Está en la página 1de 6

Alteregó

- Olyan unalmas az élet… - jelentette ki semmiből előtörő gondolatokkal Ruru.


- Te beszélsz? Téged legalább körülzsongnak a lányok.
„Érdekel is az engem” – gondolta magában a fiú.
- És mondd csak, Mahi-san, mit csinálunk ma este? – kérdezte immár hangosan.
- Betörjük pár régi épület ablakát.
- Tényleg? – nézett fel barátjára csillogó szemekkel.
- Nagy frászt! Meddig maradsz még ilyen gyerekes?
- Hát, ha a felnőttséget a lányok után való kukkolás jelenti, akkor… azt hiszem…
SOHA!
- Ajj Ruru… Annyi energiád van, mint egy transzformátornak, de mindig hülyeségre
fordítod.
- Gyertek már nyomik, rég becsengettek! – futott ki az osztályfelelős.
Kénytelenek voltak eleget tenni az iskolai kötelezettségeiknek. Az óra még tíz perc múlva
sem kezdődött, aztán bevágódott a terembe az osztályfőnök, aki egy meglehetősen csak
szétszórt nőcske volt.
- Őőő – kezdte mondandóját iszonyatos magabiztossággal. – Di-diákok! Ő, kis
csendet… kérnék.
- KUSS LEGYEEEEN MÁÁÁR! – állt fel a székből Ruru.
Az osztályban eluralkodott a félelem, s síri csend lebegett a falak közt. Ruru, habár nem
akarta ezt, hatalmas tekintéllyel bírt. Vállig érő fekete haja és égszínkék, élesen vágott szemei
alkotta karaktere mindig megkövetelte a tiszteletet. De hamarosan a csend helyét átvette egy
cipő kopogásának hangja. Kopp. – Mindenki felfigyelt a hangra. – Kopp. – A szemek az ajtó
felé vetődtek. – Kopp, kopp, kopp. – Egy fiatal fiú állt a tanárnő mellett.
- Di-diákok! Ő itt az új osztálytársatok, Naron.
„Azta, azta, azta, engem néz, engem néz” – gondolta magában Ruru, miközben szívverése
erőteljesebbé vált. – „De várjunk csak, miért is érdekel ez engem?”
- Üdv! – Habár csak ennyit mondott, a lányok sikongva folytak szét a padban.
- Mi van ezekkel a hibbantakkal? – fordult oda Mahi.
- Miért? – tért vissza a valóságba Ruru.
- Hát, nem tudom, mit esznek ezen a csávón. Hiszen teljesen úgy néz ki, mint te, csak
magasabb tőled. Ja… akkor már tudom, mit esznek rajta. Köcsög mázlisták.
A fiú elindult, hogy helyet keressen magának. Ez a hely Ruru mögött volt.
- Hé, útban van a táskád – nézett le Rurura éles szemeivel.
Ruru ekkor vette észre, hogy a fiú szemei halványzöld színűek, s egy csepp kedvesség sem
rejtőzik bennük. A hangnem, amit megütött, szintén nem tetszett neki.
- Lépd át!
- Huuuuuuu – hallatszott az osztály vészjósló hangja. – Hogy beszólt neki! – szólalt
meg valaki. – Vajon verekedés is lesz?
Ruru rosszallóan megrázta fejét, mire ismét csend lett. Naron lábával arrább lökte a táskát, s
miközben elsétált a fiú mellett, folyamatosan a szemébe bámult, mintha csak azt sugallná: Ezt
ne felejtsd el… ~

*
Este Ruru a szobájában mérgelődött.
- Hát kinek képzeli ez magát? Ki ez? És, és, és… ki ez mégis? És hogy képzelte? És hogy
merte, és…
Ekkor váratlanul megszólalt a csengő.
– Ne már, apu munkatársa megjött…
Tudniillik Ruru az apjával él, mert elvált az anyjától. Ma valami női munkatársa jön át
megbeszélésre…
- Ruru! – szólt fel az apja. – Gyere le!
- Hogy is ne! – morgolódott magában. – Inkább alvást szimulálok.
Beugrott az ágyba, s fejére húzta a takarót. Csend lett.
- Győzelem – vonta le az elhamarkodott következtetést.
A kilincs megnyikordult, ahogy lassan lenyomták. Az ajtó kinyílt, s halk lépésekkel közelgett
valaki az ágya felé.
- Elég korán van az alváshoz, nemde?
- Jézusom! Mit keresel a szobámban?!
- Így kell köszönteni egy vendéget? – állt ott Naron gőgösen.
Ruru azonnal kipattant az ágyból, s farkasszemet nézett a kéretlen vendéggel.
- Apád küldött fel.
- Miért tenne ilyet?
- Anyám apád munkatársa, és nem volt hajlandó otthon hagyni. Meg úgyse volt jobb
dolgom. Mondta, hogy akihez megyünk, annak van egy fia, aki ráadásul velem
egyidős. Reméltem, valami jó haverra teszek szert. De szomorúan látom, hogy te vagy
az.
- Mekkora arcod van!
- Van is mire.
„Ez a bunkó vajon még nem jött rá, hogy ugyanúgy nézünk ki?” – Ki nem mondott szavakkal
sértegette a másik felet.
Naron elkezdett körbesétálni a szobában, mindenhez hozzányúlt, mindent szemügyre vett.
- Most meg mi van? Mit keresel? – förmedt rá a betolakodóra.
- Semmit. Hmpfh. Fura holmijaid vannak. Tuti, hogy még mindig gumikacsával
fürdesz.
„Ezt meg honnan tudja?” – gondolta magában, miközben elkerekedett a szeme.
- Amúgy hogy lehet, hogy eddig sosem jöttél át? – kérdezte Naront. - Anyád többször is
volt itt…
- Azért te eszement, mert most költöztem ide. Apám új nője Angliába rángatta az
ősömet, én meg mondtam, hogy maradok anyámmal.
- Elváltak a szüleid? Enyémek is…
- Megható. Na, megyek, kész a vacsora. Apád úgy hallom, jól főz.
- Hee?
Ruru is követte őt. Kullogva sétált utána.
- Na, fiúk - szólt Naron anyja –, összebarátkoztatok?
- Mondhatni – válaszolta Naron nyersen.
Miután megvacsoráztak, a két szülő megbeszélést tartott, s laptopon mutogatták a különböző
diagramokat, stb., így Ruruék inkább felmentek. Naron az erkélyre sétált.
- Ez a legszebb része a háznak – kezdte. – Szép a rálátás a Holdra.
Ruru mellélépett, s nézte Naront, ahogy elmerül az éjszakában. A fiú szemei most nem
haragot tükröztek, sokkal inkább voltak tele szenvedéllyel.

„Már a harmadik este, hogy Naronék átjönnek. Mikor lesz már vége?” – Ez járt Ruru fejében.
De nem azért, mert utálta a fiút, sokkal inkább, mert kezdte megkedvelni, de ezt semmi
pénzért nem ismerte volna be. Méghogy ők barátok? Soha! Míg nem jöttek a vendégek,
lement apjához. Az asztalon díszelgő virágra lett figyelmes.
- Ezt neki vetted? – kérdezte apjától.
- Igen. Szép, ugye?
- Liliom?
- Írisz, fiam.
- Írisz…
Csengettek. Megint eljöttek. Mivel unatkoztak, Ruru és Naron filmezni kezdtek. Hál’
istennek, így gyorsabban telt az idő, s Naronék már mentek is haza. Talán a film miatt, vagy
ki tudja miért, de Ruru igen furcsát álmodott. Ott volt az osztályteremben egyedül, a táblát
törölte. Egyszercsak valaki gyengéden átölelte hátulról. Megfordult, s Naron állt ott. Naron,
azokkal az igéző, zöldeskék szemeivel, s ellenállhatatlan mosolyával, amit élőben még sosem
láthatott senki talán. Ám az álomban mégis olyan élethű volt, olyan szép. Végigsimított Ruru
arcán, állánál fogva maga felé kezdte húzni. Épp csak megcsókolta, de… a telefon
felébresztette a fiút. Megint iskola. Mahi és Ruru a tetőn beszélgettek.
- Hallod Mahi-san… nem tudom, mi van velem.
- Ezt hogy érted?
- Egyre többet gondolok Naronra… Mondjuk nehéz lenne nem rá gondolni, hiszen
minden este nálunk van.
- Miii? Mit csinál nálatok?
- Az anyja meg apám munkamegbeszélést tartanak, és ő is mindig jön. Most meg tök
furát álmodtam.
- Mit?
- Nem akarod tudni.
- Most már muszáj elmondanod.
- Hát… legyen elég annyi, hogy iszonyatosan romantikus volt.
- Miii? Tudtam én, hogy a sötét oldalon állsz! Távozz Darth Vader!
- Idióta! Ez nem jelent semmit… azt hiszem.
- De, ez azért sokat jelent!
- Nyugi, te akkor se kellenél!
- Ja, akkor jó… Várj már! Miért nem? Hm?
- Mahi, hagyjál! Én nagy dilemmák közt vergődök.
- Most már én is…
Becsengettek. Óra közben Ruru agya folyamatosan az álma körül járt.
„Vajon…” - gondolkozott. – „Vajon milyen lehet a csókja? Milyen lenne forró ölelésben
egyesülni? Képes egyáltalán szeretni valakit? Álmomban olyan valósnak tűnt.”
Délután Mahi ment át Ruruhoz. Próbálta jó tanácsokkal ellátni barátját.
- Kérdezd meg, van-e barátnője! Kérdezd meg, mi érdekli! Aztán teperd le, tépd le a
ruháját!
- Atyaúristen Mahi! Nem gondoltam volna, hogy ilyen perverz vagy.
- Én nem is… csak segíteni akarok. Ja, és lehetőleg ne mutasd meg neki a gumikacsád.
„Mintha nem tudná így is, hogy azzal fürdök” – fűzte hozzá magában Ruru.
- Na jó, lassan hét óra. Én megyek haza. Mindent bele, Ruru! – Kezét barátja vállára
tette, de el is rántotta onnan azonnal. – Őőő, ugye ez nem jelent semmit… izé, tudod…
nem értek ezekhez.
- Mondtam már, hogy semmiképp se kellenél.
- De tudod, min gondolkoztam? Ha ő bejön neked, s ti ugyanúgy néztek ki, olyan,
mintha magadba lennél szerelmes. Micsoda egocentrizmus…
- Na húzzál haza!
Miután a barátja elment, a fürdő fele vette az irányt. Lezuhanyozott, s felment a szobájába.
Váltogatta a tévéjén a csatornákat, aztán az órára pillantott.
- Már kilenc óra? – kérdezte magától.
Lement, de az előtér és a konyha is sötétségben úszott. Felkapcsolta a villanyt. Egy cetli
díszelgett az asztalon.
„Ruru! Ma éjjel későig dolgozom. Az étel a hűtőben. Apád.”
- A tied! Ne már! Se fater, se Naron… Mihez kezdek…
Másnap se jöttek, harmadnap sem. Ruru az iskolában figyelte csak Naront, de nem szóltak
egymáshoz. A fiú teljesen kétségbeesett.
- Nem jöööön, nem fog többet jönni! – nyavalygott Mahinak.
- De jönni fog, ne félj! Miért nem hívod fel?
- Persze, és hívjam is el randira, nem?
- Ha mindig a csodára vársz, semmi nem fog történni.
- Nagy csoda kéne, hogy ő is úgy érezzen, mint – Szavába vágott a csengő szava.
- Lehet, hogy ők azok? – kérdezte Mahi.
- Nagyon remélem. Itt a csoda, látod?
Kacsintott, majd, mint a kisgyerek, mikor az ajándékot várja, úgy rohant le a lépcsőn, s az
utolsó fokról elrugaszkodva pont apja elé ugrott, s kinyitotta az ajtót. Lihegve állt szemben
Naronnal és az anyjával. Ahogy megpillantotta a várva várt fiút, szája önkénytelenül is
mosolyra húzódott.
- Mi van veled, Ruru? Hehe, gyertek csak be, ne is törődjetek a fiammal! Mostanában
nem önmaga.
Hihetetlen, de Naron rámosolygott Rurura. Ugyanaz a mosoly volt ez, mint Ruru álmában.
Ruru kicsit elpirult saját gyerekes viselkedésén, s az először látott mosolyon. Felmentek a
szobába, ahol Mahi épp indulni készült.
- Már mész is? – kérdezte tőle Ruru.
- Persze – kacsintott. – Jó szórakozást, skacok!
Kifele menet alaposan, cseppet sem titkolt módon végigmérte Naront, majd vigyorgott egyet.
- Na sziasztok. – S azzal kiment.
- Ennek mi baja? – kérdezte Naron furcsállva.
- Semmi, ő mindig ilyen. – Persze, főleg ha Ruru szerelmét közelebbről is szemügyre
vehette.
Vacsora után az erkélyen üldögéltek. Ruru nem bírta tovább a csendet.
- Mondd csak, hogyhogy nincs barátnőd?
- Úgy, ahogy neked sincs.
„Igaz is” – gondolta magában Ruru. – „Eddig se érdekelt egy lány se… De valószínűleg az ő
indoka egészen mást takar, mint az enyém.”
- Miért, akarsz tőlem valamit? – vágta oda a kérdést nemes egyszerűséggel.
Ruru nem bírt megszólalni, csak bámult a fiúra, közben nagyot nyelt.
- Mindjárt gondoltam – szólt Naron, az ég felé fordítva fejét.
- És ha akarnék? – vágott vissza Ruru kicsit morcosan.
- Naron! Indulunk – szólt közbe az anyai hang.
- Jövök! – kiáltotta Naron, aztán felállt, s az ajtó fele vette az irányt.
„Kellett nekem megkérdeznem” – gondolta Ruru, s kétségbeesetten szaporázta lépteit a fiú
után.
Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Naron félig hátrafordította fejét.
- Meggondolom.
Azzal kiment. Ruru ott állt egyhelyben, ledöbbenten, s még kikísérni is elfelejtette a fiút.
„Jól értettem?” – gondolkozott.
Másnap szombat volt. Se iskola, se semmi. De Naront ugyanúgy várta, mint eddig. Eljött az
este, s eljött az éltető csengőszó is. Ruru lerohant, ám csalódva vette észre, hogy csak Naron
anyja van ott.
- Jó estét! – köszönt illedelmesen a nőnek. – Naron nem jött el?
- Oh! Naron? Ő elutazott az apjához pár hónapra. Nem szólt neked?
- Nem… - Mint akibe villám csapott, úgy érezte magát. – Nem szólt.
- Sajnálom. Maximum két hónap múlva hazajön, ne aggódj! – mosolygott kedvesen a
hölgy.
Ruru orrát húzva felkullogott a szobába.
„Azt mondja, két hónap. Mintha ez olyan kevés lenne. Vajon miattam ment el…?”
Az élete újra a régi kerékvágásban ment tovább. Miután Naron elment, újra Ruru lett a
kedvenc, s a szekrénye újra tele lett a lányok szerelmesleveleivel, de most még annyira se
érdekelték, mint azelőtt. Élőhalottként járkált fel-alá a suliban. Egyedül barátjával beszélt egy
szónál többet. Lassan már a tanárok is aggódni kezdtek miatta. Mi lett a lányok kedvencével?
A haját kócosan hordta, a szemei alatt díszelgő karikák kialvatlanságra utaltak. Egy hónap
eltelt már, s Naron nem jött.
- Ruru, ideje lenne elfelejteni.
- Soha!
- Akkor legalább tettesd, hogy jól vagy. Sokan már orvost akarnak küldeni hozzád.
- Küldjék, majd szétrúgom a seggét! Mostanában úgyis arra vágyom, hogy szétverjek
valamit.
- Súlyosabb, mint gondoltam…
- Nem tudom, mi lesz velem, ha nem jön vissza.
- De megmondták, hogy…
- Tudom, de ha nem! – vágott barátja szavába.
S minden nap így telt, Ruru csak Naronra tudott gondolni, minden gondolata ő körül járt.
Tudta, hogy nem lehet semmi, hisz Naron nem úgy érez, mint ő. Mégis várt… várt… S a
várakozással eltelt egy hét, majd kettő, majd újabb egy hónap. Széthullni látszott a világ Ruru
szemében. Már nem mosolygott, s nem teremtett csendet az osztályban. Korán feküdt le,
korán kelt, iskolába ment, s tömör tétlenséggel teltek a napjai. Egy csütörtöki nap volt, mikor
minden ugyanolyan szürkének s kilátástalannak tűnt. Este nyolc órakor már húzta a lóbőrt.
Arra ébredt fel, hogy apja szólítgatja.
- Ruru! Ruru!
- Apa, ne!
- Nincs korán még az alváshoz? – hangzott az ismerős kérdés.
„Várjunk csak, ez…” - gondolkozott. – „Ezt már hallottam. Ez… ez nem apa.”
Felpattant az ágyból, s tapogatózni kezdett a sötétben.
- Ma mostam hajat, ne nyúlj hozzá! – szólt a hang.
- Na- Naron?
- Ki más lenne, te lökött?
- Narooon! – ugrott a fiú nyakába.
- Mi van, te agyalágyult? Csak nem hiányoztam?
- Miért hagytál itt szó nélkül? – „Ez olyan, mintha féltékeny lennék” – folytatta
gondolatban.
- El kellett mennem.
- De nem szóltál. Anyádtól tudtam… - Nem fejezhette be, mert Naron a szájára tette
ujját.
- Kíváncsi voltam – kezdte el Naron –, hűséges maradsz-e.
Ruru lerántotta magáról a kezet, s emelt hangon vágott vissza.
- Ez rossz vicc volt. Azt hittem, megőrülök nélküled. Tudod, milyen érzés volt?
- Tudom.
- Hm?
De választ nem kapott. Érezte Naron száját sajátján. Megcsókolta. Ruru arcán végigfolyt egy
könnycsepp. Örömkönny. Bár nem akarta, Naron szája mégis elengedte az övét.
- Na, erre vártál, igaz? – kérdezte Rurutól.
- Már egyszer megtörtént – mosolyodott el.
- Tessék?
De ezúttal ő nem kapott választ, mert Ruru a szájára tapadt, s el sem engedte karjaiból vagy
tíz percig. Mi tudjuk, hogy az álomra gondolt, ami olyan valóságosnak tűnt számára.
- De… - szakította félbe a romantikát Naron –, ezt tartsd titokban! Ne rontsunk a
hírnevünkön! Én kis hasonmásom.
Ruru nem szólt, csak kezet csókolt Naronnak.
Ezentúl is minden estét együtt töltöttek, csak már nem haragban és civakodásban, ahogy
eddig.
- Jaj de örülök, hogy végre nem kell a nyafogását hallgatnom… - zárta le
megkönnyebbülten a történetet Mahi.