Krausz Tamás

Az "összeesküvés-elmélet" sztálini iskolája

(tanulmány)

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidıs a hierarchizált társadalomban

élı emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint
magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom
létrejötte elıtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok
a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendırség, hadsereg, börtön,
kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedık és adócsalók
stb.), amelyek mőködése világszerte nap mint nap újratermelik a "titkosságot", a kisebb-
nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok "kis",
egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban
nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevıi
vagyunk ezeknek az "összeesküvı" struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a
termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a
sztrájkmozgalmakig, a bőnözéstıl a bőn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag
ritkán öltenek véres formát.

Az "összeesküvés-elmélet" (jobb idézıjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos

értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletrıl, hanem csak puszta
ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merıben
tudománytalan fantáziálásba, obskurus "ideologizálásba", amikor az egymást kioltó és
közömbösítı összeesküvéseket - valamely politikai célból - világmérető vagy regionális
összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna,
melyet az összeesküvések hajtanak elıre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb
mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai
létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A
történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a
tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az
összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége
számára, mint idınként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-
elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).1

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható
meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmő dokumentumok, vagyis általában
nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erısíti). Ez a
rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerőségének. Ezen elmélet hívei
a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden
titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért
az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem "tiszta" politikává egyszerősödik.
Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns
síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés
mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszőnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai
funkciót, amelyet szerzıi neki szánnak.
Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a

félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az "orosz történelmi
fejlodés sajátosságai"2fogalmával írtak le az orosz történészek. "Véres" Miklós cár
Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok,
csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetık, a liberalizmus is a külföldi
emigráció keretei között tette meg az elsı lépéseket a párttá szervezodés útján.3 A forradalmi
pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták
/mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert
védelmezı szélsojobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktıl kezdve
bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendırség, a hírhedt ohrana szigorú
konspirációra épülı szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak
fennmaradásának döntı elıfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz
jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer "tanította meg" a
forradalmárokat szervezeteik létrehozására, mőködtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendorség az orosz "párttörténetekben" egészen kivételes szerepet

játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendırség története és a
pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki
mint titkosügynök az eszer terrorcsoport fınökévé avanzsált, miközben elemésztett sok
forradalmárt, de magas állami tisztségviselıt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító
tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban "dolgozott", vagy
éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli
munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselové.4 Az
összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve
teoretikusaik "találták ki". A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az
összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végsı soron kiüresítik,
leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt "családi" tapasztalatai alapján is
feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért
végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tőri a tömegmozgalmi formákat, amelyek
pedig a századelın a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei
között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.5 Nem
véletlen, hogy az elsı modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek
jegyzıkönyvei az orosz szélsojobboldal bibliája lett.6 Az orosz szociáldemokraták
"bibliájaként" egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tıkéje, amely ellentétben az
összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tıkerendszer "megdöntését" foglalta
magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a
gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének elıfeltételét az élcsapat párt létrehozásában
határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-
ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi "káderpárt" létrehozása volt,
amely nem egyszerően az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus
és "modernizálódó" önkényuralmi rendırállam feltételrendszeréhez alkalmazta a
szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista
irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthetı lett volna.
Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként,
amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történı megragadására (eredendıen nem
kisajátítására)7 . Leninnek még a Mi a teendı címő korai (1902) munkájában sem úgy merül
föl a konspiráció, az "összeesküvés", mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat
abban a folyamatban, amelynek végsı soron "el kell vezetnie" a (világ)forradalomhoz.
Leninnél az "összeesküvés", vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom
megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a
gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti
szükségszerőség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam
mőködésének differenciálatlan leírásában, ami késıbb különösen Gramsci elemzésének
fényében tőnik elı.8 De ez a "hiba" maga is rendszerspecifikus, amennyiben - mint közismert
- Oroszországban "minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom". Ez nem azt
jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvetı jelentıséget a politika szférájának, de
mőködési törvényszerőségeit nemigen elemezte. İt mindenekelıtt az érdekelte, hogyan tudna
a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy
parlamentáris-elitista formáitól),9 ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom
megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új "proletár
birtokosai" szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve
nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika
"mozgástörvényeinek" jelentıségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés
gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont késıbb
megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki,
az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az
államhatalmat? A "tömegek ellenırzése", amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb
vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sıt, továbbra is mindent áthatott
a titkosság,10 a régi konspirációs "szokásjog". Az összeesküvés mint a politikacsinálás
eszköze ilyen feltételrendszerben kedvezı táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben -
ha másképpen is, mint régen - ismét "politikai" hierarchiába szervezte a társadalmat, sıt, a
polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak
szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat,
szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai
felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és
terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, mővészi formában is kifejezıdtek,
elegendı, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra
gondolunk.

A hadikommunizmus "hısi korszakában", a Lenin-korszakban ez a tıkeviszony kizárására

irányuló "politikai" újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsıfokként értelmezıdött, amely a
szocializmus elıfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál késıbb ez a "hierarchia" a
szocializmus végsı céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek
elsı felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok
országban az illegalitásra jellemzı konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók
is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A
forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész
periódusban, mint az önmagába fordult "birodalmi" eszme tagadása. A világforradalomról
való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmezıdött. A proletárforradalom elıkészítése
azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az
alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre "kifinomultabb" és egyre önállósultabb
alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-
ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs
és katonai jellegő sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztı eszközökké váltak
Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.11 A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan
vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin
várakozását is, a "szocializmus egy országban" praxis hosszú ideig életképes alternatívának
bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában
a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték,
hogy mind a külsı ellenség, mind a belsı ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez
nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyızıdése volt csupán, hanem a
szovjethatalmat támogató igen jelentıs létszámú populációé. Persze arról a kérdésrıl, hogy ki
is a belsı ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedık,
zsidók, idegenek, bürokraták stb.)... A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az
összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló
apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a "proletár demokrácia" egy
meghatározott fokával, a "proletariátus diktatúrájával" azonosított, és ezt szentül hitte is)
alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog
normális eszközeivel eliminálni.12 Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a
szobájában. Tíz évvel késobb már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin
személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok
képviselıjének, sıt, a társadalom jelentıs csoportjainak szemében magával az új rendszerrel
volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni
"bizalmatlanság" csak úgy volt "jogilag" felfogható, mint összeesküvésre való "hajlam" vagy
hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély
körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külsı
ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint
hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól
szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte
minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy
semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte
mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a
mindennapi élet nyers valósága között feszülı rendkívüli ellentéteket. A rohanó
kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság "rendpárti"
többsége, a forradalmi harcokban "megfáradt" része maga is permanensen követelte a rendet,
a stabilitást, a bőnösök megbüntetését stb.13 Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert
következményeit, az 1932-33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során - éppen a
munkaerı felkészületlensége következtében is - gyakori baleseteket, a tervteljesítés
elmaradását stb. Mindez bőnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is
hamarosan tudatos kártevéssé "stilizálódott".14 A jelzett problémák tudatában Sztálin
gondolkodásában a vezetı vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista
ellenzékiek körében még mindig létezı kritikai hangok (amelyekrıl mindig tudomása volt) az
ellenségeskedés, a "rosszindulat" nyilvánvaló jegyeinek tőntek. "Zavarják a szovjet munkát."
E "rosszindulatú" és "ellenséges", az új problémákat "nem értı" emberek kritikái, személyes
találkozói mint "ügyek" hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag "összeesküvésekké"
álltak össze. E gépezet mőködésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa
tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az "objektív" tényezıket, amelyekbıl
"logikusan" fakadt egy kiterjedt "összeesküvés" a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak
Babel, A lovashadsereg címő elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzıje, Bugyonnij egykori
vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is
kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezetı csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós
küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétıl
kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette
baloldali ellenzék ismert képviselıje volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult
Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba
került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina,
Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sıt,
megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan
merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén
és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai
parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború
idıszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai
ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel
"elhamarkodottan" azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel
vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta
"nemzedékváltásról" elmélkedett, amelynek során "a legjobbakat tartóztatják le". Külföldön
Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegérıl,
hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára "meggyızıeknek" tőnnek a perek, míg
értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is
hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végsı sorsát is. 15 Sztálin ekkor
már - Ehrenburg kifejezésével élve - "mítikus félistenként" lebegett a szovjet társadalom
fölött, s nem meglepı, ismerve a rendszer mőködését, ha az ıt érintı személyes támadásokat
egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ı is).16 A repressziók egyik fı
szervezıje, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket
meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a késıbbi őrhajó-konstruktort vagy az
ugyancsak világhírővé vált Tupoljevet, a TU repülıgépek megalkotóját. "Igen, ık mind ültek
- mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. - Sok feleslegeset összefecsegtek. És
ismerıseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk... Nem támogattak bennünket... Ugyanez a
Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentıs kapcsolatai voltak a velünk
szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek - a maga idejében nagyon komoly kérdést
jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még idıre volt szükség, hogy
közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik
nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok
vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel
lélegeztek..."17

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az

összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetıségével. A letartóztatottak megmentése
reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása elıtt kezdték
bizonygatni, hogy szó sincsen a "fı bőnrıl", az "összeesküvıkrıl" és "összeesküvésrıl". Ki
ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-
politikai vezetık megsemmisítésekor. De a "bizalmatlanság" bárkivel szemben felmerülhetett,
akire "bejelentés" érkezett. Jellemzı eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát
1935 ıszén letartóztatták, a költını Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és
a fia "nem összeesküvı".18 Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a
Solohov-Sztálin levelezés (és viszony), amelybıl kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin
beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen "összeesküvésbıl". Amikor viszont
leleplezıdött, hogy az "összeesküvést" kiagyalók közönséges bőnözık, maguk lettek
"összeesküvık".19 S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy
tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a
tényt, hogy éppen ık kerültek börtönbe vagy munkatáborba. "Ha Sztálin tudná..."

Az összeesküvı légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az
elkövetett bőnökért alapjában felelıs belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-
án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját
tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét
idézni: "A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fı probléma itt az,
hogy a nyomozást a legfıbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem
leplezett összeesküvıi folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen
visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb - sikerült
elrejteni az összeesküvésben résztvevı társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba

vettem volna, hogy az összeesküvıknek az NKVD-bıl és a velük kapcsolatban álló külföldi
felderítıknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felsı rétegét, de a
középsı láncszemet is, sıt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam
magam, hogy szétzúztam a felsı réteget és a közbülsı láncszem leginkább kompromittálódott
munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek
és összeesküvıknek bizonyulnak."20 Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét
elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megırizte, hogy azután 1939-ben
letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszeruen mánia volt, hanem magyarázó elv, "beszédmód",
amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhetı. Mindez
(ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt
párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),21 amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem
igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók
számára alapvetı tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát,
s egy idıben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mő volt. A könyv Magyarországon is
megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története

hol nyílt, hol rejtızködı ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az "aknamunka"
a párt mindenkori központi vezetısége ellen irányult, amelyet elıbb Lenin Sztálinnal, majd az
elıbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy
elevenedik meg, mintha ı egy állandóan létezı ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett
volna. A mő keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében
állt a párt múltbéli frakcióharcainak "összeesküvéstörténeti"22 megközelítése (ami mellesleg
ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert - amint fentebb jeleztük - a
könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának
ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a
repressziók csúcspontján, 1937-38-ban született, amikor - mint fentebb érzékeltetni próbáltuk
- a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az "összeesküvés" gyanúja vagy
egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen
a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami "ugyanaz") szembeni ideológiai vagy politikai
fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hőség - amit nem lehet
elégszer aláhúzni - a rendszer fenntartásának alapvetı dimenziójához tartozott, s ez érvényes
volt konkrétan e mő esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett
megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben "örök idıkre".

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvetı tankönyvre nagyon odafigyelt.
Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának... Egyfelıl személyesen hagyta jóvá a
tekintélyes szerkesztıbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelıl
maga is szerkesztıi megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes
figyelmen kívül hagyni.23 A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban
megfegyelmezték.24

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ı szinte

sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb
alakjává nıtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú,
de jól szervezett, csoportja "bármilyen" feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkezı
következtetést is: ugyanilyen "kevés ember" tönkre is teheti a "szocializmus ügyét". Vagyis
egyfelıl megfogalmazódott a "káderek minden" jelszava és ennek az ellenkezıje, a "nép
ellensége", aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a
párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott
alkotmány szerint, a külföldrol támogatott - összeesküvéseket szövögetı - belsı ellenség
fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelıtt a moszkvai perek

történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938
márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a
20-as évek végéig Sztálin hőséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmő a kép: az
Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a
beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerősödött. Minderrıl sok mindent mond
a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: "A buharinisták elfajulása
politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek
fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a
bolsevikok éberségének fokozására."25 A történelem "frakciótörténeti" oldala tökéletesen
eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási
jegyzıkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak
tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció
1917 elıtt (is) szinte minden idıben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a
"központtal" nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 elıtt sohasem akarták ezek a
frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan
módon értelmezhetı, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári
források alapján is megközelíthetı és ellenırizhetı az SZKP története. Természetesen a
bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy "összeesküvések"
Sztálin által kialakított "tervének" megfelelıen értelmezıdtek.26

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belsı ellenség
vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból,
vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy
olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevok vallomásaira lehetett építeni! A
valószerőség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fı
vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a
háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg ıt. A könyvben Trockij a fıszereplı. Trockijt a
"párttörténetben" örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 elıtt mindig
egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában
nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy "megbékítı"-egyesítı frakciót hozott létre, a
frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különbözı irányzatokat. Ám
1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a
forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére
Lenin hőséges követıje egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini
párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó
összeesküvıként "megtévesztette" az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentıségét, hogy o a Dewey-bizottság

elott és másutt, fıként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak
abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását 27: "Sztálin politikai kancelláriájában a
feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva
ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan - annál is inkább, mert olyan emberek
"összeesküvésérıl" van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes
kapcsolatokkal rendelkeznek."28

Trockij (és nyomában sok más szerzı) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az
emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a "koncepciókat"?
Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a
mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ı a "fı
bőnös" (gondoljunk fıleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). İ a bolsevikok között egy
"idegen", "befurakodott elem", "juduska" - piciny antiszemita utalással, amitıl olyan
embereknek is megtetszhetett a "koncepció", akik néhány elıítélettıl eltekintve a politikáról
nemigen nyilvánítottak véleményt. İ csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezıje,
hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetıvel, hogy bolsevikká vált, pedig
mindig valamilyen pártellenes összeesküvı csoport fı alakja volt, s mint ilyen a szocializmus
és a Szovjetunió fı ellensége is. Minderrol Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései,
breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne
feledjük, számos, az 1917 elıtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget - melyek Lenint
is igen éles hangon bírálták - maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.29

Nem abszurd ez a kép, csak 1927-1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás 30 (a

személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van
példának okáért a 30-as évek pereinek fıügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917
júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány
képviselıje, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára
a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években
a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét fıbőnössé lehetett kinevezni
akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek
és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén fıszerepet kaptak a moszkvai perek
egyikében.

Trockijjal ellentétben, ok 1917-ben bizonyultak "sztrájktörıknek", amikor - szintén közismert

- az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit
természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani
összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy "összeesküvés"
körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvetı célja Sztálin és más vezetık
likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna
(persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettıl egy
összeesküvéstörténeti elképzelésrıl volt szó31 . A Sztálin és a szovjet vezetés elleni
összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második
ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és
valóban hallatlan bőneset 32 egy "jó" sajtópropagandával - meggyızhette a közvéleményt az
összeesküvés valódi létezésérıl. Összefüggés "keletkezett" Kamenyevnek és Zinovjevnek a
Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917.
októberi szavazatuk, "árulásuk" között.33

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom

története elemezhetı egyfelıl úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak
eredménye. Másfelıl viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen
gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a
fegyveres felkelés elıkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más
valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére.
Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a
fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság,
a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két - itt szándékkal leegyszerősített - összefüggés (a
társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi
momentum a Kratkij kurszban, ami a kitőzött politikai cél módszertani elıfeltételeként
szolgált.

Ennek megfelelıen a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet
történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as
évek történetírói ugyanis még sokszínő, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A
szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt
M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz
periódusában, természetesen saját tanítványainak közremőködésével post mortem úgyszólván
fasiszta összeesküvıvé minısült át. Sıt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész
Pokrovszkij-iskolát "besorolta" "a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak" táborába.34

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia

szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott
meg, modellteremtı erıvel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos
mai posztmodern és konzervatív szerzık számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a
szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom
összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét
egyfajta "bőntörténetté" formálták át.35 E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint
testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai
sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is - persze
ellenkezı elıjellel - ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív
antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e
logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván
kriminalizálódott, egy újszerő összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a
demokrácia ellen.36

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az

összeesküvés - stílszerően fogalmazva - a történelem motorjává, vagy még stílszerőbben,
mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a
szélsojobboldal politikai és "tudományos" hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális
historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a
Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a
politikusok nem látták elıre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének
összeomlását. Ha nem volt ésszerő, elırelátó magyarázat, most is készen áll - a politikai
álláspontoktól szinte függetlenül - az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai
funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész

katasztrófa volt, ezért az új hatalom is - ha nem is teljesen a régi módon- kivonta a történelem
feldolgozását a "népi pesszimizmus" valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei
közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás
felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen "lelkileg2 meg is alapozták a hamarosan feltámadt
"népi nosztalgiát" a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tılük az új
hatalom, azt legalább ık maguk, az emberek hadd "privatizálják2.) A korábbi történelem-
magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az őrt egyelıre nem
tölthette be valamiféle új historiográfia (idı kell rá). Ezért a szovjet történelem és a
hagyományos szovjet hazafiság "elrablása", a szovjet hostörténet elvétele, a
tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-
várás, egy újfajta "finalizmus2, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása elıtt. A cár, aki ráadásul
mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzıkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében,
jól illeszkedik az "orosz demokrácia" giccses világába, amennyiben még egy új hıstörténet,
egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.37 Ez a modern, államilag szervezett
"finalizmus" a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap
alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a "történelem végének"
deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erıvel számtalan csatornán át, de
pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévébıl, az újságokból és a
folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága - éppen az új rendszer legitimitását erısítendı visszatért a

történelem leleplezı szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az
összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet
történelem, a "kommunizmus" fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a
Cseka-GPU-KGB mőködésének struktúraformái, valós és valótlan "összeesküvései" alapján
fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a "bőnös" szervezetek
(függetlenül valóságos súlyuktól és eltérı jellegüktıl) kerültek be a történelem
epicentrumába, mintha ık mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltőntek a
"néptömegek", pedig a 70-es-80-as évek szovjet történetírása a szőkös források ellenére
jelentıs társadalomtörténeti mőveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott,
ha lehet, a korábbiaknál is erısebben politizálódott. Sıt, strukturális értelemben a sztálini
megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) "hibáiért"
(a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bőnözés és a prostitúció
felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan
megtalálták a bőnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti).
Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét
csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának
elısegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfıbb "összeesküvıvé". Csak
tömeggyilkos arculata létezik, noha - mint közismert - nem utolsó rangú diplomata és katonai
vezetı lett belıle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall.
Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin
már a 30-as évek elején együttmuködött Hitlerrel - sıt, a régi hitlerista propagandának
megfelelıen ma már úgy illik ábrázolni a szovjet fıtitkárt, hogy egyenesen ı akarta
megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív
háborút folytatott.38 Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz,
hanem azok a bőnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban
is akadékoskodnak, "feleslegesen fecsegnek", ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a
történelemnek ez az összeesküvı-leleplezı szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét,
csaknem "észrevétlenül", amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a
peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az
"igazságok" kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követıen most ne
is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébrıl, mint az új szellemi
atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az "új" médiatechnikák és manipulációs
mechanizmusok kiépülésérıl és az "önfeledt", giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan
megélnek belıle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést
mindig bőnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-
pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikbıl építik fel az új bőnbakokat a történelemben (és a
jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert "bőnözı csoportot" sorolunk
föl, amelyek felelıssé tehetık az orosz nép elleni különbözı összeesküvések szervezéséért:
zsidó-szabadkımővesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktıke, vörös-barna összeesküvés,
hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló
ügynökök, fıleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori
kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.39
Természetesen Lenin és Sztálin, másfelıl Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a
"listán". A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükrözıdik vissza a
tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán
érdeklıdnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti
magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános
folyamat részeként a szemünk elıtt zajlott éveken át.40

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias

panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a
"birodalmat", gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a
zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a
birodalom organikus fejlıdését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.41 Egyébként Sztálin
antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejezıdött az összeesküvés-
elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is
igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.42

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy - persze nem

hagyományok nélkül - sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet
összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a
leginkább "televideosítható". Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettıl az igénytıl,
a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány,
mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.43

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi

"konzervatív kommunista" operettpuccs után, hamarosan megkezdıdött a peresztrojka
nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását
jegyzı Borisz Nyikolajevics Jelcin - túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki
az I. világháborút specifikálta "demokratikus világháborúként"44 , 1993. október 4-én
végrehajtott egy "demokratikus puccsot", amelybıl azonban a szétvert parlament képviselıi
és védıi kerültek ki "puccsistákként".45 (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált
"hitehagyott" embereket, Jelcin részben korábbi híveibıl formálta meg a puccsista
szervezıket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai "Fehér Ház", vagyis az akkori parlament
felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végzıdött, a CNN két felvonásos
melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Errıl az aktusról jegyezte meg
akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy
még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor,
hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az
amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993.
szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendıri
erıkkel körbevett "Fehér Házba",46 amelybe még a mentıket sem engedték be, 28-án kivételt
téve "déltıl kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés
alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erısítette egy újabb
bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el."47

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a "megpuccsoltak" gonosz puccsistákká 48

stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton
elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a gyıztesek euforisztikus
hangulatában. Igazán szép volt.49 Eközben a három tábor (a "nyugatos liberálisok", a
nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike elıadta a maga összeesküvés-elméletét. A
liberálisok a "vörös-barna összeesküvés" (értsd: "kommunista-fasiszta összefogás") bornírt
ostobaságával álltak elı, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-
szabadkımőves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek
alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament - egyebek mellett - nem volt hajlandó
megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi
elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a "világ" elıtt.50

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi
összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínőleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori
politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása
következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az "orosz
demokrácia" is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra
már a Jelcint mennybe emelık hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer
jellegzetességeirıl fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin
volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek
1
Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett "Összeesküvés-elméletek" c. kéziratos
kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos
László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?
2
E problémakörrıl és általában a századelı történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.:
Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek,
nem mutattak semmiféle érdeklıdést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.
3
Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó
figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón
(1895-1906). Bp., 1980.
4
Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan
dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erıs szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin.
Nyeizvesztnie dokumenti 1991-1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125-135., 190-192., 195-
196. o.
5
Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom gyızelmét biztosító
fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének
tekintette, amely mozgalom végcélja "a szocialista önigazgatás" létrehozása. A felkelés maga
is "mozgalomszervezı" lehetıség: "az összes elégedetlen - az önkényuralommal elégedetlen -
rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából... hiszen lényegében a
felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetőbb és legcélszerőbb
"válasza" a kormánynak." Lenin: Mi a teendı? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp.,
1968. Kossuth, 257-258.o.
6
Egy újabb magyar nyelvő történeti feldolgozás kitőnı tájékoztatást nyújt a "jegyzıkönyv"
keletkezéstörténetérıl. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai
Intézet, 1999. 69-85.o.
7
L . errıl részletesebben: Tüto L. - Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet
idıszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.
8
Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhetı Weberen,
amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja - Weberrel szöges ellentétben - éppen a
polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen késobb
Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom
"megdönthetı" volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába
vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).
9
Lenin egyébként sok bolsevik szerzıvel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú
önállóságát és a parlamentarizmus elınyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az
önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros
elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére,
sem a monarchia "polgári irányú" elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták- id.m. 52-
77.o.
10
A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezetı állású pártapparatcsik a bukás
alapvetı okát - némi túlzással - a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és
permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada.
Moszkva, "Reszpublika", 1996. Ám a titkosságnak ez a "monomániája" nem a Lenin-korszak
közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a
sztálini idıkbıl eredezteti. Jellemzı momentum, hogy 1928-ig bármely párttag
párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja
ploscsagyon állt.
11
Hatalmas tömegő dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után,
amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii.
Moszkva, Nauka, 1999. L . mindenekelıtt 404-538.o.
12
Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak
mőködésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és
jellegérıl. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.
13
Errıl a jelenségegyüttesrıl érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet,
45. sz. (2000. tavasz) 122-139.o.
14
Hogy Sztálinnak "miért volt szüksége a 'kártevésre' ", V. Rogovin kimerítıen tárgyalja:
1937. Moszkva, 1996. 244-254.o.
15
Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242-244.o.
16
Persze nem könnyő megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a
történelmet és nem megfordítva.
17
Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF,
1997. 131-132. o.
18
Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, "Reszpublika", 1998. 281. o.
19
Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931-1950 godi. Iz
licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.
20
Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O.
Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168-169.o.
21
L . errıl: Krausz T.: A "Rövid tanfolyam" és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174-
179. o.
22
A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 elıtti története nagyon
bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle "összeesküvéstörténeti" koncepció igazolására.
S bár ma már igen jelentıs a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai
feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L.
Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A "baloldaliság" korai történetéhez: Gorkij-
Lunacsarszkij-Bogdanov 1907-1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképzı Fıiskola
Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uo.: Történelem dokumentumközelben (A.V.
Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképzı Fıiskola Tudományos Közleményei, Bp.,
1990. VII. 121-178. o.
23
L . errıl id. c. Világosság uo. Jellemzı történet, melyet sok évvel ezelıtt két - azóta már
elhunyt - kiváló szovjet történésztıl, Viktor Millertol és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin
meglepıdve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztıbizottság tagjait, hogy a
legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, késıbbi akadémikust, Iszak
Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen
tekintélyes mő szerkesztobizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos
és hivatali elımenetellel. Nos, ezt követıen Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt
felfelé, aminek késıbb lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom
"diadalmas menetelésérıl".
24
Ezt az összefüggést is egy népszerő kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a
Pártviták és történettudomány c. id. munkában.
25
Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319-326. o.
26
Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti
érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követıen, sıt, a háború után is, hogy
az összeesküvés a történelemmagyarázat "hivatalos" útjának tőnt. Érdemes itt két egészen
eltérı, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini
Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik
hadoszlop mőködését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New
York, 1943. Másrészt M. Sayers - A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A
mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége
iránt. Korunk "naivitásaira" késıbb térnék ki.
27
Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A
számőzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127-142. o.
28
V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.
29
O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.
30
Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a
helyhiány miatt is eltekintek tıle.
31
Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az
"összeesküvések" és a "tervezett terrorista akciók" konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérı
módon adták elı, de az elsı perctıl az utolsóig az "összeállítók", természetesen mindenekelıtt
Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes
vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor mőködött az egyesített központ? In: A
számőzött Trockij. Id.m. 131-138. o.
32
Az a valószínősíthetı tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a
gyilkosságot, nem volt igazán népszerő tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra,
hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes
és kitartó vallomást tegyen. Késobb, a 70-es évektıl, nem szólva a peresztrojka periódusáról,
nem kerültek elı források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a
gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az "összeesküvés" hátterét.
33
Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik "kedvenc"
történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is
megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen
felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott.
L. errıl Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.
34
Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv
isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5-7. o.
35
A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érzıdik számos történész
gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást
követı historiográfiába. Ilyen "eredeti" munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története,
Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két
kötetrıl megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi
feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV.
évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357-394. o.
36
L . például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999.
Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos,
minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv,
amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem
csupán összeesküvık egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész
Oroszországban. Ma itt tartunk.
37
A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind
Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézıket a
cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan
az igény egy újabb sztori "piacosítása" számára.
38
A kiinduló "történeti" munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy
"mőkedvelı" szerzı vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét,
hogy a náci Németország "preventív háborúra" kényszerült. E koncepció felmelegítése V.
Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari fonöksége katonai felderítésének
(GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez főzıdik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto
nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny-M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna?
Moszkva, TKO "ASZT", 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin:
Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erısebben érvényesít kritikai
szempontokat G. Gorogyeckij: Mif "ledokola". Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uo.:
Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a
dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a
különbözı rádió és televízió mősorokban, napilapokban stb.; mindenekelıtt Kun Béla
unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmezı és ápoló Kun
Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.
39
L . e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v
SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.
40
E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben
dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetık és államhatalmi intézmények nyilvánosan
kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükrözıdött például a Jelcin-Soros
levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros
Alapítvány, Budapest, 1991. 117-121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos
formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét
valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.
41
Szélsıségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzıpár,
egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplık halálos komolysággal Sztálinból
egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy - durván
fogalmazva - ı is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már
megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelembıl piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvı-
sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e
boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta főszerre szükség van, kivéve természetesen a
tudomány hagyományos eljárásmódjait.
42
Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c.
(Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a "Sztálin és az antiszemitizmus"
fejezetet.
43
Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a
modern polgári társadalom alapvetı viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as
években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz.
A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, "mindaz, ami valamikor közvetlen
létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik", amit úgy kell tekintenünk, "mint aktualizált
Weltanschauung-ot, egy objektív erıvé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett
átfordítva". "A látvány - tıke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé
válik." 161-169. o.
44
L . Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp.,
1999.
45
Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a
hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.:
93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.
46
Mint a "puccs", vagyis az október 4-ét megelızı események szemtanúja állítom, hogy az
elnöki hatalom részérıl az egész "story" a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés
volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra.
A tüntetı tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt
komoly fegyverzethez hozzájutni, "vezéreiket körbezárták" egy betonépítménybe mindenfajta
kommunikáció lehetısége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva
sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz
való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem
ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más "kommunista keményvonalasokat"
mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idıs, néha már megrokkant néniket, akik
kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.
47
Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar
Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.
48
A "puccsisták" vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az
"afganisztáni hısök", maguk is Jelcin elsı számú hívei közé tartoztak az 1991-es
rendszerváltás periódusában.
49
Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdı "demokratikussá"
való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a
Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.
50
L . az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.

Forrás: http://eszmelet.freeweb.hu