Az átkok városa

-Tudod apa, még mindig olyan nehéz elhinnem, hogy tényleg elköltözünk ebből a
hatalmas New York-ból. A többiek mind bőgnének, ha valami isten háta mögötti helyre kéne
elköltözniük. De tudod mit? Én nagyon örülök. – mondta egy lány.
Maggie sosem szerette a nagyvárosokat. Rettenetesen örült, mikor apja kijelentette,
hogy egy fontos munkát kapott egy Damn nevű városkában, ahol az ottani cégnek ő lesz a
vezetője. A barna hajú lány épp néhány utazótáskát rakott az autó csomagtartójába, majd
mikor végül sikeresen bepakolt apja segítségével mindketten beültek az autóba, s elindultak a
hosszú úton.
Több órás után az autó kerekei megálltak, majd Maggie mély levegőt vett. Mostmár
örökre elhagyhatta a hatalmas New York-ot, ahol sosem áll meg az élet. Itt sem fog. Érezte,
sosem lesz honvágya. De mégis számára oly különös volt a kisváros, ahol egyszerű kis házak
voltak, nem pedig hatalmas felhőkarcolók. De valami mégis megtetszett neki. Talán a
gyönyörű táj.
-Nos, Maggie. Nekünk a „George Damn” utcában lesz a házunk. Az utcát az alapítóról
nevezték el. Rettenetesen kiváncsi vagyok, pontosan hogy néz ki a házunk. A cég elég sok
pénz fektetett bele, csak azért, hogy még nagyobb kedvem legyen ideköltözni. Maggie, ugye
nem lesz honvágyad?
A lány még mindig nagyon örült, hogy elköltöztek. Csak azért álltak meg, mert apja
érdeklődött afelől, hogy pontosan hol van a „George Damn” utca, valamint az az utca, ahol a
cég van. Miután megtudta hajtott is tovább. Mikor apja kérdezett Maggie kérdő tekintettel
nézett a férfire, majd az idézte önmagát.
-Hogy nekem, honvágyam?! Különben is, ha nem adott volna pénzt a cég, úgyis
ideköltöztünk volna. Nem? Ez olyannyira gyönyörű hely! Alig várom, hogy megtudjuk, hogy
hol fogunk lakni!
-Azért arra nem lett volna pénzünk, hogy egy házat vegyünk. Nem mondom, itt
nagyon olcsók a házak, de a régi lakásunk is a fél része a cég tulajdona. Szóval inkább
örüljünk, hogy van hol laknunk. – mondta a férfi, majd Maggie bólíntott.
Megálltak egy aszfaltal borított úton, majd a lány egy narancssárga házat vett észre,
majd apjára nézett kérdő tekintettel, aki bólíntott. Tehát ez lesz az ő házuk. Nem is olyan
rossz. Habár, miért ne lenne jó? Gondolkodott, majd lassan beköltöztek a bebútorozott
házba.
Másnap Maggie kora reggel ébredt fel, hiszen iskolaidő volt akkor. Még nem rég jött
meg az ősz, és mivel pont 9. osztályba jár, ezért reménykedett benne, hogy könnyedén be fog
tudni illeszkedni.
Régi iskolájában nem sokan szerették Maggie-t, de már csak azért sem, mert ő nem
szerette azt a szokásos nagyvárosi nyüzsgést, és ahelyett, hogy a többi lánnyal járta volna a
várost inkább a Central Parkba járt néhány régi barátjaival.
Mikor elindult egész végig azon gondolkozott, hogy vajon a „vidéki” tinik is olyan-e
mint akik New York belvárosában élnek, és szüleik valami felkapott divatcégnek vezetői.
Viszont rettegett attól, hogy mivel apjával azért költözött ide, hogy egy, városban egyik
legjobban menő cég vezetője legyen, valamint, hogy New York-ból érkezett, nehogy
kiközösítsék őt, mert azthiszik, hogy amolyan elkényesztett kislányka.
Belépett az iskola kapuin. Mély levegőt vett, majd lassú léptekkel elindult befele az
iskolába az udvarról. Az épületben elég nagy nyűzsgés volt, majd ő szétnézett. Vajon hol van
az ő osztályterme? Mikor a földszinten nem találta meg az emeleten indult el. S végre, a
folyosó végén ott van a megfelelő terem, ahova kell menjen. Mintha szégyellné magát
besompolygott a terembe, majd egy hátsó padba ült be.
Mellette egy fekete hajú, számára szimpatikusnak tűnő lány ült. Már épp hozzászólt
volna, mikor csengetek, s egy tanár lépett be az ajtón, majd elkezdte az órát. Végül mégsem
szólt hozzá egész nap, valamiért mindenkitől félt kezdeményezni, de más nem
kezdeményezett.
S végül, nagy lassan eltelt az utolsó óra is. Maggie, mint aki egy hatalmas gondjától
szabadult meg felpattant a padból, s gyors léptekkel indult kifele. Ilyen hozzáálással sosem
lesznek itt barátaim. Majd holnap... majd holnap lehetséges, hogy valakivel kapcsoaltot
fogok nyitn. Végülis még csak október. Ilyen rövid idő alatt nem szokhatta úgy egymáshoz,
hogy velem épp ne törődjenek. Nem lesz itt semmi gond.
Már majdnem kiért a kapun, mikor közeledni látta fekete hajú padtársát felé.
Valamiért nem akart még ma senkivel sem barátkozni. Először szeretett volna elgondolozni
azon, hogy ki milyen úgy, hogy csak külső nézőket figyeli meg őket. Nem más véleményére
volt kiváncsi. De ekkor a lány a megszólalt.
-Szia. Katherine vagyok. – mondta mosolygós tekintettel. Maggie a lányra nézett.
-Szia. Maggie... – mondta kissé bizalmatlanul. Valamiért a lány furcsálta a másikat.
Kathrine sötét szemei, s pajkos tekintete valamiért furcsa volt Maggie számára.
-Holnap 29.- e. Öm... Mit gondolsz erről a napról? Szerinted igazak a rémtörténetek
róla? 2010. október 29.- e. Én remélem, hogy nem igazak. De gondolom ez természetes
ugyebár. Ki akarná? – szólalt meg Katherine útközben, mikor már Maggie elindult. A lány
furcsa tekintettel pillantott a másikra.
-Miért? Mi lesz akkor? – kérdezte furcsállva.
-Ó. Hát nem is tudsz róla. A pletykák szerint ezt már George Damn is megírta.
Akkoriban még hittek a boszorkányokban. S úgy hiszik, hogy három ellenséges boszorkány,
Alice, Cassandra és Felicia elpusztitják a várost. Persze ez nem igaz. De még ma este valami
megemlékezést tartanak a városról. Az itteniek hittek abban, amit George Damn leírt. Mert
George Damn félisten. Na persze. Nos... - mikor ezt Maggie végighallgatta a hideg futkosott
végig testén.
Sosem hitt a misztikus dolgokban, például a boszorkányokban. De amit Katherine
mondott rólok valamiért megváltoztatta a véleményét erről az egészről. Talán csak rám akar
ijeszteni. De végülis miért tenné? Épp ráakart kérdezni arra, hogy a lány erről mit gondol, de
az még előtte megszólalt.
-Szóval. Nekem most mennem kell. Ebben az utcában lakok. És... nem érek rá most
még erről beszélni. Még tanulni is kell, ráadásul a megemlékezés, öm... héttől kezdődik.
Szóval. Ha gondolod eljöhetsz. – mondta a lány mosolyogva, majd letért.
Maggie egy darabig úgy tett, mintha menne tovább, de aztán visszafordult. Valami azt
súgta, hogy annak a lánynak van valami sötét dolga, amit nem akar elmondani. Sem az apja,
sem a tanárok, és senki sem beszélt semmilyen megemlékezésről. Talán csak a lány valamiért
kitalálta. De azt nem tudta, hogy miért.
Látta, hogy a lány betért egy házba, ezért követte őt oda. S mikor benézett abba azt
hitte, hogy rosszul látt. Egy szobában ültek hárman. Nem, ez még nem is volt olyan különös.
Katherine egy követ tartott kezében. Talán gyémánt volt. Majd egy másik, szőke hajú lány egy
másikat vett elő, és a harmadikban is kezében volt az.
-Mit tudtál meg róla? – kérdezte a szőke Katherine-től.
-Nem tud róla. Nincs elég ideje tervet kigondolni. – mondta Katherine, majd egy
barna hajú lány szólt oda.
-De azért nem kellett volna kitáltalni az egészről neki. Lehetséges, hogy szuperokos, és
mégis van ideje kigondolni. – mondta.
-Cassandra... Úgyis érdeklődött volna. De nincs ideje mindent megtudni. Nyert
ügyünk van. Talán Felicia-ék majd feladják. – mondta Katherine.
Mikor mindezeket Maggie meghallotta eléggé elbizonytalanodott. Cassandra? Felicia?
Talán Katherine is ezekhez az ellenséges erőkhöz tartozik? Ekkor a szőke hajú, fiatal lány
kinézett az ablakon, s Maggie gyorsan lebukott, majd mély levegőket vett.
Hagynom kellett volna az egészet. Katherine tényleg valamiért furcsa. Csak tudnám
miért. Mikor úgy érezte, hogy elég idő telt el, és a szőke lány nem látta meg őt az ablak alatt
gyorsan átfutott, majd felállt, s úgy rohant végig előre, egyenesen a George Damn utcára, ahol
mély levegők után belépett az ajtón. Apja nem volt otthon, ezért felment a szobájába, és
tanulni kezdett.
Az ajtó kinyílt, majd Maggie felállt az asztaltól, és kilépett a szobából, majd az előtérbe
lépett, ahova apja épp lépett be.
-Szia. - köszönt a lány, majd egy ártatlannak tünő mosolyt dobott az arcára.
 -Szia Maggie. Mi ez a mosoly az arcodon? – kérdezte apja, s ő is elmosolyodott.
Tudták mindketten, hogy a lány sosem volt az a túl nagy mosolygós tipus, csak néha
mosolygott, ha tényleg valami jó történt.
-Jah semmin. Csak azon gondolkoztam el, hogy milyen jó is ez a hely. Az
osztálytársaim nagyon kedvesek. – füllentett. – Különben... ma estére nincs semmilyen
program? Ugyértem... – érdeklődött, majd próbálta kimagyarázni magát.
-De. Tudod az itteniek mindig is vakon követték George Damn-et. S hittek abban,
hogy 2010. október 29. – én a város elpusztul, ezért egy megemlékezést tartanak. Ha
gondolod, elmehetünk. – mondta apja, s látszott tekintetén, hogy nem igazán hisz azokban a
furcsa történetekben, amit hallott.
Maggie mosolyogva bólíntott. Legalább megismerem a várost. Rettenetesen izgatott
volt, s reménykedett benne, hogy újabb dolgokat tud meg a boszorkányokról, s Katherine
valódi kilétéről.
Már este volt mikor a város főterére érkeztek, s mint valami rendezvény, olyan volt ez
az egész. Talán tényleg igaz amit Katherine beszélt. S mi van, ha pont rólam beszéltek ott?
Remélem nem. Habár, nem jelentek én túl nagy veszélyt a tervükre. Habár nem akarom,
hogy ez a gyönyörű város csak úgy romba dőljön. Meg kell mentenem.
Miután kigondolta az ötletet ugyanazt a szőke lány pillantotta meg, mint akit
Katherine-nél látott. Egy első gondolatra buta ötlet után követni kezdte a lányt, abban
reménykedve, hogy kiderít néhány dolgot a város multjáról, jelenjéről, valamit jövőjéről.
Miközben követte a lányt DVD-ket osztogattak, könyveket a város történelméről, s
természetesen itallal és étellel is szolgáltak. De persze Maggie-t most nem ez érdekelte.
A barna hajú lány, Cassandra, aki idősebb volt a szőkénél és Katherine-nél egy széken
üldögélt, s épp valamit falatozott. A szőke lány odament hozzá, majd Cassandra arcán
halvány mosoly jelent meg.
-Alice. Örülök, hogy végre itt vagy. Már csak Katherine hiányzik, és kezdhetjük az
akciót – mondta mosolyogva Cassandra. Majd a szőke lány, Alice félve leült a másik mellé.
-Cassandra. Én félek. Félek attól, hogy valamit elrontok. Nem vagyok olyan jó, mint te
vagy Katherine. Csak a bosszúság lesz velem – mondta, s már a sírás határán volt Alice.
-Ugyan. Kérlek, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Már meg van a terv. Megvalósítani
pedig ugyan kissé nehéz lesz, de mi erősebbek vagyunk. Érted, erősebbek. – mondta az
idősebb, aki körülbelül 20-as évei elején járt.
Maggie rémülten nézett körül. Mihez kell terv? Vajon ők azok, akik elakarják
pusztítani a várost? De miért? S Katherine is velük van vajon? Pedig ő akármennyire is
furcsa volt, mégis kedvesnek látszott. Miért vagyok én az, aki mindig a rosszal barátkozik?
Miközben Maggie gondolataiba temetkezett gyors léptek hallatszottak. Mikor
odanézett Katherine-t látta, majd odament Cassandra-hoz és Alice-hez. Valamiért nagyon
feszült volt, és ideges.
-Felica és a serege megérkezett. 10-en vannak a segítői. Mi csak hárman, ők
tizenegyen! Tudom, hogy megtudjuk csinálni, de ez annyira nehéz. Ez az egyetlen esélyünk
tudom... Daniel követeli tőlünk. De Felicia serege túlerőben van. Ráadásul ez a Maggie is
hátráltat minket. Ha rájön mindanyjian meghalunk. – Katherine idegállapota is már nagyon
gyenge volt .
Ehhez kötélidegek kellennek. Vajon ki az a Daniel? S Felicia? Katherine hazudott,
minden bizonnyal ő Felicia helyett van. Tehát.. Felicia a másik oldal képviselője. Talán ő a
vezérük. De Felicia jó. Ő nem akarja, hogy elfoglalják a várost. De én mi vagyok? Én nem
tudom őket megölni... Valami nagyon nem jó.
-Tehát. Katherine, te gondoskodsz arról, hogy Maggie valahol belegyen börtönözve,
mikor végzel, jösz hozzánk. Addig én és Alice követjük Felicia-ékat, majd elhelyezzük a
köveket. A radar segítségével meg fogsz találni minket. Talán Daniel is befut, s együtt
legyőzzök Felicia seregét. Mi vagyunk az erősebbek. Higyjétek el. – mondta Cassandra, majd
mindanyjian elindultak útjaikra.
Katherine nyugodtan indult el, majd Maggie keresett magának egy búvóhelyet.
Valami azt tudatta önmagával, hogy a lány megérezte, hogy hol van. S ekkor a fekete hajú
lány közeledni kezdett felé az eldugott helyre. Majd Maggie egy furcsa ötletet követve
fejbevágta egy virágcseréppel Katherine-t, s bevitte egy bunkerbe, amit épp megtalált.
Mikor Katherine ébredezett Maggie bátran nézett fel rá, majd a másik elmosolyodott.
Mint aki direkt idegesíteni akarja a másikat.
-Tényleg azthiszed, hogy letudsz győzni? Nem. Mert egy pillanat alatt simán el is
vehetem tőled az életet. Bár te nem érdemled meg azt. Erősnek tűnsz. Persze nem annyira,
mint én... De láthatóan erősnek tűnsz. – mosolygott Katherine.
-Kicsoda Felicia? - Maggie ingerült volt, hiszen szerette volna megvédeni ezt a várost.
Katherine fejét rázta, jelezve, hogy nem érdeli, mit kérdez, ő bizony nem válaszol.
Maggie pedig, mint egy kislány, aki nem érte el a céljait már majdnem duzzogni kezdett, majd
megismételte kérdését, de a másik csak elmosolyodott. Maggie a virágcserép maradványait
megragadta, majd a másikhoz akarta vágni, de az hirtelen kezét nyújtotta, s a lány egyszerűen
elejtette a maradványokat.
-Nem tűnsz hős tipusnak. Nekem az áldozat jobban tetszik – mosolygott Katherine,
majd felállt. De Maggie szembeszállt vele.
-Én azzal nem vagyok elégedett. Ugye te világromboló tipus vagy, nincs igazam? –
kérdezte.
Katherine bólíntott. A falnak dőlt, majd mosolyogva nézett körül. Láthatóan nem volt
beszédes kedvében. Viszont arckifejezései egyre inkébb idegesítették Maggie-t, de a lány
próbálta tűrni a dolgot.
A fekete hajú lány mélyen Maggie szemeibe nézett. Majd hirtelen eltűnt a fehérje
szeméből, s minden fekete lett. Fekete volt a haja, mostmár szeme is, ruhája is, cipője is. S
Maggie hirtelen kábultnak érezte magát. Majd elájult.
Mikor Maggie felébredt a bunkerben találta magát. Teljesen egyedül. Lábai
rettenetesen fájtak, mikor kezeivel próbált megtámaszkodni elbukott. Mély levegőt vett, majd
szétnézett. Vajon Felicia-nak végül sikerült megállítani Katherine-éket?
Hosszú kínlódás után felállt, majd felment a lépcsőn. Mély levegőt vett, majd
kinyította a bunker ajtaját.
S ami fogadta, az szörnyű volt. Egy holttestbe ütközött rögtön, s minden, mint a
pusztában. Cassandra-ék nyertek. Gondolta, majd a távolba pillantott, ahol három női alak
rajzolódott ki. Alice, Cassandra és Katherine.