, s valahányszor
reffelni próbálok, velünk együtt fordul. Majd’ felborultunk,
mire megértettem, mi a szándéka.
– A szándéka? – fakadt ki a rongyosok egyike.
Salina konokul bólogatott. – Az ég felhőtlen, a víz néhány
mérföldnyire innét már tükörsima. Micsoda vihar az ilyen?
Miféle vihar az olyan, amely állhatatosán északnak sodor bennünket, egyenest
a toroni partok felé?
A bárd beérte ennyivel. – A sebesség?
– Nagyobb a kívánatosnál, Tier. Tehetetlenek vagyunk.
Hajnalra elérjük a Narvila-félsziget csúcsát. Ha az idő ilyen
marad, menthetetlenül zátonyra futunk Ha a "vihar"
északkeletnek visz, Shulur kikötője lesz a végállomás – ha a
tenger fenekére nem küld minket előbb egy császári karakka!
– A boszorkánymesterek átkos varázsa! – mormolta a
koldus. – Hallottam már efféléről. Mihez fogjunk?
– Felhúzhatjuk az alidaxi lobogót – mondta Rosanna. – Egy
darabig biztosan megvéd. A főváros közelében azonban
nyilván a legkülönb hadihajók és gonddal kiokosított
parancsnokok várnak ránk. A Shuluri-öböllel szemközt pedig
ott a boszorkánymesterek szigete – a környező vizeken egy
teremtett lélek sem maradhat rejtve tekintetük elől!
– Színigaz. – A sebesült toroni szárazon köhögött. Még az
éjjel el kell hagynunk a hajót. Egyetlen könnyű csónakkal
talán...
–...könnyű prédái lennénk még egy goblinok kormányozta
kognak is – fejezte be helyette előzékenyen Graum. –
Köszönöm, ebből nem kérek!
– Amúgy – jegyezte meg Salina a hullámoktól tisztára sepert
előfedélzetet bámulva – nem is maradt csónakunk.
Rosanna nagy kínkeservvel talpra állt, félrehajtotta a
ponyvát, s Salina mellé lépett. Töprengő arckifejezése láttán
Gorduint hatalmába kerítette a balsejtelem. Szólni akart,
azután eszébe ötlött, mi minden történt a lánnyal az elmúlt
nap folyamán – s úgy döntött, vár.
– Őriz és nem ereszt a szél – kezdte az északi szépség;
hangja meglepő nyugalommal csendült. – A hajót nem
hagyhatjuk el. A varázst nem törhetjük meg, a csapdából
nincs kiút... – Fensőbbséges mosolyával mindenkit
megdöbbentett – a bárdot s még valakit kivéve. – A
zátonyoktól nem kell tartanunk. Élve kellünk az ellenségnek:
ha a vesztünket akarták volna, nem ezzel a fogással élnek. Sodródni
fogunk, sodródni egészen a Shuluri-öböl bejáratáig – ahol elenyészik majd a
varázs! – Felkacagott. – Így kell lennie, urak, így kell lennie! Hisz a csapda
védelmez is. Ha a szelek el nem ülnek, egyetlen hajó, a boszorkánymesterek
egyetlen átkozott bérence sem merészkedhet a közelünkbe. Eljön majd a
perc, mikor szabadon manőverezhetünk. Közel lesz a part, a
sziget; közel jár majd az ellenség, mégis cselekednünk kell.
Azt tesszük, amit csak mi tehetünk meg, kesztyűt dobunk
nekik, szembeszállunk velük! – Salinára mosolygott. – Légy
továbbra is határozott, és megmarad az életünk! – Gyors
pillantás a koldusra: – Legyetek továbbra is rendíthetetlenek,
és osztályrészetek dicsőség lesz! Ami pedig a többieket illeti...
– Megtesszük, ami tőlünk telik – dünnyögte Graum az
embervadász és a bárd nevében is, noha nemigen értette, mit kell
majd tenniük. Valósággal lenyűgözte a Rosannából áradó erő.
S nem volt egyedül.
Néhány pillanatig csend honolt a kormányállásban, csak a szél sírt a
kötelek és vásznak között. Az áhítatot Gangwel gróf törte meg: odalépett a
kipirult arcú Rosannához, s gyengéden átölelte.
– Csodálatos vagy, kedvesem...
A legkomiszabb az egészben az – morfondírozott Gorduin, miközben hátat
fordított a párnak – hogy e máskor oly büszke, oly megközelíthetetlen teremtés
egyetlen szóval, mozdulattal sem ellenkezik...!

4.
 kadtak kísérőik. A Narvila-félsziget keleti oldalának
fehéren tajtékzó vizén bukkantak fel másnap déltájt; három-
és négyárbocos császári karakkák, csupa színpompás lobogó,
megannyi fenyegető orrdísz, valóságos vitorlarengeteg, mely
csak a szélörvény vigyázta gálya közelében ritkult meg
valamelyest – a parancsnoki hidakon valóban tapasztalt, gonddal
kiokított tisztek álltak. Graum, akit Salina már kora reggel az árbockosárba
parancsolt, Gorduin messzelátójával kémlelte a láthatárt s az ellenfeleket;
megfigyelhette a könnyű páncélba öltözött toroni
tengerészkatonák készülődését, s elsőként pillantotta meg a
birodalmi főváros roppant kikötőjének dokkjait is. A
boszorkánymesterek szigete félig alámerült, sötét
katedrálisként sötétlett szemközt. A szaggatott partvonalat
szegélyező szirtek hullámok és szelek csiszolta
sárkányfogak...
– Magasságos istenek...!
Észak talán legforgalmasabb flottatámaszpontja felé
sodródtak. Gorduin, aki az előfedélzet ponyvával takart
dárdavetőit vigyázta, osztozott a goblin döbbenetében. Nem
egyszer járta Shulur fénytelen sikátorait, nem egyszer
keresett menedéket üldözői elől az óváros labirintusában; egy
holdfényes éjszakán még a tengert is megpillantotta valami
palota tetejéről (egy lánnyal bujt meg ott, akit ifjonti
hevületében tüstént a magáévá tett) – jól emlékezett az
érzésre, mely a vízben tükröződő égi ragyogás, a veszedelem
és a csókok hatására vett erőt rajta. Mindazok, akiket odalent
nyüzsögni látott, ellenségei voltak s egyben vérei is. Különös,
de örömét lelte e furcsa kettősségben. Nyilván mert saját
magát leszámítva senkiért sem tartozott felelősséggel, mert
lehetett volna akár szerelmes is, s mert a rá leselkedő – utóbb
felettébb törékenynek bizonyult – pengék falanxán túl várt rá
a nagyvilág...
Most zordan elmosolyodott, az óvatosan manőverező toroni
hadihajókat figyelte. Kettő közülük egészen közel
merészkedett – a kormányosok éles kiáltásait a szélzúgás sem
nyomhatta el. Az egyik négyárbocos – a rajt minden kétséget
kizáróan ez vezette – egy sor apró, színes zászlót húzott fel: sárga,
fekete, kék.
– Társalognak – mormolta a rongyosok egyike. – Bár válaszolhatnánk
nekik!
– Eljön az ideje annak is, lovagom, eljön hamarosan! – nyugtatgatta egy
másik. – Láttál-e már tengeri ütközetet, mondd?
– Csak faliképeken.
– Remek, remek! Egyedülálló látványosságban lesz részed, ígérem! – A
férfi körbemutatott. – Mert mi egy szárazföldi csata kavargása e kavalkád
komor fenségéhez képest? A tengermelléki népek értik a módját, hogyan
tegyék elmúlásukat minél látványosabbá. Hallga’! Egy fertályórán
belül több tucat hajó szórja majd ránk a dárdákat és
nyílvesszőket. A hatalmasabbja tűzet okád, mint egy
istenverte sárkány, s mikor már minden vitorla, minden kötél,
minden második deszka lángol, akkor kezdődik csak a tánc!
Kard balta, tőr szigony, ember ember ellen, ahogy régente
volt szokás. Aki megelégeli, hideg fürdőt vehet, bár a
környező vizekben állítólag ezerszám leselkednek a cápák...
Az első rongyos vállat vont. – Nem tudok úszni. És nem pár
toroni semmirekellő kedvéért fogok megtanulni, elhiheted!
A Rosanna oldalán álló Mac-Lier beleszimatolt a levegőbe.
Bámulatos egykedvűséggel, irigylésre méltó hatékonysággal
köszörülte pengéjét.
A félsziget erdőségek borította partvonala lassanként ködbe
veszett – annál fenyegetőbben közeledtek azonban a szirtek,
melyek réseiben a goblin hajógerincek, árbocok maradványait
vélte felfedezni. A korhadozó deszkák hínárszakállat
eresztettek, kagylók tenyésztek a hullámok nyaldosta, zöldülő
csontokon...
– A szél! – kiáltott fel hirtelen a toroni gróf. – Elül a szél!
– Csak alábbhagy – mondta Salina. – Alábbhagy és fordul... – Vonásai
megkeményedtek. – Sudárvitorlát ki! Jobbra kerülünk!
Az élőhalottak feszesre húzták a köteleket, azután
mozdulatlanná dermedtek megint. A zátonysoron átcsapó
hullámok robaja mind erőteljesebbnek tűnt; Gorduin tisztán
látta a sziget meredek partján pihenő sirályokat, s látta a
rettegett erődítmény évezredes falait. Észak leghatalmasabb fekete
mágusai, az utolsó kyr uralkodó ellen fellázadt Hatalmasok egyenesági
leszármazottai rejtőztek ott; a boszorkánymesterek mesterei,
akik már a közeledők öregapáinak korában is mitikus
lényeknek számítottak, s akik most sötét terveik egy részéről
megfeledkezve várták a gálya érkezését...
– Jobbra a kormányt! – parancsolta Salina. – Készüljetek!
Az árbockosárban kuporgó Graum előtt Shulur dokkjainak
végeláthatatlan sora nyújtózott. Rabszolgák százai által
hajtott irdatlan kerekek forogtak, vizet, terhet emeltek.
Valahol a közelben, meglehet, a föld mélyében, tüzek égtek,
tucatnyi ponton gomolygott sűrű, kékes füst: a birodalom
edzett acél szíve dobogott ott, hogy fegyverrel, vérrel lássa el
a messzeségben harcoló seregeket, melyek egy rég letűnt
civilizáció nevében, néhány konok és elvetemült elme céljaiért
küzdöttek.
– Előbb Alidar, most meg Shulur... Világlátott emberekként
szállunk pokolra, urak! – kacagott az úszni nem tudó rongyos.
– De vajon ki szerez majd dicső tetteinkről szép s főként igaz
dalt?
– Én – szólt hátra Gorduin. – ígérem.
– A bárd szava az istenek szava! – érkezett a jókedvű felelet. –
Beérem ennyivel.
A karakkák egyike megint közelebb merészkedett, szinte
párhuzamosan siklott a gályával a hullámfal túloldalán.
Árbocainak csúcsán nem kosarak, valóságos erődítmények
sötétlettek: öt-öt íjász szorongott bennük. A fővitorlán Toron
agyarait, karmait villogtató oroszlánja, a kisebb vásznakon
kitárt szárnyú griffek, koronák és kardvirágok; a kapitány
tisztjeitől körülvéve, rezzenetlen arccal állt, Salinát bámulta,
varkocsba kötött fehér hajával eljátszadozott a fogoly
járművet űző szél. S lám, egyszerre üdvözlésre emelte jobbját
– példáját követték társai is. A palánk mellett felsorakozott
tengerészkatonák parancsra várva markolták csáklyáikat.
– Igazi úr – sziszegte a lány. – De csak próbálkozzon! Maradt még néhány
perce...
A zátonyok elmaradtak. Elhalkult a dübörgés. A
boszorkánymesterek fellegvára mohos északi falát mutatta
most az érkezőknek – bástyák, kapuk sehol, s hiányzott a
kikötésre alkalmas, hullámveréstől védett beszögellés: e
kopár földdarab urai láthatólag nem kedvelték a látogatókat.
– És ha nyomban tűzözönt bocsátanak ránk? – latolgatta a
toroni Rosanna szemébe nézve. – Megtehetik...
– Képesek rá, megtenni mégsem fogják. A császár drágalátos hajói óvnak
minket: nem férhetnek hozzánk úgy, hogy bennük kárt ne okozzanak! – Az
északi szépség arckifejezése keménység dolgában Sál ináéval vetekedett. –
Bizakodj – és hallgass!
Mielőtt a döbbent gróf válaszolhatott volna, már faképnél is
hagyta. Különös kábulat kerítette hatalmába. Minden döntés
kézenfekvőnek, minden lépés magától értetődőnek rémlett, a
kétségeket kilúgozta belőle a lobogó varázsa. Alig várta, hogy
szabadjára engedhesse ezt az erőt – vakítsa csak el a
ragyogás!
Gorduin mintha olvasott volna gondolataiban: tisztelettel szólt hozzá,
ahogyan az egy parancsnoknak, vagy... nos igen, hadúrnak kijár.
– Még néhány perc, és elsimul körülöttünk a víz. Még néhány perc, és
fordulunk. Menj! Salina és a lobogó mellett a helyed.
– Köszönöm – suttogta Rosanna önkéntelenül, azután halványan
elmosolyodott, s hozzáfűzte: – Fedezd magad, rendben? Ha bajod
esik...
Gorduin egy derűs legyintéssel útjára bocsátotta, s elkísérte
pillantásával. Tekintete egyszer – s csak egyszer a palánknál
várakozó grófra villant. Felsóhajtott.
Kincshez jutottál te is, császár kapitánya! Vigyázz rá – mindenre és
mindenkire nekem sem lehet gondom!
Nyomban ezután mintha láthatatlan buborék pattant volna
szét körülöttük. Egyszerre hátborzongató élességűvé vált a
látkép: Shulur dokkjai, a rakpart hosszában imbolygó
árbocerdő. A toroni hajók kétfelől közelítettek a vitorlák és
evezők nélkül haladó, folyvást lassuló gályához. A rájuk
szakadt csendben Graum tisztán hallotta a kötelekkel bajlódó
férfiak zihálását, tisztán látta a számszeríjat markoló lövészek
szemének fehérjét.
– Most! – kiáltotta Salina.
Az alidaxi gigász vitorlái sorra kibomlottak. A tatbástya zászlórúdján
lángnyelvként lobbant, a magasba kúszott a rúnákkal ékes hadúri lobogó.
– Jobbra a kormányt! – csattant az Alidarban nevelt lány újabb parancsa. –
Rögzíteni!
A legközelebb merészkedett karakka felől dühödt ordítozás
hallatszott. Háromkarú acélhorgok csattantak a fába – a
megfeszülő köteleket azonban egykettőre elmetélték a palánk
mögött meglapult rongyosok. Graumot messze elkerülték a
neki szánt nyílvesszők: a vitorlákat friss, természetes nyugati
szél dagasztotta – s a gálya orrát díszítő szalamandra, mely
mindeddig Shulur kikötőjére meredt, lassan a császári
hadihajó ellen fordult...
Gorduin nem látta már a túloldalon a szigorú tekintetű
kapitányt. Lerántotta a ponyvát a nehéz dárdavetőkről, célba
vette a balról támadó karakka tűzköpőjének fújtatóját, és
elfordította a kart. A dárdahegyet borító, kátránysűrűségű
massza tüstént felizzott, a lövedék üstökös gyanánt szelte a
levegőt, s halálos pontossággal vágódott a dagadozó tömlőbe.
Az ilanori lehunyta szemét.
 A nafta robbanása szétvetette a kisebb jármű orrát,
leszaggatta vitorláit. A háromárbocos jobbra dőlt, gyorsan
süllyedt. A hullámokon lángszőnyeg terült szét. Füstfüggöny
takarta el a boszorkánymesterek szigetét.
A gálya egy pillanattal később legázolta kitérni képtelen
második ellenfelét. Vérfagyasztó volt a roppanás, ahogy a
karakka gerince engedett. A rettegett tömlő az égre köpte
tüzet, mint valami döglődő sárkány, az árbocok mennydörgő
robajjal vágódtak a vízbe; Graum el-elakadó lélegzettel
figyelte a kétségbeesetten vergődő túlélöket – és nagyot
kiáltott a távolabbi hajókról feléjük süvöltő gyújtólövedékek
láttán.
E lövedékek azonban rendre célt tévesztettek, s nem okoztak bajt a palánk
felett elzúgó dárdák sem. A gályát láthatatlan pajzs oltalmazta, a
tatbástyán felvont lobogó varázsa; Salina hercegi arához
méltó határozottsággal vezette ki a füstből, a nyílt tenger felé
irányította.
Az öbölben lehorgonyzott hadihajók fedélzetén lázas
tevékenység kezdődött. Vitorlák bomlottak ki: fekete
unikornisok, arany sasok, delfinek és csillagok mindenütt. A
befelé igyekvő toroni és szövetséges járműveknek kapkodva
mutattak új irányt a zászlójelek. Heten eredtek a kalandozók nyomába
– a megmaradt négy karakka, egy hasas, orkokkal zsúfolt bark, egy sebes
karavel, főárboca csúcsán a Tengeri Városok zászlajával, s egy
könnyű kog.
– Goblinok... – mormolta ez utóbbi láttán a goblin alig titkolt undorral.
Már azon volt, hogy lekiáltson Gorduinnak, amikor a sekélyesben mozgásba
lendült még valami.
Hasas volt ez is, akár a bark, de nem vitorla hajtotta. Graumnak
az a benyomása támadt, elszabadult valahogy a nagy
kapkodásban, a fura alkotmány manőverei azonban
egykettőre kiábrándították. Amikor azután a fedélzet
nagyobbik felét takaró ponyvák is felcsévélődtek, úgy ítélte,
nem várhat tovább:
– Tier!
Gorduin leárnyékolta szemét, a mutatott irányba kémlelt. A
nyolcadik üldöző – oldalán kyr jelekkel a Szindvil tüze felirat állt – a
karavel elé vágott. Látnivaló volt, alig néhány perc alatt vonalba ér a
karakkákkal, tüzet nyit a távolodó gályára.
S nem akármivel.
A fedélzet síkjából hatalmas bronz mutatóujj gyanánt
meredt a látóhatárra egy tátott pofájú sárkányfejben végződő
cső. A torkolat átmérőjét kétlábnyira becsülte a bárd, aki – a
kharei puskaműveshez, Talmanhoz fűződő barátságának hála
– tudott egyet s mást az efféle szerkezetekről. Nem sejtette,
hogy a toroni műhelyekben ilyen méretű lőfegyver
megalkotásán fáradoznak, és megborzongott az elkészült
darabot méregetve. Az első igazi célpont szerepe ugyancsak
hálátlannak ígérkezett. Állja-e majd a lobogó ezt a próbát is?
– Salina! – kiáltotta teli torokból. – Ha mennydörgést hallasz, azonnal
fordíttasd el a kormányt!
– Merre, Tier?
– Amerre csak akarod, de gyorsan, az istenek szerelmére! Hamarosan
csúnya vihart kapunk...
S mintha ez nem lett volna épp elegendő: a
boszorkánymesterek szigete felett izzás támadt a levegőben,
baljóslatú, sárgás izzás, melynek közepéből csakhamar
kiröppent az első tűzgolyó.
Graum halkan, tiszteletteljesen füttyentett. Lenyűgözte a
bizonyosság, hogy mindez miattuk történik.
Az első lövedék villámként csapott rájuk, hatalmas lyukakat
perzselt a feszülő vásznakba, s szétzúzta mindazt, ami az
orrbástyából megmaradt. Fáklyaként lángoló élőhalottak
zuhantak a vízbe, a kötelek megereszkedtek, a gálya
érezhetően balra dőlt. A második csapás gőzfelhőbe burkolta.
A harmadik alig pár hüvelykkel kerülte el a goblin
megfigyelőhelyét, – a negyedik pedig...
A negyedik félúton függve maradt a levegőben. Gorduin
fékezte meg – hogy hogyan, maga sem tudta.
Kétségbeesetten összpontosított, szabadjára engedte tudata
hatalmát: akárha egy kilőtt nyílvesszőt próbált volna fél kézzel
elkapni. A siker, tekintettel a varázstudók közelségére,
szerfelett valószínűtlennek rémlett, érezte, tudta azonban,
hogy ezt a lövedéket a hídnak, Salinának szánták. Ha beavatkozásával csak
egy lábnyira eltéríti, a lány megmenekül. Ha nem...
Egész testét izzó fájdalom járta át, ezer és ezer tőrdöfés
kínja. Izmai elernyedtek, magatehetetlenül rogyott a felázott
fedélzetre. Sötétség borult rá, sírüregek homálya – s e
homályban lámpásként világlott egy kék szempár.
Lám csak, lám...!
Nem hang volt, de akként érzékelte: az a másik, a fekete
akarta így. A két tudatot elválasztó korlátok leomlottak, a
semmiből elsöprő erejű áradat zúdult Gorduinra, kis híján a
halálba ragadta. Porszemként táncolt a kiállhatatlan, sötét
ragyogásban – ám a kék szempár megálljt parancsolt neki,
egyetlen rebbenésével kiragadta a megsemmisítő örvényből.
Egyszerre testté lett megint. Testté és fájdalommá.
Gyors vagy, Testvér. Gyors és veszedelmes. A hatalmad azonban –
megbocsáss – édeskevés az ilyesmihez.
A bárd szörnyű görcsökben vonaglott. Lezárt szemhéja
mögött ott parázslóit a tűzgolyó, s minden gondolatát
elemésztette.
Egy ízben könyörületes voltál hozzám – sugallta a kék szempár.
Rég történt, de nem felejtettem el. Megkímélem hát az
életedet, és megkímélem társaidat is – elvégre
összeakadhatunk még. Őrizz meg jó emlékezetedben, ahogy
én tettem... – Egy mosoly árnyéka. Mi lehet előbbrevaló a Testvéri
szeretetnél?
A lánggömb a felhőkbe vágott, kihunyt. Az ilanori, mint
valami Sebzett nagyvad, felemelte fejét. Tekintetét
elhomályosították a kin könnyei – hullámzani látszott a
távolodó, kopár sziget, Daumyr partvonala. A gálya tatja
mögött fénylövedékek sorozata korbácsolta fel a vizet, az
izzás azonban gyorsan halványult: a Boszorkányerőd nem
tüzelt többé.
– Gorduin! – sikoltotta Rosanna és Salina szinte egyszerre. – Gorduin!
Mac-Lier termett mellette, talpra segítette. A koldus néhány
kortyot diktált bele a rongyosok vadmézillatú, erős borából.
Arcán leplezetlen ámulat.
– Eltérítetted – suttogta. – Eltérítettél egy Daumyrról indított
tűzgolyót! Alighanem az égiek jelét hordozod, dalnok; ők
tartsák meg a szokásodat!
Gorduin kapkodva szedte a levegőt. Két karja zsibbadt,
hasznavehetetlen volt még. A jel említésére elmosolyodott,
ám egykettőre elkomorult megint: eszébe jutott mindaz, amit
a Sötét Helyen hallott az imént.
S eszébe jutott a tűzokádóval felfegyverzett, vitorlák és
evezők nélkül haladó hajó...
Az embervadász segítségével a palánkhoz botladozott.
Ámulattal töltötték el a távlatok – mintha nem csupán
percekig, hanem esztendőkig időzött volna a jeges
homályban. Összeharapott ajkáról állára csordult a vér, de
nem törölte le: amíg vérzik, él. Fontosak olykor az ilyen apróságok.
Meg aztán...
"Mi lehet előbbrevaló a Testvéri szeretetnél?"
– Jól vagy? – firtatta Mac-Lier. – Megborzongtál.
– A szél teszi – dünnyögte Gorduin. Mély lélegzetet vett,
újra és újra ökölbe szorította kezét, hogy legyűrje a remegést.
Egy boszorkánymester szólt hozzá. Egy boszorkánymester
nevezte testvérének. Futni hagyja. Átkozott rejtelmek! És
évről évre több kerül belőlük Amint teheti, utána kell járnia,
kicsoda-micsoda valójában. Az ott a fellegvárban régóta tudja.
Miért nem osztotta hát meg vele a titkot? Elvégre a családban maradna...
– Két karakka visszafordul! – lelkendezett Graum. A másik
kettő pedig mintha...
– Kránba velük! – A bárd erőt vett magán, keményen
megvetette lábát. – Hol jár a legkisebb hajó?
– Horgonyt vetett. Mozgást látni a fedélzetén. Felvonják a zászlót. Várj
csak... Igen, a császári lobogó az!
Gorduin elhúzta a száját. A boszorkánymesterek
tétlenkednek, a flotta azonban nem. Parancsnokai bosszúra
szomjaznak – ki hibáztathatja őket ezért?
– Néhány tetovált fickó guggol a tűzokádó mellett – jelentette a
goblin. – Az egyiknél fáklya van.
– Készülj, Salina! – kiáltotta a bárd. – Nyakunkon a vihar! – Nyelt egyet. –
Graum! Ha füstöt látsz...
Nem fejezhette be. Mennydörgés fojtotta bele a szót, a villanás
valamennyiüket elvakította. Önkéntelenül meglapultak, egyesek némán,
mások fennhangon átkozták Toron isteneit s mindazokat a szellemeket,
amelyeknek a birodalom fegyverkovácsai hatalmukat köszönhették. A gálya –
a megviselt kötélzet recsegése közepette fordulóba kezdett, lövedék
azonban nem érkezett a messzeségből.
– Füstöt látok! Nagy füstöt! – rikoltotta a goblin. Olyan sűrű
füstöt, hogy...
Gorduin megrázta fejét, szemét azonban hasztalan
erőltette: nyomát sem látta a Szindvil tüzének.
Ott, ahol az alacsony építésű jármű horgonyzott, valósággal
forrt a tenger. Az elemi erejű robbanás leszaggatta a
legközelebbi karakka vitorlázatát, s úgy fordította fel az orkokkal zsúfolt
barkot, mintha dióhéj lett volna. A törmelékbe fogódzva rowoni zsoldosok,
toroni tengerészkatonák, goblinok, trollok küzdöttek az életükért:
eleven bójasereg zárta el az öbölből kifelé igyekvő üldözők
útját.
A bárd lassan kifújta tüdejéből a füsttől szagló levegőt,
jobbjával zilált hajába túrt. Bizonyos elnézéssel gondolt most
az égiekre – bárkik legyenek is.
 – Mi volt ez? – kiáltotta Rosanna. – Mi az ördög volt ez?
– A császári flotta legújabb varázsfegyvere – felelte
Gorduin. – Félelmetesen hatékony, de korántsem tökéletes.
Sok munkát ad majd kiagyalóinak az elkövetkező években...
A tépett vitorlákat északkeleti szél dagasztotta, a hadúri
lobogó sólyomszárnyként feszült; a birodalmi főváros, a
félsziget egykettőre elmaradt mögöttük. A megmaradt
élőhalottak a fedélzet tisztogatásába fogtak.
– Tengeri ütközet! – lelkendezett a rongyos, aki még úszni sem tudott. –
Kedvelni fogom az efféle mókát, azt hiszem.
Salina végre elhagyhatta a hidat. Tizenhét éve minden lelkesedésével
rohant az ilanorihoz, átölelte.
– Sikerült, Tier! Megcsináltuk!
– Csodálatos voltál – mosolygott Gorduin, és homlokon csókolta. – Calyd
kiállhatatlanul büszke lesz rád.
– És rád – mondta ragyogó szemmel a lány. – Ha nem
ügyelsz, még ott fog a szigeteken, és főkamarást, vagy más
effélét csinál belőled.
– Néhány éve megpróbálta már... – A bárd feszengett. –
Időbe telt, míg megértettem vele, hogy rossz politikus válna
belőlem. Kellemetlen, erőszakos alak vagyok. A legkomiszabb
fajta.
– Tévedés! Tévedés! – tiltakozott Salina. – Mondjuk inkább úgy, hogy...
– Ahoj! – harsant Graum kiáltása az árbockosárból. Ahoj, odalent! Kilenc
császári hadihajó közeledik szél felől!

5.

ilenc négyárbocos karakka fedélzetén jó másfélezer

tengerészkatona számára van hely. Kilenc karakka néhány perc
leforgása alatt lángba boríthat, lerombolhat egy kisebb
települést hajítógépeivel; kilenc egy időben támadó karakkával
még egy sértetlen alidaxi gálya sem mérkőzhet, egy viharvert,
hiányos személyzetű, megrongált fegyverzetű gályának pedig
éppenséggel semmi esélye ellenük. Salina pontosan, Gorduin
nagyjában-egészében tisztában volt e tényekkel. Nem
tapogatództak teljes sötétségben a rongyosok sem meggyorsult mozgásuk,
halálra szánt képük legalábbis erre utalt.
 – Bármit teszünk, hamarosan beérnek – suttogta az alidari lány. – Ezer és
ezer csáklya. Ezer és ezer kötél. Nem menekülhetünk.
Mac-Lier a fővitorlák címerállatait vette számba. Egy arany
mantikor, két fekete karvaly, egy nefritzöld sárkány, egy
vérszín griff, egy fehér szarvas, no meg három oroszlán – egy
pallost markoló ezüstkék, egy ónszürke és egy kránkősárga –
közeledett sebesen. Árbocszalagok, megfejthetetlen üzenetek
hordozói bomlottak ki mindenütt, a tűzköpők torkában
lángnyelvek lobbantak: a raj felkészült a küzdelemre.
– Tartsatok ki! – gúnyolódtak a rongyosok. – Úton az
erősítés!
– Bevonatom a vitorlákat – jelentette ki Salina. – Úgy
nehezebben gyulladnak meg. Ha marad időnk, a fedélzetet is
végiglocsoltatom... – Rosannához fordult. – Engedd le és vedd
magadhoz a zászlót! Tudni fogod, mit kell tenned: megsúgják
a rúnák. Élj a hatalmaddal, menj! A te küldetésed a legfontosabb.
– A küldetésem? – visszhangozta Rosanna. – Hisz Gorduin szerint a te
feladatod...
– A lobogó választott. A Hadúr te vagy – emelte fel hangját a bárd. –
Észrevehetted volna már. Mi észrevettük. Menekülj!
– Itt maradok!
Gorduin az égre emelte tekintetét. – Gondolhattam volna. Az sem segítene,
ha fenyegetnélek, igaz?
Rosanna konokul nézett szembe vele. Hangjából kiérződött
a rémület – a felelősség rémülete. – Eltaláltad. Bármi történt is
az elmúlt napokban, közétek tartozom! Sosem vágytam arra, hogy Hadúr
legyek, és...
– A Hadurak egyike mindenkor névtelen – emlékeztette
Gorduin. – A közrendűek, az egyszerű fegyverforgatók, a
szabadok parancsnoka ő – az alkalom, nem a végzet emeli
társai fölé. Jól vigyázz, Rosanna! Amit ezekben a percekben
teszel, már történelem!
– Legyen hát történelem! – kiáltotta a lány. – Vihart kavarok! Harcolni
fogunk!
– Vihart? – hajolt közelebb érdeklődve az Arel-pap. Nem
rossz ötlet. Hogyan fogunk hozzá?
Rosanna eliramodott a tatbástya felé. Mac-Lier a nyomában.
– Vitorlák bevonására felkészülni! – kiáltotta Salina, azután nagyot
sóhajtott. – Kaphatnék valakitől egy kardot? Vigyázok majd rá,
ígérem...
– Ahoj, odalent! – rikoltotta Graum. – A karakkák irányt változtatnak!
Nézzétek!
 A kalandozók hitetlenkedve bámulták az ellenség harci alakzatának
felbomlását. Az arany mantikor – a raj vezérhajója – egész sor új
árbocszalagot húzott fel, azután harminc láb hosszú lángcsóvát fújt: erejét
fitogtató sárkány. Parancsnoka eszes és rátermett tiszt lehetett, Gorduint
azonban nem sikerült elbolondítania.
Szabadulni igyekszik a gyúlékony anyagoktól – gondolta. Vagyis
tűzesőre számít. S miután nekünk nincsenek már
dárdavetőink...
Megperdült a sarkán, a túloldali palánkhoz rohant s felkacagott.
– Salina!
Dél felől féltucat abasziszi szkogg közeledett, minden főárboc
csúcsán Calyd Karnelian tengerzöld lobogóját csattogtatta a
szél.
– A hercegkapitány hajói! Most aztán...
A szkoggok vonalba fejlődtek, hajítógépeik szinte egyidőben
léptek működésbe. Gorduin hallani sem hallott még ehhez
fogható zárótűzről. A császári egység körül mintha lángra
kaptak volna a hullámok: kéken freccsenő pokolban
hánykolódott a két karvaly, a szarvas, a két tétovázó oroszlán.
A sárkányt gyors egymásutánban négy találat érte. A nagy
háromszögvitorlák pergamenlapokként égtek, elfeketedtek, a
hajótest hosszában tombolni kezdtek Sogron kígyói, s mohón faltak
mindent, amihez hozzáfértek. Az irányíthatatlanná vált karakka balra dőlt,
keresztrúdjaival letarolta az arany mantikor kötélzetét,
döfősarkantyújaval a karvalyok egyikének törzsét zúzta be.
– Calyd! – sikoltotta Salina. – Calyd, itt vagyok!
– Irányt tartani! – parancsolta a bárd, ahogy mellé ugrott. – A sárga
oroszlán még mindig felénk tart!
– Tharr pörölye! – suttogta a toroni gróf a háromfejű orrdísz,
az előbástyát ékítő szent szimbólum láttán. – Szél felől jön.
Nem állhatja útját semmi... Fedezd magad, Rosanna!
A koldus széttárta két karját, merőn bámult a közeledő
hajóra. Nyílvesszők szálltak felé, de rendre elkerülték,
tucatjával csapódtak a palánkba, a közönyösen dolgozó
élőhalottak oldalába. Egyik-másik kránkőbűzű lánggal égett. A
rongyosok a vedrekhez kaptak, azután...
Azután megfordult a szél.
A császári karakka tűzet köpött, a pusztító naftafelhőt azonban
megfékezte a hirtelen támadt orkán. Lendülete tovább,
egyenest az izzás szívébe ragadta a Tharr pörölyét – az
előbástyát tüstént robbanás vetette szét, az orrárboc hátrafelé
dőlt, a leszakadó vitorlák halotti lepel gyanánt borultak a
parancsnoki hídra.
Több nyílvessző nem érkezett odaátról.
– A’frad! – rikoltotta diadallal a koldus. – Arel mellettünk harcol!
A rongyosok (kormos képükkel, villogó fogaikkal, tépett
köpönyegükben útonállókra emlékeztettek megint) éljeneztek,
a renegát gárdakapitány vonásait felélénkítette a mosoly.
Ökölbe szorított jobbjával kétszer is a korlátra csapott – majd
nekiindult, hogy előkerítse Rosannát.
A gálya kissé távolabb sodródott az ütközet színhelyétől.
Sorra húztak el mellette az abasziszi szkoggok, kivéve a
vezérhajót, mely kurtított vitorlázatán. Sebességét a
menekülőkéhez igazította. A vörös lobogóval bajlódók tisztán
láthatták sellőt formázó orrdíszét, alatta pedig a nevet: Salina.
– Calyd... – suttogta az alidari lány.
Gorduin összehúzott szemmel figyelt. A Salina tatbástyáján
tengerzöld köpönyeges, magas férfi állt tisztjei körében, s
akár korábban a toroni kapitány, néma üdvözlésre emelte
jobbját. Jelet adhatott, mert a főárboc csúcsán e pillanatban
hosszú szalag bomlott ki: arányló mezőben számtalan bíbor
szív.
– "Szeretlek!" – tolmácsolt Graum odafentről, merőben
feleslegesen.
– Átvágta magát egy birodalmi hadtesten! – suttogta Rosanna. –
Átvágta magát egészen a tengerig, ahol a flottillája várta!
Micsoda ember! – A ragyogó arccal integető Salinát nézte. –
Aligha túloztak a rúnák: nagyon boldog leszel vele!
Salina hálásan pillantott rá, azután a bárd karjába kapaszkodott. – Most
már csakugyan vége, ugye? Hamarosan találkozhatunk!
– Remélem – mormolta a bárd. – Őszintén remélem...
És jött a vihar.
A tiszta égboltról, a semmiből rontott rájuk megint.
Hullámokból emelt ostromtornyokat, tomboló szélből font
korbácsot, mely kígyósereg módján sziszegett a kötélzet
magasában. Az abasziszi vezérhajó és a gálya közé egy
szempillantás alatt sok száz láb hosszúságú vízfal tolult,
gerincéről a szélrózsa minden irányába szállt a tajték. A
félsziget messzi partjai felett villámok lobbantak, baljós
fénybe vonták Daumyr szigetét. Sötétség borult a világra, a
végítéletet idéző örvényben fellegek születtek – zápor hullt
belőlük, fekete, akár az alvadt vér. A tüzek kialudtak. Gorduin
bámuló szeme láttára emelkedett a levegőbe egy sérült karakka,
hogy azután orral előre alázuhanjon; egy szkogg ugyanekkor az
oldalára dőlt, mint egy halálra sebzett harci mén... Az Arel-pap
átkozódott, könyörgött, fohászai azonban hatástalanok
maradtak; alig egy perc múltán kimerültén rogyott térdre.
Salina zokogott. Rosanna, akinek végre sikerült biztonságba
helyeznie a lobogót, szorosan átölelte. A főárboc kosarából
majomügyességgel kúszott lefelé Graum – úgy ítélte,
okosabbat nem tehet.
Gorduin feje hirtelen oldalra billent. Tarkójába, akárha jégszilánk találta
volna, fajdalom nyilaik. Elvakította.
Sajnálom, Testvér – zengett a hideg hang. Többet igazán nem
tehetek értetek. Feltünő volna, s persze helytelen is. Óvjon
hát a Jel!
A bárd a fogát csikorgatta.
Távozz!
Ezúttal teljesült az óhaja. Látása egykettőre kitisztult –
mielőtt a gályát messzire ragadták a hullámok, még látta
Karneliant a Salina tatbástyáján.
A hercegkapitány, számtalan csata hőse, Abaszisz
legkiválóbb hadvezére tehetetlen dühében öklével fenyegette
az alacsony eget.
 HARMADIK RÉSZ
A HALÁL NAGYMESTERE

Egy messzi vándor jött, ki ős romok

felől regélt: Az erdőben szörnyű két
nagy csonka láb áll. Arrább rőt avar
lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vénparancsszóktól konok
s vad szenvedélye még kivésve ég
a hűvös kövön, bár, mely véste, a kéz,
s a szív, hol dűlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Ozymundiás, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre s hosszúra
a holt dzsungel némán szétterül.

1.

öd a víz felett. Mindent beborító, füstszerűen sűrű

köd. Eltompította a neszeket, megzavarta az érzékelést; a
szárazföld közelségét Graum jelezhette csupán, aki, mint
hasonló esetekben mindig, szimatára hagyatkozott. Hogy
hová sodorta őket a napokig tomboló orkán, talán maguk a
boszorkánymesterek sem sejtették. Antoh, a tenger
nagyasszonya alighanem tudta – ő azonban hallgatott.
Gorduin már órák óta a főárboc kosarából, a goblin korábbi
őrhelyéről kémlelte a háborgó tengert, ám harmadik, mágikus
szemével sem látott félszáz lépésnél távolabbra. Salina egy
percre sem tágított az élőhalottak forgatta kormánykerék
mellől: az ismeretlen terület határozott döntéseket, olykor
gyors beavatkozást kívánt. A rongyosok a középfedélzeten
összetákolt menedék ponyvája alá húzódtak, csendben
múlatták az időt. Rosanna számára néhány díszpárna is került
– ezek halmán trónolt most, álmatagon hallgatta Anrem, a
koldus énekét.
Az Arel-pap pedig regélt. Ráérősen szőtte a történet fonalát,
a muzsikát aláfestés gyanánt használta csupán, e dallamot
azonban nem nyomta el a szél zúgása, a hullámok moraja, az
eresztékek recsegése. Felrémlettek az elmúlt esztendők,
melyek során Észak kegyvesztett, kitaszított nemesei
egymásra találtak. Nem egy elhullott közülük a kalandok
során – végtelennek rémlett az út, végtelennek a küzdelem is.
Ütközetek, rajtaütések. Gro-Ugon gyepűi, az ediomadi
barlangok, az Elveszett Lelkek tava – a hetyke, lebírhatatlan
csapat mindig a legvészterhesebb időkben, a legforróbb
helyzetekben, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel.
Harmincan rontottak két századra való orknak. Túlélték.
Tucatnyian kényszeríttettek meghátrálásra tízannyi
Vihargárdistát, a légkülönbeket Toron remek fegyverforgatói
közül. Ebben a küzdelemben ugyancsak megritkultak. A
túlélők pedig lassanként elfelejtették, hogy éreztek valaha
félelmet, iszonyatot, hogy tiszteltek valaha emberi törvényt.
Számukra már csak Arel törvényei léteztek – a harc és a
természet törvényei. Ha épp akadt, számolatlanul szórták az
aranyakat, ha nem, szép szóval kértek kölcsönt valamely
tehetős polgártól – pengékkel nyomatékosított kérésük
rendszerint meghallgatásra lelt. Nesztelenül jártak, mint az
embervadászok, a fájdalmat mosolyogva tűrték, akár a
hegyvidék szerzetesei; ismertek majd minden cselfogást, azt
sem sínylették meg különösebben, ha hosszú napokon át
kellett étlen-szomjan rejtőzködniük, vagy épp loholniuk a
perzselő napon. A veszély és a halál bolondjai voltak
Kacagtak, véreztek, szépasszonyokat szerettek – így maradtak
tízen. Hazájukban bitó, gyilok várta őket, az út porában
gázoltak a bizonytalan jövendő felé mindannyian – valamiképp
mégis megmaradtak uraknak.
Rosanna nyílt elmével, ámuldozva hallgatta mindezt. A
gárdakapitány komoran bólogatott. Mac-Lier a nyugalom
eleven szobra halványan elmosolyodott: akár a rongyosok, ő
is a veszedelmet tartotta igazi elemének.
Jócskán benne jártak már a délutánban – erre engedett
következtetni a gyérülő fény. Gorduin köpönyegébe
burkolódzva kuporgott odafent, a tengert, a gályát, meg a
toroniakat átkozta, a sorsot azonban nem – elvégre szükségük
lehet még a jóindulatára. Szeme káprázott, időről időre le
kellett hunynia – ilyen alkalmakkor kitisztult kissé az a kép,
amelyet elméje alkotott környezetéről.
A hosszan elnyúló homokos partot mégis a közönséges
módon észlelte. Igaz, némiképp megkésve – a kimerültség
tehette és a köd. Kiáltott, s mert úgy akarta, hangját
mindannyian meghallották. Salina áthajolt a korláton,
eltűnődött, azután elnevette magát.
– Föld! Föld előttünk!
Kapaszkodjatok! – üzente ugyanekkor Gorduin, s megfogódzott ő
is.
A gálya simán, szinte zajtalanul siklott át a sekélyesen.
Lendületét jó ideig megőrizte, hosszú barázdát vájt a nedves
homokba, mielőtt egy végső döccenéssel megfeneklett.
– A déli part – mormolta Graum. – Az ám! – Felemelt fejjel szimatolt. –
Friss illatok, kevés füst, kevés halál a szélben. Ó, Abaszisz! A szüret ideje
elmúlt már, de a pincék mélyén hamarosan... forrni kezd... a bor. Hála az
isteneknek! – Nagyot nyelt, aztán, hogy senki nem szólt, búcsúpillantást vetett
a szürkén gördülő hullámokra. Mondják, utazni mindig
tanulságos – megérkezni viszont kész élvezet. Elvégre...
A rongy ősök egyike, az úszni nem tudó mozdult elsőként.
Átugrott a palánkon, térdig vízben gázolva futni kezdett,
azután térdre vetette magát, úgy bámult a jármű orrdíszének
csonkjára. Felmarkolt egy keveset a száraz homokból,
kacagva szórta szerteszét.
– Ha hiszitek, ha nem – kiáltott hátra –, ez sokkal inkább a kedvemre való!
 2.

llj!
Graum a nyomaték kedvéért a kezét is magasba lendítette. Négy napja
ügettek kitartóan, ám mind ez idáig egy teremtett lélekkel
sem találkoztak. Most négy lovas rúgtatott feléjük egy közeli
narancsligetből. Páncéljukon ezüstösen csillant a napfény, s
Gorduinnak nem kellett túlságosan megerőltetnie szemeit
ahhoz, hogy megállapítsa: kardot markolnak mindahányan.
A távolság egyre csökkent; az idegenek már-már vágtába
ugratták hátasaikat. A rongyosok közül hárman
előrenyargaltak, hogy ha kell, szembeszálljanak velük. Előző
este sorshúzással döntötték el, hogy aznap kik részesülnek
ebben a szerencsében.
A csapat megmaradt tagjai azonnal körbevették Salinát, Rosannát és a
lobogót. Az embervadász is kardot húzott, Gorduin pedig térdére támasztotta
nyílpuskáját.
A várt összecsapás azonban elmaradt. Az egyik rongyos lemondó
félmosollyal néhány aranyat nyújtott át Graumnak: a küzdelem kimenetelére
fogadtak, s arra, hány csapás dönti el.
A két csoport időközben találkozott, ám kardcsengés
helyett csupán izgatott kiáltozást hozott a szél. Hamarosan
együtt ügettek vissza.
– Ranil-lovagok! A Nap Rendjének harcosai! Háromszoros hurrát nekik!
Közelebbről igencsak lehangoló látványt nyújtottak az
érkezők: máskor makulátlan páncéljukat számos horpadás,
alvadt vér és mocsok csúfította. Pajzsát csak egyiküknek
sikerült megőriznie. Egy csapás majdhogynem
felismerhetetlenné tette rajta a Dwyll Unió címerét.
– Üdvözöld őket! – súgta Rosannának Gorduin.
– Miért én? – hökkent meg Rosanna.
– Nyilván a vezetőnkre kíváncsiak. Nálad a lobogó; Vörös
Hadúr volnál, nemde?
A lány vállat vont, egy pillanatig még tétovázott, azután Mac-
Lierrel és a gárdakapitánnyal az oldalán előreléptetett.
A lovagok tüstént fejet hajtottak. Rangidősük tisztelgésre
emelte fegyverét.
– Úrnőm... Lord Neuvar Kestel vagyok, a Ranil-rend
komtúrja. Titkos küldetésben járunk e földön – ámbátor félő,
hogy ittlétünk okával számosan tisztában vannak már.
Keveset végeztünk az elmúlt négy hét alatt, s az igazat
megvallva kétlem, hogy feladatunknak egyhamar eleget tehetünk.
– Rosanna de Lamar vagyok – szólt halkan az északi szépség, majd némi
töprengés után hozzáfűzte: – A hatodik Vörös Hadúr.
A lovagok láthatóan fellélegeztek, s rendre leugrottak a
nyeregből. Bámulatos könnyedséggel hordozták tekintélyes
terhüket.
– Engedd meg, úrnőm, hogy ha rövid időre is,
gyarapíthassuk kíséretedet! – Lord Kestel megint fejet hajtott.
– Hírekkel szolgálunk és híreket várunk cserébe – e táj lakói
nem épp közlékenyek, s még az eszesebbje sem mondható
tájékozottnak, ami a túlparton zajló eseményeket illeti...
– Megtiszteltek társaságotokkal, uraim – bólintott Rosanna. – A
régiek szerint hősökből sosem lehet elég.
– Remekül csinálja – súgta Gorduinnak a goblin. – S csak a minap kezdett
hozzá!
– Hol maradnak a többiek? – tudakolta a lány. – Bizonyára nem csupán
négyen érkeztetek...
– Néhány társunkat – mondta lassan Lord Kestel – a
közelben temettük el. Mások távolabb nyugszanak, s akadtak
olyanok is, akiknek a végtisztességet sem adhattuk meg.
Tartok tőle, úrnőm, hogy csapatom legjava tért meg időnek
előtte a Fénybe.
Rosanna igyekezett palástolni megrendülését. – Vezess! – szólt
határozottan. – Vezess olyan helyre, ahol tábort verhetünk, ahol
meghallgathatjuk beszámolódat! A környéket egyáltalán nem ismerjük.
Valójában azt sem tudjuk, pontosan merre járunk...
A narancsfák árnyékába húzódtak, lenyergeltek, őröket
állítottak, s csendben várták az alkonyt. A balzsamos levegő,
a lágy szellő, a vidék nyugalma békével töltötte el szívüket,
Lord Kestel száraz hangja azonban csakhamar iszonyatot
csempészett a szürkületbe. Az általa sorolt tényeket Gorduin és Graum
ismerte csupán – a kalandozók csoportja mély csendben figyelt.
Mac-Lier időről időre előrehajolt, gallyakat rakott a füst nélkül
égő, kicsiny tűzre.
– Bebizonyosodott – mormolta az elcsigázott lovag –, hogy a
Szövetség legbelsőbb köreibe áruló férkőzött. Mint mondják,
Doran Felsővárosából irányítja praktikáit, ám ez csupán egy
feltételezés a sok közül. Miután Eligor úr eltűnt, a mágusok
pedig hasztalan kutattak az ellenség hírforrása után, rendünk nagymestere,
Lord Lauren is elrendelte a kutatást. Ügynököket küldött a szélrózsa
minden irányába – s fáradozását végül siker koronázta: a Dal
Havának utolsó napjaiban ígéretes híreket kaptunk. Egyik
kóborlónk a legendás Di’Luani orákulum nyomára bukkant.
Nagymesterünk azt parancsolta, kísérjük el oda, s tudjuk meg
az áruló nevét... – Mélyet sóhajtott. Negyvened magammal
indultam útnak. Onzun, akinek biztonságát szavatoltuk, Lord
Lauren talán legkitűnőbb erdőjárója és íjásza. Egy határmenti
faluban találkoztunk vele. Komor és hallgatag fickó, de helyén
az esze és a szíve. Hónapok óta hajszolták az Ikrek, s noha
elfogadta társaságunkat, örülni nem örült nekünk.
Csendesebben halad, s főként szabadabban lélegzik
egymagában, azt mondta.
– Hogyan bukkant rá az orákulumra? – kérdezte Graum. – Hisz a doraniak
oly rég keresik...
– Nem árulta el. Szót ejtett valami romvárosról, többet
azonban nem tudtunk meg tőle. Igaz, nem is nagyon
erőltettük.
– Érthető.
– A bajok egy hét elteltével kezdődtek. Sigur báró, a toroni
hiéna valahogy kiszagolta, mire készülünk Talán az alidaxi
némber segítette...
– Sose nyugodjon a lelke! – pillantott Rosanna a nyugati horizont felett
hunyorgó Ransenre, a Halál csillagára.
– Nincs még tíz napja sem, hogy összehozott vele bennünket a rosszsors –
magyarázta Graum. – Ott pusztult nyomorultul, de nagy árat kellett fizetnünk
ezért: egyik társunk elesett.
Ranil lovagjai komor elégtétellel néztek össze.
– Sokan áldani fogják ezért a neveteket, úrnőm – suttogta
egyikük. – Társatoké pedig örökkön fennmarad.
– Egy este körülfogtak a nagykirály falanxharcosai – folytatta Lord
Kestel. – Kivágtuk magunkat a gyűrűből, de tizenhét halottat,
súlyos sebesültet kellett hátrahagynunk. Attól kezdve nem
leltünk nyugodalmat. Folyvást hátrálni kényszerültünk,
hátrálni a tenger felé. Nyolcszor ütköztünk meg kisebb-
nagyobb üldöző seregekkel, mígnem csak heten maradtunk. A
sebesült Onzunt magas láz gyötörte. Élelmünk elfogyott,
lovaink kimerültek. Három napja erősítést kértünk a
nagymestertől – hogy mi lett üzenetünk sorsa, nem tudhatom.
Tegnapelőtt megint támadás ért bennünket, ám ezúttal nem
katonák, nem embervadászok rontottak ránk, hanem Tharr
szerzetesei. Hajnalban kezdődött. Két őrt úgy intéztek el, hogy
a lovak sem neszelték meg jöttüket. Onzun érzékei
szerencsére még nem tompultak el: felrázott bennünket,
sokat azonban nem tehettünk. Őt és még egy társunkat
magukkal hurcolták. Egészen átkos rendházukig követtűk
nyomukat, de be nem merészkedhettünk: céltalan és botor
dolog lett volna.
– Induljunk nyomban! – A mindig derűs koldus vonásai
megkeményedtek, tekintete villámokat szórt. Arel papja lévén
ősellenséget látott Tharr szolgáiban. S volt miért elszámolnia
velük. – Mire várunk?
– A Hadúr parancsára – mondta Gorduin. – De nem késik
soká, meglásd! – Miért is késne? A gályán nem jutnak vissza
az északi partra – a gerendák korhadoznak, az élőhalottak
szétszéledtek: Alyr varázsa, mely a boszorkányúrnőét pótolta,
végképp erejét veszítette. Ifinbe, Abaszisz fővárosába
merészkedni kész őrültség – a Kapukat biztosan lezárták már.
Ediomadon át kerülni nem csupán életveszélyes,
hosszadalmas is lenne. A két legendás orákulumot, Di’Luant
és Di’Maremet azonban – ha a hagyománynak hinni lehet –
szintén Kapuk kötik össze. Ha sikerülne eljutniuk Di’Luanig,
nem csak az áruló kilétére derülne fény, de a lehető
legrövidebb, legbiztonságosabb úton juthatnának vissza
szövetségi területre. A sok közül nyilvánvalóan ez a megoldás
a legkedvezőbb. És mégis...
Már jóelőre utálta az egészet.
Lobogók, Tharr-papok, Ikrek és boszorkánymesterek, no meg orákulumok
– sok ez egyszerre egy illúzióit vesztett dalnoknak.
Alyr, ha ezt előre tudom...!
Akkor sem tehettem volna másképp.
Az embervadászra pillantott. Mac-Lier egykedvűen
bólintott. Rosanna már eldöntötte a kérdést, mikor Anrem az
indulásra szavazott. Graum a környező fákat fürkészte. Bár
sokkal szívesebben indult volna bárhová, mint saját
jószántából egy Tharr-szentély megtisztítására, bölcsen hallgatott.
Mit neki?
A bárd a renegát gárdakapitány felé fordult. A gróf komoran meredt maga
elé, azután Rosannára, majd a rongyosokra sandított – és elmosolyodott.
– Morgena hitében nevelkedtem – mondta –, de volt
alkalmam tapasztalni Tharr hatalmát. Őrültek vagytok
valamennyien, ám ha egyszer így döntöttetek, veletek tartok.
– Tekintete Rosannáéba mélyedt. – Olybá tűnik, nincs más
választásom. Mihelyt felkészültök, indulhatunk.
– Maradj mellettem – súgta Salina fülébe a bárd. Nem lesz baj, meglásd!
 – Hallom és engedelmeskedem, kancellárom és
pecsétőröm. Nem mozdulok mellőled. Nagy kaland az élet.:.
És homlokon csókolta.
Rosanna felállt.
– Nyergeljetek! – parancsolta hamisítatlan hadúri
határozottsággal. Tüstént nekivágunk! A társaság tagjai
készülődtek.
Ki-ki a maga módján...

Hűvös terem. Vörös kárpit a kövön, jáspisszobrocskák a

széles, mahagóni asztalon. Kellemes félhomálytöprengéshez,
tervezéshez illő. Ütemes dobbanások, egy-egy csörrenés
odakint: a páncélt viselő őrök léptei.
Két férfi az asztal két oldalán. Hallgatódzóktól nem kell
tartaniuk, egyikük mégis ideges. A másik nem. Akárhogy
alakulnak az események, ő csak győztes lehet.
Magas homlok. Vállig omló haj, finoman metszett vonások.
Kevély ember, talán túlságosan is az. Igaz, van mivel
büszkélkednie – elvégre két birodalom sorsát tartja a kezében.
Elveszejtheti, győzelemhez segítheti bármelyiket. Választott
már. Jól választott. A régmúlt birodalmának feltámasztásáért küzd
– hogy az ura lehessen.
Észak ura. Életé és halálé.
– Az alidaxi boszorkány halott – folytatja a nyugtalankodó
férfi. Eszköz csupán, alattvaló; utóbb talán úr lesz maga is. – A
dorani kémek az ő gályáján menekültek el. A
boszorkánymesterek Shulurig sodortatták őket viharukkal, a
császár hajói lecsapni készültek, ám a siker küszöbén
Karnelian hajói közbeléptek.
– A részletek érdektelenek.
– Ó! – A jelentéstévő összerezzen. – Sigur báró híradása
szerint Abasziszban vannak.
– A rangok sem fontosak.
– Oda sodorta őket egy újabb vihar...
– Honnan tudja ilyen pontosan Sigur?
– Valaki ott van közöttük. Sigur állítja, hogy álmukban sem
gyanakodnának rá.
– Ügyes. – Nem dicséret, egyszerű ténymegállapítás.
– A thekszeli Tharr-szentély felé tartanak. Lauren kémjét őrzik ott. Ki
akarják szabadítani, hogy az orákulumokon keresztül térjenek
vissza északra.
A kevély arcon halovány mosoly.
– Vannak rosszabb hírek is.
– Beszélj!
– Eltűnt M.A.G.U.S.-beli ügynökünk. Három napja nem
hallunk felőle. A dorani nagytanács nem ülésezik. Még mindig
nem sejtjük, ki irányítja a hírszerzésüket.
– Ez fontos. Mindenképp meg kell tudni. – Nem parancs, kijelentés.
– Erikék még mindig Gro-Ugonban időznek. Sheenwallt
keresik – és minket.
– Egyéb?
– Semmi, uram.
– Rendben. – A kevély pecsétes pergament húz elő. Nem írt rá
senki: a sorokat a puszta szándék jelenítette meg a papíron.
Az akarat hatalma. – Utasításaim a Herceg számára.
Herceg.
A Halál Kilencedik Nagymestere.

3.

hekszeli Tharr-szentély évszázados épülete egy mély

völgyben terpeszkedett. A hajdanvolt nagykirályok egyike –
aki e büszke címet még teljes joggal, tiszta lelkiismerettel
viselte – leromboltatta, szerzeteseit, papjait vesztőhelyre
küldte, s mikor az ideje elérkezett, elégedetten hajtotta örök álomra fejét,
tudván tudva: alattvalói s a világ javára cselekedett. Ám a
düledékeken két emberöltővel ezelőtt új falak emelkedtek – az
akkori uralkodó pedig nem csak szemet hunyt, előjogokat is
adományozott a Háromfejű szolgáinak.
A szörnyeteg isten imádói biztonságban tudhatták magukat
alabástromból, ompori márványból összerótt, kupolás
erődítményükben. Bejárat egy akadt csupán, ablak
egyetlenegy sem. Körös-körül csenevész bokrok, satnya aszisz
törpefák kínlódtak a köves hegyoldalban. Köd ülte meg a
völgyet; a dél felől közeledők alig látták az oszlopos kapuhoz
vezető ösvényt.
A társaság óvatosan haladt. Ranil lovagjaitól jó két mérfölddel odébb, egy
vízmosásban váltak el – azok nem kis megkönnyebbüléssel vették tudomásul,
hogy a rajtaütés során aligha vennék hasznukat.
 – Kimerültetek. Nehéz páncéljaitokban nehézkesek, páncél nélkül
védtelenek vagytok – magyarázta Mac-Lier. – Jobb lesz, ha tábort vertek, s
bevárjátok a segítséget!
A vitézi becsület kívánalmainak ily módon eleget téve növelhették a
tempót. Az élen Rosanna, szorosan a nyomában Gorduin rúgtatott
– a rongyosok bosszúálló szellemek módján, hangtalanul
tartották a lépést. A völgy elkeskenyedő végében ereszkedtek
le a meredélyen. Lovaikat nem pányvázták ki, szabadjára
engedték inkább, tudván tudva, hogy hívásra, a kellő
pillanatban úgyis megjelennek. A bejáratot kétfelől
közelítették meg, jobbjukban fegyvert, baljukban – minden
eshetőségre készen – fáklyát markoltak.
Milyen más ez így... – gondolta Gorduin. ...és mégis ugyanaz.
Felrémlett előtte egy két évvel korábbi, sivatagi napkelte –
akkor Themes, az amund isten temploma előtt leselkedtek
így. A társaságban akkor is akadt Arel-pap, az ügyben akkor is
szerepet játszott egy lány. Az a csapat haramiákból,
bérgyilkosokból, örök vesztesekből állt. Nem tartozott közéjük.
Ami pedig ezt az alkalmat illeti...
No igen. Hiába a lobogó, hiába a tapasztalt északi kalandozók, hiába a
bizalom és megbecsülés, ugyanazt érzi megint. Benne lehet a hiba.
Esetleg a világban.

Graum ügyes szerszámai egyikével percek alatt megoldotta a zár

problémáját. Nesztelenül surrantak be az előtérbe. Rőt fények
mindenütt, sehol egy lélek. Három nyílás ásított szemközt. A
simára csiszolt kőfalakon nedvesség csillogott.
A kalandozók kívülállók számára követhetetlen jelbeszédbe
kezdtek, majd három csoportra oszlottak. Anrem rongyosai a
két szélső folyosón indultak tovább, Gorduin, az embervadász,
Graum és a gárdakapitány a két lányt közrefogva a középsőt
választották.
Félszáz lépést sem tehettek, amikor bal felől
fegyvercsörgés hallatszott: a nemesi bujdosók szerzetesekbe
botlottak.
– A kérdés csupán az, ki kit lepett meg – mormolta a goblin. – Futás!
Megszaporázták lépteiket, s hamarosan a főszentélyben
találták magukat.
Már vártak rájuk. Négy kénsárga csuklyás Tharr-pap, s egy
ferdén metszett szemű, varkocsba font hajú férfi. Mind az
ötüket a mágia derengő aurája övezte.
Gorduin megfontoltan célzott és lőtt – a papok egyike két
nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant hátra, mielőtt kezét
felemelhette volna. Társa torokhangú kiáltással oldalt ugrott,
a támadókat jókora villanás vakította el. A kharei
ismétlőfegyver elakadt. Graum hajítótőrének hegye egy
oszlopon csorbult ki: láthatatlan erő perdítette félre. A bárd
kesztyűs baljával villámgyorsan hátrahúzta az abbitacél húrt,
jobb mutatóujja megfeszült a ravaszon – ám ugyanez az erő
majd’ kitépte kezéből a nyílpuskát.
Ha nem, hát nem. Próbáljuk másképp...
– Vigyázzatok a pengéikre! – kiáltotta a toroni. Mérgezettek lehetnek!
A kénsárga csuklyás alakok markában kétélű, villás
hegyben végződő kardok villantak: kígyók és kígyónyelvek.
Az első, s egyben utolsó összecsapás heves volt ugyan, ám
alig pár pillanatig tartott. A gárdakapitány testével fogott fel
egy Rosannának szánt döfést, s könnyebb sebet kapott. A
pappal Salina végzett – Gorduin hálatelt szívvel gondolt a
simabeszédű alidari könyvvizsgálóra, aki a lányt
fegyverforgatásra tanította. A varkocsba kötött hajú férfi
tétlenkedett: úgy tűnt, Tharr szolgáinak sorsa teljességgel
hidegen hagyja.
Mac-Lier fainak taszított egy rárontó csuklyást, Rosanna villámgyors
szúrással vette elejét az újabb támadásnak. A bárd lehajolt
egy villás hegyű kardért, suhintott vele egyet, s szembefordult
a különös idegennel – azt azonban mintha a föld nyelte volna
el.
– Ne engedd meglépni! – sziszegte a toroni. – Ha elrejtőzik,
ha csapdákat állít, sosem kerítjük elő az emberünket!
Gorduin mozdulatai felgyorsultak. Egy szempillantás alatt a
falnál termett, nekivetette hátát, összehúzott szemmel figyelt.
Alig karnyújtásnyira keskeny lépcsősor vezetett lefelé;
meglehet, épp arra menekült a fickó... Társaira sandított, s
mert úgy ítélte, boldogulnak nélküle is, nekilódult a sűrűsödő
homályban.
Mihelyt lépteinek visszhangja elhalt, odafent, akárha a
semmiből bukkant volna elő, ismét megjelent a vágott szemű
férfi.
Egykedvűen állt korábbi helyén a küzdelem utolsó
mozzanatai alatt, nem mozdult akkor sem, amikor Mac-Lier,
Rosanna és a gárdakapitány felé indultak. Öt lépés távolságra
járhattak, mikor megszólalt:
– A lobogóért és a Vörös Hadúr fejéért jöttem.
Borzongatóan hideg volt a hangja, Rosannáék azonban mosolyra
sem méltatták. Az idegen továbbra sem húzott fegyvert,
csupán köpenyét nyitotta szét – nyakában felbecsülhetetlen
értékű drágakövek alkotta, kilenc soros lánc.
A goblin nagyot sóhajtott, elvigyorodott. Fenntartásait mintha elfelejtette
volna – ám öröme korainak bizonyult.
A különös idegen keze boszorkányos gyorsasággal mozdult. Tologatni,
rendezgetni kezdte a drágaköveket: a lánc legalsó sora bíborfénnyel izzott fel.
A közeledőket készületlenül érte a tudatukra mért csapás. A
leggyengébbek – Salina és Graum – tüstént eszméletüket
veszítették. A gárdakapitány térdre rogyott, rövid időre még
Rosanna előtt is elsötétült a világ. Keskeny, hosszú pengéje a
kőpadlón csendült. Szemei elkerekedtek, mégis keveset látott;
pernye, súlytalan, fekete pernye kavargott körülötte.
– Gorduin!
Csak hitte, hogy kiált. Az idegen két keze tovább játszott a
nyaklánc drágaköveivel. A következő sor vörösen lángolt, ám
Rosanna sem tétlenkedett – legyűrte a rátört ‘émelygést, s
kapkodva kibontotta a hadúri lobogót.

Időn és téren túl, egy másik dimenzióban mintha harang

kondult volna. A Hadurak mindegyike halotta ezt hangot.
Egy társuk nyilvánította ki hatalmát.
Kiléte, holléte valamennyiük számára nyilvánvalóvá vált: egyesek
mosolyogtak, mások átkozódtak, isteneiket káromolták, a legtöbben
azonban döbbenetet éreztek, semmi mást.
Valahol Abasziszban új nagyság született – s máris küzdeni kényszerült az
életéért.

Rosanna érezte, hogyan árad szét benne az erő. Érezte és

tudta, merre járnak, min tűnődnek szövetségesei és ellenségei – s
felmérte jelenlegi ellenfele hatalmát is.
Megdöbbent.
Ezzel nem szállhat szembe. Ezt nem fékezheti meg. Emberére akadt.
A felé áradó gyilkos indulat szinte megvakította, kioltotta érzékeit. Mély
lélegzetet vett, igyekezett visszanyerni egyensúlyát.
 A két erő egymásnak feszült. A szférák találkozásánál
szikrák villództak, szél borzolta a lány fényes haját. A
szemlélődő ártalmatlan tüneményre gyanakodott volna –
helytelenül.
A gárdakapitány elernyedő testtel hanyatlott a többiek mellé.
Rosanna némán, fogcsikorgatva küzdött: évszázadnak rémlett minden kínnal
telt pillanat. S egyszerre felfogta, hogy veszített. Lassan de biztosan úrrá lett
tudatán a drágakövek varázsa. Ha készül a harcra, ha csak néhány hónapot
késik e párbaj, másként alakulhatott volna minden – így azonban pusztulás vár
rá.
Felizzott a lánc harmadik és negyedik sora is. Rosanna
szánalmasan vergődött a láthatatlan szorításban. Orkán
tépázta az elesettek köpönyegét, körös-körül fényszeráfok
vonaglottak, a dübörgés fülsiketítőnek rémlett – pedig nem
hallotta más, csak a lány. Ólomlábakon vánszorgott felette az
idő, a kín ködében alig látott már. A sűrűsödő sötétség
mélyén, elérhetetlen messzeségben halódó gyertyalángként
pislákolt valami, egy vörös zsarátnok, mely meleget sem adott
többé. Rosanna kinyúlt érte, hogy megragadja, azután mást
gondolt, s hagyta, hadd távolodjon: nyilván másnak szánták.
Halálos kimerültséget érzett, egyebet nem. Térdre hullt, fejét
megadón hajtotta előre – s beleszédült a dübörgéstől
visszhangos homályba.
Zuhant.
Alig várta, hogy elérje azt a folyót odalent. A hűs vizű
folyót, amely megszabadítja a fájdalomtól, és messzire
ragadja...

4.

ac-Lier tétlenül figyelte az összecsapást. Az első

pillanatban felismerte a Herceget, akit a beavatottak merőben
más, sokkalta iszonytatóbb néven emlegettek. Különös
gondolatok, érvek és ellenérvek kavarogtak benne. Hosszú
élete folyamán először bizonytalanodott el: mást követelt tőle
a hűség, s megint mást a józan megfontolás. Várt, ameddig
várhatott – úrnője bukását látván azonban döntött, s nem várt
tovább. Farkasszemet nézett a Halál Kilencedik
Nagymesterével.
– Táncolj most velem!
A vágottszemű férfi rámeredt. Tudta.
A kőpadlóra apró, smaragdzöld fénypont vetült. Előbb
lassan, majd egyre gyorsabban növekedett, örvénnyé duzzadt
Mac-Lier körül. A máskor oly álmatag embervadász vonásai
szobormerevvé keményedtek, tovább nemesítette őket az
összpontosítás. A fényörvény magába fogadta, átható derengéssel
övezte, feje felett sziporkázó lángkoronát gyújtott. Mac-Lier maszkja
lehullt. A férfi, aki tíz ujját fenyegetően előreszegezve a
Herceg felé lépett, egy, az embervadászokénál is ősibb,
titokzatosabb mesterség beavatottja volt. Tartásából,
pillantásából komor elszánás sugárzott. Smaragdzöld
fénypalástját védelmezőn terjesztette ki Rosanna fölé. Hangja
tárgyilagosan csendült:
– Őt nem adhatom neked.
A Herceg egyetlen sima mozdulattal kivonta kardját.
Támadni készült, ám a férfi, aki nemrég Mac-Lier volt,
megelőzte. Ujjaiból villámok cikáztak, a falig taszították a
Szövetség árulójának bérencét.
– Ez a nap nem a tiéd – hangzott a figyelmeztetés. Nincs dolgunk
egymással. Távozz!
A mestergyilkos sebzett nagyvadként bömbölt, szabadulni igyekezett a
mágikus energiák béklyóitól.
– Legyen hát – sóhajtott a lángkoronás. Intésére rés nyílt a valóság
szövedékén, a Túloldalról páraként szivárgott át, s csakhamar anyagiasult a
bálvány.
Egy rég letűnt kor harcosának életnagyságú, smaragdból
kifaragott szobra volt. Két szemében, tágra nyílt, hangtalanul
üvöltő szájában zöld lángok. Megindult előre – s ahogy haladt,
úgy lett egyre hatalmasabb...
A Herceg elhajította a kardot, ékköveihez kapott. Láncának
nyolc sora izzott immár bántó, éles fénnyel – pillanatok
kérdése volt csupán, hogy "életre keljen" a kilencedik is.
Rosanna mozdulatlanul hevert, görcsösen markolta lobogóját.
Egyre zuhant; a férfi, akit Mac-Liernek ismert, érzékelte
fokozódó rémületét. Éles, a ragadózómadarakéra emlékeztető
rikoltást hallatott hát, s rohamra küldte a bálványt.
A Halál Kilencedik Nagymestere ugrott. A gyors mozgás, a
veszedelem közelségének tudata kizökkentette a praktika
bevégzéséhez szükséges révületből – megértette, hogy immár
az életéért kell harcolnia. Megfeledkezett a kilencedik sorról,
megfeledkezett a Feladatról is: amit látott, olyannyira
elképesztette, hogy egy másodpercre – felettébb nagy idő –
cselekvésképtelenné vált.
S ez kis híján a vesztét okozta.
Egy sheenwalli smaragdmágus!
A mestergyilkosok sosem adják fel. Amit elterveztek, minden
körülmények közt véghezviszik; sosem vallanak kudarcot. Az idő és a
hely mit sem számít – a Hercegnek, aki épp, hogy elkerülte a
bálvány második és harmadik csapását, kapóra jött ez utóbbi
szabály. Döntött: a folytatáshoz sem az idő, sem a hely nem
megfelelő. Menekült.
Forrón remélte, a sheenwalli nem kockáztat többet, tart a
lelepleződéstől, és útjára engedi.
Nem kellett csalatkoznia.
Rosanna a hideg kövön eszmélt fel. Örömét lelte a tényben, hogy a
dübörgés abbamaradt. Tudata legmélyén ott kísértett egy sebes sodrású, sötét
folyam emlékképe, de elenyészett, mielőtt amúgy istenigazában
nyugtalankodni kezdett volna miatta. Közelebb húzta a
lobogót, szinte sütkérezett a rúnák melegében.
– Jól vagy úrnőm? – tudakolta valaki.
– Jól leszek – suttogta a lány, mielőtt ismét mély – de nem
halálos – kábulatba zuhant.
A smaragdszín fény kilobbant. A bálvány eltűnt. Sheenwall
rejtőzködő mágusa (avagy Mac-Lier, a szövetségi
embervadászok hadnagya) körülpillantott. Miután
meggyőződött róla, hogy nem láthatta senki,
megkönnyebbülten felsóhajtott – ezután guggolt csak le, hogy
harcképtelenné tett társain segítsen.

A lépcső, melyen Gorduin elindult, hosszasan kanyargott

lefelé, s egy köralaprajzú, boltozatos helyiségbe vezetett. A
bárd jobbjában nyílpuskáját, baljában a kígyónyelvű kardot
tartotta – fáklyára sosem volt szüksége. Ösztönei azt súgták,
hogy bár a menekülő nyomát veszítette, folytatnia kell útját:
talán épp erre fogja megtalálni azt az embert, akit
mindannyian keresnek.
A hombárból csupán egy ajtó vezetett tovább. Az ilanori habozás nélkül
belökte, s összeszűkült szemmel előrelépett.
Sötétség honolt odabent – átláthatatlan egy közönséges
halandó, de nem egy kalandozó bárd számára. Gorduin
könnyűszerrel azonosította a tárgyakat: üres fáklyatartók,
kövek, csontok mindenütt. Középütt, egy széles, oltárforma
márványlapon pedig...
Az erdőjáró.
Noha moccanni képtelenül hevert láncaiban, lélegzett, élt.
Időről időre megborzongatta a láz – aki csak a csörrenéseket
hallotta, kárhozott lelkekre, örök bolyongásra ítélt szellemre
gyanakodhatott. A bárd nem gyanakodott egyikre sem: két
ugrással mellette termett, szakértő szemmel nézett végig a
rozsdás bilincseken, jókora lakatokon.
– Tudsz járni, Onzun?
– Ha segítesz – nyögte a fogoly –, talán még futok is... – Hosszan,
kínlódva köhögött. – Igaz, nem túl messzire. De hát ki fia juthat messzire
innét?
Gorduin lecsapott a láncra. A kriptaszagú homályban szikrák villantak,
azután...
Azután derengés támadt körös-körül.
A három férfi a semmiből tűnt elő. Egyikük kiütötte a bárd
kezéből a nyílpuskát, balkezes vágása azonban megakadt a
kígyókard horgas keresztvasán. Az ilanori lebukott, ugrott – a pengék a
márványlapon, a bilincseken vástak el.
A falon jöttek át. A méternyi vastag kőfalon! Átkozott legyen
az alkalmazott mágia minden formája!
A támadók – széles járomcsontú, ferdén vágott szemű
enoszukei kardművészek – körbevették. Érdeklődve figyelte
őket. Egyformának látta mindhármat, s kissé esendőnek is –
négyük közül csak neki nem volt szüksége világosságra.
Szórakoztatta, hogy kardjukat meg-meglendítve, testsúlyukat egyik
lábukról a másikra helyezve próbálgatják reflexeit. Azután eljött a pillanat,
mikor felé sújtottak – két tökéletesen kivitelezett, félköríves vágás, meg egy
elméretezett egyenes. Könnyedén hárította mindhármat – érezte, aligha
gondolták komolyan.
– Asi va aruku tame ni mado gai – mondta nekik.
Az ember lába járásra való.
Súlyos, Gerum kifejezésével élve "csak vérben oldódó"
sértés volt ez, hatása sosem maradt el. A kardművészek
mozdulatlanná dermedtek – szemernyi kétséget sem hagytak
gyilkos szándékuk felől. Gorduin felemelte kardját,
derékmagasságban tartotta, ahogy valaha rég, ezredévnek
rémlő messzeségben tanulta.
A szemközti rontott neki elsőként. Az ilanori meg sem
próbált hárítani: elhajolt inkább, kiperdült és szúrt.
"Vatasi mo ikitai ga" – A tökéletességhez tengernyi kínon át visz az út.
Fordított egyet a pengén, eltaszította a halottat, majd
tekintetét a baloldalt állóra függesztve tőrt röpített a
jobboldali torkába.
"Hune ni noru takereba avaodo" – A sast is megcsalja olykor a szeme.
A talpon maradt kardművész az északi démonra meredt.
Homlokán kiütközött a félelem verítéke. Jó harcos, kitűnő vívó
volt, de könnyebb prédához szokott, s nem tudott mit kezdeni
helyzetével. Ha sarkon fordul, a bárd minden bizonnyal futni
hagyja – az enoszukei azonban makacsabb, vagy talán
ostobább volt ennél, s ravasz malomvágással ismét támadott.
Szikrázva csaptak össze a pengék, fém csendülése nyomta el
a sebesült erdőjáró kiáltását. A kardművész táncolt,
hajladozott; rést, kedvező alkalmat keresett. Gorduin várt,
hárított, azután elunta a dolgot, és egy gyors riposzttal a túlvilágra küldte.
"Kane o keizai suru" – Mindig akad másik part.
Színigaz..
Leengedte a kardot, fülelt. Semmi nesz. A derengés
kihunyt. Felemelte nyílpuskáját, ellenőrizte, nem sérülte meg
a szerkezete. Komor elégtétellel töltötte el a halk kattanás: a
húr ismét feszült. A kígyópengét az egyik kardművész
mozdulatlan teste mellé dobta, azután a márványlapon heverő
fogolyhoz lépett.
– Végeztél? – tudakolta Onzun. – Akkor adj innom, kérlek...!
A bárd lecsatolta övéről nagyobbik kulacsát – úgy ítélte, a
karcos toroni pálinka nemigen használna most az erdőjárónak.
Lord Lauren embere mohón ivott, a bor végigcsordult illán,
nyakán, ziháló mellén; Gorduin figyelmét nem kerülte el, hogy
mindkét karját friss hegek borítják.
– Kígyóverem – lihegte Onzun. – Két nap, két éjszaka... Csak az istenek
tudják, miért rángattak ki megint. Nagy kínkeservvel megcsörgette láncait. –
Segíts!
Szikár, mégis erőtől duzzadó férfi lehetett nemrég. Világos
szeme, fakó sörtehaja északnyugati származásról, meg-
megrebbenő tekintete szenvedésről árulkodott. A láz jó ideje
gyötörte, elszántságát azonban nem tudta kikezdeni.
– Ki vagy?
– Doran küldötte – mormolta Gorduin a lakatokkal
bíbelődve. Lekanyarította köpönyegét, a sebesültnek
nyújtotta. – Jöjj, Onzun, és támaszkodj rám nyugodtan! A
többiek odafent várnak.
– Onzun... – visszhangozta az erdőjáró. – Álmomban sem
gondoltam, hogy még egyszer a nevemen szólít valaki. A
halálomon vagyok, uram: lehangoló állapot, elhiheted...
A bárd csak most pillantott le a fogoly lábára – és elakadt a lélegzete.
– Pihenhetünk, valahányszor szükségét érzed – mondta
halkan. Újabb gyors pillantás, önkéntelen fintor. – Mit
műveltek veled?
– Semmi különöset, uram, mindössze hagyták, hadd tegye
a dolgát az anyatermészet. Nyílvessző tört a térdembe, és a
nagy sietség miatt nem szabadulhattam a csonkjától. Oly
mindegy – nem kínoz már soká...
– Bolond beszéd! – sziszegte Gorduin, noha nem volt egészen biztos a
dolgában. – Társaim közt nem egy varázstudó akad. Amint biztonságban
tudhatjuk magunkat...
– Messze kéne hajóznunk ahhoz, uram, messze a tengeren
túlra. Ámbátor a hírek szerint nagy a felfordulás odaát is. Sok
a dolguk a gyógyítóknak Tiadlantól Sirenarig; erősen kétlem,
hogy megérném a fáradtságot. Helyben válaszolok inkább
minden kérdésedre, te pedig köszönetképp megszabadítasz a
szenvedéstől. Áll az alku?
Gorduin legyintett, és a vállára emelte. Ijesztően
könnyűnek találta; módja nyílt arra is, hogy visszaszerezze
tőrét. Tekintete elidőzött a mennyezetre meredő, viaszsárga
arcokon. Nem! Bármit tartogasson a sors, e hely nem
Onzunnak, a kóborló harcosnak, az erdőjárónak való. Amúgy
sem válaszokért jött, hanem egy emberért, aki megtette a
magáét. Ki kell juttatnia innét. A többi a Végzet dolga.
– Semmi vész, eltalálom – mormolta a sebesült. Látnivaló volt, nem tudja
már, mit beszél. – De mérget sosem használok...
– Minden tiszteletem a tiéd – suttogta Gorduin, azután
nyílpuskáját jobbjába kapva ismét nekivágott a lépcsőnek.

5.

főszentélybe időközben megérkeztek a rongyosok is.

Értetlenül nézték a pusztítás nyomait. Az Arel-pap Rosanna mellé térdelt,
Mac-Lier a többiekben próbálta felszítani az öntudat lángját. Az épp
felbukkant Gorduin megtorpant, a komor arcokon kereste a történtek
magyarázatát – hiába.
– Olybá tűnik, elkéstünk kissé – mondta végül a koldus. –
Olyasvalakivel kerültek szembe, aki sokkalta hatalmasabb volt
mindegyiküknél.
A bárd a homlokát ráncolta. Eszébe jutott a hirtelen
kámforrá vált, vágott szemű idegen. Rászedte volna?
Felettébb valószínű. Hová tűnt akkor? Miért távozott épp
diadala pillanatában? Mi késztethette rá?
– Élnek?
Az embervadász márványarcára mély barázdákat vésett a
kimerültség. Oldalt fordult, bólintott, azután folytatta
munkáját A rongyosok megkönnyebbült kiáltásai sokszoros
visszhangot vertek a boltozatos csarnokban. A bárd beérte
ennyivel. Óvatosan a goblin mellé fektette Onzunt, elnézte,
ahogy az Arel-pap egy kevés áttetsző folyadékot cseppent a
szunnyadók homlokára. Salina szemhéja rebbent meg először.
Sóhajtott, keze ökölbe szorult.
– Visszatérnek – mormolta Anrem. – Visszatérnek mind!
Mac-Lier torzán mosolygott. Csak kivételes akaratereje
tette lehetővé, hogy talpon maradjon.
– Mi történt itt? – firtatta Gorduin.
– A papokkal hamar végeztünk. A vágottszemű azonban
nem menekült el. Itt rejtőzött akkor is, mikor a nyomába
eredtél. Különös mágiát használt. Egy drágaköves nyakéket.
Harcképtelenné tette a goblint, az alidari lányt és a grófot.
Rosanna a lobogót hívta segítségül, egy ideig küzdött vele, aztán
alulmaradt. Rám nem tudott figyelni a fickó. A hátába kerültem, úgy vágtam
rá. Remekül sikerült, ott kellett volna maradnia... Valahogy mégis elmenekült.
– Drágakőmágus? Mit keresett itt?
– Azt mondta, a lobogóért jött – mondta az embervadász rekedten. –
Ráadásnak magával vitte volna Rosanna fejét... – Felegyenesedett. – Hát
Onzun? Halott?
– Magas láz gyötri, de él. A bal lába alighanem menthetetlen: csúnyán
elüszkösödött. Hogy bírja-e az utazást, nem tudom.
– Anrem talán segíthet rajta.
Az Arel-pap lassan ingatta fejét. – A szertartás hosszadalmas és
bonyolult. Egynémely kelléke is hibádzik – semmit nem
ígérhetek. A naplovagok gondjaira kell bíznunk. Ők majd...
– Hol az a majomképű dög? – hörögte a felocsúdó Graum. –
Legalább a hulláját hadd lássam! Vezessen oda valaki,
könyörgöm!
A rongyosok szabódtak.
– Elmenekült – bökte ki egyikük. – Kérj bármi egyebet, goblin uram.
– Tehát gyáva cenk módjára viselkedett – mormolta Graum. – Sejthettem
volna. – Aki férfi létére drágaköves láncot hord, aligha tisztességes ember... –
Kihúzta magát, körülpillantott. – Hallasz, orvvarázsló? Találkozunk még!
Mac-Lier felvonta szemöldökét.
– Ez a kívánságod sose teljesüljön.
Graum türelmetlenül legyintett, majd beleszimatolt a
levegőbe.
– Sokat megöltetek – mondta elismerően.
– Mindet – mosolyodott el a legidősebb rongyos. Koronás fő
volt valaha Erenben. – Nem sajnáltuk a fáradtságot.
– Nicsak... – nyögte az eszméletre térített Onzun. Haramiák,
egy kalandozó, két gyönyörű nő... – Kábán vette szemügyre
megmentőit. – Ráadásnak egy embervadász és egy goblin.
Köszönöm, Lord Lauren, köszönöm!
– Majdnem teljesen igazad van – hajolt fölé az egyik
rongyos –, noha nem urad küldött bennünket, s nem vagyunk
egyszerű útonállók. A Hatodik Vörös Hadúrral és kíséretével
hozott össze a sors. Kortyolj borunkból, s menten jobban
leszel!
– Lódítasz, de megbocsátok – mosolygott az erdőjáró. – A
világ összes bora sem állíthat talpra többé, tudom...Nagy
szemeket meresztett a koldusra támaszkodva közeledő
Rosannára. – Szépséged különb ír nekem, Hadúr!
A kalandozónő összerezzent.
Tudja. Épp csak rám pillantott, mégis tudja! Az istenek
szerelmére, mi lesz még ebből?
– Semmi nem menti tiszteletlenségemet – folytatta Onzun.
– A vég közelsége őszintévé tesz. Szerencsét kívánok neked –
szükségét látod majd az elkövetkezőkben.
– Nem vetkeztél – hajolt hozzá Rosanna. – Ám, hogy
csodálatomat maradéktalanul elnyerd, nyomban számolj be
mindenről ami veled történt, s amiről tudsz!
Onzun beszélni kezdett. Elmondta, miképpen bukkant Lord Lauren arra a
vaskos fóliánsra, melyben az ikerjósdákról olvasott. Elmondta, hogyan
számíttatta ki Ranil rendjének asztrológusaival, merre
találhatók. Beszélt az orákulumok árnyékpapjainak titokzatos
hatalmáról – a képességről, hogy minden körülmények közt
meglássák a valót. Az Unió nagyjai minden reményüket e
hagyományba vetették, s az erdőjáró nekivágott, hogy
megtudja az áruló nevét.
– Hírszerzés! – dünnyögte Graum. – Igencsak kétségbeesettek lehettek, ha
ilyen eszközökhöz nyúltak... Rosanna villámló tekintete elhallgattatta.
– Folytasd, uram!
 Onzun beszámolt róla, miképp szedte ki a Di’Maremi orákulum
egyik szolgálójából, hol keresse Di’Luant. Beszélt az átkelésről
Onpor bércein, a küzdelemről Sigur kémeivel. A déli oldal
ember nem járta rengetegében végül ősi, jórészt romba dőlt
városra lelt. Két hétig időzött ott, a számításokat pontosította;
nyomokat, valamiféle útbaigazítást keresett – nem
eredménytelenül. Minden bátorságát összeszedve mászta
meg a hegyet, melynek szélfútta ormán, összehajló sziklák
árnyékában rejtőzött a jósda. Az épületet megpillantva
nyomban visszafordult – így szólt a parancs. A tengerparthoz
igyekezett immár ezer veszélyen át, oda, ahol Ranil lovagjai
várták. Acélerdőtől fedezve kerekedett fel megint, hogy azt az
egy kérdést feltehesse, ám a célt másodszorra nem érte el.
Kudarcot vallott.
– A térképet megőriztem – suttogta. – A Háromfejű bérencei
nem lelhettek rá... – Gorduin segítségével felült, előrehajtotta
fejét. – Tekintsd meg, úrnőm!
Koponyáján, mely fogságba esésekor jó két hét óta
borotválatlan volt már, kivehető volt a vékony vonalak hálózata.
– Magam csináltam – szállt a rekedt suttogás. – Tűz felett
izzított penge és... fényes réztükör...
Rosanna nagyot nyelt, azután erőt vett magán. Bólintott.
Graum papirost, ónt kerített, s buzgó munkába fogott. A
bárdnak elég volt odapillantania: egyszer s mindenkorra
emlékezetébe véste az ábrát.
– Eleget tettél a feladatodnak, Onzun – jelentette ki a lány,
hogy némi lelket öntsön a csüggedőbe. – Lord Lauren jól
választott!
Az erdőjáró hálásan pillantott fel rá. Alighanem köszönetet
rebegett volna, a goblin éles kiáltása azonban torkára forrasztotta a szót:
– Kránra!
A márványlapokkal borított padlón szennyes véráradat hömpölygött az
oltár felé.
Anrem a közelben heverő tetemek egyikéhez lépett – s
elámult a fakó arc, a fakó, repedezett bőr láttán.
– Semmi szín – dünnyögte rosszat sejtve. – Semmi vér...
– Vigyázzunk! – rikoltotta Graum. – Bármi legyen is ez, biztosan az
ártalmunkra történik!
Salina komoran bólintott. – Eltaláltad. Hallottam már erről,
és nem tanácsolom, hogy megvárjuk a kiteljesedést.
– A kiteljesedést! – értetlenkedett a goblin az áradatra meredve.
– Mihelyt az istenért elhullottak vére eléri az oltár mögötti Tharr-szobrot,
bosszúálló démon születik – suttogta Salina. – Fékezhetetlen, mágia éltette
teremtmény, mely minden útjába akadót elpusztít. Ha sietünk, talán még...
Iszonytató robaj. Vakító villanás: a kalandozók árnyai az oltárral szemközti
falra vetültek.
– Kezdődik! – sikoltotta Salina. – Rögtön itt lesz!
– Gyerünk! – adta ki az utasítást Rosanna. – Nem fogjuk bevárni.
A rongyosok közül ketten összenéztek. Nem kellett beszélniük – elég
régóta ismerték egymást ahhoz, hogy pontosan tudják, mire gondol a másik.
– Menjetek – szólalt meg egyikük. – Mi megpróbáljuk feltartóztatni,
ameddig csak lehet, így elérhetitek a lovakat.
Rosanna megtorpant.
– Szó sem lehet róla! Jöttök ti is. Nincs semmi...
– Menjetek már! – kiáltotta a másik. Pillantása az Arel-papét
kereste. Tekintetük egy másodpercre egybekapcsolódott;
Anrem alig észrevehetően bólintott. – Ne tétovázzatok! – Arcát
kihívó, csibészes mosoly ragyogta be. – Amint levágjuk, megyünk utánatok.
– Maradnék én is, Úrnőm – mondta Onzun csendesen.
– Csak hátráltatnálak benneteket, meg aztán... – Legyintett.
– Semmi kedvem kegyelemkenyéren tengődni egész hátralévő
életemben.
– De hiszen...
– Tudok egyet s mást az elhanyagolt sebekről, úrnőm, így
döntöttem. Ha valóban tisztelsz, elhatározásomat is
tiszteletben tartod. Meneküljetek!
Mac-Lier karon ragadta, vonszolni kezdte Rosannát. A toroni gróf lassan
hátrált, elkerekedett szemmel bámulta a lassan morzsolódó
kőlapokat. Az oltáron túl ébredezett valami a mélyben –
valami, amit Tier Nan Gorduin sem óhajtott közelebbről
megismerni. Utolsóként vágott neki a kijárat felé vezető
folyosónak; még látta, hogy a hátramaradt rongyosok kivonják
kardjukat.
Futásnak eredt. Salina keskeny, hűvös keze az övét
kereste; mindannyiukat megborzongatta a földöntúli
bömbölés. Nyomban ezután az Arel-hívők csatakiáltása
visszhangzóit, majd a pengék csattogása.
Rosanna szemében könnyek csillogtak, ahogy a szabadba ért. A
meredélyről – noha az embervadász és a gárdakapitány
együttes érővel igyekezett ebben meggátolni – visszanézett.
Baljós, rőt fényudvar övezte most a kapu négyszögét.
 6.

két rongyos szembefordult a vérből és gyűlöletből

született démonnal. A lény Tharr alakjában jelent meg, három
fejének – bak, kígyó és oroszlán – jeges pillantása halált ígért.
Egyik kezében villás hegyű kardot, a másikban sokágú
korbácsot tartott. Öles léptekkel indult meg előre – mintha
észre sem vette volna a fegyveres embereket.
Hibázott.
A rúnákkal ékített egyenes kardok egyszerre csaptak le. Az egyik vágás
elakadt a démon pengéjén, a másik azonban sikerrel elkerülte a suhogó
korbácsot, és mély sebet ejtett a szörnyetegen.
A démon megtorpant. Visszakozott, hat szemével egyszerre
kezdte vizsgálgatni támadóit. A férfiak összenéztek, majd,
akárha jelet kaptak volna, támadásba lendültek megint: az
oszlopnyi lábakat vették célba. Villant a kígyónyelvű acél,
sziszegett a korbács, a rongyosok mozdulatait azonban számtalan
ütközet és párbaj csiszolta simára. Fekete vér freccsent, por
kavargóit csapásaik nyomán; a köpenyek suhogását
acélcsengés nyomta el. A kóborlók elemükben voltak, s bár
tudták, nincs esélyük a győzelemre, zord elégtétellel töltötte
el őket a fegyvertény maga, s a bizonyosság, hogy egy igaz ügy és egy szép
asszony érdekében áldozzák életüket.
A démon, akinek fogásai más létsíkról, más időből, nem
emberi mesterektől származtak, fékeveszetten bömbölt.
Számos sebet kapott anélkül, hogy kardja, korbácsa célba
talált, halált osztott volna – fájdalmat nem okoztak, zavart
annál inkább. Ráébresztették múlandóságára, ennél nagyobb
kínnak pedig sem acél, sem bűbájosság nem tehette ki.
Hátrálni kényszerült, vissza a párálló üreg, a szétzúzott, vértől
szennyes oltár felé.
A férfiak egyike, látszólag minden óvatosságot félretéve,
előreszökkent. A lény diadalittas horkantással huzakodott
neki, hogy kettészelje – ekkor villant a második egyenes kard,
s lemetszette bakfejét.
Mennydörgéssel vetekedő üvöltés reszkettette meg az
épületet. A démon őrjöngött, baljából messze repült a
korbács. Az oroszlánszemekre hályogot vont az eszelős
indulat, a kígyóé rezzenetlen maradt – így kellett lennie.
 A rongyosok visszahúzódva figyelték az eredményt.
Arcukon elnéző mosoly.
– Igazad volt, te nyertél – hajtott fejet társa előtt
kifogástalan udvariassággal a fiatalabb. – Tényleg nem
ismerte ezt az ősrégi trükköt. Nagy kár, hogy nem
ismételhetjük meg: most már résen lesz, mi több, alighanem
más eszközökhöz nyúl.
– Pompás vágás volt – dünnyögte az idősebb. Elegáns
főhajtás, urak kiváltsága. – Megtiszteltetés volt az oldaladon
küzdeni.
A falhoz szorult Onzun odaintett nekik, s dacosan felkacagott.
A démon döntött. A szentséggyalázóknak pusztulniuk kell.
Nem juthattak túl messzire: beérheti, elkaphatja még
valamennyit. Ezt a kettőt azonban nem engedheti a háta
mögé – ahhoz túlságosan képzettek és veszedelmesek.
Veszedelmesebbek annál, hogysem tovább hadakozzon velük.
Leengedte kardját, s nagyot kiáltott felismerhetetlenségig
torzult emberi hangján. A levegő tüstént hatalommal telítődött
körülötte; a szentély kapuja súlyos döndüléssel bevágódott,
kirekesztette a fényt. A kígyó sziszegett: egy ősi, jó okkal
elfeledett faj mágusainak rontó igéit sorolta.
Onzun egy szemvillanás alatt elhamvadt a falak mentén
felcsapó tűzben. A két északi harcosra lángkupola borult, mely
belülről nézve éppolyan volt, mint egy tágra nyílt, acsargó
száj. A két penge élén derengés futott végig: forróság járt a
nyomában, forróság és fájdalom.
A rongyosok beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Vártak, ám
mivel a halál késlekedett, a márvány egy-egy repedésébe állították kardjukat, s
letelepedtek egymás mellé.
– Így esett – szólt egyikük –, hogy a Hadúr kísérete
szegényebb lett két kék vérű, vállalkozó kedvű
fegyverforgatóval, akik elmondhatták magukról: "Nem
vesztegettük napjainkat azzal, hogy megpróbáltuk
meghosszabbítani őket – kihasználtuk inkább a nekünk jutott
időt."
– Szép. Igen szép – dünnyögte a másik – Kedvelem az olyan
bölcsességeket, amelyek életelv és sírvers gyanánt egyaránt megteszik. –
Elmosolyodott. – Ezt az elfektől kölcsönöztem.
– Tetszik. Szívesen lejegyezném, csak hát... majd’
mindenem az előző gúnyában maradt.
Az idősebb férfi szótlanul tapogatta végig zsebeit – s megint
felderült az arca.- Lám, a kockák! Tartottam tőle, hogy
elszóródtak a kavarodásban.
A fiatalabb lehúzta kesztyűjét, jobb mutatóujjával két,
egymást érintő kört rajzolt a márványt borító finom porba. –
Kockázzunk hát – mondta. – A játékból sosem lehet elég.
– Kár, hogy az erdőjáró nem szállhat be – sóhajtott a kockák
tulajdonosa. – Derék embernek látszott.
– Nyilván az is volt...
Mindketten megoldották nyakravalójukat – apró engedmény a mind
nagyobb forróságban.
– Három egyes mindig veszít – mormolta az idősebb
rongyos –, három kilences mindig nyer. Minden más esetben a
nagyobb számé a tét.
Tizenkét odalú dobókockákat kotort elő.
A kupola pedig egyre szűkült
– Az első dobás legyen a tiéd, Tiadlan szülötte. Nem
játszunk nagyban, de ha sokat veszítesz, az sem baj: ma
elengedek minden tartozást. Egyébiránt... – a fiatalabb férfi fejet
hajtott ültében – ...Tagrid a nevem. A hazám Haonwell.
– Vyd Kal-Omon. A többit már tudod – nevetett rekedten az
idősebb.
Társa vele kacagott. Kockázni kezdtek. S játszottak egészen az utolsó
pillanatig.

7.

ágtattak megint. Gyászos hangulatban,

balsejtelmektől gyötörtén. Legelöl Rosanna, mellette a toroni
gróf, s persze Anrem. Gorduin Salinával és a sólyomarcú
embervadásszal szorosan a nyomukban. A sort Graum zárta,
aki néhány perc elteltével előrerúgtatott.
– Végük. A démon már követ – érzem.
Senki sem szólt. A rongyosok magukban fohászkodtak, csak a koldus
mormolt valamit, ám halkabban annál, amit halandó még megérthetett.
– Meddig jöhet utánunk? – kérdezte Rosanna az alidaxi lánytól.
– Egy jó órán át biztosan kitart. Tharr papi mágiája nem ad
túl sok időt más létsíkokról megidézett lényeknek. – Salina
hátrapillantott. – A régi mesterek persze tévedhetnek. És ha
tévednek, az égiek legyenek irgalmasak hozzánk.
– Egy jó órán át tarthatjuk ezt a tempót – közölte Mac-Lier –, tovább
biztosan nem.
Szemközt az Onpor-hegység lejtőit borító erdőség sötétlett.
Őrt álló óriásokként magasodtak a vén fák, az út egyenest
árnyékukba vezetett. Magasan járt a nap, sugarai széles
kévékben törtek át a lombokon, arányszáméi csíkozták a
száguldó hátasok oldalát, sokszorosan tükröződtek a meztelen
pengéken. Vastag avarréteg tompított minden zajt – s csak a
zajokat, hisz a madarak rég elhallgattak már: ők érezték meg
elsőként az iszonyat közeledtét.
– Látok valamit – kiáltotta hirtelen az Arel-pap. Vasmarokkal húzta a
kantárt, szabad kezével előremutatott. – Nézzétek! Ahol az út
elágazik!
– Állj! – parancsolta Rosanna. – Állj!
Graum, a sereghajtó, mindegyre hátrafelé figyelt – ama bizonyos óra
nagyobbik fele hátra volt még. – Mi az megint?
– A nagykirály falanxharcosai – közölte Gorduin. Lehetnek
vagy kétszázan. Ráadásul... – homlokát ráncolta – ...néhány
külországi. Magunkfajtának nézem őket.
Graum nyugalmat erőltetett magára, előretáncoltatta kurta
lábú lovát. A külországiak felbukkanása igencsak
bosszantotta. Az ügynöki munka sikerének záloga a
jólértesültség; a lelkiismeretes kém minden tényezőt, minden
eshetőséget mérlegel. Legfőbb ellensége a
kiszámíthatatlanság – s mindazok, akik akarva-akaratlan
meglepik.
– Szóval kalandozók – mormolta bőszen. A falanxot minden
erejével, minden gyengéjével együtt a; unalomig ismerte már
– bár ne ismerte volna. A vágott szemű idegenre gondolt.
Beleborzongott még a történtek emlékébe is. – Ha nem
csalódom, ránk vadásznak. Juttasd őket eszembe Erionban:
méltóképp mondok majd köszönetet nekik!
Kránra mondom, egyre cifrább az ügy! Hát meg lehet ezt fizetni?
– Csak kettőt ismerünk – hűtötte le a bárd. – Kilwog thel
Shankar az egyik, Lirian Quann a másik.
– Shankar! – fakadt ki a goblin. – Sejthettem volna, hogy
egyszer ilyesmire adja a fejét az átkozott! Híresen jó
kardforgató, noha pályáját a Láncbarátok rabszolgakereskedő
klánjában kezdte. A mágiához keveset ért, de mentális
képességeit nem szabad lebecsülni. Mióta...
 – Hagyjuk a részleteket, Graum! – esdekelt Rosanna. – Tudom hogy
tudod, ha érted, mire gondolok. Ne feledd, mi jár a
nyomunkban! Hogyan küzd a nő?
– Sejtelmem sincs. Lirian Quann különös szerzet, alighanem
pap. A mendemonda szerint Anuriából származik, és Bastot, a
macskaistennőt szolgálja.
Ekkor fogata fel a Hadúr utolsó mondatának jelentőségét.
Ez menten más megvilágításba helyezte a dolgokat. Igaz ami
igaz, nem vált előnyükre.
Hogy hogyan küzd? Az istenek szerelmére, csak nem akar
nekik támadni? Tizennégyen rontsunk egy kalandozókkal
megerősített abasziszi falanxra? Az a varázsholmi elvette szegény
lány eszét!
– Rosanna! – nyögte. – Rosanna, ezt nem gondolhatod komolyan!
Kerülnünk kell; rajta, kerüljünk, de ne...
– A fák közt képtelenek lennénk tartani az iramot. A démon beérne minket
és végezne velünk, goblin uram. Ez az, amit bármi áron el kell kerülnünk!
– Jön – jegyezte meg a koldus mintegy mellékesen. – Közeledik!
Rosanna megforgatta hátasát. Orcái tüzeltek, elragadta a
hév. – Átvágjuk magunkat a jöttmenteken. Északért és a
Szövetségért – előre!
S kibontotta a lobogót.
A rúnákkal ékített vérszín selyem vakító lángnyelvként
csapkodott a szélben. Különös ereje szétáradt emberben,
goblinban, állatban egyaránt. , A Hatodik Vörös Hadúr és
kísérete kinyilvánította hatalmát. Egyszerre szökkentek ki
hüvelyükből a kardok, a maroknyi csapat tagjai kórusban
kiáltottak hurrát. Még a máskor oly megfontolt, egykedvű
embervadászt, sőt, Graumot is bűvkörébe vonta a jelkép,
mely a kontinens első halandók építette birodalmaival volt
egyidős. Egy akarat hatotta át a harcosokat, egyazon ősi
ütemre dobbant majd’ minden szív.
A lovasok közül ketten önmaguk maradtak, egyikük azonban – jó okkal –
színlelt.
A másik meg sem próbálkozott ilyesmivel. Furcsállotta
ugyan a dolgot, de hamar napirendre tért felette. Nem
szándékozott kimaradni a harcból: tudta, hogy
elkerülhetetlen. Nyergéből kiemelkedve, fegyverét
előreszegezve, némán rohamozott. Mintha farkasüvöltés szállt
volna a széllel.
Tier Nan Gorduin.
 A keresztútnál felsorakozott csapattest parancsnoka nem akart hinni a
szemének. Hüledezve fordult tisztjeihez és a kalandozókhoz:
– Megbolondultak ezek? Vagy valami ostoba trükkel akarnak
megtéveszteni?
Az abaszisziak tanácstalanul néztek össze. Egy hadnagy vállat vont.
– Ha el akarnak kerülni, mindenképp lassítaniuk kell. Várhatunk.
– Nem fognak lassítani – jegyezte meg komoran Lirian. – Nyittass nekik
utat, kapitány!
A sötéthajú férfi értetlenül bámult Bast papnőjére. Közel
harminc esztendeje szolgált már a nagykirály seregében,
veteránnak számított a veteránok között. Részt vett minden
jelentős hadjáratban, tudta, mire képes kétszáz
nehézvértezetű gyalogos. A külországi szuka tanácsát akkor
sem lenne érdemes megfontolnia, ha tízszer ennyien
támadnának rájuk... Nem volt képes eldönteni, nevessen vagy
bosszankodjék. Kalandozók! Egyforma mind. Azt tartják róluk,
természetfeletti dolgokra képesek. Bizonyítsák hát!
A mosoly mellett döntött.
Ha valamit nem tudsz elintézni szolgákkal, állíts sereget! Ha
sereggel sem boldogulsz, hívj kalandozókat, de minden
eshetőségre készen tarts a háznál egy abasziszi falanxot,
hátha meggyűlik velük a bajod...!
– Igazad lehet, hölgyem: nem szándékoznak lelassítani –
mondta. – Az ő bajuk. – Elkomorodott. – Pajzsfalat összezárni!
– Lirianra sandított megint. – Öt perc. Ennyit élhetnek még.
Aligha kell majd kardot húznotok.
– Sosem harcoltál még kalandozók ellen – sziszegte az anur
nő –, és a Vörös Hadurakat is csak hírből ismered. Nem,
kapitány, nem szándékozom tétlenül bevárni ezt a
különítményt. Ha vitézkedni vágysz, vitézkedj hát: én odébb
állok!
– Nem ebben állapodtunk meg, szép hölgy – figyelmeztette a tiszt.
– Igaz. Az aranyakért csérébe erővel és tanácsokkal
szolgálok – vérrel azonban nem. A nagykirály összes aranya
sem bírhatna maradásra, elhiheted!
A tisztek feszengtek.
Lirian dühödten megtáncoltatta lovát és körülpillantott.
– Tanácsot már adtam, nem fogadtad meg. Ifinben várok mindazokra, akik
túlélik ezt a napot...
Fekete hátasa megugrott. A külországi férfiak egyike
eltűnődött, majd a nyomába szegődött. A kapitány intett: egy
katona kipattant a sorból, hogy megragadja a zablát – ám
mielőtt elérhette volna, eltorzult arccal, fuldokolva zuhant a
földre. A kék ködgomolyt nyomban tovasodorta a szél.
– Vissza! – üvöltöttek a tisztek. – Vissza!
– Azon vagyunk, urak – kiáltotta a Lirian mellé zárkózó férfi. – Épp azon
vagyunk, láthatjátok! Ami engem illet, meg sem állok hazáig!
A leterített katonát talpra segítették társai. Szaggatottan lélegzett, szitkokat
mormolt a fogai közt.
A kapitány kacagott.
– Rá se ránts, fickó! Rövidesen kitöltheted a dühöd! Leárnyékolta
szemét, úgy figyelte a vérszín lobogó alatt közelgő őrülteket.
Kardot húzott.
Legyen meg a ti akaratotok...

8.

távolság rohamosan csökkent. Gorduin tisztán látta a

nagykirály liliomos zászlaját; a pajzsfal acélgátként zárta el az
utat, síkján, a megtámasztott dárdák hegyén meg-megcsillant
a lombsátoron áttörő napfény. A koldus és Mac-Lier veszett
tempót diktált, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás – a
lobogó lángvarázsa. Tomboló vadakká váltak, emberfeletti erő
feszítette testüket – még Tharr bosszúálló démonának sem lett volna
sok esélye ellenük...
Se kard, se bódulat – bosszankodott a bárd. S ki látta az illúzióimat?
Megszédült. Borzongás járta át, felettébb ismerős
borzongás – két évvel korábban, az Elátkozott Vidék
vadonában tapasztalt hasonlót.
Valami, valaki a tudatába költözött.
– Mi akarsz megint? – súgta gondolatban a Jelnek. Tudta,
hogy az, más nem is lehetett. – A lehető legalkalmatlanabb
pillanatokat választod. Áruld el ki vagy, bökd ki mit akarsz,
vagy szűnj meg egyszer s mindenkorra! Kísérts valaki mást!
Csupán figyelmeztetni szeretnélek: elközelít az idő, mikor
minden kérdésedre választ kaphatsz. Ha a szerencséd
kitart, az orákulumban magad olvasod majd a jóslatot
magadról – vagy rólam, ha így jobban tetszik. Egyek
voltunk s egyek leszünk; egyek vagyunk most is az idők
teljességében.
– Nem érdekelnek a jóslatok. Megrémítenek. És megrémít a
jelenléted is. Nem érintkezhetnénk közvetlenebbül? Ha békén
hagysz, megígérem, hogy az első adandó alkalommal veled
álmodom...
Új vagy még... – A hang színtelen maradt. E ciklusban talán a
legújabb: nem kárhoztathatlak vonakodásodért. De tudnod
kell: a Hetedkor első jóslata hamarosan beteljesül. Állj készen,
és várj!
– Ahogy óhajtod.
Tűrd a fájdalmakat. Várd a hajót. – Mély sóhaj. Maradj
önmagunk...
Képek. A Volt mélységes mélyéből törnek elő, a múlt
homályából bontakoznak ki, érte nyúlnak, magukba zárják.
Alacsony mennyezetű terem, négy fala vízként fodrozódó,
higanyként csillogó fém; lüktet, él. Kilenc kristályoszlop
talapzata derengő ködbe vész. Kilenc kristályoszlopban kilenc eleven
alak, kilenc néma Testvér, nem lélegzik, nem mozdul, az idejét várja mind...
Láss!
A kilencedik oszlop körül bíbor izzás ébred. Szívéből
ezerfelé sugárzik a vakító fény, mérföldek – korok? –
sokaságán át árad, mígnem belevesz a végtelenbe. A
kristályba zárt alak szemei csiszolt nefritkövek, pillantása
rezzenetlen – szemközt párolgó jégből kimetszett, roppant
tükör...
Elég! – csendült a hang, s a látomás nyomban szertefoszlott. Távolabbra
nem engedhetlek. Károdra válna.
– Ez volnál te? – Gorduin emlékezetébe mélyen beleégett az
élő szobor nefrit-tekintete. – Ez volnék... én!
Az idő teljességében. Lehetsz új és tudatlan idelent, mégis
ősibb vagy mindannál, amit láthatsz és megismerhetsz a
folyvást változó ég alatt. Ősibb vagy ama lobogónál is,
melynek varázsa nem hat rád. Vagy aki vagy egy lélek
álma, melyet újrateremtesz, valahányszor lehunyod a
szemed... – Szünet. Azután, megfontoltan: Erőt kívánok
neked, Tier Nan Gorduin. A bölcsességet csak az idő
hozhatja meg. Folytasd onnét, ahol abbahagytad – de ne feledj el!
– Hogyan is tehetném...?
Erre azonban már nem kapott választ; ott volt megint a
hadúri jelvényt kísérő eszeveszettek csapatában: egyetlen
pillanatot sem veszített, egyetlen lépéssel sem jutott előbbre
a társalgás alatt. Tisztán látta Abaszisz nagykirályának
liliomos lobogóját; a pajzsfal acélgát gyanánt zárta el az utat. Síkján, a
megtámasztott dárdák hegyén meg-megcsillant a napfény. A koldus és Mac-
Lier veszett tempót diktált, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás – a
lobogó lángvarázsa.
A falanxharcosok arcán nyugalom honolt, ám korántsem
voltak olyan határozottak, amilyennek látszottak.
Megmagyarázhatatlan balsejtelem kerítette hatalmába őket:
mintha nem is maroknyi fegyveres, hanem valamely bősz,
óriási fenevad rontana rájuk, Ediomad rettegett vörös
sárkányainak egyike... Néhányan a fejüket rázták, hogy
kitisztuljon a kép, a látomás azonban nemhogy eloszlott volna,
mind valószerűbbé vált a kavargó porfelhőben.
Bűbájosság!
A szívekbe kétség költözött. Akik a dárdákat markolták, sokat próbált
katonák voltak, világéletükben félelem nélkül néztek szembe az ellenséggel és
a halállal, most azonban úgy érezték, képtelenek helyben maradni – a vörös
forgatagból szinte kézzel foghatóan áradt a rettenet, szele elsápasztotta még a
leghajlíthatatlanabbakat is...
A kapitány nem tudta mire vélni ezt az elbizonytalanodást.
Küzdött ellene, de egykettőre alul maradt; maga alá gyűrte,
elgyengítette az iszonyat. Visszavonul. Vissza kell vonulnia!
Szóra nyitotta száját; ez volt a pillanat, amikor veszített. Nem
egy, nem két szempár leste mozdulatait, s megingása
megbontotta a pajzsfalat, mielőtt a rohamozók célba értek
volna. Elerőtlenedtek a fegyvert tartó kezek, ösztöneiknek
engedelmeskedtek, félvakon hátráltak a számos ütközetben
edzett katonák – a többi idő kérdése volt csupán.
Anrem és Mac-Lier súlyos csapásokat osztogatva ugratott
előre. Ösvény nyílt előttük; széthasított dárdanyelek, pajzsok,
sebesültek zuhantak a földre, a vérszagtól megvadult lovak
fokozták a zűrzavart. A rongyosokat rendre elkerülték a
feléjük irányozott döfések és kardcsapások – láthatatlan erő
védelmezte őket is, akár a toroni karakkák tüzében hánykolódó
gályát, melyen idáig jutottak, nekik viszont sosem kellett egy vágásnál többet
pazarolniuk ellenfeleikre.
Gorduin, akit mind a lobogó hatalma, mind a véres
kavarodás hidegen hagyott, az abasziszi zsoldban álló
kalandozókat kereste tekintetével. Azok ketten a küzdelem
sűrűjét nagy ívben elkerülve próbáltak Rosannához férkőzni:
láthatólag felismerték benne a veszedelem fő forrását. Dúlt
arcuk tanúskodott az erőfeszítésről, mellyel a lobogó hatását
semlegesíteni igyekeztek. Hátasaik újra és újra
visszahőköltek, egyiküké váratlanul meg is vadult: kirúgott,
ágaskodott, majd leroskadt, maga alá temetve gazdáját. A
másik – a bárd és Graum egyaránt jól ismerte arcát Torozon
tavernájából s Erion egyéb találkahelyeiről – jobban ülte meg,
vagy csak szerencsésebb kézzel választotta lovát: úrrá lett a
helyzeten, és tőrt húzott. Rosanna tíz-tizenkét lépésnyire
forgolódott tőle: kezdőknek való célpont.
– Shankar! – kiáltotta az ilanori.
A szerencsevadász tekintete megrebbent. Nem vált
méltatlanná kétes hírnevéhez: egészen előrehajolt a
nyeregben, s jobb oldalról, derékmagasságból igyekezett
útjára küldeni pengéjét.
A bárd lélekben vállat vont és oldalba lőtte.
Mindig akad másik part...
A sebesült kalandozó rekedt hördüléssel sarkantyúzta meg
hátasát, és nekikészült, hogy legázolja a gyanútlan lányt.
Gorduin – immár közönyösen – még négy vesszőt röpített felé:
három célba talált, megölte és a véráztatta avarba taszította
Shankart. A nagykirály zászlaja alig néhány pillanattal ezután
hanyatlott le. A falanx túlélői fejvesztve menekültek – a csata
befejeződött.
– Nem várhatunk! – kiáltotta a szélfútta hajú Hadúr. – Nyomunkban a
démon! Tovább!
A kapitány, aki csodával határos módon úgyszólván sértetlen maradt,
elkerekedett, fénytelen szemmel bámult a távolodók után.
– Alig tucatnyian voltak – ismételgette. – Alig tucatnyian...
Mikor visszaszállingózó emberei rátaláltak, sem szépszóval, sem
erővel nem tudták talpraállítani: megháborodott. A
lánglobogóról s valami szörnyetegről zagyváit, mely csaknem
eltiporta már, mielőtt szertefoszlott; vadul csapkodott maga
körül, habzott a szája, akár az agyonhajszolt lovaké – le kellett
ütniük, hogy magukkal vihessék.

9.

Fekete Hadurak tanácsülései minden ceremóniát

nélkülöző események. Mindig másutt kerül sor rájuk, s mindig
anélkül, hogy az érintettek fizikai valójukban megjelennének.
Akinek sok az ellensége, úgy óvja teste és szelleme épségét,
mintha bármelyik megsebzése pályafutása végét jelenthetné –
így kívánja a hagyomány s persze a józan megfontolás. A
tanácsülést bármelyik fél összehívhatja – elég erősen akarnia,
s a társaság tagjait elválasztó falak nyomban leomlanak.
Néma a párbeszéd, valódi szüneteit a teremtett s született világok
sokaságának összhangzata tölti ki.
Ritkán fordul elő, hogy egy hívásra mindannyian
megjelennek. Csak a legfontosabb kérdésekben kívántatik
teljes egyetértés. Bizalmatlanságnak, titkoknak nincs helye
köztük: ősidőktől fogva léteznek, túlságosan jól ismerik már
egymás praktikáit. Jól ismerik ellenfeleiket, Észak Vörös
Hadurait is. Győzelmük záloga ez – a küszöbön álló diadalé.
Terveik réges-rég készen álltak, s hogy a megfelelő eszköz
– az áruló – felbukkant, úgy érezték, eljött a pillanat. Dologhoz
láttak, s mindeddig nem csalatkoztak várakozásaikban. Az
akadályok sorra hárultak el, a seregek sorra indultak útnak.
Eligor herceg, az ellentábor legveszedelmesebb zászlótartója
téren s időn túl raboskodott, társai közül többen elhullottak – a háború
végkimenetele egy pillanatig sem lehetett kérdéses.
Egészen mostanáig. Mert a gonddal olajozott gépezetbe néhány
homokszem került.
Mint már annyiszor, ismét kalandozók okozták a fennakadást. Velük,
cselekedeteikkel még a nagyhatalmú Fekete Hadurak sem számolhatnak
mindig pontosan – márpedig egyetlen apró hiba is katasztrófák sorozatához
vezethet, ha e szedett-vedett társaság színre lép.
Átkozott bosszúság!
Amikor az Onpor lábainál az új Vörös Hadúr másodjára is bizonyítékát
adta erejének, az abasziszi boszorkánymesterek legöregebbike Rowon
uralkodóhercegével teljes egyetértésben hívta össze a Fekete Hadurak
tanácsát.
Nem kellett udvariaskodniuk egymással: hatalmasak voltak
mindahányan. Némelyikük lehetőségei meghaladták a
többiekét, egymásra utaltságuk azonban feledtette a
különbségeket.
– Nem várt fordulatot vettek az események – mormolta az abasziszi
boszorkányúr. – A Hatodik Hadúr lobogója új gazdára lelt. A Szem (így
hívták egymás között az árulót) értesülései szerint a hazafelé tart. A Di’Luani
orákulum átjáróját szándékszik igénybe venni.
– Feltartóztathatjuk még? – kérdezte Lord Arnil dha Agron, a Kard
Testvériségének nagymestere.
– A Szem biztosított minket: nem jutnak át Di’Marembe. Ám oktalanság
volna megfeledkeznünk arról, hogy hasonló ígéretet tett a thekszeli szentéllyel
kapcsolatban is.
– Kik kísérik a nőt? – Az ediomadi főhierarcha hangja
távolról érkezett.
– Kalandozók... – A tónus önmagáért beszélt. – A Szem ügynöke csak
nagy vonalakban számolt be róluk. A legnyugtalanítóbb, hogy
kisugárzásukat egyikőtök sem érzékeli.
– Talán nincs igazán számottevő hatalmuk – vetette közbe
Shruk Dakul, minden keleti barbárok kánja.
– Ez is egy lehetőség – hagyta helyben az abasziszi
boszorkányúr. – Ám felettébb valószínűtlen, figyelembe véve a
Szem üzenetét.
– A kérdés tehát az, mit tegyünk, ha Északon ismét
megjelenik a Hatodik Hadúr. Bármit állít is a Szem, ha sikerül
elérniük a jósdát, ő is lelepleződik. Akkor pedig kénytelenek
leszünk véres harcokban megszerezni azt, amit nemrégiben már a
magunkénak mondhattunk... – A toroni boszorkánymester hangja háborgó
indulatokról árulkodott.
– Még nincs veszve semmi – igyekezett lecsillapítani dha
Agron. – Voltaképp máris győztünk. Nyílt csatában legfeljebb
négy lobogót tudnak felvonultatni nyolccal szemben.
– Nem ilyen egyszerű a dolog – vetette közbe Tharr főpapja.
– Ha nem csúszott volna ki kezünkből a Hatodik Lobogó,
igazat kellene adnom neked, így azonban...
– Mit számít az az egy? Nyomasztó a túlerőnk!
– Ha nem éppen erről lenne szó, igazat adnék neked. Csakhogy a Hatodik
a kalandozók Hadura! – bosszankodott társa értetlenkedésén a
főpap. – Bármikor sereget toborozhat legrátermettebb
társaiból, s nekünk ronthat, hogy visszaszerezze a zászlóikat.
Lehet, hogy máris effajta banda kíséri. A többieknek csak a
nyílt ütközetet kell elkerülniük. Ha húzni akarják az időt,
könnyedén megtehetik.
– Hát csak merészkedjék ide az a csűrbe! – Alidax új
boszorkányúrnője most vett részt először hadúri
tanácskozáson. A frissen szerzett hatalom bűvöletében élt,
bosszantotta kissé a többiek óvatoskodása. – Egy gondunkat
legalább letudhatjuk. Elvégre a zászlókat jól őrizzük,
biztonságban vannak, nem igaz?
– A kalandozóktól semmi sincs biztonságban – magyarázta
szelíden az abasziszi. Tervei voltak a nővel. – A siker küszöbén
botorság volna ekkora kockázatot vállalnunk.
– Mit tegyünk hát? – tudakolta mély hangján a kán.
– A lehető leggyorsabban támadást kell indítanunk a
napimádók ellen. Lord dha Agron a toroni ezredekkel hamar
ott lehet. Az Unió Vörös Hadura kénytelen lesz hadba szállni, ha meg
akarja oltalmazni országát. Amint elpusztítottuk, seregeink tovább
nyomulhatnak észak felé. Az abasziszi és rowoni egységek heteken belül
felvonulnak; a Halál harmadik havának végére a miénk Doran is!
– Ha elég gyorsan cselekszünk – vette át a szót az abasziszi boszorkányúr –
hasonló kelepcébe csalhatjuk az íjászok Népét. Akkor pedig a Hatodik Hadúr
sem kóborolhat tovább: szembe kell néznie velünk.
– Hát a Szekta szerzetesei? – Alidax úrnője sokat hallott már
felőlük, s a hírek bizonytalansággal töltötték el.
– Mire cselekvésre szánják magukat, mire felvonulnak, már nem lesz hol
harcolniuk. A Titkos Hadúrral azután, ha egyedül maradt, már könnyen
leszámolhatunk.
– A győzelem után persze nem lesz szükségünk a Szemre
sem... – jegyezte meg a toroni. Balsejtelmek gyötörték,
valahányszor az árulóra gondolt. Túl hatalmas. Túl
magabiztos. Túl... kevély. Ha nem teszik el az útból idejekorán,
veszélyessé válhat.
A szavazás hamar lezajlott, egyhangú döntést hozott. A Fekete Hadurak
közti kapcsolat megszakadt – ismét álltak ama bizonyos falak.
A tanácskozást követő nap hajnalán számos ork hadtest és
negyvenezer válogatott toroni harcos (soraikban a Vihargárda
két különítménye) kelt útra a Dwyll Unió fővárosa, Dawalon
felé.

10.
 osanna és kísérői három heti lovaglás után leltek a
romvárosra.
Útjuk nagyjában-egészében eseménytelenül telt. A falanx
legyőzését követően kétszer kellett csupán fegyverhez
nyúlniuk: először Abaszisz határában, mikor egy sereg
könnyűlovas próbálta útjukat állni, másodjára jó tíz nappal
később – egy félvad törzs támadó kedvű harcosait
kényszerültek ekkor jobb belátásra téríteni.
Az időjárás kedvezett, az ösvények, csapások mindvégig
járhatóak maradtak. Az Arel-pap kitűnő vezetőnek, Onzun
térképe meglepően pontosnak bizonyult. Hajnaltól alkonyatig
tartott a vágta, a kalandozók napjában kétszer engedélyeztek
csupán pihenőt maguknak és hátasaiknak.
Nem gyászoltak soká – ez méltatlan lett volna az elesettek
emlékéhez –, a megpróbáltatásokat emelt fővel, bizakodva
tűrték. A rongyosoknak majd’ minden este sikerült regélésre
bírniuk Gorduint – a bárd szokott alaposságával tett eleget e
feladatnak is. A gárdakapitány nem tágított Rosanna mellől. A
lány – mert Hadúr volt immár – igyekezett kordában tartani
érzelmeit. Graum kisebb vagyonokat nyert míves csontkockáival. Salina
legszívesebben Gorduin dalait hallgatta, s valahányszor a bárd gondolataiba
mélyedt, némán kuporgott mellette, ügyelve arra, nehogy egyetlen
mozdulatával is megzavarja. Ösztönei megsúgták, hogy "őrangyala"
emlékeivel tusakodik: ilyenkor szinte meglapult, ébren
álmodott a hercegkapitányról és a fényes jövendőről.
Közvetlenségével hamarosan mindenkit elbűvölt. Még az
embervadászt is felderítette olykor – Mac-Lier titkos
klánháborúkról, rajtaütésekről mondott megannyi csúf s igaz
mesét.
A szabad ég alatt éjszakázok rendszerint éber alvók,
könnyűek és őszinték az álmaik. Mac-Lier azonban keveset
pihent, talán még a bárdnál is kevesebbet (ami pedig
valóságos művészet volt, hisz Gorduin csak másnaponként, s
akkor sem hosszú időre hunyta le szemét); tartott az
ilanoritól. A thekszeli szentélyben történtek részletei ugyan
jelentőségüket veszítették a menekülés során, az
embervadász azonban érezte, hogy a dalnok, ha igazán
akarná, felfedhetné titkát. Virrasztott hát, vigyázta tudatát – s hálás volt
istenének, aki Gorduin gondolatait minduntalan másfelé terelte.
 Ha sejtette volna, hogy a Herceg titokzatos eltűnése
egyvalakit mégiscsak igen erősen foglalkoztat, talán rögtön
elhagyja a társaságot.
Gorduin álmait ezekben a hetekben nefritszemű kísértetek,
széthulló kristályoszlopok és lánggolyók uralták. Nem hagyták
nyugodni a Daumyrnál történt események emlékei sem. Két
ízben azon kapta magát, már-már fennhangon vitázik a Jellel:
valamiféle kapu kulcsát követeli. Az ősemlékezet kútjának
lepecsételt szája engedett a nyomásnak, a mélyből rég letűnt
korok képei szüremlettek, furcsamód valószerűtlenné
változtatták az ébrenlét óráit. Gyorsan felejtett, de érezte, ez
az idilli állapot átmeneti: előbb-utóbb szembe kell néznie az
igazsággal, s az aligha lesz kedvére való.
Eriel még mindig felkereste olykor, alakja azonban
elmosódott volt, mintha magasból alázúduló tiszta víz
függönyén át nézné. Okult a korábbi tapasztalatokból: nem
nyúlt utána, nem igyekezett beszédbe elegyedni vele – s
mikor a kék hold égi pályájának csúcsára ért, megérkezett hű
társa a Farkas, hogy az asztráltest kísérteteit elijessze.
Ezután már csak a jósdáról álmodott. A jósdáról és a válaszokról, melyek
mindannyiuk életét megkönnyíthetik.

A rombadőlt város hatalmas volt. A kyr birodalom

virágkorában tartományi székhely lehetett, utóbb, a Káosz
éveiben elfajzott nép kezére jutott, melynek szülöttei bizarr
épületek formájában mindenütt otthagyták kezük nyomát.
Istenek helyett démonokat és más pokolfajzatokat imádtak
akkortájt; egymástól elszigetelt kultúrák tündököltek néhány
röpke századon át, hogy újabb vérzivatarokat követően a
feledés homályába merüljenek. A testek elporladtak, a
csontok szétszóródtak, az utak köveit kontinens-szerte
széthordták a szorgos utódok; lassanként a folyók, hegyek is odébb
vándoroltak...
A város maradt.
Romjait birtokba vette a természet, az egykori főteret
övező házak azonban nem is düledeztek – mintha lakóik a
minap hagyták volna el őket. Kupolákkal koronázott hasábok,
folyondár borította kőtömbök környékezték a középütt
emelkedő gigászi piramidont. Noha majdhogynem érintetlenül
hagyták a felette elviharzott évezredek, ősibbnek rémlett
minden más épületnél. Négy szintje mindegyikére lépcsők
vezettek – a jövevények Onzun útmutatását követve a legalsó bejárat felé
irányozták lépteiket.
A márványküszöböt elsőként Anrem, nyomában Graum
lépte át. Társaik némán, nesztelenül igyekeztek utánuk.
– Micsoda hodály! – ámuldozott a goblin. – Legkevesebb hatvan lépés a
magassága, ámbár az ilyesmiben gyakorta tévedek. Vajon miféle szerzetek
róhatták azokat a grádicsokat?
A csarnokot tíz szintre osztották építői. A szinteket
függőfolyosók övezték, ezeket meredek, márványba vésett
lépcsősorok kötötték össze. Itt is, ott is sötétlő nyílások
vezettek a piramidon labirintusába – esetleg máshová.
Számukat szintenként kétszázra becsülte a bárd, akit különös
érzések környékeztek megint a nyílások felett halványan izzó
rúnák láttán.
– Attól tartok, ezt nem tudjuk végigjárni – nyögte Graum. – Nagy kár! Az
efféle hodályokban mindig számos értéktárgyat rejtenek el.
– Visszatérhetünk még ide, goblin uram! – veregette vállon
az egyik rongyos. – Ha úgy kívánod, társadul szegődünk
mindannyian. Csak ezt az ostoba háborút vívjuk és nyerjük
meg előbb!
Graum lemondóan legyintett.
– Addigra kifosztják mások. A csontjaimban érzem!
Tarisznyája mélyén, egyéb kacatok mellett,
jövendőmondáshoz, tisztánlátáshoz javallott ujjpercfüzér
lapult. Sosem volt szíve megválni tőle.
Anrem lassan ingatta fejét.
– Ha eddig nem tették, talán várnak vele még néhány évig.
– Körülpillantott. – Vajon mire szolgált ez az útvesztő? És
hogyan...
– A Kapuk Palotájában álltok – zendült egy hang.
Összerezzentek, fegyverükhöz kaptak valamennyien, néhány
kard előkerült hüvelyéből, de egyhamar vissza is csusszant –
Alyr Arkhon állt a bejárat világos négyszögében. Gorduin
elmosolyodott – ismerte a félelf könnyű lépteinek titkát.
Egyszerű, de hatásos fogás volt ez, egyike a
legártalmatlanabbaknak a dorani mágus bőséges
eszköztárában.
– Majd öt napja várom az érkezéseteket – ingatta fejét a nekromanta. –
Attól tartottam, komoly nehézségekbe ütköztetek, de látom, a lobogó megvan,
a társaság zöme is harcképes maradt.
– Sima utunk volt, uram – bólintott a legidősebb rongyos. –
Soha szórakoztatóbbat, csupán...
– Csupán?
– Graum barátunk elvesztette az egyik kockánkat, elnyerte minden
pénzünket és megitta minden borunkat.
Alyr Arkhon kissé felvonta szemöldökét, végigpillantott a társaságon,
azután vállat vont.
– Gondolom nem ütöttetek még tábort. Már ismerem a
környéket, kitűnő helyre bukkantam. A vacsoránál mindent
elmesélhettek és... nos én is szolgálhatók friss hírekkel.
Intett, és szelíd erőszakkal ki terel te az újonnan
érkezetteket.
– Engedtessék meg nekem, hogy mindenkit óva intsek azoktól az
ajtóktól – mondta odakint. – Senki sem tudja, hová vezetnek.
A legenda szerint az Univerzum minden pontjára el lehet jutni
innét, ám ha valaki készületlenül merészkedik be... Nos, az
úgy merül el a Semmiben, mint kő a vízben, ahogy mondani
szokás.
Magas fallal övezett kertbe vezette a társaságot.
Rosannáék szabadjára engedték lovaikat, ők maguk egy teljes
épségben maradt pavilon mellett szabadultak meg
málhájuktól. A vacsorához valót még napszállta előtt sikerült
elejteniük a rongyosoknak, s miközben egyikük a nyársakat
forgatta, Rosanna és Graum tájékoztatta Alyrt az elmúlt
hetekben történtekről. Gorduin időnként kiegészítette az
elbeszélést, boszorkánymester "testvére" szívességéről és a
Jelről azonban – maga sem tudta, miért – hallgatott.
– A ferdeszemű idegen a Herceg volt – dünnyögte a félelf. –
A Halál Kilencedik Nagymestere. Igen tájékozott és pokolion
gazdag lehet az áruló: akárki nem vásárolhatja meg egy
gyilkolóművész szolgálatait. Vajon honnét tudta, hogy épp a
Háromfejű szentélyébe készültök?
Csakhamar ráunt a tanácstalan vállrándításokra, és
felemelte kezét: most rajta a sor. Botjának gyors húzásaival
vázolta szembenálló seregek elhelyezkedését, beszámolt a
Szövetség generálisainak kudarcba fulladt próbálkozásairól –
hű és igen sötét képet festett.
– Sietnünk kell – fejezte be. – Sok múlhat e küldetés eredményességén. Ha
elbuktok, esetleg veletek buknak Észak szabad államai.
– Esetleg! – ráncolta homlokát Rosanna.
– Esetleg nem. Fáradoznak ügyünkért jó páran rajtatok kívül
is, de az ő sikerükre – akár nekik a tiétekre botorság volna számítani.
Erionban kevesen fogadnának ránk – Felállt, a rongyosokra villantotta
halvány, vérfagyasztó mosolyát. – Hajnalig én őrködöm. Nyugodalmas
jó éjszakát!
Gorduin – maga sem tudta, miért – nem mert elaludni. A
nekromanta mellé telepedett inkább; elnézte, hogyan babrál
tüzükkel a félelf, s azt latolgatta, vajon hasonlóképp
játszadozik-e a dorani kandallók parazsával is... Szél járt a
közeli erdőség fái közt, pillék keringtek a homályban; időről
időre szikraözön szállt a közönyös csillagok felé.
– Most pedig elárulod jöveteled valódi okát – fordult a nekromantához a
bárd. – Bizonyára jó okkal fordítottad hatalmad egy részét e jókora utazásra.
– Eltaláltad, barátom. A hírek legjava különb-különb csatornákon hamar
eljut hozzám, s noha társaid rendíthetetlen bizakodása megmelengeti szívemet,
pusztán ezért aligha kerekedtem volna fel. A te segítségedre van szükségem.
Itt és most.
Gorduin felhúzta szemöldökét, de hallgatott – olykor minden
tudakozódásnál többet ér az elmélyült figyelem.
– Észrevétlenül Délre kell jutnom, mégpedig azonnal – ez
most élet és halál kérdése. Ne firtasd miért: egyenlőre nem
árulhatom el. A maga idejében megtudod ezt is.
– Hogyan segíthetek ebben én? Szakállad nő, mire Kaput nyitok –
s hozzá milyen Kaput! – A bárd halkan elnevette magát. –
Derékban ugyancsak szorítana. Nem jutnál messzebbre vele
tíz-tizenkét lépésnél. Megéri a kockázatot?
– Félreértesz – mormolta a nekromanta. – A Kapuk Palotájában kell
segítened. Amit délután mondtam, színigaz: működésének titkát nem
ismeri senki, kivéve...
– Sosem jártam még itt! – fakadt ki az ilanori. Hallani is most
hallok róla először. Ez egyszer rosszul választottál, ó Alyr, –
Kissé megkönnyebbült, noha a balsejtelmek nem tágítottak.
Rosszabbra számított. – Az erőd végén jársz talán? Miért nem
használod a hagyományos módszert?
-Pontosan tudod, miért nem – pillantott rá komoran a félelf. – Akik
figyelnek, azonnal rájönnének, hogy készülök valamire. Te azonban segíthetsz
– legalábbis remélem. Hogy születésed óta nem jártál itt, egy percig
sem kétlem. De talán előtte...
– Nem hiszek az újjászületésben – morogta Gorduin kedvetlenül. Érezte
már, hiába minden.
– Újjászületés, halhatatlanság... Nézőpont kérdése –
tűnődött fennhangon Alyr. – Magam sem tudom, mire
gyanakodjak a te esetedben, Tier Nan Gorduin. Ne kérdezz
semmit, kérlek! Várj, míg eléritek az orákulumot. Ott majd...
Az ilanori lehajtotta fejét.
 Fél! Akármi legyek, ha nem fél! – gondolta. De sebaj, Alyr! Félek én is.
– Mit vársz tőlem? – kérdezte csendesen.
– Semmit sem kell tenned – suttogta a nekromanta. –
Csupán annyit kérek, ne ellenkezz! – Botjára támaszkodva
felegyenesedett. – Igaz, az efféle kérés olykor nehezebb
feladat elé állít, mint bármely erőpróba...
Most kimondja. Hiába köntörfalazott eddig, most ki kell mondania! – A
bárd színtiszta kárörömet érzett. Kér, nekem pedig bele kell egyeznem – de a
dolgát nem könnyítem meg, úgy éljek!
Értetlenül pillantott Doran küldöttére.
– Nos, arra kell kérjelek, nyisd meg az elmédet. Teljesen. Mélyre kell
nyúlnom, igen mélyre, s ha ellenállásba ütközöm, menthetetlenül kudarcot
vallok. Mi a válaszod?
Körös-körül semmi nesz: várakozni látszott az egész világ.
– Tégy ahogy jónak látod, Alyr – felelte könnyedén a bárd.
A nekromanta még napkelte előtt odébbállt. Gorduin
leverten ébredt – pedig ezúttal nyugodt álma volt.
A félelf ajándéka, cserébe eltemetett emlékeiért.
NEGYEDIK RÉSZ
A HARC HAVA
A született világok sorsai többnyire azok lakói tartják kezükben, a
teremtettekét azonban sajátos törvények szabályozzák. E
törvények alkotói nem tévedhetetlenek, csupán
annyiban különböznek a közönséges halandóktól, hogy
számolnak majdani hibáik következményeivel is. Abban
a teremtett világban, melynek éjszakai egét két hold –
egy vörös meg egy ezüstkék – világítja be, jóelőre
meghatározták a kezdet és a vég pillanatát. Az első
napkeltét kilenc sorsfordulóval választották el az
utolsótól, ahogy elválasztották valaha a Mélyben és
Magasban hömpölygő vizeket. A világ kilenc korának
eseményei kilenc tengely, kilenc érinthetetlen,
elpusztíthatatlan lélek körül forogtak, miként a csillagok.
E lelkeken a kezdetektől ott tündökölt a Jel: nem
játékszerei, eszközei lettek az Akaratnak, mely a nagy
színpadot létre hívta. Ezer és ezer alakban éltek ezernyi
életet. Újra és újra felszínre dobta őket a ciklusok
árapálya, játszották szerepeiket, melyeket a Jóslatok
szabtak rájuk, s keserűség költözött szívükbe minden
nagy korszak alkonyán. De bárhová vetődtek, bármivé
lettek is ők kilencen, az idők teljességében fennen
ragyogott oszthatatlan önmaguk...
 1.

sziklaormok árnyékában megbúvó épület csak a

felfelé vezető ösvény utolsó fordulójában tűnt elő. Rég
feledésbe merült ez az útvonal, századokig nem akadt ember,
aki végigjárja – s mégis létezett, nem tették követhetetlenné a
felszínen zajlott változások.
A romvárosból hat napja kerekedett fel a csapat. A második
naptól fogva a fellegek alatt jártak: gyönyörű kilátás nyílt az
alant elterülő vidékre. A kék hold éles fényében olykor
megpillantották a messzi tengert; a horizont az északi háború
tomboló tűzvészeitől vöröslött. Reguláris seregek és
szabadcsapatok folytattak ott elkeseredett utóvédharcot, a
Fekete Hadurak által vezetett ármádiát azonban nem tudták
feltartóztatni. A Dwyll Unió fővárosa, Sagrahas mezeje felé
hátráltak, hogy soraikat rendezve megálljt parancsoljanak a
Toron szívéből előkígyózó áradatnak. Nem csupán Dawalon, a
Szövetség sorsa forgott kockán. Tudták ezt mindannyian –
Rosannáékat is beleértve.
A Hadúr az orákulumot nézte, két kezét melengette lélegzete sebesen
oszló párafelhőjében. A szemlélődőknek el kellett ismerniük a
hírhedetten makacs, vakmerő és becsvágyó északi szépség
felnőtt tisztéhez az út során. A kalandozók, a kóborlók
parancsnoka volt – s reményei szerint a bosszú angyala is.
– Hamarosan – suttogta a tenger felé fordulva. – Hamarosan...
A jósda csonttá fagyott vén sárkány gyanánt gubbasztott a roppant sziklák
között. Ablakok és kapu: szemek és száj.
Szótlanul, egyre lassuló tempóban tették meg az utolsó
lépéseket. A nyeregből leugorva Rosanna megint az élre tört.
Jobbján a gárdakapitány – nyurga, készséges árny. Mégsem adatott meg neki,
hogy másodikként érjen célba: Mac-Lier vállon ragadta, s nem eresztette, míg
Gorduin és Anrem az északi lány nyomába nem ért.
Rosanna tekintete a meghökkent grófra, azután az embervadászra,
Gorduinra és az Arel-papra rebbent. Mindhárman állták az akaratpróbát.
– Jobban örülnék, ha idekint várna – jegyezte meg Mac-Lier. – Barát vagy
sem, renegát vagy sem, mégiscsak toroni. – Tünékeny mosoly, gyors
oldalpillantás. – Nem sértésnek szántam.
Rosanna szeme megvillant. Kihúzta magát, türelmetlenül intett.
– Hagyd! Mellettem a helye.
Gorduin megcsóválta fejét, de inkább nem szólt semmit. Az
embervadász hátralépett. A gárdakapitány felgyűrte köpenye
gallérját, s némán megszaporázta lépteit.
Félúton torpant meg a halk neszre: egy pengét vontak ki
hüvelyéből. Anrem mosolyogva, ám annál határozottabban
állta útját. A kardot nem emelte fel, tekintete azonban minden
szónál ékesebben beszélt.
Rosanna zordan tekintett körül. A rongyosok mosolytalanul
tébláboltak, kezük fegyverük markolatán nyugodott. Gorduin
és Mac-Lier összenéztek. Jólesően nyugtázták a tényt, hogy
népszerűségük mit sem csökkent az elmúlt hetek során.
– Legyen hát. Egyedül megyek – jelentette ki Rosanna.
Anrem a gárdakapitányra nézett. Az megvonta vállát, és
egy kőre telepedett. A koldus erre visszalökte hüvelyébe a
kardot, s felkacagott. A kacaj messze szállt, sokáig
visszhangzóit: úgy tetszett, maguk a bércek örvendeznek Arel
papjának diadalán.
Gorduin elmosolyodott. Elismeréssel adózott a lánynak: jó döntés volt,
talán a legjobb, amit hozhatott.
A rongyosok a lovak szerszámait igazgatták, a goblin Salinát szórakoztatta
valami történettel. Mac-Lier az ajtóban strázsált, hogy kéznél legyen, ha nem
várt esemény történik odabent.
A bárd távolabb vezette fehér ménjét, egy magányos szikla
árnyékában emelte le róla a nyerget. Nézte a csúcsok havát, a
vigasztalanul szürke eget – dél felől fellegek közeledtek,
kifeszített vitorlázatú, mennyei karakkák...
"Gyors vagy, Testvér..."
Megpróbálta rendezni gondolatait. Igyekezett megfogalmazni a kérdéseket,
amelyeket, ha rá kerül a sor, okvetlenül fel kell majd tennie. Érezte a Farkas
közelségét, s ez megnyugvással töltötte el. Még egy igazi társ.
A figyelmeztetés váratlanul érte, olyan volt, mint egy arculcsapás. Azért
megtette a magáét: amint felpillantott, azonnal ugrott.
A Herceg pengéje két hüvelyk mélységig vágódott a sziklába, s fényes
szikrák záporában húzódott vissza. Egy pillanat múltán Gorduin felé cikázott
megint.
A bárd hagyta a hóba zuhanni nyílpuskáját, és két tőrrel
hárított; közvetlen közelről meredt a ferde vágású szemekbe.
Indulatnak nyomát sem látta bennük. A Halál Kilencedik
Nagymestere mozdulatlanul állt a keleti kardforgatók
klasszikus támadópózában – az ilanori emberfeletti gyorsasága és
ereje nyilvánvalóan meglepte. Felismerte, kivel került szembe. Nekikészült,
hogy hátraszökkenjen, amikor...
Mac-Lier első vágása hosszú sebet ejtett bal vállán. A
második a keleti penge hosszában lefelé suhanva
balcombjába mart. A harmadikat megakasztotta egy nehezen
követhető mozdulat. Villámgyors riposzt: az embervadászt
csak a sokéves tapasztalat mentette meg. Visszakozott,
küzdőtartást vett fel megint. A rongyosok tapsoltak, majd
mókájukat elunva maguk is kardot húztak. Acélerdő vette körül a
véres hóban forgolódó, rezzenetlen arcú Herceget.
– Engedelmetekkel, urak... – suttogta Mac-Lier...folytatom, amit
elkezdtem!
A pengék újra és újra összecsaptak. Gorduin szakértő
szemmel figyelt – ennek volt köszönhető, hogy tüstént
észrevette a mestergyilkos viselkedésében beállott változást.
Az orvtámadó okult: az egyszerűbbnek tűnő megoldást
választotta.
Alakja körül megsűrűsödött, felizzott a hatalom aurája. A
bárd csodálattal adózott lelki erejének – élet-halálküzdelem
közben mágiát használni szinte példátlan teljesítmény. Ha
még...
A Herceg elemi erejű mentális csapása csaknem
kibillentette egyensúlyából. A rongyosok némelyike kábán
hanyatlott hátra, valaki kiáltott – néhány pillanatra minden
elhomályosult. Gorduin térdre zuhant, a nyílpuskát azonban
nem engedte el. A vágott szemű férfi bíbor lángoktól övezve
magasodott látómezejében – maga volt a megtestesült kín, a
kiállhatatlan, izzó fájdalom...
Azután egyszerre kihunyt. Elenyészett, mintha sosem lett
volna. Ember lett megint: moccanás nélkül, kissé előrehajolva
állt a szétdúlt hóban, lába elé sötétlő ívet rajzolt kardjának
hegye.
Hitetlenkedve meredt a torkából kimeredő nyílvesszőre.
Gorduin talpra állt. Hideg fejjel, számító nyugalommal
küldte útjára a második vesszőt, azután a harmadikat és a
negyediket – egyre hátrább szorítva áldozatát a kiugró szikla, a szakadék
pereméhez.
A Halál Kilencedik Nagymestere elejtette pengéjét. Jobbja
az első nyílvesszőről a mellébe vágódott másodikra, onnét
drágaköves nyakláncára tévedt. A kámeákban folyvást
halványult a fény. Foltok sokasága vöröslött a puszta kövön.
Gorduin oldalra billentette fejét. Farkasszemet nézett társai leleményes
kínzójával, azután
"Jó éjt, királyfi!"
a pokolra küldte.
 Jó néhány percig tartott, míg valamennyien feleszméltek, s némi szesz
segítségével elűzték az elméjüket hasogató fájdalom emlékét
is. Gorduin előkotorta nyeregtáskájából a gondosan szárazon
tartott szivardobozt, megkínálta Graumot. A sziklára
kuporodva, némán fújták az illatos füstöt, le-letekintettek a
mélybe: porhó szállongott a Halál Kilencedik Nagymesterének
végső nyughelye felett.
Válluk felett áthajolva hosszan, figyelmesen szemlélte az összezúzódott
testet az embervadász.
– Köszönöm – mondta halkan. – Okom van feltételezni, hogy ezt a munkát
rajtam kezdte volna...
Rosanna visszatértekor nyom sem utalt már a történtekre.
A rongyosok Mac-Lier technikáját méltatták, s megkérték a
sólyomarcú férfit, ismételné meg azt a hárítást, mely
valamennyiüket lenyűgözte.
– Wolkum Naizerd! – tajtékzott a Hadúr. – Naizerd, senki más! Naizerd, a
híres mágus! Doran első diplomatája! Ha nem a saját fülemmel hallom, el
sem hiszem! Ha nem...
Elnémult, értetlenül meredt a kipirult arcokra.
– Megtaláltuk – kezdte újra, különös nyomatékkal. Az áruló. A Szem. A
kezünkben van. Most már... – Türelmét vesztve hátralépett. – Miért bámultok
rám így? Csak nem történt valami idekint?
– Nos... – Grraum a torkát köszörülte. – Éppenséggel történt.
– Megtudhatnám esetleg azt is, micsoda?
Így hát a sziklaperemig kísérték, és megmutatták neki.

2.

z előtér hűvösében hárman léptek a befelé igyekvő

bárd elé, a falon azonban egyetlen árny – az ilanorié –
hajladozott mindössze: azok hárman a homály megelevenedett
nyúlványai voltak csupán, a mindentudó pap akaratának eszközei.
Körüllengték s magára hagyták – az első lépést mindenkinek saját
jószántából kellett megtennie.
Gorduin nekivágott. Valahol a közelben, az orákulum
központi csarnokának sötétjében megérzett valamit.
Feketénél is feketébb üresség volt ez, hasadék a valóság
szövetén – ráébredt, a Kaput, a Di’Marembe vezető út
bejáratát rejti a homály.
Percekig haladt az újból anyagiasult árnyékpapok
nyomában szűk, fénytelen folyosókon, porlepte kamrákon át,
hogy dobogó szívvel, elszoruló torokkal torpanjon meg egy
súlyos, megmagyarázhatatlan módon épen maradt faajtó
előtt.
Várt. Tekintete a padlóra tévedt, elmosolyodott. Egy
fertályórája Rosanna toporgott ugyanitt. Titkon nyilván azt
remélte, küzdenie, de legalábbis ravaszkodnia kell, hogy
választ kaphasson kérdésére – az egyszerű kérdésre, mely
mindeddig oly nagy jelentőséggel bírt, s mely jelentőségét
veszítette, mihelyt felhangzott a mindannyiuk által ismert név.
Wolkum Naizerd.
Egy gonddal kevesebb – jó néhánnyal pedig több. A Herceg halála tiszta
helyzetet teremt: amint híre az áruló fülébe jut, nyilvánvalóvá válik tervének
kudarca. Mihez fog vajon? Kereket old? Vagy újból fordítani próbál
köpönyegén?
Az ajtó feltárult.
Gorduin köralaprajzú helyiségbe lépett. Középütt az
ősemlékezet kútjának kőből rakott mása, a mélyből áradó
fény folyvást változtatja színét: sárga, fehér, kék...
A bárd egészen a káváig merészkedett, ám hasztalan
erőltette szemét: egy lelket sem látott a ragyogásban, melyet
egy más létsík energiái tápláltak.
A tűztengerből hirtelen mégis kibukkant valami – egy árnyalak,
mely együtt táncolt, hajladozott a körötte lobogó lángokkal.
Hangja mindazonáltal hűvös volt, halk és határozott:
– A Tudást keresed. Kérdezz hát!
És Gorduin kérdezett.

– Jól vagy? – Salina hangja furcsán eltompult a túlvilági

homályban. A Kapu felé vezették berzenkedő hátasaikat, hogy
másodpercek leforgása alatt mérföldek ezreit hagyják maguk
mögött, és szövetséges területen kerüljenek elő a tenger
túlpartján.
– Semmi bajom – mormolta a bárd.
– Megtudtad, amit akartál? – érdeklődött a lány, noha nem
volt biztos benne, helyesen teszi-e. Lám, hogy elcsendesedett a férfi! A
keze jéghideg, s mintha...
Gorduin ajka megvonaglott.
Magad vagy a Jel.
Egy a Kilencből, egy a kiválasztottak közül, akik maguk
irányítják sorsukat, akiknek végzetét nem formálják sem
csillagok, sem démonok, sem istenek; léted teher e világ
minden hatalmának, s teher lehet tenmagadnak is.
Cselekedeteid maradandó nyomot hagynak a korokban,
amelyekben élned adatik... Hat kort kísértél végig, kilenc
kor követi egymást, mielőtt utószor nyugszik a nap. A
Hetedkor szülötte vagy, ősemlékek sokaságának
hordozója; idővel birtokolhatod, átláthatod majd minden
múltadat...
Emlékezz!
– Tier...
Emlékezz a jóslatra!
– Anrem! Anrem, ide!
"Bizonyság lesz egykor Smaragdurak léte..."
– Gorduin! Hallasz engem?
"...Örök álom száll majd hercegre, a kékre..."
"...Megtér árulója ős császári vérnek..."
"...Sárkányfejedelme jő a Szépek Népének..."
"...Töretlen lesz majdan Ősmágus magánya..."
"...Egy a Hetek közül sós tengerre szálla..."
"...Szerzetesek nagyja rejtelmeket felfed..."
"...Hazatart Mogorva, élén sok ezernek..."
"...Utolsónak marad a fekete dalnok..."
"...Égi hajóhídról keres messzi partot."
A bárd fülében zsongássá mosódtak össze az aggodalmas hangok. Jobbja a
fehér mén kantárját markolta, s a világ minden kincséért sem engedte volna el.
– Méreg! – sziszegte valaki. – Az az átkozott gyilkos megmérgezte.
– Legfeljebb a tekintetével – jelentette ki Graum. Nem érte el.
– Tier! Tier! Nézzétek a szemét! Gorduin visszatért.
Baljával végigsimított Salina égő arcán. Ott volt már Mac-Lier,
Rosanna és az Arel-pap is.
“”– Elmúlt – mondta rekedten. – Elmúlt. Tovább!
– Jól vagy? – firtatta Rosanna. – Sosem láttalak még ilyennek. Megtudtál
valamit a kútnál? Valamit, ami...
A bárd halványan elmosolyodott. Ideje megemberelnie magát. Ideje
felvenni a terhet.
– Mindent tudok – mondta.
Nem is sejtette, mekkorát tévedett.
 3.

aj nélkül átjutottak. Di’Marem légies papjai a

bejáratig kísérték őket – ahogy kiléptek az épületből,
megcsapta arcukat a friss szél. Nyugatról, Sirenar erdei felől
fújt, messze űzte a pusztulás bűzét s a füstöt, mely napok óta
terjengett már Tiadlan mezői felett.
A jósda ápolt kertjében tucatnyi harcos leány, tucatnyi
rettenthetetlen kardforgató várt rájuk pihent lovakkal és
úrnőjük, a Dorcha üzenetével: szívesen látja őket.
– Igen nagy megtiszteltetés – szögezte le Graum.- Ha nem
erezném teljes képtelenségnek, azt mondanám, Alyr Arkhon
jár előttünk.
– Talán – tűnődött Rosanna. – Vagy történt időközben
valami rendkívüli. Megtudjuk hamarosan.
A Dorcha palotája nélkülözte az északi nemesi hajlékok
többségét jellemző előkelőséget: kőből rakott sasfészekként
terpeszkedett a fennsík legmagasabb pontján.
Kardforgatókkal zsúfolt kolostorok, lovagi rendházak
környékezték; látnivaló volt, a helytartó felkészült a
küzdelemre, s nem szándékszik megadni magát sorsának az
Unió, sőt, Doran eleste után sem.
Az utat szegélyező fenyvesek nyugalma Gorduinra is
átragadt. Némi erőt merített a tényből, hogy ragyog a nap, s
hogy Salina tekintete az övét keresi. Eleget tett a rábízott
feladatnak. Bárhogy forduljon a sorsa, ezt sosem szabad elfelejtenie.
Emlékeznie kell rá – míg világ a világ.
Visszafojtott lélegzettel kortyolt kisebbik kulacsából, s csak mosolygott
azon, hogy szemébe könnyek szöknek.
Gyarló ember vagyok.
Istenek pedig nincsenek.
Ezután már könnyebben ment minden.
A palota kapujának rácsozata azonnal felemelkedett
közeledtükre. Az őrség tisztelgett – Rosanna ragyogó hadúri
mosollyal ajándékozta meg őket. A Di’Luani orákulum
meglétesétől számított negyedik órában kitárultak előttük a
Dorcha termeibe nyíló ajtó szárnyai is.
 A lovakat állig felfegyverzett poroszlók vezették el. Lázasan
folyt a készülődés mindenütt: a kövezett udvaron át társzekér
társzekér után robogott el, csapattest csapattest után kelt
útra délnek, hogy összemérje fegyvereit az Unió fővárosát
fenyegető ellenséggel.
A Dorcha főudvarmestere sietett eléjük, s kimért
udvariassággal beljebb invitálta őket Tiadlan nagyasszonya
nevében.
A belső kert. Sárga rózsák mindenütt – Gorduin a messzi El
Hamed néhai vezíre, Malik palotájában látott csak ehhez foghatót. A
balján haladó Arel-pap elmosolyodott.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer láncraverés nélkül jutok el idáig.
Ha kifelé is ilyen sima lesz az ügy...
– Várd ki a végét! – súgta oda egy társa. – Ha meglátják a képedet, lehet,
hogy még Rosanna kedvéért sem tesznek veled kivételt...
– Pedig semmi kedvem ennyi szép nővel tusakodni. Nagy
kár volna bármelyikért...
– Ők bezzeg nem sajnálnának! – jegyezte meg Graum. –
Néhány éve végignézhettem, mit műveltek két Ikerrel, akik élve
kerültek a kezükre, miután egy osztaguk a Dorcha életére tört.
A főudvarmester koppantott botjával. Továbbra is roppantul
visszafogott volt, akárha benne keresett volna menedéket a
háborúban álló Észak minden eleganciája.
– A Hatodik Vörös Hadúr és kísérete – jelentette.
Meghajtások következtek.
A helytartó kissé előrébb hajolt obszidiántrónusán. Az a
fajta nő volt, akivel szemben a legapróbb tiszteletlenséget is
csak az önkínzás szándékával engedi meg magának az ember;
ajka, szemöldöke ívelése, tekintete kérlelhetetlenségről
árulkodott. Shirin wri Kriles nem volt szép, megjelenése és
öltözéke azonban – a dísztelen fehér ruhától a szőke fürtöket
összefogó feketeacél pántig – olyan méltóságot sugárzott,
mellyel a kontinens szépei közül alig néhányan vetekedhettek.
Tizenöt-húsz esztendővel lehetett idősebb Rosannánál: a
kérlelhetetlen tekintet árulta el.
Lassan felegyenesedett, rezzenetlen pillantását
végighordozta a társaság tagjain. Gorduinnál és az
embervadásznál hosszabban időzött, majd a koldusra villant.
Percekig tartott a néma párbaj. Végre-valahára elmosolyodott
a Dorcha, s e mosoly – láss csodát – megszépítette
valamelyest. Érthetőbbnek tűnt most mindazok lángolása,
akik egyetlen szavára életüket adták céljaiért.
 – Legyetek üdvözölve – A Dorcha hangja jóval lágyabban csengett a
vártnál. – Az istenek hoztak ide benneteket a legnagyobb szükség óráján:
áldassék a nevük!
Gorduinnak ezúttal arcizma sem rándult – a megpróbáltatások
sziklakeménnyé edzették pszichéjét.
Úgy legyen...
– Fogadd legmélyebb hódolatunkat, nagyasszony – válaszolta Rosanna.
Noha jól leplezte, társai biztosra vették: egyenrangúnak tekinti magát a
helytartóval.
– Örömmel értesültem küldetésetek sikeréről – mondta a
Dorcha – ám félő, hogy máris elkéstetek, hogy mindaz, amiért
küzdöttetek és véreztetek... – Erőt vett magán, és elhallgatott:
láthatólag nem akart elébe vágni az eseményeknek. A
jövevények némi pihenőt érdemelnek – a tisztesség s a
vendégbarátság kívánja így. – Az estebédnél részletesen
beszámolok mindenről. Míg tálalnak, kérlek benneteket,
foglaljátok el a számotokra kijelölt szobákat, ígérem, nem
maradok sokáig adós a magyarázattal, s noha szívesen
venném, ha hosszú ideig szerencséltetnétek társaságotokkal...
– ehelyütt jelentőségteljesen pillantott az Arel-papra – ...holnap
hajnalban magam fogom siettetni indulásotokat!
– Köszönjük úrnőm – hajolt meg a bárd. – Ugyancsak
hasznát látjuk már forró fürdőnek, a meleg vacsorának,
nemkülönben a vetett ágynak. Északfölde kóborlói sosem
feledik az efféle fogadtatást.
– Menjetek hát – mosolygott a fehérbe öltözött nő. Menjetek
és élvezzétek e ház minden kényelmét! Úgy sejtem, jó ideig
nem lesz részetek hasonlóban... – Intett, maga is távozni
készült, ám hirtelen megtorpant; az eszébe ötlött valami.
– Hadd figyelmeztessem az urakat: szolgálóleányaim
megtévesztő külsejük ellenére egytől-egyig szabad harcosok.
Képesek, s mi tagadás, hajlamosak rá, hogy nyers erővel
vegyék elejét a tisztelenkedésnek. Sok kellemetlenségtől
kímélhetitek magatokat, ha mértékletesek és tartózkodók maradtok –
nem szeretném, ha bármelyikőtöknek baja esnék...
A koldus társaira, majd a bejárat körül gyülekező leányokra
sandított, s felsóhajtott.
– Paradicsom – mormolta kifelé menet.
– Az – biccentett a bárd, s tüntetőén kézen fogta Salinát. –
És mint afféle paradicsom, ez is elérhetetlen.
Rosanna a gárdakapitány mellé sodródott, s mielőtt
szétváltak volna, Hadúrhoz, hírhedett kalandozóhoz kevéssé
illő dolgot művelt.
Gyengéden megcsókolta.

Hatalmas márványkádak, arannyal futtatott hasú, kéttorkú sárkányok,

csobogó, kristálytiszta víz és válogatotton finom ruhák: a
társaság tagjai – ideértve a rongyosokat is – szinte
újjászületve léptek ismét a tiadlani Dorcha termeibe. A koldus
koldus mivoltára csak a lant emlékeztetett, melytől, a bárdhoz
hasonlóan, semmiképp sem akart megválni.
– Fegyvert nem viselhetek – magyarázta fojtott hangon. – Üres kézzel
mégsem lépek az oroszlán barlangjába...
Graum, aki nem csupán tőrét, ujjpercekből fűzött láncát
sem hagyta a szobájában (ennyire lenyűgözték a néhai
Herceg mutatványai), kihúzta magát. Lesz ami lesz, ő az ajtón
át távozik – úgy segéljék az istenek.
Mire elfoglalták helyüket, a helytartó étekfogói is
megjelentek. Az estebéd könnyű volt, s mint e tájon minden,
roppantmód civilizált: még a Dorcha szelindekjeit is bizonyos
mértéktartás jellemezte. Mikor a szolgálók megannyi remek
pusztakezes harcos – kihordták a tálakat, predoci óbor került a
kristályserlegekbe. A jelenlévők már-már vallásos áhítattal
ízlelgették – egy sok évtizeddel korábbi nyár heve áradt szét
tagjaikban.
Beszámoló nélkül ezúttal sem úsztak meg. A feladatot most Gorduin
vállalta: megpendítette hangszerét, eltöprengett, majd belevágott. Ott kezdte,
ahol az istenek: a legelején.
A muzsika mágikus hullámveréséből fokozatosan
bontakoztak ki Murgador bércei. Tompán csillant az
ezüstmaszk egy fogadó udvarán, lángok emésztették a
Kobzos zömök tornyú várát... Méltóságteljes lassúsággal
sorjáztak elő az elmúlt hetek eseményei, akárha a Lorn
hullámain ringatódznának, mint ama tutajok; Calyd Karnelian a ködös
reggelben, egy baráttal osztja meg jövője álmát. Aztán a
smaragdtűz, a mélység szörnyei, a pengék, az iszonyaton, a
ködön túl pedig a Vágyak Városa, Alidar...
A Dorcha elkerekedett szemmel figyelt. Falak, sikátorok,
azután a végeláthatatlan tenger – térdmagasságban
háborgott, játékszereknek tűntek a hullámain hánykolódó
hajók...
Anrem csapott most a húrokba. Dala nyersebb, víziója haloványabb volt
Gorduinénál, ám a hallgatóság még hálát is rebegett ezért: a veszteség, a
fegyvertársakra lesújtó halál fájdalmát így könnyebben elviselhették. A
koldus alig néhány perc alatt eljuttatta őket a sziklaoromra,
ahol tanúi lehettek az ilanori és az embervadász
élethalálharcának a semmiből előtűnt Herceggel. Vér. Vér a
havon. A szakadék mélyén heverő, nyílvesszőktől átjárt test.
Azután...
Azután a Szem.
Rosanna felemelte jobbját: elég.
A helytartó sokáig nem szólt. Elmélyülten forgatta pálcáját: a hallottak
láthatólag szíven ütötték.
– Hihetetlen, egyszersmind csodálatra méltó, amit véghez vittetek –
sóhajtott végül. – Észak egyetlen krónikása, egyetlen énekmondója
sem fogja elfelejteni. De mint a régiek mondták, van ideje a
dalnak, a táncnak – s van ideje a dúlásnak, halálnak.
Vészterhes időket élünk, s tartok tőle, hogy dúlásból, halálból
jut majd több mindannyiunknak az elkövetkezőkben. –
Felpillantott. – A toroni seregek néhány nap, legkésőbb egy
hét múlva elérik Sagrahas mezejét Dawalon, az Unió fővárosa
előtt. Sokszoros túlerejüket két Fekete Hadúr jelenléte
súlyosbítja. A józanész, az okos önérdek azt parancsolja,
siessünk a védők segítségére tüstént – ám amíg a bárók nem
választanak új királyt, amíg meg nem kapom a Hadúri
lobogót, tehetetlen vagyok. Nem kelhetek útra. Én nem
mehetek. Pedig... – Villámló szemek. Vaskézzel kordában
tartott indulat. – ...pedig ha Dawalon elesik, a Fekete Hadurak
előtt megnyílik az út Doran felé. A Szövetségnek nem lesz
ideje felkészülni: a tengertől északra és északkeletre romba
dől minden, mielőtt az év véget ér!
– Mit tehetnénk? – Az Arel-pap kiitta borát. – Tucatnyian képesek vagyunk
átvágni magunkat néhány századon, de nyílt csatában még Hadurunk sem
pótolhat egy egész sereget...
Rosanna bólintott. – Fegyverbe szólíthatom Észak
kalandozóit, de mire lobogóm alá gyűlnek... Nos, úgy tetszik,
Tarin hegyei közt, kedvezőtlenebb esetben a tárnák mélyén
leszünk kénytelenek várni rájuk...
– A seregre ne legyen gondod, húgom – mosolyodott el
zordan Shirin wri Kriles. – Már akkor kiadtam a parancsot a
készülődésre, amikor érkezésedet hírül vettem. Tízezer
lovasomat adom melléd, ha te is jónak látod. Hátasaik gyors
lábúak, holmijuk kevés: nem fognak hátráltatni benneteket,
így talán még időben a küzdelembe avatkozhattok
Sagrahasnál.
Tízezer harcos!
Rosannának elakadt a lélegzete. Szíve bolondul vert, akár a
Sárkánygerincben, azon az estén, mikor először pillantotta
meg kedvesét, a gárdakapitányt: percek múltán jutott csak
szóhoz újra.
– Aligha lesz alkalmam segítségedet méltóképp viszonozni – mondta
halkan. – A kóborlók parancsnoka vagyok: minden kincsem ez a lobogó – s
ama cifra gúnyák alatt dobogó szívek. Nincs országunk és nincs urunk, de míg
élünk...
A Dorcha mosolya felragyogott. – Amíg élünk, remélünk, húgom.
Reménykedünk abban, hogy az általunk elvetett magvak
termő talajra hullanak és megfogannak. Reménykedünk az
örök igazságban, s abban, hogy egy nap visszanyerhetjük az
ellenségtől sokat szenvedett, toroni és ork hordák dúlta
hazánkat... – Felemelte pálcáját. – Elmégy, de visszatérsz. Ha az istenek
is úgy akarják, Hadúr, egyszer visszatérsz!
Rosanna csillogó szemmel állt fel, s némán térdet hajtott – ezúttal
őszinte tisztelettel. Társai követték példáját. A vacsora s a
haditanács – Graum lopva fellélegzett – véget ért.

4.

Par-Elya fölött magasba kúszó nap sugarai beáradtak

a Dorcha palotájának ablakain – s jórészt érintetlen ágyakra,
makulátlanul fehér vánkosokra hulltak. Néptelen volt az
előcsarnok, néptelen a lovagterem, amelynek
márványpadlóján szelindekek osztozkodtak a reggeli
maradványain. Annál nagyobb volt a sürgés-forgás az
erődített, tágas udvarokban: a szolgák elővezették a
felszerszámozott lovakat. Kürtszót hozott a szél: a tiadlani századok
indulásra készen álltak, tisztjeik felváltva figyelték a zárt kaput s a láthatárt.
A helytartó maga is megjelent, hogy "húgának" szerencsét kívánjon.
Miután a társaság tagjai nyeregbe szálltak, pálcájával odaintette a bárdot.
– Úrnőm...?
– Üzentem van számodra Tier Nan Gorduin. Az egyik
testőröm hozta az éjjel Lándzsás Eriktől.
Gorduin meghökkent. Hosszú pályafutása során két efféle üzenetet kapott
mindössze: az egyiket Larmaronba, a másikat a Shadoni-öböl egy
eldugott halászfalujába küldte utána a legendásan szűkszavú
Lándzsás. "Őrizkedj a déliektől!" – ez az általános utasítás állt
mindkettőben.
A levelek korát éljük – gondolta keserűen. Halljuk hát!
– Így szól: "Figyelj az embervadászra!" – folytatta halkabban
a Dorcha. – Erik szerint Sheenwall falai közül származik… Jól
tudod, mit jelent ez. Hogy melyik oldalon állnak a
smaragdmágusok, egyelőre nem sejti senki. Veszélyes lenne
bíznotok benne – arról pedig, hogy magatokkal vigyétek, egyenesen óva
intelek!
– Értem – mormolta a bárd –, és sajnálom is. Mac-Lier az éjszaka
folyamán elhagyott bennünket. Csupán egy levelet és egy apró bálványt
hagyott hátra – mint írja, zálogul.
A Dorchát elnémította a döbbenet.
– Tehát zálogul – mondta rekedten. – Szép. Különös
tekintettel arra, hogy az elmúlt néhány száz esztendő alatt
alig néhány embernek sikerült észrevétlenül kijutnia Di’Marem
falainak gyűrűjéből.
Rosanna közelebb léptetett – a rongyosok követték példáját.
Mac-Lier nem mindennapi ember – jelentette ki a bárd –, és erősen
kétlem, hogy rossz szándékot táplál irányunkban. Figyeljetek!

"Tier Nan Gorduin,

Neked írok csupán, de ha jónak látod, ismertesd üzenetem tartalmát a

többiekkel. Fájó szívvel hagylak el benneteket, ám mestereim értésemre adták,
hogy Sheenwall holléte napvilágra került, s így egész rendem menekülni
kényszerül. Nem engedhetjük, hogy a Bosszúállók ránk bukkanjanak.
Sajnálom, hogy nem küzdhetek mellettetek az ütközetben – talán egyszer még
összehoz bennünket a sors, s akkor törleszthetek valamit becsületbeli
adósságomból. Tudnod kell: Sheenwall sosem tevékenykedett
a Szövetség ártalmára, s ha tovább rejtőzik, azt csak saját
biztonsága érdekében teszi. Sok szerencsét kívánok jövőbeni
vállalkozásaidhoz – felkutatásomat kivéve. Hozzád fordulok,
mert megkedveltelek, s mert úgy sejtem, szavadnak súlya
van; bizonyára megakadályozhatod, hogy a Dorcha emberei
az üldözésemre induljanak. Mindannyiunkat szorít az idő,
ráadásul mire e sorokat végigfutod, messze járok már –
messzebb annál, ahová holmi kardforgató eljuthat.
 Mac-Lier"

Gorduin szünetet tartott, megköszörülte torkát.

– Van itt még valami – mondta. – Felolvasom ezt is – ha másért nem, hát
annak érdekében, hogy a szavamnak továbbra is súlya legyen...

"A halványt neked hagyom. Használd tetszésed szerint –

tudom, konyítasz valamit a mágikus tudományokhoz, s
akadnak ezekben a körökben felettébb befolyásos barátaid is.
Sheenwall első ajándéka ez a világnak. Rendünk nagymestere
beleegyezett, hogy rád bízzam. Azért, amit tettél, s amit tartok
felőled – hozzád foghatóan különös emberrel még sosem
találkoztam. Ha rálelsz a szobor titkának nyitjára, ha valaha a
segítségedre lesz, gondolj rám!"

A kalandozók zavartan álltak. A gárdakapitány szitkot

mormolt, a rongyosok egymás között bocsátkoztak
találgatásokba – Rosanna azonban eltűnődött, s amikór
felemelte fejét, derűs volt az arca.
– Köszönet mindenért, nővérem – fordult a helytartóhoz. – Nem
búcsúzom, hisz találkozunk még; testvérek, közt mit sem
számít néhány hónap vagy esztendő... – A kapu felé fordította
hátasa orrát, felkacagott, vörösbarna haja vadul lobogott a szélben. –
Visszatérek!
A helytartó a tétovázó bárdra tekintett. – A sheenwalli nem
túlzott, Ilanor szülötte – mondta. – Rendkívüli ember vagy, s
rendkívüli ajándékot kaptunk tőled valamenyien tegnap este.
Sokat töprengtem, mivel viszonozzam, hisz nem udvaronc,
harcos vagy, hajlíthatatlan, büszke nép fia – végül úgy határoztam, tiszta
lelkiismerettel csak egyvalamit kínálhatok... – Lecsatolta derekáról dísztelen,
fekete bársonyhüvelyű kardját. – A Dorcha barátja nem szállhat csatába
igazi fegyver nélkül, nem forgathat kölcsönpengét e zordon világban!
Gorduin hallgatott. Tenyerén méregette, négyujjnyira
kivonta a keskeny, bámulatosán könnyű fegyvert – azután
megborzongatta a bizonyosság:
Él!.
Lüktetett. Érzéseket sugárzott. Lenyűgöző volt és
félelmetes – épp neki való.
– Századokon át szolgálta Tiadlant és Északot a Dorchák kezében – s nem
kétlem, hasonlóképp méltó kézbe került most is. Becsüld meg és ügyelj rá:
élő fémből kovácsolták. Néhány hét alatt úgy hozzád nő,
meglásd, mintha a tested része volna. Most menj! Ne
várakoztasd tovább nemes társaidat!
Gorduin meghajolt, a nagyasszonyra emelte tekintetét.
– Valahányszor kézbe veszem, te fogsz eszembe jutni,
úrnőm. – Elmosolyodott. – Igaz, e fogadalom nem épp
tisztességes: túl könnyű lesz betartani!
Shirin wri Kriles felkacagott. A felhők mögül ekkor bukkant
ki a nap – s mert örömét lelte a hadba vonuló ezrek
látványában, bőven juttatott nekik az égiek aranyából.

5.

agrahas mezején hajnal óta dúlt a harc. Az orkok rohamát

visszaverték Dwyll hercege Corian vértes gyalogosai, e szálas,
komor, nehéz léptű hegyi emberek. Két álló órán át tombolt a
közelharc a sáncokon; a csatabárdot forgató északiak
megvetették lábukat, nem hátráltak egy tapodtat sem. A Kard
Testvériségének lovagjai kétszer is rohamra indultak a síkot keleten határoló
bozótos meredélyen, ám Hafglen báró nehézlovassága újra és újra útjukat
állta.
Szörnyűséges, vállban, mellben összeforrt ikerpárok
gyanánt gyürkőztek a harcosok, felbőszített vadakként martak
egymás torkába, oldalába a seregek.
Lord Ral da Ranga fel s alá vágtatott a naplovagok sorai
előtt, parancsokat osztogatott tisztjeinek – maga akart
meggyőződni róla, hogy mindet pontosan végrehajtják. Várt.
Szívesen óvta volna meg övéit, a döntő ütközetre tartogatta
őket – most azonban úgy ítélte, ez a csata sok szempontból
igenis a legjelentősebb. Ha a várossal szemközti magaslaton
várakozó Fekete Hadurak jelt adnak s bevetik a Vihargárdát,
nem sokáig tarthatja arcvonalát. Egyedül a Carnelian vezette
falanxban bízott, ám az abasziszi hercegkapitány értésére
adta: nem bocsátkozik harcba mindaddig, amíg a swanuli
emelkedőn állást foglaló sereg vezérei színt nem vallanak.
Lord Ranga nem táplált illúziókat. Falanx ide vagy oda; a küzdelem
kilátástalannak rémlett a két Fekete Hadúr ellenében. Ha az
idegenek toron pártját fogják, siettetik csupán az
elkerülhetetlent. Ha megőrzik semlegességüket, esetleg részt
kaphatnak a zsákmányból: a Dwyll Unió fővárosa három, sőt,
négy fosztogató hordának is gazdag prédát ígér...

A swanuli dombon háromezer éjfekete páncélba öltőzött,

másfélkezes kardokkal, csatabárdokkal felfegyverzett lovag
állt csatarendben. A szárnyakat és utóvédet különös, fehér
bundájú, vörös szemű orkok tízezrei alkották – a szokástól
eltérően vasszegekkel kivert, sötét s patyolattiszta egyenruhát viseltek
valamennyien.
A sereg pirkadat óta figyelte baljóslatú csendben a csata alakulását.
A vezéri sátorban két férfi ült a tábori asztal mellett.
Mindketten magas termetűek voltak, zöld páncélt viseltek.
Egyikük fejét sem óvta sisak. Az idősebbik arcát sötét szakáll
keretezte, markáns arcán komor nyugalom ült. Kétkezes
pallosát az asztalnak támasztotta – a pengén időről időre
hideg tűz cikázott végig.
A magasabbik arcát fekete abbitmaszk takarta. Ökölnyi
smaragdok a szemek helyén. Hollófekete haja a derekát
verdeste, az oldalán függő nehéz kard markolata meglepő
élethűséggel egy nőt formázott. Az asztal lapján nyugvó bal
kar illesztések nélküli, sima fekete acél.
Airun Al Marem és Alex con Arvioni, a Halottak istenének földi helytartói
– seregükben Darton evilági birodalmának lovagjai és fehér orkjai.

Egy hadnagy lép a sátorba – haját ifjabb mesteréhez hasonlóan hosszúra

növesztette.
– Az északiak nem bírják már sokáig, uram. A Vihargárda
készülődik. Talán ideje volna...
– Nem – feleli szárazon Airun Al Marem. – Várunk.
A hadnagy fejet hajt, kihátrál. A vezérek egymásra
pillantanak – jóelőre elterveztek mindent. Szemükben
kegyetlen vidámság bujkál.
A sereg pedig várakozik. Várnak némán, titokzatosan,
fenyegetően.
 Az Unió serege egyre hátrál. Lord Ranga megfúvatja a
kürtöket – hiába minden, harcba kell küldenie lovagjait. Nem
várhatja ki a Fekete Hadurak sorsdöntő támadását. Tudja,
hogy veszített.

Calyd Karnelian sem vár tovább. Átlátja a Ranil-rend

nagymesterének kétségbeesés szülte szándékát – és dönt.
Pokolba az idegénekkel! Pokolba mindazokkal, akik
boldogsága útjába álltak, akik csaknem elvették jövendőbelije
életét, akik megakadályozták, hogy karjába zárhassa a messzi
tengeren!
Kiadja a szükséges parancsokat: a pajzsfal összezárul. Dobszó: "Harchoz!"
Grengor és tisztjei századaik élére álmák.
Az egyenesség, mely nem ismer határokat.

A két Fekete Hadúr kajánul figyeli az eseményeket.

– Úgy, úgy! Hát elhatározta magát végre az abasziszi kutya! – acsarog
Rowon hercege. – Pompás!
Utasításokat osztogatnak ők is – a Vihargárda ötös sorokba
rendeződik. A fekete zászlók sötét tűzként lobognak a szélben.
Hírhozó érkezik sietve.
– Kelet felől porfelhő közelít... Sok ezer lovas...
– Dakul kán hordái – legyint a Kard Testvériségének
nagymestere. Övében széles pengéjű, mérgezett tőr – neki
jutott a tisztesség, hogy a város bevétele után az áruló, a
Szem szívébe döfhesse. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen
hamar megérkeznek...
– Annál jobb! – A herceg összeveri két vaskesztyűs
tenyerét. – Add meg a jelet az általános támadásra!
Kürt rikolt, a Vihargárda nekilendül.

Alex con Arvioni a szemhatárt kémleli.

– Jönnek már – szól oda Airun Al Maremnek. – Úgy, ahogy megjósolta.
– Azért él köztük, hogy ismerje az itteni viszonyokat. Különben is mágus...
– Akkor hát támadunk... – Felemeli érckezét – mély hangon döndülnek a
dobok, két hatalmas, páncélozott holt-eleven hátast vezetnek eléjük. A vezérek
nyeregbe szállnak, s a csatarendben várakozó lovagok élére léptetnek.

Ranil rendjének fegyveresei rontanak elsőként a harc

sűrűjébe. A vértes gyalogság utat nyit nekik – szétválik az
embertenger, ahogyan az igazi vált szét egykoron Mogorva
Chei délnek tartó népe előtt... A ragyogó páncélzatú, vágatató
ezredek fergetegként csapnak Gro-Ugon orkjaira. A Vérivók,
messzi földről idegyűlt fenevadak szűkölve hátrálnak: nem
erősségük a szemtől szembeni küzdelem. Egyre beljebb és
beljebb nyomul tömegükbe az érchegyű ék; a levegőben
vérgőz kavarog, fátylát csakhamar feketére festi a por. A
rögtönzött pajzsfalak percekig állnak csak, a futókra kard-,
buzogány-, csákánycsapás zuhog; döglődő lovak vergődnek,
nyerítésük nyomja el az alájuk szorult fajzatok hördüléseit. A
diadal súly kérdése csupán, az pedig egy pillanatra sem kétséges,
melyik oldalon akad több jóféle acél.
A Vérivók menekülnek. Ám hátukban, a biztonságosnak vélt
lejtőn is arat a halál: Toron Vihargárdája támad onnét, katonái
kíméletlenül vágnak orkot, embert,, állatot, nem
kegyelmeznek az útjukba kerülő rowoni zsoldosoknak sem.
Lord Ranga visszafogja lovát. A Vihargárda közeleg:
hátasaik patája alatt megrendül a föld. Félelmes lendülettel
zúdul egymásnak a két sereg. A kavarodás nem ismer
sebesültet, rémültet, lemaradót: rőt örvénybe vész a világ, a
hadi jelvények úgy fenyegetik az eget, mint az ítéletnap hírnökei.
A síkra fekete lobogók árnya borul. Lord Ranga vágtat, hol
itt, hol ott bukkan fel a maga vérszín zászlajával. Amerre jár,
felvetik fejüket a város, az Unió harcosai: karjukba visszatér
az erő, szemükben ismét elszánás szikrázik, de csakhamar
kihuny – iszonyodva várjak a pillanatot, mikor a három Hadúr
találkozik. Tudják mindannyian: a magányos zászlótartó nem
hagyhatja el élve a csatamezőt...
Karnelian falanxa időközben eléri a toroniak jobbszárnyát.
Módszeresen pusztít el minden útjába kerülőt, lassan, de
feltartóztathatatlanul halad előre a domb felé, ahol Rowon
hercegének sátrai emelkednek.
Ha eléri s felégeti őket, győz – vagy bősz elégtétellel hal
meg. Katonáival vállt váltnak vetve, sisak nélkül küzd maga
is: jobbjában kard, baljában tengerzöld lobogó…

Keleten a porfelhő egyre hízik, nő. Méhéből lovasok tucatjai,

százai, ezrei rúgtatnak elő.
Az élen Rosanna, a Hatodik Vörös Hadúr – szeme lángol, magasra emelt
kardja élén égi tűz. Nyomában Timul cwa Anrem megmaradt
rongyosai, Tiadlan helytartójának könnyű fegyverzetű
harcosai, s persze az ilanori bárd, Tier Nan Gorduin.
Nincs erő, mely feltartóztathatná az érkezők rohamát. A
toroni és rowoni oldalvédet váratlanul éri a csapás –
felmorzsolódnak anélkül, hogy jelet adhatnának, futárt
meneszthetnének a Dawalon kapuit döngető fősereghez.
A külső város lángol. A füstöt délnek űzi a szél, aztán mást
gondol, szétteríti Sagrahas síkján – megmentve ezzel a
kétfelől szorongatott Lord Ranga életét és becsületét. Keleten
mind több tévelygő századot egyesít, ragad magával a
tiadlani áradat – Rosanna de Lamar hamarost százezernek
parancsol anélkül, hogy sejtené.
Dawalon sáncai felé robog, lecsap, fordul s lecsap megint a
roppant emberkígyó. A falakon a törtek helyén régi-új zászlók
emelkednek: ezüsttel áttört mezőben tündöklő napkorong.
Prédáját hátrahagyva, fegyvereit eldobálva fut az ork – egy
fertályóra múltán hírmondó sem marad belőlük a kihegyezett
karók, egymáshoz kötözött vén fatörzsek hegylakók vigyázta
erdejében...

Nyugaton, ahol az éjszín lobogók lengnek, sötét erőktől

fűtve tombol, pusztít a Vihargárda. Ranil lovagjai az árkok,
földhányások felé húzódnak vissza – értetlenül, szóra
képtelenül bámulják a swanuli magaslat irányából feléjük
hömpölygő fekete áradatot.
Alex con Arvioni állni látszik száguldó hátasa nyergében.
Súlyos kardját lóbálja, kacag. Dartont szolgálja, Darton pedig
ugyancsak szíveli az effajta csínyt: nem csupán a halál, a
tréfák istene ő, ki nem állhatja égi – vagy pokolbéli – társait,
akik a pusztítást, a rettenetet, s főként önmagukat komolyan
veszik...
Alyr Arkhonnak tett ígéretükhöz híven harcba szállnak hát Darton fekete
lovagjai és fehér orkjai – az Északi Szövetség oldalán.
Airun Ál Marem a Vihargárdának ront. Lovasokat, lovakat szel ketté
megszentelt pallosával; tombol, sebeket oszt, azután, hogy a toroniak irtózva
hátrálni kezdenek, megzabolázza csupa csont hátasát. Borral kínálja a sebesült
városbéli lovagokat. A haldoklók füléhez hajolva a túlvilági lét gyönyöreit
ecseteli vigasztalón – s nevetve távozik az értetlen pillantások kereszttüzében.
Megtette a magáét.

A csata egy fertályóra alatt eldőlt, ám a visszavonuló orkok

és toroniak üldözésével csupán késő délután hagytak fel. A
két Fekete Hadúr egy század Vihargárdista élén kitört a
gyűrűből – az elit alakulat zöme azonban odaveszett.
Két évszázad alatt öt ízben dúlt csata Sagrahas kopár mezején – ám, miként
a bölcsek állították, ez volt mind közül a leghevesebb. Az ellenséges
áldozatok összeszámlálása, tűzre, gödörbe vonszolása egy álló hétig
tartott Dawalonban pedig annak rendje s módja szerint
feljegyeztetett, hogy a vérzivatarban hetvenezer ork és
csaknem húszezer birodalmi lovag veszett oda.

6.

városkapuk megnyíltak.
A külső fal mentén néhány épületsor és szín mindegyre
lángolt – jóval később, napszállta után fojtották csak el a tüzet
a rejtekhelyükről előmerészkedett vajákosok.
A győzelmet követő óra a gomolygó füst, a diadalmámor –
és a zűrzavar órája volt. Gorduin jól ismerte a lelkiállapotot,
melyben a polgár tehetségéhez, pénztárcájához mérten lóra,
kocsira, hintóra kap, kaputól kapuig rohan, s legázolja
mindazokat, akik szerencsétlenségükre elébe kerülnek. A
maga nyergébe emelte át Salinát, akit az ütközet alatt egy
teljes tiadlani század védelmezett – a Dorcha, jó politikus
lévén, tüstént felismerte Calyd Karnelianban a jövő abasziszi
királycsinálóját, s igyekezett a kedvére tenni.
– Jól vagy?
A lány hátrasimította fényes, sötét haját: két fonatot készített, s szalaggal
rögzítette a tarkóján, ahogy a városbeli íjászoktól látta. A bárd figyelmét nem
kerülte el, milyen hevesen ver a szíve – Lord Ranga az imént közölte, hogy
hamarosan befut a hercegkapitány.
 – Semmi baj – súgta a fülébe a bárd. – Egyetlen karcolás sem érte.
Salina továbbra sem szólt. Most a fehér mén sörényét vette
munkába értő ujjakkal, azután egyszerre Gorduin szemébe
nézett – és sírva fakadt.
– Olyan... olyan boldog vagyok!
A keletre nyíló ókapu felől vágtában közeledtek a
rongyosok. Anrem vezette őket. A bárdot megpillantva
megzabolázta lovát. Füttyentett.
– Még tart a játszma, dalnok uram! Az imént értesültünk róla, hogy az
áruló a városban van!

A Fellegvár.
Idáig nem ért el a füst, s eltompultak az ispotályok felé
cipelt sebesültek panaszos kiáltásai is. A kőfalak réseiben
békésebb idők hírmondói, fehér galambok tanyáztak, északi
szél csattogtatta az Unió s a város jókora zászlait.
Gorduin és Anrem Rosannával, a gárdakapitánnyal, a
lovagrend őrségének maroknyi tisztjével szinte egyidőben ért
a kapuhoz. Valahonnét egy éltes, feketébe öltözött elöljáró is
előkerült – tekintete ide-oda rebbent, magát látta mindenütt a
fényes karvasak, széles pengék tükrében.
– Ranil szerelmére, urak...
– Wolkum Naizerd – sziszegte a koldus. – A mágus. A dorani diplomata.
Hol találjuk?
– A vendégeket rendszerint... odabent szállásoljuk el. – Az elöljáró nagyot
nyelt: nem tudta mire vélni a porlepte idegen dühét. – Ha óhajtják, egy
emberem nyomban...
Rosanna minden teketória nélkül félrelökte, és futásnak eredt.
– Maradj a kapitány mellett! – súgta Gorduin Salinának, és rohant
ő is.
– Meglép – zihálta Graum. – Akármi legyek, ha meg nem lép!
Az öregtoronyhoz vezető folyosó lejáratánál alabárdosok
toppantak eléjük, a rongyosok fenyegető pillantásai azonban
meghátrálásra késztették őket. A torony lábánál már csak
fehércselédek, az első, hajnali roham főrangú sebesültjei,
városi tisztviselők és kulcsárok lézengtek. Példás igyekezettel
tisztultak a közeledők útjából; azok, akik hírül vették a
kapkodás okát, a felső szintek ablakai felé tekintgettek.
– Lezárni a kijáratokat! – kiáltotta a tisztek egyike. Valamennyit!
– De nagyságos uram...
 – Pusztulj!
Gorduin megtorpant. A homlokát ráncolta.
Odafent...
Azután elszabadult a pokol.
Az öregtorony felső szintjének ólomüveg ablakai sorra
kirobbantak.
A szanaszét szaladókra szilánkeső hullt – utóbb fadarabok –
asztalok, székek maradványai – záporoztak a magasból.
Baljóslatú ragyogás áradt szét a tető alatt.
– Mágia! – rikoltotta Graum. – Mágia! Valaki harcba szállt a gazemberrel!
A bárd sejtette, ki lehet az a valaki, ám mielőtt szóhoz jutott, a
tornyot minden eddiginél hevesebb robbanás reszkettette
meg. Az évszázados kövek egyike-másika kifordult sarkaiból s
aláhullt a fal mentén: halált hozó zuhatag.
– El innét! – bömbölte a vértes tiszt. – El innét, emberek!
Gorduin hunyorgott. Szekérderéknyi nyílás tátongott most a
torony oldalán: homályából, mint valami rossz álom, egy alak
bukkant elő.
Valaha ember lehetett – apró feje vékony, inas nyakon ült, lábait térdben
behajlította, ahogy a mélységbe bámult. Feketén csillantak szemei s
fekete volt – netán feketére égett – a bőre is; éleset rikoltott, s
széttárta roppant szárnyait....
Rosanna megragadta a bárd vállát. Tekintetűk összevillant.
Tudták mindketten.
– Lőj!
Gorduin máris felfelé lendítette a kharei nyílpuskát, Ranil
azonban nem fogadta kegyeibe: elvakította az épület hajlata
mögül kibukkanó nap. Figyelmének pillanatnyi lankadását
kihasználva a nagy, groteszk lény szárnyra kapott: három
erőteljes csapással a tetők fölé lendült, a szél fülükig sodorta
rekedtes kacaját.
A vértes tiszt tombolt. – Félezer arany! Félezer arany az íjásznak, aki
elkapja azt a bestiát!
A fellegvár falairól néhány vessző röppent a magasba.
Egyik sem jelentett komoly veszélyt a távolodó lény számára.
– Wolkum Naízerd! – kiáltotta Rosanna a Vörös Hadúr
messze csengő, hatalommal telített hangján. – Megállj!
A csúf pára épp megszabadult emberi öltözékének utolsó
foszlányaitól, mikor elérte a csapás. Összerándult a levegőben
– Gorduin ugyanebben a pillanatban rátalált a célra, és
összeszorított fogakkal útjára bocsátott négy nyílvesszőt.
– Talált! – lelkendezett Graum. – Menten lezuhan! Akkor aztán...
 A lény magatehetetlenül, forogva hullt alá. Rikoltásai újabb
üvegtáblákat repesztettek meg, a paloták falára sötét,
dögletes bűzt árasztó vércseppek hulltak. Mindhiába: a bárd
szeme láttára mozdultak, tárultak ki ismét a hatalmas
szárnyak – a várbéli íjászok következő sorozata úgy perdült le
róluk, mintha a csontok közt hártyavékony abbitacél feszült
volna.
– Lőj! – toporzékolt Graum. – Öld meg!
Gorduin némán rázta a fejét.
Még mindig túl nagy erők védelmezik...
Leengedte a nyílpuskát, és szembenézett a madáremberrel.
Mit műveltél odafent, pokolravaló?
Tüstént megkapta a választ.
A megrokkant torony belsejéből sárgán izzó fénylövedékek
sorozata zúdult Wolkumra. A groteszk lény lángokba öltözött,
tótágast állt a levegőben – azután nyoma veszett egy vakító
villanásban.
– Vége! – A vértes tiszt szemét leárnyékolva fürkészte az eget. – Ennek
befellegzett!
– Megúszta – mondta halkan, ám annál határozottabban Gorduin. –
Kaput nyitott és átbukott rajta; hogy hová, egyelőre csak az.
istenek tudják – de a dorani nagytanács is megtudja
hamarosan...
A nagytanácsról eszébe jutott valami – távolabb húzódott a toronytól,
feltekintett a magasba.
– Alyr! Hé, Alyr! Nem esett bajod?
Odafent, az omladék szabálytalan alakú négyszögében megjelent a
nekromanta. Kimerültnek, de sértetlennek látszott. Végigtekintett a
bámészkodókon, odaintett Rosannának, azután egyenest a bárd szemébe nézett
– és vérbeli szerencsejátékosokat is megszégyenítő
nagyvonalúsággal tárta szét karjait.

– Vagyis sikerült Délre jutnod... – mondta néhány perccel

utóbb Gorduin. A Fellegvár kapuja felé tartottak
valamennyien: csak most kezdték érezni, mennyire
kimerültek. – Előkerítetted Alexet és Airunt, azután ide siettél,
hogy lecsapj a Szemre... Hol hibáztál?
– Nem hibáztam – mormolta a félelf. – Az első pillanattól
tudtam, hogy hatalma felülmúlja az enyémet: akár hiszed,
akár nem, a Dorant alapító ösmágusok egyikének távoli
leszármazottja. Reméltem, eléggé meggyengíthetem ahhoz, hogy
fegyverrel végezhessetek vele. – Félrenézett. – Tévedtem.
– Nem számít – mondta a bárd. – Előkerítem és végzek vele.
Hallod, Alyr? Ha tíz évembe telik, azt sem bánom. A
nyomában leszek. Temérdek időt szánok rá... Maga elé bámult. –
Azt hittem, végzett veled odafent.
A nekromanta, ha elérzékenyült is, remekül titkolta.
– Élek – szögezte le. – Dolgom van még idefent. –
Rosannához fordult. – Nagyszerű munkát végeztél az elmúlt
hetekben. Elkövettél azonban egy hibát, melyet nyomban
orvosolnunk kell. Graum! – emelte fel hangját. – Maradj mellettünk, és állj
készenlétben!.
– Ahogy kívánod, mester – dünnyögte a goblin. Végtelen könnyebbséget
szerzett neki, hogy végre kimondhatja.
– Mester? – hüledezett az északi szépség. – Mi a...
A következő fordulóban, a kaputól alig tíz lépésnyire egy
tetembe botlottak. Az éltes elöljáró volt az. Hajítótőr végzett
vele.
– Ettől tartottam – sziszegte Alyr. – A fal mellé! Fedezzétek
magatokat!
Izgatott kiáltozás. Fegyvercsörgés. Futó léptek dobbanása.
– A kapunál! Fegyver van nála!
– Hátrább! – parancsolta valaki. – Még megöli a lányt...!
Gorduin szívét marokra kapta a rémület.
Megöli a lányt...
Szünet. Azután felcsendült egy ismerős hang:
– Alyr Arkhon! Doran vérebe, itt vagy?
A gárdakapitány.
Mintha mosolygó maszkot erőltettek volna a nekromanta
ábrázatára. A bárd csak ámult: Graum tőrt csúsztatott
mestere előrenyújtott bal kezébe.
– Alyr...
A félelf rá se hederített. A sarokig osont, ott lapult meg ismét.
– Itt vagyok, Sigur – mondta higgadtan. – Hallgatlak.

Gorduin fejében fény gyűlt – fájdalmas megvilágosodás

volt.
Sigur báró. Toron kémszolgálatának vezetője. Rosanna
szívszerelme.
A renegát tiszt, aki kezdettől fogva a bolondját járatta
velük. Aki hidegvérrel komédiázott, megnyerte bizalmukat, s
velük maradt, hogy minden mozdulatukról beszámolhasson
urainak.
Shulur öble.
A thekszeli szentély.
A Szem.
Ki tudná megmondani, hány emberélet szárad a lelkén? Anrem két társáé
és Onzuné bizonyosan. Már ezért is halált érdemelne. De most...
S én rábíztam Salinát!
Ajkába harapott, felhúzta a nyílpuskát. Három lövés. Egy-
egy vessző három Sigur-félének is elegendő. Mégsem léphet
ki a fedezékből. Nem kockáztathat. Ha a lánynak baja esik, a
világ sem elég tágas, hogy elrejtőzzék benne Karnelian dühe
elől...
– Tier! Tier Nan Gorduin!
A hercegkapitány. Hát megérkezett végre ő is...
– Itt vagyok, Calyd.
– Hála az isteneknek! – Az abasziszi hangja őszinte
megkönnyebbülésről árulkodott. – Van egy kis gondunk. A
toroni görény. Nála a feleségem.
– Tudom.
– Lovat és szabad elvonulást akar. Azt ígéri, a városon kívül elengedi. –
Szünet. – Meg tudod állítani?
Gorduin megborzongott.
Kránra! Mi vagyok én, varázsló?
– Nem ígérhetem...
– Ne is ígérd, ilanori! – acsargott Sigur. – Maradj, ahol vagy! Alyr
Arkhonnal van beszélnivalóm!
– Ne menj, mester! – sziszegte a goblin. – Megöl!
– Azt hiszem, igaza van – bólintott a bárd. – Rengeteg megpróbáltatáson
esett át az utóbbi hetekben. Nyilván halálosan kimerült, és bosszúra
szomjazik.
– Tier! – kiáltott át a túloldalról Karnelian. – Azt akarom, hogy tudd: nem
a te hibád! Hallottam egyet s mást. Nem a te hibád!
Igazán köszönöm – gondolta Gorduin. Vajon csak azért mondja, hogy ne
remegjen a kezem?
– Várlak, Alyr Arkhon! – toporzékolt Sigur. – Téged és a lovat!
– Tier!
Salina.
– Igen, kedves...
– Öld meg! Kerül amibe kerül – öld meg az átkozottat!
– Várjatok!
Rosanna mély lélegzetet vett, s kilépett a fal mögül.
 Gorduin ugrott volna, hogy visszafogja, azután mást gondolt, és átszaladt a
túloldalra. Tíz-tizenkét lépéssel messzebb került így a kaputól és
Salinától, de legalább nem kellett az azonnali felfedeztetéstől
tartania. Ha a szerencse ismét mellé szegődik, leterítheti
Sigurt, amint az nyeregbe száll. Ha nem...
E második eshetőséggel nem szívesen számolt.
– Rosanna! – sziszegte Alyr. – Vissza!
– Kéred vagy parancsolod? – érdeklődött a lány. Szemében
könnyek csillogtak. Egyre közeledett a boltozat árnyékában
lapuló, Salinát fogva tartó "gárdakapitányhoz". Az
orgonasípokon túl tömegével várakoztak az ugrásra kész
falanxharcosok.
– Állj meg, Rosanna! – csattant fel Sigur. – Téged nem hívtalak!
Gorduin a párkányra támasztotta a nyílpuskát, gondosan célzott.
S ott volt az álom: a szép és a szörnyeteg, a megközelíthetetlen ellenség az
eleven pajzs mögött. Nem férhet hozzá. Nem árthat neki. Veszítenek.
Rosanna félúton járt a toroni rejtekhelye felé. Széttárta karjait, jelezvén:
nincs nála fegyver.
– Gangwel...
– Sigur! – sziszegte a férfi. – Egyszer s mindenkorra Sigur!
– Szeretlek, Sigur.
A bárd mélyről feltörő sóhaját talán még az ókapu
reszketeg őrei is hallották.
A toroni eltűnődött. Elemezte a helyzetet – és mert úgy
érezte, elsőszámú célpontja, Alyr kicsúszik a markából, gyors
döntést hozott.
– Én is szeretlek, kicsim. Gyere hát! Gyere ide!
– Ne! – fohászkodott az Arel-pap. – Ne engedd, istennőm...!
Rosanna megszaporázta lépteit. Sírt – a könnyek
végigperegtek kormos arcán, elnyelték őket az évszázados
kövek repedései. – Annyira féltelek...
Sigur mozgásba lendült. Néhány pillanatra feltűnt Gorduin s
a tetőkön megbúvó abasziszi mesterlövészek látómezejében, azután
visszahúzódott megint. Salina nyakát most bal karja hajlatában tartotta,
jobbjával Rosanna felé nyúlt.
– Gyere csak, kedvesem...
A Hatodik Vörös Hadúr tőre megvillant. A keskeny penge az
áll alá csapódott, és a toroni agyáig hatolt.
Salina oldalt ugrott – sikerült kitérnie a lehanyatló test
útjából. A külső oldalról ketten, öten, tizen rohantak féléje.
Egy magas, sötét hajú férfi állta útját, és a karjába zárta.
Karnelian.
A többi már jött magától.

7.

orduin, Alyr, Graum és a rongyosok lassan, lépésről

lépésre merészkedtek a leterített ellenfél közelébe. Anrem
átölelte Rosanna vállát. A lány remegett. A nekromantára
sandított – hangja meglepő határozottsággal csendült:
– Hibáinkat csak mi magunk orvosolhatjuk, ó Alyr. A
legapróbbaktól a legnagyobbakig. – Kihúzta magát. – Hol
maradnak az őrök? Nyomban húzzák fel a rácsot, takarítsák el
ezt a dögöt, aztán kerítsék elő a lovamat: amint leszáll az est,
indulunk!
Valaki köpönyeget terített Sigur testére. Sorra szállingóztak elő a
rejtőzködők: lehettek vagy hatvanan.
– Vége! – emelkedett ismét a helyzet magaslatára a vértes
tiszt. – Őrizzétek meg a nyugalmatokat, emberek, elmúlt a
veszély...
Gorduin Alyréhoz igazította lépteit. Graum ott loholt a
nyomukban. Mindhárman tűnődve néztek a távolodó lány, a
kóborlók teljhatalmú hadura után.
– Alábecsültük – mormolta a félelf. – Már csak abban reménykedhetünk,
gyorsan felejt.
-Minden nő gyorsan felejt – emlékeztette a goblin. Tier Nan
Gorduin elmosolyodott.
– Adjunk hálát az égnek! – fordult társaihoz. – Az utódoknak így
maguknak kell eldönteniük, mit tartsanak rólunk...
 EPILÓGUS
ESZTENDŐK ARATÁSA

Éjfél. Ropogva mozdul Doardon jege

A Lorn medrét mennydörgés rázza
Sárkányok, kígyók fészkükből kelnek.
Száll visszazengve ég-föld a nyárba
Tépi a sziklát a sárga villám
Felhő fut, árva, Tharr dühevágja
Dörög, dörög Észak megannyi tornyán…
 sagrahasi ütközet – ezt egyetlen valamirevaló történetíró sem
mulasztja el megjegyezni – nyitánya volt csupán a Hetedkor utolsó,
sorrendben tizennegyedik Északi Háborújának, melyben félszáz állam
szülöttei küzdöttek s véreztek a Hatalom lobogói alatt.
A Szem lecsukódott ugyan, az általa okozott károkat
azonban jó ideig nem hogy helyrehozni, felmérni sem sikerült.
Eligor, a Vörös Hadurak leghatalmasabbika, a Szövetség
legfőbb támasza változatlanul abban a messzi világban
raboskodott, ahová ellenfelei taszították, a tiadlani Dorchának
pedig rá kellett döbbennie: az előítéletek bármely toroni
vezérnél komolyabb ellenfelek. A Fekete Hadurak nem
késlekedtek javukra fordítani a bizalmatlanság és széthúzás
támasztotta zűrzavart: fegyverbe szólították a birodalom s a
csatlós országok minden népét. Felvonultak s harcba szálltak
Gro-Ugon ork törzsei. A Kard Testvérisége tizenkétezer
lovagjával, az abasziszi nagykirály teljes haderejével szolgálta
a császárt s boszorkánymestereit. A megüresedett trónokra új
árnyak vetültek; megtette a magáét Rowon véres kezű
hercege, Alidax boszorkányúrnőjének örököse, az ediomadi
főhierarcha, no meg Shruk Dakul, aki ökörfejes hadijelvénye
alá gyűjtötte a keleti barbár hordákat – Duaronig vezető útjuk
állomásait felprédált városok lángjai jelezték.
A Szövetség azonban szívósnak bizonyult, szívósabbnak
Északfölde leghatalmasabb fenyőinél, melyek közül nem egyet
hasogattak szét az ork fejszék. Doran mágusai lassanként úrrá
lettek a helyzeten, s a háború harmadik esztendejében
ellentámadást indítottak. Letettek arról, hogy a csapatokat egyetlen
Hadúr pálcája alá rendeljék – Eligor távollétébea ez kivihetetlennek látszott – :
a hadmozdulatokat közösen irányította a Dwyll Unió elöljárója,
a tiadlani Dorcha, Erigow uralkodóhercege, Tarin királyának
főgenerálisa, a Titkos, Szekta nagymestere – s persze
Rosanna de Lamar, a Hatodik.
Északfölde-szerte szólt a riadó. Táborba szállt a Hármak
összes kardforgatója, páncélt öltöttek, pallost ragadtak az
Unió híres naplovagjai; jöttek a Kóborlók, jöttek a tiadlani
kardművészek s a Doardon-hegység komor szerzetesei; Ott
volt Calyd Karnelian, Abaszisz hercegkapitánya, aki mindent
elsöprő rohamával, pompás falanxharcosaival győzelemmé
változtatta a vereséget Sagrahas mezején; Airun Al Marem és
Alex con Arvioni a dartonita lovagok élén; jöttek az agg Torrof
Oggi nagyszakállú gyalogosai – mondják, még a sziklák is
megrepedeztek, amerre e háromszázezres tömeg útja vezetett.
Ütközet ütközetet, ostrom ostromot követett, mígnem a
Pyarron szerinti 3695. esztendő hatodik havában, a nagy esők
idején Vinalinál szembekerült egymással a két fősereg. A
küzdelem – váltakozó sikerrel – két nap és két éjszaka óta
folyt már, mikor Toron császárának csapatai nyögni kezdték
Arel istennő kezét. A Nyugati Hadtest parancsnokát elf
nyílvessző ölte meg, Rowon hercegét fekete lobogójával
együtt ragadta el a megáradt Lorn, kíséretének tagjai közül is
számosan odavesztek. A Hadúr végzetét látva a birodalom
ezredei elbizonytalanodtak, visszavonulásba kezdtek a
lángban álló hídon át – ám a túlpartot, s a négynapi járóföldre
horgonyzó hajókat kevesen érték el. A rákövetkező évben,
Kyel harmadik havának derekán halálát lelte Shruk Dakul, a
keleti barbárok kánja. Hordái szétszéledtek a harcosok zöme szálláshelyére tért
meg a Nagy Víz (mások szerint a világ) széléig nyújtózó pusztaságba, de
százak vonultak délnek is, hogy a testet öltött sivatagi isten, Amhe-Ramun
szolgálatába álljanak – hogy milyen sors jutott osztályrészükül, a szél s a
homok tudja csak.
Gro-Ugon orkjainak öt törzse – a Vérivók, az Írtóztatók, az Irgalmatlanok,
a Holdimádók s a Kacagok – öt hosszú éven át pusztított, rabolt az Unió s a
Szövetséghez tartozó más államok földjén. A vén Birak Gál Gashad
vezette Látók mértékletesebbnek bizonyultak: rendre
elkerülték a sűrűn lakott vidékeket, az ellenük küldött
seregeket; fajtársaikat messze megelőzve, a 3695. esztendő
hűvös őszén indultak, vissza hazájukba. Példátlan, ám
kétségbevonhatatlan tény, hogy Gro-Ugon gyepűin került sor
minden idők leghevesebb ork-ork összecsapására – a Látók
bevárták s szétverték a zsákmánnyal megrakodva menekülő
Vérivókat, s sokat levágtak a Kard Testvériségének
okvetetlenkedő lovagjai közül is. Grengor Franigan, Karnelian
hercegkapitány generálisa, aki hét évvel később, a Szövetség
követeként járt Gashad szálláshelyén, a trófeák közt számos
fekete páncélt, kicsorbult pallost látott. Az ő beszámolójából
tudtjuk, hogy midőn Birak Gal Gashad a P.sz. 3702.
esztendőben elfoglalta Reagot, s fiai egyikét ültette Gro-Ugon
trónjára, magához rendelte s ott is tartotta a Vérivók
pártoskodó főnökét – csontokból álló egyedi gyűjteményében.
Az emberi lények háborúja hosszabb-rövidebb szünetekkel egészen 3696-
ig dúlt. Ekkor indította Rosanna de Lamar gyakorta megénekelt
Háromhónapos Hadjáratát, melynek végére a császári seregek és
segédcsapataik kiszorultak Tiadlanból. Beszélik, a Dorcha a reá ruházott
hatalommal élve kegyelemben részesített bizonyos Timul cwa Anremet, akit a
Hatodik Vörös Hadúr kíséretében csak koldusként ismertek. Beszélik továbbá,
hogy az új király koronázásának ünnepén részt vett Lord és Lady Karnelian, a
dorani nagytanács tagja, Alyr Arkhon, ez utóbbi titoknoka, Graum Hegdrok,
mi több, a hírneves kalandozó-bárd, Tier Nan Gorduin is. Hogy
valóban így történt-e, nem tudhatjuk – az azonban megint
csak történelmi tény, hogy épp ezekben a napokban vonult át
Tiadlanon Szépmező százezres lovasserege, hogy hetek
múltán legázolja, részekre szakítsa a déli határon gyülekező
toroni csapatokat. E támadás a Hetedkor tizennegyedik nagy
háborújának záróakkordja volt, utolsó mozzanatát minden
valamirevaló krónika megemlíti: Khar Nan Duriff thán, a
sokáig rejtőző hetedik Vörös Hadúr Arel hava (s a 3696.
esztendő) utolsó napján parancsolt megálljt övéinek a Quiron-tenger
partján.

Vége
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Többé-kevésbé mindez megtörtént.
Azok számára, akik tisztában vannak Ynev kialakulásának
rejtelmeivel, ez csupán látszólagos ellentmondás – a
többiektől elnézést kérek. Azzal sem takarózhatom, hogy a
könyv szereplői egytől-egyig kitalált személyek – merthogy
némelyikük nagyon is valóságos. Mikor cselekedeteiket
maguk irányították, az események egy része a regényben
foglaltaktól eltérő módon alakult, ám noha a hangjegyek az én
változatomban különböznek olykor, a dal – ahogy mondani szokás – ugyanaz
maradt.
Wayne Chapman
Concord, New Hampshire
1988