Está en la página 1de 9

R ené Guénon

BEAVATÁSI REGULARITÁS

Beszéltünk már róla, hogy az affiliáció egy reguláris tradicionális


1

szervezetbe nemcsak elõfeltétele a beavatásnak, de egyenesen a szó


legszorosabb értelmében – ahogy azt etimológiája meghatározza
– maga a beavatás, és ezt mindenütt úgy adják vissza, mint »má­
sodik születés« vagy »regeneráció«: »második születés«, mert a létezõ
számára egy világot nyit meg, amely más, mint amelyben korporális
módozatának aktivitása zajlik, egy világot, amely magasabb le­he­
tõségei kibontakoztatásához területül szolgál; és »regeneráció«, mert
visszaadja e létezõ számára azokat a kiváltságokat, amelyek termé­
szetesek és normálisak voltak az emberiség elsõ korszakaiban, ami­
kor az ember még nem szakadt el eredeti spiritualitásától, mint a
késõbbi korokban, egyre mélyebbre süllyedve az anyagiságban, és
mert – önnön realizációjának mintegy elsõ lépéseként – elvezet a
»primordiális állapot« benne való helyreállásához, amely az emberi
individualitásnak az egyetlen és változatlan centrumnál fekvõ tel­
jessége és tökéletessége, ahonnan a létezõ a magasabb állapotokba
felemelkedhet.2
Most ismét kiemelünk egy kulcsfontosságú pontot: az affiliá­ci­
ónak valósnak és ténylegesnek kell lennie, és egy úgynevezett »esz­
mei« affiliáció, mint azt manapság képzelik, teljesen hiábavaló és

1
  A filiatio latinul a ›leszármazása a fiúnak az apától‹, az affiliatio pedig – értelmi
összefüggésben az adoptatioval – tulajdonképpen ›fiúvá fogadás‹; tágabb értelemben
jelent még ›befogadás‹-t, ›felvétel‹-t, ›csatalakozás‹-t. [A ford.]
2
  A tanulmány a Szerzõ Aperçus sur l’Initiation címû mûvének 5. fejezete. [A ford.]

1
René Guénon

hatástalan.1 Ezt könnyû megérteni, mivel ennek mindenképpen egy


spirituális befolyás transzmisszióját2 kell jelentenie, amelynek meg­
határozott törvények szerint kell végbemennie. Ezek a törvények,
miközben nyilvánvalóan eltérnek azoktól, amelyek a korporális vi­
lág erõit irányítják, nem kevésbé szigorúak, és az alapvetõ különbsé­
gek ellenére az egyetemes Exszisztencia összes állapota vagy szintje
között fennálló folytonosság és megfelelés révén van közöttük bi­
zonyos analógia. Ez az analógia teszi lehetõvé, hogy például a fiat
lux [›legyen fény‹] kapcsán egy »vibrációról« beszéljünk, amely révén
a spirituális potencialitások káosza illuminálódik és rendezõdik,
noha itt nincs szó semmi olyasfajta érzékelhetõ vibrációról, amilyet
a fizikusok tanulmányoznak, ahogyan a szóban forgó »fény« sem
azonosítható a korporális szervezet látóképessége által érzékelttel.3
De amíg a kifejezésmód szükségképpen szimbolikus, mivel analó­
gián vagy megfelelésen alapul, addig legitim és szigorúan igazolt is
azáltal, hogy ilyen analógia és megfelelés a dolgok lényegét illetõen
ténylegesen létezik és bizonyos értelemben a feltételezhetõnél jóval
messzebbre terjed.4 E megfontolások részletezésére késõbb vissza
fogunk térni, amikor is a beavatási rítusokkal és hatékonyságuk­
1
  Ezen úgynevezett »eszmei« affiliációra példaként, aminek a kapcsán némelyek odá­
ig mennek, hogy teljességgel elhalt tradicionális formák újjáélesztésével próbálkoznak,
lásd A mennyiség uralma 36. fejezetét. E pontra késõbb visszatérünk.
2
  A latin transmissio szó szerint ›átküldés‹; itt elsõsorban ›átadás‹, illetve ›átvitel‹. [A
ford.]
3
  Az olyan kifejezések, mint »intelligibilis fény« vagy »spirituális fény«, vagy az ezzel
egyenértékûek jól ismertek minden tradicionális tanításban mind Keleten, mind Nyu­
gaton; itt csak azt az iszlám tradícióban meglévõ hasonlóságot említenénk, amely a
Szellem (al-R��) lényege és a Fény (al-N�r) között áll fenn.
4
  Az ilyetén analógiával kapcsolatos értetlenség, az azonossággal való összetévesztése,
bizonyos cselekvésformák és külsõ hatások közötti hasonlóságok észlelésével együtt ve­
zet – nem egyszerûen a pszichikus vagy szubtilis befolyásoknak, hanem – maguknak a
spirituális befolyásoknak egy még tévesebb és durvább materialista eszméjéhez, misze­
rint ezeket minden további nélkül a szó legszorosabb értelmében vett »fizikai« erõkhöz
hasonítják, mint amilyen az elektromosság vagy a mágnesesség; és legalábbis részben
ugyanebbõl az értetlenségbõl származik az a túlzottan is elterjedt elképzelés, miszerint
kapcsolatot lehet felállítani a tradicionális tudás és a modern tudományos szemlélet
között – egy teljesen alaptalan és légbõl kapott eszme, mivel ezek olyasmik, amelyek
még csak nem is ugyanahhoz a területhez tartoznak; azonkívül maga a profán szemlélet
a szó szoros értelmében illegitim. Vö. Guénon: A mennyiség uralma, 18. fejezet.

2
BEAVATÁSI REGULARITÁS

kal foglalkozunk; a jelen pillanatban elegendõ lesz kiemelni, hogy


a szóban forgó törvényeket számításba kell venni, máskülönben
a kívánt cél ugyanúgy nem érhetõ el, mint ahogy fizikai hatást
sem lehet létrehozni a magát a létrehozást irányító törvények által
megkövetelt feltételek híján. És ahol egy tényleges transzmisszióról
van szó, ott nyilvánvalóan egy tényleges kontaktusnak is meg kell
valósulnia, bármilyenek is legyenek azok a módozatok, amelyeken
keresztül ez kialakul – a módozatok, amelyeket természetesen a fent
említett spirituális befolyások mûködését irányító törvények hatá­
roznak meg.
Számos fontos következmény származik – mind a beavatásra
vá­­ró individuumra, mind magukra a beavatási szervezetekre nézve
– közvetlenül abból, hogy elengedhetetlen a tényleges affiliáció, és
most vizsgáljuk meg ezeket a következményeket. Tudjuk, hogy néme­
lyek, sõt nem is kevesek számára igen kellemetlenek ezek a megálla­
pítások, vagy azért, mert ezek megkérdõjelezik a beavatás túlzottan
komfortos és felettébb »szimpla« felfogását, vagy mert romba dönte­
nek bizonyos – minden tekintély híján – igazolhatatlan igényeket és
többé-kevésbé önzõ követeléseket; ám ezek olyan dolgok, amelyek
elmondásától soha nem tartózkodhatunk, mivel itt, miként má­
sutt, csakis és kizárólag az igazság érdekel bennünket.
Elõször is, ami az individuumot illeti, az elõbb elmondottakból
nyilvánvaló, hogy legyen bár eltökélt szándéka valakinek, hogy
csatlakozik egy tradícióhoz, amelyrõl van némi »externális« isme­
rete, a beavatás megszerzésére irányuló szándéka önmagában sem­
miképpen sem elég az igazi beavatáshoz.1 A beavatásnak semmi
köze az »erudícióhoz«, aminek – mint mindennek, ami a profán
tudással függ össze – itt semmi jelentõsége; ugyanúgy nincs továb­
bá semmi köze sem az álmokhoz, sem a fantáziákhoz, mint ahogy
a különféle szentimentális törekvésekhez sem. Túlságosan egyszerû
lenne az is, ha ahhoz, hogy valakit beavatottnak lehessen nevezni,
elég lenne könyveket elolvasni, legyenek azok akár egy orthodox
tradíció szentírásai, társítva adott esetben ezek legmélyebb ezoteri­

1
  Ezen nemcsak az effektív beavatást értjük, hanem a pusztán virtuálist is, követve
az itt tett megkülönböztetést, amit késõbb pontosítani fogunk.

3
René Guénon

kus magyarázataival; ahogyan hiábavaló valamely múltbeli vagy


jelenlegi szervezetrõl képzelegni, hogy aztán némelyek önelégülten
(és annál könnyebben, minél ismeretlenebb) ezeknek tulajdonítsák
saját egyéni »eszméjüket«, ezzel a manapság válogatás nélkül bármi­
re és mindenre használt kifejezéssel élve, ami ilyenformán semmit
sem jelent. Ez teljesen eltörölné a »kvalifikáltság« elõzetes kérdését
is, mivel minden személy, természetes hajlandóságot érezve arra,
hogy magát »jól és megfelelõen kvalifikáltnak« tekintse és ily mó­
don egyszerre bíró és esküdtszék legyen saját ügyében, bizonyára
nehézség nélkül talál kiváló (pontosabban a saját szemében, saját
partikuláris elképzelései szerint kiváló) érveket arra, hogy magát
minden további nélkül beavatottnak tekintse; és semmi okot nem
látunk arra, hogy megálljon, amikor a dolgok olyan jól haladnak,
õ pedig nem igényli magának az egy csapásra semmibe vett legin­
kább transzcendens szinteket. Vajon azok, akik azt képzelik, hogy
»beavathatják önmagukat«, elgondolkoznak azokon a felettébb kínos
következményeken, amelyeket álláspontjuk foglal magában? Ilyen
körülmények között nincs többé kiválasztás vagy ellenõrzés, nin­
csenek »felismerési eszközök« abban az értelemben, ahogy e kifeje­
zést már használtuk, nincs hierarchia és nyilván nincs semminemû
transzmisszió; röviden semmi sem marad, ami lényegileg jellemzi a
beavatást, és ami ténylegesen azzá teszi, ami; ráadásul még ez az, amit
némelyek megdöbbentõ tudatlansággal a beavatás »modern« (mégpe­
dig nagyon modern és a világi, demokrata, illetve egalista »eszmék«
közül is a legalávalóbb) felfogásaként merészelnek hirdetni, nem
is gyanítva: így ahelyett, hogy legalább a »virtuális« beavatottakhoz
lenne közük – ami azért még valami –, a merõben profán, magu­
kat jogtalanul beavatottnak kiadókká kell lefokozni õket.
De hagyjuk ezeket a komolytalannak látszó kitérõket. Ha nélkü­
lözhetetlennek érezzük röviden szólni róluk, annak az értetlenség
és az intellektuális zûrzavar az oka, amely sajnálatosan jellemzi az
ezek terjedését szánalmas nyugalommal tûrõ korunkat. Amit vilá­
gosan meg kell érteni, az az, hogy a beavatásnak kizárólag komoly
dolgokhoz és »pozitív« valóságokhoz van köze (a »pozitív« szót még
szívesebben használnánk, ha a profán »tudósok« nem élnének vele
csúnyán vissza). Valaki vagy elfogadja a dolgokat úgy, ahogy vannak,

4
BEAVATÁSI REGULARITÁS

vagy ne beszéljen beavatásról, mivel nem lehetséges középút e két


hozzáállás között, és jobb nyíltan tagadni a beavatást, mint azt nevez­
ni így, ami csak üres paródiája, és jobb, ami a külsõ jellegzetességek­
nek is híján van, mint bizonyos egyéb hamisítványok, amelyekrõl,
ha egy mód lesz rá, röviden még fogunk szólni.
De visszatérve e kitérõ kiindulópontjához, azt kell mondani,
hogy egy individuum esetében nem elegendõ a puszta szándék,
hogy õ beavatott akar lenni, hanem »akceptálnia« is kell õt egy
re­guláris tradicionális szervezetnek, amely képes beavatásban része­
síteni,1 vagyis képes átadni azt a spirituális befolyást, amelynek
segítsége nélkül, minden erõfeszítése ellenére, soha nem lesz képes
megszabadítani magát a profán világ korlátaitól és gátjaitól. Meg­
történhet az is, hogy kvalifikációk hiányából kifolyólag bármilyen
õszinték is a szándékai, elutasítás lesz osztályrésze, mivel ez nem
õszinteség vagy moralitás »kérdése«, hanem kizárólag olyan (jobb
szó híján ezt használva ismét) »pozitív« törvényekkel összefüggõ
tech­nikai szabályoké, amelyek ugyanolyan kikerülhetetlenül szüksé­
gesek, mint ahogy, egy másik szinten, egyes hivatások gyakorlásá­
hoz is nélkülözhetetlenek bizonyos fizikai és mentális feltételek. Egy
ilyen személy soha nem tekintheti magát beavatottnak, akármilyen
is legyen az általa egyébként megszerzett elméleti tudás; mellesleg
gyanítható, hogy még e tekintetben sem fog az illetõ túl messzire
jut­ni (természetesen itt egy igazi, csak éppen külsõleges tudásról
be­szélünk, és nem puszta mûveltségrõl, ami kizárólag a memória
körébe esõ elméletek felhalmozása, mint a profán oktatás eseté­
ben); hiszen bizonyos szinten túl általában maga az elméleti tudás
elõfeltételezi a szükséges »kvalifikációt« a beavatáshoz, ami lehetõvé
teszi az illetõ számára, hogy egy bensõ »realizáció« során az elméletet
1
  Ezen nemcsak azt értjük, hogy ennek egy szigorúan vett beavatási szervezetnek kell
lennie, minden más típusú tradicionális szervezetet kizárva, ami túlzottan is nyilvánva­
ló, hanem azt is, hogy ez a szervezet nem tartozhat olyan tradicionális formához, amely
a szóban forgó individuum számára külsõleg idegen. Olyan esetek is vannak, ahol az,
amit egy beavatási szervezet »jurisdikciójának« [(lat.) ›törvényhatóság‹, ›felhatalmazott­
ság igazságtételre‹, illetve ezek területe; átvitt értelemben ›hatáskör‹ – a ford.] lehetne
nevezni, még korlátozottabb, miként egy mesterségen alapuló beavatásé, amiben csak
azokat lehet részesíteni, akik ezt a mesterséget gyakorolják vagy legalábbis bizonyos
nagyon határozott ez irányú kötõdéssel rendelkeznek.

5
René Guénon

tényleges tudássá transzformálja. Ilyenformán õt senki sem akadá­


lyozhatja meg a ténylegesen önmagában hordozott lehetõségek ki­
bontakoztatásában; röviden, csak azokat utasítják vissza, akik be­
csapják magukat saját kvalifikáltságuk tekintetében, és azt hiszik,
megkaphatnak valami olyat, ami teljességgel összeegyeztethetetlen
individuális természetükkel.
Áttérve a kérdés másik oldalára, ami magukkal a beavatási szer­
vezettekkel kapcsolatos, azt lehet mondani: túlságosan is nyilvánvaló,
hogy valaki csak azt adhatja át, amit õ maga birtokol; szükségszerû
tehát, hogy egy szervezet valóban letéteményese legyen egy spirituális
befolyásnak, amennyiben ezt a befolyást át kívánja adni a hozzá csat­
lakozóknak; és ez azonnal kizár minden, napjainkban oly általános
álbeavatási szervezetet, amelyek minden hiteles tradicionális jelleget
nélkülöznek. Mindebbõl következik, hogy egy beavatási szer­vezet alig­
ha lehet individuális képzelet terméke; mint ahogy nem lehet egyes
emberek kezdeményezésére létrejött profán társaság sem, akik elhatá­
rozták, hogy bizonyos elfogadott formák szerint találkoznak. És még
ha ezek a formák nem is teljesen kitaláltak, hanem igazi tradicionális
rítusokból kölcsönzöttek, s olyanok, amelyek alapítóinak »erudíció­
juk« révén van némi jogosítványuk, ez semmivel sem fogja értékeseb­
bé tenni ezeket, mivel a reguláris affiliáció nélkül a spirituális befo­
lyás transzmissziója lehetetlen és nemlétezõ, olyannyira, hogy az ilyen
esetek kizárólag közönséges hamisítványai lehetnek a beavatásnak.
Mindez fokozottan igaz a régen elhalt tradicionális formák merõben
hipotetikus, sõt úgyszólván légbõl kapott helyreállításaira, mint ami­
lyen például az õsi egyiptomié vagy káldeaié; még ha ezek a formák
tényleges kapcsolatot is jelentenének ahhoz a tradícióhoz, amelyhez
tartoztak, többé már nem lehetnek hatékonyak, mivel a valóságban
az ember csak ahhoz csatlakozhat, ami aktuálisan létezik, továbbá
mint azt az individuumok kapcsán már elmondtuk, elengedhetetlen
a szóban forgó tradíció felhatalmazott képviselõi általi »akceptáció« is,
úgyhogy egy nyilvánvalóan új szervezet kizárólag akkor lehet törvé­
nyes, ha egy korábban létezõ szervezet meghosszabbítása, a beavatási
»láncolat« folytonosságát megszakítatlanul fenntartva.
Mindezekkel csupán más szavakkal és nyíltabban fejeztük ki azt,
amit fent a tényleges és közvetlen affiliáció szükségszerûségérõl és

6
BEAVATÁSI REGULARITÁS

az »eszmei« affiliáció hiábavalóságáról mondtunk; és senkit nem


kellene becsapni e vonatkozásban bizonyos garancia nélkül elfoga­
dott szervezetek nevében, ezáltal remélve, hogy a hitelesség légkörét
biztosítják a maguk számára. Ilyenformán egy már másutt említett
példát véve, számos új keletû csoport létezik manapság, amelyek
»rózsakereszteseknek« nevezik magukat, anélkül, hogy akár közve­
tett és áttételes kapcsolatuk lenne a valódi Rózsakereszt Testvéri­
séggel, és hogy tudnák, mi is volt ez valójában, hiszen majdnem
egyöntetûen valamiféle »társaságnak« képzelik, amely durva és
valójában jellegzetesen modern tévedés. Az ember jószerivel nem
is talál itt egyebet, mint egy impozáns cím viselésére vagy a hiszé­
kenyek befolyásolá­sá­ra való vágyat; és még a legkedvezõbb eset is,
vagyis amikor látszik, hogy e csoportok némelyike õszintén szeret­
né mintegy »eszmeileg« hozzákötni magát a Rózsakereszt Testvéri­
séghez, beavatási szempontból lényegében a semmivel egyenértékû.
Amit ezen részletpéldával mondunk ki, teljes mértékben vonat­
kozik a különféle okkultisták és »neospiritualisták« által kitalált
szervezõdések mindegyikére, akik – bármi legyen is a céljuk – va­
lójában kizárólag »álbeavatottakként« osztályozhatók, mivel semmi
valóban átadhatót nem birtokolnak, amit ugyanis kínálnak, sem­
mi egyéb, mint hamisítvány és legtöbbször a beavatás paródiája
vagy karikatúrája.1
1
  Azon nyomozások révén, amiket hosszú ideig voltunk kénytelenek folytatni e
tárgyban, erre az egyértelmû és kétségbevonhatatlan következtetésre jutottunk, ame­
lyet nyíltan ki kellett itt fejtenünk, tekintet nélkül azokra az indulatokra, amelyeket a
különbözõ körökben felkorbácsol; ha figyelmen kívül hagyjuk a középkori keresztény
hermetikusok bizonyos elszórt – és rendkívül szûk – csoportjainak esetleges tovább­
élési lehetõségét, tény, hogy a jelenkori Nyugaton a beavatási igénnyel fellépõ összes
szervezet közül csupán kettõ van, amely hiteles tradicionális eredetre és valódi be­
avatási transzmisszióra jogot formálhat, a tagjaik döntõ többségének tudatlanságán
és ér­tetlenségén keresztül adott esetben végbemenõ degenerálódásuk ellenére. Ez
a két szervezet, amely egyébként igazság szerint eredetileg – jóllehet számos elágazás­
sal – egy, a Compagnonnage [›mesterlegények társulata‹] és a Szabadkõmûvesség. [A
Compagnonnage szó a latin cum panis-ból származik, ami annyi, mint ›kenyérrel‹, így
a kifejezés etimológiailag (nemcsak anyagi értelemben) az egy kenyérbõl részesedõkre
utal. – A ford.] Az összes többi fantáziálás és sarlatánság, hacsak nincs szó valami
még rosszabbról, és ebben az eszmekörben nincs elég abszurd és extravagáns talál­
mány, úgyhogy napjainkban nincs esély rá, hogy az »asztrális beavatásokról« szóló

7
René Guénon

A fentiek egy másik konklúziójaként tegyük hozzá, hogy még


ahol beavatási szervezetrõl is van szó, a tagoknak nincs hatalmuk
a formák önhatalmú lecserélésére, netalán a lényegüket érintõ vál­
toztatásra. Ez ugyanakkor nem zárja ki bizonyos körülményekhez
való hozzáigazítás lehetõségeit, ez azonban sokkal inkább ráhárul
az egyénekre, mintsem õk maguk akarnák ezt, és határt szab a szá­
mukra a követelmény, hogy nem tehetnek kárt azokban az eszközök­
ben, amelyek a spirituális befolyás konzervációját és transzmisszióját
biztosítják, amelyért a szóban forgó szervezet a felelõs. Ha ez a feltétel
nem lenne meg, az eredmény a hagyománnyal való érdemi szakítás
lenne, s ezáltal a szervezet elveszítené »regularitását«. Azonkívül
egy beavatási szervezet érvénnyel nem vegyíthet a saját rítusai közé
semmilyen más, az õt magát alapítótól eltérõ tradicionális formából
kölcsönzött elemeket;1 ilyen elemeket kizárólag mûvi úton lehet­
ne átvenni, és semmi egyebet nem képviselnének, mint minden
beavatási hatóerõt nélkülözõ, hiábavaló fantáziálásokat; követke­
zésképpen abszolúte semmi valódit nem adnának, ellenben hete­
rogenitásukból kifolyólag jelenlétük könnyen okozhat zavart és
diszharmóniát. Sõt mi több, egy ilyen keverés tilalma távolról sem
csak a beavatás területére korlátozódik, és ez van annyira lényeges
pont, hogy egy külön tanulmányt érdemeljen. A spirituális befolyás
kezelését irányító törvények túlságosan összetettek és finomak ah­
hoz, hogy nem tudva róluk eleget, önkényesen és büntetlenül meg
lehessen változtatni a rituális formákat, ahol mindennek megvan
a maga rendeltetése és pontos jelentõsége, amit ez esetben nagy
valószínûséggel elveszítenek.
Mindezek nyilvánvaló következménye, hogy beavatási szervezet
alapítása tekintetében az egyéni kezdeményezés értéke nulla, mind
az eredetükre, mind az általuk elfogadott formára nézve, és itt
kell megjegyezni, hogy valójában egyetlen olyan tradicionális ri­
tuális forma sem létezik, amelynek saját individuális szerzõje len­

okkultista álmoktól az üzleti megfontoltságú »postai beavatások« amerikai rendszeréig


valami eredményre vezessen vagy valamit komolyan lehessen venni!
1
  Ennek ellenére némelyek napjainkban megpróbálnak a Szabadkõmûvességbe, egy
nyugati beavatási formába, keleti doktrínákból kölcsönvett elemeket bevinni, amelyek­
kel kapcso-latban ráadásul rendkívül felületes tudással rendelkeznek.

8
BEAVATÁSI REGULARITÁS

ne. Könnyû megérteni, hogy ennek miért kell így lennie, ha azt
tekintjük, hogy a beavatás lényegi és végsõ célja éppen az indivi­
dualitás és partikuláris lehetõségeinek a transzcendálása, ami lehe­
tetlen ott, ahol az eszközöket pusztán emberi szintre szállítják le.
Ebbõl a kézenfekvõ megállapításból, és anélkül, hogy mélyebbre
hatolnánk a kérdésben, közvetlenül következik, hogy szükséges egy
»nem-emberi« elem jelenléte, hiszen ez a jellegzetessége a spiritu­á­
lis befolyásnak, amelynek transzmissziója képezi a szó szoros értel­
mében vett beavatást.

Fordította: Baranyi Tibor Imre