Está en la página 1de 176

NNCL779-3FDv1.

0
OLCSÓ KÖNYTÁR

Graham Greene

A CSENDES AMERIKAI
Regény

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe
The quiet american

Fordította
SZÖLLŐSY KLÁRA

Az utószót írta
UNGVÁRI TAMÁS

ISBN 963 1 302287


William Heinemann Ltd., London 1955
Szerkeszti: Kónya Judit

Felelős kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója


Felelős szerkesztő Tóth J. Bertalanné
Műszaki vezető Jánosa István
Műszaki szerkesztő Ágotai Béláné
A borító és kötésterv Murányi István munkája
Kolosváry Bálint rajzával
739. kötet. Megjelent 1974-ben, 9,71 A/5 ív terjedelemben
Sz 2145-d-7475

74.0425 Athenaeum Nyomda, Budapest


Rotációs magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató
Kedves René és Phuong,
Nemcsak az utolsó öt esztendő során Saigonban együtt
töltött szép esték emlékére kértelek, engedjétek meg, hogy
könyvemet nektek ajánljam, hanem azért is, mert
szemérmetlenül kisajátítottam lakásotokat, hogy abban
helyezzem el egyik hősömet, és a te nevedet, Phuong, hogy
olvasóim dolgát megkönnyítsem, mert egyszerű, szép és
könnyen kiejthető, amit pedig nem mondhatunk el
valamennyi honfitársnőd nevéről. Mindketten láthatjátok,
hogy egyébként keveset vettem át a valóságból – élő alakot
semmi esetre sem. Pyle, Granger, Fowler, Vigot, Joe:
mindezeknek nincs eredetije sem Saigonban, sem Hanoiban;
Thé tábornok pedig meghalt – hátba lőtték, úgy hírlik. Még a
történelmi eseményeket is átcsoportosítottam. Például a nagy
bomba a Continental közelében megelőzte a biciklibombákat,
s nem utánuk következett. Ilyen apró változások miatt nincs
lelkifurdalásom. Regényt írtam, nem történelmet, és remélem,
hogy kitalált hőseim sorsa elszórakoztat majd egy rekkenő
saigoni estén.
Baráti üdvözlettel
GRAHAM GREENE
Nem szeretem, ha megindítanak; az akarat izgalomba jön;
s a tett
Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami mesterkéltért,
A szív sérelméért s valami törvénytelen processzusért;
Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal

A.H. CLOUGH

E pompás korban mennyi új találmány


A testet ölni s lelket menteni,
S mind csupa tiszta szándék, semmi ármány.

BYRON
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Vacsora után ott ültem a Rue Catinat-ra néző szobámban, és


vártam Pyle-t. “Legkésőbb tízre magánál leszek” – mondotta,
és amikor az óra már az éjfelet is elütötte, nem bírtam ki
tovább, és lementem az utcára. Fekete nadrágos
vénasszonyok guggoltak a lépcső pihenőjén: február lévén,
valószínűleg melegük volt az ágyban. Egy triksahajtó
karikázott végig az utcán lassan, a folyópart irányába; ott,
ahol délután kirakták az új amerikai repülőgépeket, égtek a
lámpák. Pyle-nak nyoma sem volt sehol a hosszú utcán.
Persze, visszatarthatták valami okból az amerikai követségen – biztattam
magam –, de ebben az esetben feltétlenül telefonált volna az étterembe;
mindig kínosan ügyelt az efféle apró udvariasságokra. Megfordultam, hogy
visszamenjek a házba, és a szomszéd kapu alatt egy leányt pillantottam meg.
Arcát nem láttam, csak fehér selyemnadrágját, hosszú virágos köntösét, de
azért megismertem. Hányszor várt rám esténként!
– Phuong – szólítottam. Ez a név azt jelenti: főniksz, de
manapság már semmi sem mesebeli és semmi sem éled meg
hamvaiból. Mielőtt kimondta, már tudtam, hogy Pyle-ra vár. –
Nincs itt.
– Je sais. Je t’ai vu seul á la fenêtre.1
– Megvárhatod odafent is – mondtam. – Biztosan nemsokára megjön.
– Itt is várhatok.
– Inkább ne. Elcsíp a rendőrség.
Követett, felmentünk. Mindenféle gúnyos és
kellemetlenkedő megjegyzés jutott eszembe, de Phuong sem
angolul, sem franciául nem tudott eléggé, hogy megértse a
gúnyt, és – különös! – nem is kívántam megbántani, sem őt,
sem önmagamat. Mikor felmentünk a lépcsőn, a
vénasszonyok utánunk fordultak, s mihelyt elhaladtunk,
hangjuk úgy emelkedett, süllyedt, mintha kórusban énekelnének.
– Miről beszélnek?
– Azt hiszik, hogy hazajöttem.
Szobámban a kis fa, amelyet a kínai újévre állítottam,

1 Tudom. Egyedül láttalak az ablaknál. (francia)


elhullatta már sárga virágait. A szirmok írógépem billentyűi
közé estek. Kipiszkáltam őket.
– Tu es troublé2 – mondta Phuong.
– Nem hasonlít hozzá. Mindig olyan pontos.
Levetettem cipőmet, nyakkendőmet, és végigdőltem az
ágyon. Phuong meggyújtotta a gázkályhát, és teavizet forralt.
Mintha csak fél évvel ezelőtt lennénk.
– Azt mondja, hogy nemsokára elmégy – szólt Phuong.
– Meglehet.
– Nagyon szeret téged.
– Nem tehetek róla.
Észrevettem, hogy másképp fésülködik: fekete haja simán hullik vállára.
Emlékeztem rá, hogy Pyle-nak nem tetszett régi cifra frizurája – Phuong azt
hitte, hogy egy mandarin lányához csak olyan hajviselet illik. Behunytam a
szemem, és Phuong most megint az volt, ami régen: a teavíz sziszegése,
csésze csörrenése, az éjszaka egy bizonyos órája, pihenés ígérete.
– Nemsokára megjön – szólt Phuong; mintha vigasztalásra szorulnék,
amiért Pyle nincs itt.
Eltűnődtem: miről beszélhetnek egymással? Pyle mindent
komolyan vett, gyakran szenvedtem végig előadásait a Távol-
Keletről, amelyet alig annyi hónapja ismert, ahány éve én.
Másik kedvenc témája a demokrácia volt; határozott és
bosszantó nézetei voltak arról, hogy az Egyesült Államok mit tesz az
emberiségért. Phuong ezzel szemben bámulatosan tudatlan volt; ha Hitler
került volna szóba, bizonyosan félbeszakítja a társalgást, hogy megkérdezze ki
az. Megmagyarázni pedig annál is nehezebb lett volna, mert Phuong
sohasem látott sem németet, sem lengyelt. Európa
földrajzáról is csak igen halvány sejtelmei voltak, noha
Margaret hercegnőről természetesen sokkal többet tudott
nálam. Hallottam, amint tálcát tesz le az ágy végében.
– Még mindig szerelmes beléd, Phuong?
Annami nővel lefeküdni olyan, mintha madarat fogadnál
ágyadba: csicsereg és dalol a párnádon. Volt idő, mikor úgy
éreztem, egy sem énekel olyan szépen, mint Phuong.
Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a karját. A csontjuk
is olyan törékeny, mint a madáré.
– Szerelmes beléd, Phuong?
Felkacagott, s hallottam, hogy meggyújt egy gyufát. “Szerelmes?” – talán
ezt a fogalmat sem érti.
2 Izgatott vagy. (francia)
– Megcsináljam a pipádat? – kérdezte.
Mire kinyitottam a szememet, Phuong meggyújtotta a lámpát, és
elkészítette a tálcát. Bőre a lámpafényben sötét borostyánszínű
volt, ahogy szemöldökét figyelmesen összevonva a láng fölé
hajolt, és a tűt forgatva, hevítette a kicsiny ópiumgolyót.
– Pyle még mindig nem szí? – kérdeztem.
– Nem.
– Szoktasd rá, másképp nem jön vissza.
Babonásan hitték, hogy az ópiumszívó szerető mindig
visszatér hozzájuk, még Franciaországból is. A férfi szexuális
teljesítőképességének árthat az ópium, de nem bánták – a
szerető inkább hű legyen, mint potens. Phuong most a csésze
domború szélén gyúrta a forró golyócskát, orromat megütötte
az ópium szaga. Ennek a szagnak nincs párja. Ágyam mellett
az ébresztőóra tizenkettő-húszat mutatott, de a feszültség
már elmúlt belőlem. Pyle kicsire zsugorodott. A lámpa
megvilágította Phuong arcát, ahogy a hosszú pipát készítette;
komolyan, gondosan hajolt fölébe, mintha kisgyermeket gondozna. Szerettem
a pipámat: kétlábnyi sudár bambusznád, mindkét végén elefántcsont.
Kétharmadában a feje, mint szulák megfordított kelyhe: domború széle
kifényesedett és megsötétült a sok ópiumgyúrásban. Phuong most
gyors csuklómozdulattal bedugta a tűt a parányi mélyedésbe,
elengedte az ópiumot, a pipa kelyhét a láng fölé fordította, és
megfogta, nehogy elmozduljon. Az ópiumgolyócska halkan,
finoman sercegett, ahogy beszívtam.
A gyakorlott ópiumszívó egyetlen szippantásra beszí egy
egész pipát, nekem azonban mindig több szippantásra volt
szükségem. Aztán hátradőltem, fejemet a bőrpárnára
fektetve, míg Phuong elkészítette a másodikat.
– Nézd – mondtam –, világos, mint a nap. Pyle tudja, hogy lefekvés
előtt elszívok néhány pipát, nem akar zavarni. Majd eljön
reggel.
Megint a tű villámgyors mozdulata; elszívtam a második
pipát. Mikor letettem, így szóltam:
– Semmi okunk aggodalomra. Az égvilágon semmi.
Ittam egy korty teát, és kezemet Phuong karja alá tettem.
– Mikor elhagytál – mondtam –, jó volt, hogy ezzel vigasztalódhattam. A
Rue d’Ormay-n van egy jó ház. Mekkora feneket kerítünk mi, európaiak, a
semminek. Nem lenne szabad olyan férfival élned, aki nem szí, Phuong.
– De hiszen elvesz feleségül. Hamarosan.
– Persze, az egészen más.
– Készítsem el újra a pipádat?
– Jó.
Eltűnődtem, vajon hajlandó lenne-e velem aludni aznap
éjjel, ha Pyle nem jön el, de tudtam, hogy mire elszívom a
negyedik pipát, már nem fogom kívánni. Kellemes lenne,
persze, magam mellett érezni csípőjét az ágyban – mindig
hanyatt fekve aludt –, és ha reggel fölébredek, egy pipával
kezdhetem a napot, és nem önmagam egyedüli társaságával.
– Pyle most már nem jön – mondtam. – Maradj itt, Phuong.
Odanyújtotta a pipát, és fejét rázta. Mire beszívtam az ópiumot, már nem
sokat számított, hogy velem van-e vagy sem.
– Miért nincs itt? – kérdezte.
– Honnét tudjam?
– Thé tábornokhoz ment?
– Fogalmam sincs.
– Azt mondta, ha nem vacsorázhat veled, akkor idejön.
– Ne aggódj. Majd megjön. Készíts még egy pipát.
Mikor a láng fölé hajolt, Baudelaire verse jutott eszembe: “Mon enfant,
ma soeur…” Hogy is megy tovább?

Aimer à loisir
Aimer et mourir
Au pays qui te ressemble3

Künn a vízen pihentek a hajók, “dont l’humeur est vagabonde”.4 Úgy


képzeltem, ha megszagolnám a bőrét, alig érezhető finom
ópiumszaga volna, a színe meg olyan volt, mint a kicsi lángé. Ruhájának
virágait láttam az északi csatornák partján: bennszülött volt, mint egy növény,
soha többé nem akartam hazamenni.
– Bárcsak én volnék Pyle – mondtam fennhangon, de a
fájdalom mérsékelt volt és elviselhető, az ópium gondoskodott
erről.
Valaki kopogott az ajtón.

3 Húgom, gyönyörűm…
A halál meg a szív
odahúz, odahív
s a világ ott mintha te volnál!
4 Robogó kalandvágy bennük a lélek (Baudelaire: Útrahívás. Szabó
Lőrinc fordítása.)
– Pyle – mondta Phuong.
– Nem. Ő nem így kopog.
Megint kopogtak, türelmetlenül. Phuong gyorsan felállt, s eközben
megrázta a sárga virágos fát – szirmai megint írógépemre peregtek. Kinyílt az
ajtó.
– Monsieur Foulair – szólt egy parancsoló hang.
– Én vagyok Fowler – mondtam. Csak nem fogok felkelni
egy rendőr kedvéért; anélkül, hogy fölemeltem volna a fejem,
láthattam khakiszínű nadrágját.
Majdnem érthetetlen vietnami franciasággal elmagyarázta, hogy azonnal
– rögtön – sürgősen hívatnak a Sûreté-re.5
– A francia Sûreté-re vagy a vietnamira?
– A franciára. – A rendőr szájából ez így hangzott:
“Franszung.”
– Milyen ügyben?
A rendőr nem tudta; ő csak azt a parancsot kapta, hogy
állítson elő.
– Téged is – mondta Phuongnak.
– Egy hölgyet magázni illik – mondtam neki. – Honnan tudta, hogy itt van
nálam?
Megismételte, hogy ezt a parancsot kapta.
– Elmegyek reggel.
– Sur le chung6– jelentette ki a rendőr, egy apró, takaros,
csökönyös emberke. Beláttam, hogy hasztalan próbálkoznék
vitatkozni, feltápászkodtam, és fölvettem a cipőmet,
nyakkendőmet. Vietnamban mindig a rendőrségé az utolsó
szó; visszavonhatják a szabadmozgási engedélyemet,
kizárhatnak a sajtókonferenciákról, ha akarják, még a
kiutazási engedélyemet is megtagadhatják. Ezek voltak a
nyílt, törvényes módszerek; de egy háborús országban nem
lényeges a törvényesség. Ismertem valakit, akinek hirtelen és
érthetetlenül eltűnt a szakácsa; a nyomok a vietnami Sûreté-hez
vezettek, de az ottani tisztek váltig bizonygatták, hogy a szakácsot kihallgatás
után kieresztették. Családja sohasem látta többé – talán csatlakozott a
kommunistákhoz, talán besorozták a Saigon környékén virágzó
magánhadseregek egyikébe, a Hoa-Haók vagy a caodisták közé,
vagy Thé tábornok csapataiba. Talán egy francia börtönben
sínylődik. De az is meglehet, hogy szépen keres
5 Biztonsági rendőrség.
6 Most rögtön (sur-le-champ). (francia)
leánykereskedelemmel Cholonban, a kínai negyedben. Vagy
talán a szíve mondta fel a szolgálatot, mialatt kihallgatták.
Kijelentettem:
– Nem megyek gyalog. Fizessenek egy triksát. – Az embernek ügyelnie
kell a tekintélyére.
Ugyanezen okból utasítottam vissza a cigarettát, amellyel
a francia rendőrtiszt a Sûreté-n megkínált. Három pipa után agyamat
tisztának, ébernek éreztem, könnyen döntöttem ilyen mellékes
kérdésekben anélkül, hogy egy percre is szem elől
tévesztettem volna a fő kérdést: mit akarnak tőlem? Vigot-val
többször találkoztam társaságban, feltűnt nekem, mert
nevetségesen szerelmes volt a feleségébe, egy talmi és
feltűnő szőke nőbe, aki semmibe se vette a férjét. Most hajnali
két óra volt, Vigot fáradtan, nyomottan ült a cigarettafüstben,
a fülledt hőségben, homlokán zöld szemellenző, íróasztalán
egy kötet Pascal, kinyitva, időtöltésül. Mikor kijelentettem,
hogy Phuongot csak a jelenlétemben engedem kihallgatni,
nyomban beleegyezett, nagyot sóhajtva, ami azt jelenthette,
hogy unja Saigont, unja a hőséget, vagy talán az életet
általában.
– Igazán röstellem, hogy ide kellett kéretnem – mondta angolul.
– Nem kérés volt, hanem parancs.
– Ó, ezek a bennszülött rendőrök… fogalmuk sincsen
semmiről. – Szeme a Les Pensées7 egyik lapján pihent, mintha még
mindig Pascal bús fejtegetései foglalnák le minden gondolatát. –
Szeretnék öntől egyet-mást kérdezni Pyle-ra vonatkozóan.
– Jobban tenné, ha tőle kérdezné.
Phuonghoz fordult, és élesen nekiszegezte a kérdést, franciául.
– Mióta él együtt Monsieur Pyle-lal?
– Egy hónapja… nem is tudom – válaszolta Phuong.
– Mennyit fizetett magának?
– Ezt nincs joga megkérdezni – szóltam közbe. – A hölgy nem eladó.
– Azelőtt magával élt, ugye? – kérdezte Vigot hirtelen. – Két
esztendeig.
– Újságíró vagyok, az a megbízásom, hogy tudósításokat írjak a maguk
háborújáról… amikor megengedik. Ne kívánja, hogy a botránykrónikájukat is
szaporítsam.
– Mit tud Pyle-ról? Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, M.

7 “Gondolatok”. Blaise Pascal (1623-1662) francia filozófus műve.


Fowler. Nem szívesen teszem fel őket, de komoly dologról van
szó. Higgye el, nagyon is komoly a dolog.
– Nem vagyok besúgó. Mindent tud Pyle-ról, amit mondhatnék. Életkora
harminckét év, a Gazdasági Minisztériumnál dolgozik, amerikai állampolgár.
– Úgy beszél, mintha a barátja volna – jegyezte meg Vigot, és elnézett
mellettem Phuongra.
Egy bennszülött rendőr lépett be, három csésze feketekávét
hozott.
– Vagy inkább teát parancsolnak? – kérdezte Vigot.
– A barátja vagyok – mondtam. – Hogyne lennék? Egyszer
hazamegyek innét, ugye. Phuongot úgysem vihetem
magammal. Vele jó dolga lesz. Kitűnő megoldás. És Pyle azt
állítja, hogy feleségül veszi. Nem lehetetlen, hogy csakugyan elveszi.
Pyle derék fickó, a maga módján. Komoly. Egész más, mint az a lármás
csürhe a Continentalban. Pyle egy csendes amerikai. – Így jellemeztem
összefoglalóan, pontosan, mintha azt mondtam volna: “kék gyík”, vagy “fehér
elefánt”.
– Igen – mondta Vigot. Íróasztalára meredt, mintha ott keresné a szavakat,
amelyekkel éppolyan pontosan összefoglalja Pyle-t, ahogy én tettem. –
Nagyon csendes amerikai.
Ott ült a szűk, meleg irodában, és várta, hogy
valamelyikünk megszólaljon. Egy moszkitó zümmögve indult
támadásra. Phuongot figyeltem. Az ópium élesíti az elmét –
talán csak azért, mert megnyugtatja a kedélyeket, és lehűti az
indulatokat. Semmi sem olyan fontos, még a halál sem. Úgy
láttam, Phuong nem fogta fel Vigot szavainak értelmét, nem
hallotta ki belőlük a melankóliát és a véglegességet – alig
tudott angolul. Ahogy ott ült a kemény irodai széken, még
mindig türelmesen várta Pyle-t. Én már feladtam a
várakozást, és láttam Vigot-n, hogy tudomásul veszi
mindkettőnk álláspontját.
– Hol találkozott vele először? – kérdezte tőlem.
Minek magyaráztam volna meg neki, hogy Pyle volt az, aki
kereste társaságomat? Múlt szeptemberben láttam először, a
téren át jött a Continental bárja felé, félreismerhetetlenül
fiatal és elhasználatlan arcát úgy dobta felénk, mint a hajítódárdát.
Gólyalábával, katonásan kurtára nyírt hajával, tágra nyílt diákos tekintetével
olyannak látszott, mint aki a légynek sem vét. Az utcai asztalok jórészt
foglaltak voltak. “Megengedi? – kérdezte komolyan, udvariasan. – A
nevem Pyle. Nemrég jöttem.” Azzal összehajtogatta hosszú
tagjait, leült és sört rendelt. Egyszer csak gyorsan felnézett a
kemény déli verőfényben.
– Kézigránát? – kérdezte izgatottan, reménykedve.
– Nem, valószínűleg egy autó kipufogója – mondtam és
mindjárt meg is sajnáltam a csalódásért. Az ember olyan hamar elfelejti a
fiatalságát; valamikor engem is lázasan érdekelt mindaz, amit jobb kifejezés
híján híranyagnak neveznek. De most már meguntam a kézigránátokat, a helyi
újság is utolsó lapján hozta őket – tegnap éjjel ennyi meg ennyi
robbant Saigonban, ennyi meg ennyi Cholonban; az európai
sajtóba már bele sem kerültek. Az utcán a jól ismert bájos,
majdnem kétdimenziós jelenségek közeledtek: fehér
selyemnadrág, rózsaszín- meg lilamintás, csípőig felhasított
hosszú, szűk kabátka. Azzal a nosztalgiával figyeltem őket,
amelyet – előre tudtam – érezni fogok, ha majd örökre
elhagyom ezt az országot.
– Ugye, gyönyörűek? – kérdeztem söröspoharam fölött, és
Pyle futó pillantást vetett a nőkre, ahogy vonultak végig a Rue
Catinat-n.
– Ó, igen – mondta közönyösen. Nagyon komoly fiú volt. – A követünket
nagyon aggasztják ezek a gránátok. Roppant kínos lenne, azt mondja, ha
baleset érne valakit… mármint valakit a mieink közül.
– Valakit maguk közül? Meghiszem, súlyos ügy lenne. Sehogy se tetszene
a Kongresszusnak.
Miért akarja az ember mindig ugratni az együgyűt? Tíz
napja talán még a bostoni egyetem parkjában sétált, hóna
alatt a könyvek, amelyeket jó előre elolvasott a Távol-Keletről
meg Kína problémáiról. Nem is hallotta, amit mondtam. Máris
nyakig merült a demokrácia dilemmájába, a Nyugat
felelősségébe; szentül eltökélte – amint hamarosan rájöttem
–, hogy jót fog cselekedni, nem egyénekkel, hanem egy
országgal, egy kontinenssel, egy világgal. No, most aztán
elemében volt – az egész világegyetem javításra szorult.
– Hol van? A hullaházban? – kérdeztem Vigot-tól.
– Honnan tudja, hogy meghalt? – Ostoba rendőrkérdés volt,
méltatlan Pascal olvasójához, méltatlan ahhoz a férfihoz, aki
olyan érthetetlenül szereti a feleségét. Intuíció nélkül nem lehet
szeretni.
– Ártatlan vagyok – vetettem oda. És magamnak is azt
mondtam: igaz, ártatlan vagyok. Hiszen Pyle mindig a maga
feje után ment. Kutattam magamban, nem lelek-e valamiféle
érzést, legalábbis sértődöttséget a rendőrtiszt gyanúsítása
miatt – de nem találtam. Senki sem felelős, csak Pyle
egymaga. “Nem jobb-e mindenkinek, ha meghal?” – érvelt
bennem az ópium. De aztán Phuongra sandítottam óvatosan,
mert neki fájhatott. Bizonyosan szerette Pyle-t a maga
módján; hiszen engem is kedvelt, mégis elhagyott Pyle-ért.
Sorsát hozzákötötte a fiatalsághoz, a bizakodáshoz, a
komolysághoz, és most mindez cserbenhagyta – előbb hagyta
cserben, mint az öregség és a kétségbeesés. Ott ült, nézett
ránk, és úgy tetszett, még mindig nem érti. “Talán jó lenne –
gondoltam –, ha elvihetném őt innen, még mielőtt feldereng
benne az igazság”. Hajlandó voltam bármely kérdésre
válaszolni, ha ezáltal gyorsan és szókimondás nélkül
befejezhetem a beszélgetést, hogy később mondhassam meg
Phuongnak a teljes igazat, négyszemközt, távol a rendőrtiszt
tekintetétől, a kemény hivatali székektől, meg a csupasz
lámpagömbtől, mely körül szállongtak a pillék.
– Melyik napszakra kíváncsi? – kérdeztem Vigot-tól.
– Az estére, hat és tíz között.
– Hat órakor ittam egy apéritifet a Continentálban. A
pincérek emlékezni fognak rám. Hat-negyvenötkor lementem
a rakpartra, és megnéztem, hogyan rakják ki az amerikai
repülőgépeket. A Majestic bejáratában találkoztam
Wilkinsszel, az Associated News tudósítójával. Aztán a szomszéd
moziba mentem. A pénztárnál is fognak rám emlékezni, pénzt váltottak
nekem. Onnan triksát fogadtam, és kimentem a Vieux Moulin8-ba, gondolom,
nyolc-harminc tájt érkezhettem. Egyedül vacsoráztam. Granger is ott volt,
megkérdezheti. Aztán triksán jöttem vissza, lehetett úgy
háromnegyed tíz. A hajtót valószínűleg nem lesz nehéz
megtalálni. Tízre vártam Pyle-t, de nem jött el.
– Miért akart felmenni önhöz?
– Telefonált. Azt mondta, fontos ügyben akar velem beszélni.
– Van róla sejtelme, hogy mi lehetett az?
– Nem. Pyle-nak minden fontos volt.
– És ez a lány… tudja, hol töltötte az estét?
– Éjfélkor az utcán várt rá. Aggódott miatta. Fogalma sincs
semmiről. Nem látja?... Még most is várja!
– Látom – mondta Vigot.

8 Öreg malom.
– Csak nem képzeli, hogy én öltem meg, féltékenységből,
vagy a lány… de miért? Hisz úgy volt, hogy feleségül veszi.
– Igen.
– Hol találták meg?
– A dakowi híd alatt, a folyóban.
A Vieux Moulin pár lépésnyire volt a hídtól. A hidat
fegyveres rendőrök őrizték, a vendéglőt vasrács védte a
kézigránátok ellen. Éjszaka nem volt biztonságos a hídon
átmenni, mert a túlsó part a sötétség beállta után a
vietminhiek kezében volt. Ezek szerint Pyle holttestétől alig
ötven yardnyira vacsoráztam.
– Az volt a baj – mondtam –, hogy Pyle belékeveredett mindenfélébe.
– Hogy őszinte legyek – felelte Vigot –, sajnálom is meg
nem is. Sok bajt csinált.
– Isten óvjon bennünket az ártatlanoktól és a jó
emberektől.
– A jóktól?
– Igen. Pyle jó volt. A maga módján. Maga római katolikus, M. Vigot.
Maga sosem értené meg az ő módját. Egyébként pedig
átkozott jenki volt.
– Hajlandó lenne azonosítani a tetemet? Igazán sajnálom. Ez a szokás.
Szó, ami szó, kellemetlen egy szokás.
Nem tartottam érdemesnek megkérdezni, hogy miért nem vár, amíg valaki
jön az amerikai követségről, mert tudtam az okát. A mi rideg
mértékünkkel mérve, a francia módszerek kissé elavultnak
látszanak: a franciák hisznek a lelkiismeretben, a
bűntudatban, a tettest szembesíteni kell áldozatával, hátha
összetörik, és elárulja magát. Újra elismételtem magamnak,
hogy ártatlan vagyok, miközben lementünk a kőlépcsőn az
alagsorba, ahol a hűtőberendezés zümmögött.
Kihúzták, mint egy jégkockatartót, és megnéztem. Sebei nyugalomba
fagytak.
– Látja, nem kezd vérezni a jelenlétemben – mondtam.
– Comment?9
– Hát nem ez a célja? Ilyen próba meg olyan próba? De
alaposan megfagyasztották. A középkorban nem ismerték a
mélyhűtést.
– Felismeri?
– Hogyne.
9 Tessék? (francia)
Sehogy sem illett ide – most még kevésbé, mint máskor. Otthon
kellett volna maradnia. Szinte láttam őt a családi
fényképalbumban – lóháton az üdülőben, fürdeni Long
Islandon, társaival szórakozni egy huszonharmadik emeleti
lakásban. Odatartozott a felhőkarcolók és expresszliftek,
fagylaltok és Dry Martinik világába, ahol villásreggelire tejet isznak, és
csirkehúsos szendvicset fogyasztanak a Merchant Limitednél.
– Nem ez okozta a halálát – szólt Vigot, és a mellén tátongó sebre
mutatott. – Belefulladt az iszapba. Iszapot találtunk a tüdejében.
– Gyorsan dolgoznak!
– Muszáj… ebben a klímában.
Visszatolták a tálcát, és becsukták a jégszekrény ajtaját. Gumiborítása
tompán csattant.
– Szóval, nem tud rajtunk segíteni? – kérdezte Vigot.
– Sajnos, nem.
Gyalog mentem haza Phuonggal; most már nem ügyeltem a
tekintélyemre. A halál megszünteti a hiúságot, még a fájdalmat
titkoló felszarvazott férfi hiúságát is. Phuong még mindig nem
sejtette, miről van szó, én pedig nem tudtam, hogyan
közöljem vele gyengéden és tapintatosan. Újságíró voltam –
nagybetűs címekben gondolkoztam. “Saigonban
meggyilkoltak egy amerikai tisztviselőt!” Az újságnál bizony
nem tanulja meg az ember, hogyan kell rossz híreket közölni;
most is a lapomra kellett gondolnom, s meg kellett kérnem
Phuongot: “Ugye megengeded, hogy egy percre bemenjek a
távíróhivatalba?” Kinn hagytam az utcán, feladtam a sürgönyt, és kimentem.
Gesztus, formaság volt az egész: úgyis tudtam, hogy a francia tudósítókat már
informálták, vagy ha Vigot becsületesen járt el (ami lehetséges), akkor a
cenzúra visszatartja a sürgönyeimet, amíg a franciák fel nem adták a
magukét. Lapom mindenképpen párizsi keltezéssel fogja
megkapni a hírt. Nem mintha Pyle különösebben fontos lett
volna. Valódi karrierjének részleteit – azt, hogy halála előtt
legalább ötven embert küldött a halálba – semmiképpen sem
illett közölni, mert ez ártott volna az angol-amerikai jó
viszonynak, és a követ fel lett volna háborodva. A követ sokra
tartotta Pyle-t, Pyle kitüntetéssel végezte az egyetemet, és
tudományos fokozatot szerzett valami olyan tárgyból, amiből
Amerikában tudományos fokozatot lehet szerezni – talán
közösségi viszonyokból vagy színházművészetből, vagy
éppenséggel távolkeleti ismeretekből (rengeteg könyvet
olvasott erről a témáról).
– Hol van Pyle? – kérdezte Phuong. – Mit akart a rendőrség?
– Gyere haza – mondtam.
– Pyle is odajön.
– Éppúgy oda is jöhet, mint máshová.
A vénasszonyok még mindig ott pletykáltak a lépcsőn, a
viszonylagos hűvösön. Mikor benyitottam, azonnal
észrevettem, hogy a szobámat átkutatták: minden nagyobb
rendben volt, mint valaha, amikor elhagytam.
– Még egy pipát? – kérdezte Phuong.
– Kérek.
Levettem a nyakkendőmet, cipőmet, a közjátéknak vége,
az éjszaka majdnem éppolyan volt, mint azelőtt. Phuong az
ágyam végébe kuporodott, és meggyújtotta a lámpát. Mon
enfant ma soeur – borostyánszín a bőre. Sa douce langue natale.10
– Phuong – szólítottam. Az ópiumot gyúrogatta a pipakehely szélén. – Il
est mort, Phuong.11 – A tűt kezében tartva, felnézett rám,
homlokát ráncolva, erőlködőn, mint a gyermek, ha
gondolkodni próbál.
– Tu dis?12
– Pyle est mort. Assasimé.13
Letette a tűt, és a sarkára ült, rám meredt. Nem volt se
jelenet, se könnyek, semmi, csak tűnődés – hosszú, magányos
tűnődése valakinek, aki kénytelen megváltoztatni egész
életét.
– Jobb, ha itt maradsz ma éjjel – mondtam.
Bólintott, felvette a tűt, és újra nekiállt ópiumot hevíteni.
Mikor aznap éjjel fölébredtem egyik mély, rövid – alig
tízperces – ópiumálmomból, amely egész éjszakai pihenésnek
tetszik, kezemet ott találtam, ahol azelőtt is mindig pihent:
Phuong lába között. Aludt, alig hallottam lélegzetét. Hosszú
hónapok óta először nem voltam egyedül, és mégis – mikor
eszembe jutott a szemellenzős Vigot a rendőrségen, meg a
követség csendes, kihalt folyosói, és megéreztem
tenyeremben a finom szőrtelen bőrt – azt kérdeztem
magamtól haragosan: hát én volnék az egyetlen, aki igazán

10 Édes hazai nyelvén. (francia)


11 Meghalt, Phuong. (francia)
12 Mit mondasz? (francia)
13 Pyle meghalt. Meggyilkolták. (francia)
szerette Pyle-t?

MÁSODIK FEJEZET

Addig a napig, mikor Pyle felém jött a Continental előtti téren,


már épp eléggé kiismertem amerikai újságíró kollégáimat:
nagydarab, lármás, kisfiús, középkorú emberek voltak, telve
fanyalgó gúnnyal a franciák ellen – pedig, ha meggondoljuk,
mégiscsak ők harcolták meg ezt a háborút. Időről időre,
miután egy-egy ütközetet annak rendje-módja szerint
bevégeztek, és a halottakat eltakarították, ezeket a
tudósítókat áthívták Hanoiba – repülőgépen csaknem
négyórányi út –, ott a főparancsnok beszédet intézett
hozzájuk, elhelyezték őket egy éjszakára a sajtótáborban,
amely azzal kérkedett, hogy a bármixerjük a legjobb egész
Indokínában, másnap repülőgépen elvitték őket a csatatér
fölé, háromezer láb magasságban (ennyi a nehéz géppuska
lőtávolsága), azután teljes épségben és zajosan, mint valami
iskolai kirándulás résztvevőit, visszaszállították őket a saigoni
Hôtel Continentalba.
Pyle csendes volt, szerénynek látszott, azon az első
délelőttön néha előre kellett hajolnom, hogy megértsem, mit
mond. És nagyon, nagyon komolyan vett mindent. Egyszer-
egyszer szinte magába roskadt, mikor meghallotta az amerikai sajtó
zajongását az emeleti teraszon, amely – a közhit szerint – biztonságosabb
védelmet nyújtott kézigránátok ellen. De nem kritizált senkit.
– Olvasta York Harding műveit? – kérdezte.
– Nem, nem hiszem. Mit írt?
Átnézett a tejvendéglőre az utca túlsó oldalán, és
ábrándosan megjegyezte: “Úgy látom, az ott egy jó soda-
fountain.” Vajon miféle mélységes honvágy nyilvánult meg
ebben a furcsa választásban, hogy mit vesz észre elsőnek a
merőben idegen környezetben? De hiszen én is, mikor először
mentem végig a Rue Catinat-n, elsőnek a Guerlain-parfümöt
vettem észre az egyik kirakatban, és azzal vigasztaltam
magam, hogy Európa elvégre mindössze harminc órányira
van! Pyle most nagy nehezen elszakadt a tejvendéglőtől és
közölte:
– York írt egy könyvet, aminek az a címe: A vörös Kína útja. Nagyon
mélyenszántó munka.
– Nem olvastam. Ismeri őt személyesen?
Ünnepélyesen bólintott, és hallgatásba merült. De egy pillanat múlva
megszólalt, hogy enyhítse a benyomást, amelyet keltett:
– Nem ismerem közelebbről – mondotta. – Ha jól
emlékszem, összevissza kétszer találkoztam vele.
Ez tetszett nekem: hogy kérkedésnek érzi ha hivatkozik
ismeretségére ezzel a – minek is hívják? – York Hardinggal.
Később tapasztaltam, hogy határtalanul tiszteli azokat, akiket
“komoly író”-nak nevezett. Ebből a fogalomból kizárta a
költőket, regény- meg drámaírókat, kivéve, ha úgynevezett
“korszerű témát” dolgoznak fel – de még ebben az esetben is
tanácsosabb volt szerinte közvetlenül a forrásból, például
Yorkból, meríteni az adatokat.
– Tudja – mondtam –, ha az ember sokáig él egy országban, akkor már
nem olvas róla.
Óvatosan felelt:
– Persze, engem is érdekel a helybeliek véleménye.
– Hogy azután egybevesse Yorkkal?
– Igen. – Alighanem észrevette a gúnyt, mert szokott udvarias
módján hozzátette: – Rendkívül hálás lennék, ha ideje
engedné, és tájékoztatna a főbb problémák felől. Tudniillik
York már több mint két esztendeje járt itt.
Tetszett nekem, hogy olyan lojális azzal a Hardinggal szemben, akárki
legyen is. Milyen más volt ez, mint az újságírók rágalmazásai, éretlen
cinizmusa.
– Jöjjön, igyunk még egy üveg sört – mondtam –, és megpróbálok
magának általános képet adni az itteni dolgokról.
Azzal kezdtem – és Pyle jótanulós áhítattal leste minden szavamat –,
hogy elmagyaráztam a helyzetet Északon, Tonkin
tartományban, ahol a franciák akkoriban erősen tartották a
Vörös-folyó deltáját, s vele együtt Hanoit és az egyetlen
északi kikötővárost, Haiphongot. Ez volt a legfőbb rizstermelő
vidék, és mikor a termés beért, rendszeresen megkezdődött
az évenként megismétlődő csata a rizsért.
– Ez tehát Észak – mondottam. – A franciák esetleg kitarthatnak, szegény
ördögök, ha a kínaiak nem támogatják a Vietminhet. Ott minden csupa
dzsungel meg hegy, meg ingovány, rizsföldek, ahol a katona feje se
látszik ki, és az ellenség a szó szoros értelmében eltűnik,
fegyverét elássa, maga parasztruhát ölt… De ami azt illeti, az
ember kényelmesen megrohadhat Hanoi mocsaraiban. Ott
nem bombáznak. A jó ég tudja, miért. Lehet mondani,
szabályszerű háború.
– És itt Délen?
– A franciák este hétig kézben tartják a főútvonalakat, hét
után pedig kézben tartják az őrtornyokat meg a városokat…
legalábbis részben. De ez nem jelenti azt, hogy biztonságban
érezheti magát, másképp nem volna vasrács az éttermek
előtt.
Hányszor elmagyaráztam már mindezt. Lemez voltam,
amelyet mindig föltettek, okulásul, valahányszor idegen
érkezett – átutazó képviselő, vagy új angol követ. Néha
éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy fennhangon mondom:
“Vegyük például a caodaistákat.” Vagy a Hoa-Haókat, vagy a
Binh Xuyent, mindezeket a magánhadseregeket, amelyek
pénzért vagy bosszúért árulták szolgálataikat. Az idegenek
festőinek mondták őket, pedig az árulásban és a
bizalmatlanságban semmi festői nincsen.
– Most pedig – folytattam – itt van Thé tábornok. A
caodaisták vezérkari főnöke volt, de most bevette magát a
hegyek közé, és mind a két fél ellen harcol, a franciák és a
kommunisták ellen…
– York azt írja – szólt Pyle –, hogy a Keletnek egy Harmadik
Erőre van szüksége.
Talán már akkor meg kellett volna látnom a szemében a
fanatikus lobogást, a frázis átütő hatását, számok mágiáját:
Ötödik Hadoszlop, Harmadik Erő, Hetedik Nap… Sok bajt
megtakarítottam volna mindannyiunknak, még Pyle-nak is, ha
felismerem fáradhatatlan fiatal elméje valódi irányát. De otthagytam a
faképnél, hadd rágódjék a neki vetett problémakoncokon, és elindultam
mindennapos sétámra, fel-alá a Rue Catinat-n. Hiába, Pyle-nak is magának
kell felfedeznie ezt az országot, amely úgy fogja az embert, mint a
szagok: rizsföldek aranyát az alacsony késő délutáni nap alatt,
halászok törékeny hálótartó villáit, amelyek moszkitóként
lebegnek a földek felett; a csésze teát egy öreg abbé
verandáján, ágya, széke körül reklámnaptárak, vödrök, törött
csészék – egy élet hordaléka; aknarobbanás helyén az utat
javító lányok medúzakalapjait; Dél aranyát, fiatal zöldjét, tarka
ruháit, Észak mély barnáit, fekete ruháit, és az ellenséges
hegyek karéját meg a repülőgépek zúgását. Mikor
ideérkeztem, úgy számoltam kiküldetésem napjait, mint az iskolás fiú
a félév elmúlását; azt hittem, oda vagyok láncolva egy Bloomsbury-
negyedbeli terecske maradványaihoz, az Euston-kapun áthaladó hetvenhármas
buszhoz, a Torrington Place-i tavaszhoz. Most már bizonyosan hajt a tulipán a
terecskén, de nekem semmi közöm hozzá. Azt kívántam, hogy
napomat gyors, rövid robbanások tagolják – talán kipufogó,
talán kézigránát –, a párás déli levegőben kecsesen mozgó
selyemnadrágos alakok látványát kívántam, Phuongot
kívántam – otthonom nyolcezer mérfölddel eltolódott.
A főbiztos házánál, ahol vörös váll-lapos, fehér sapkás
idegenlégiósok álltak őrt, megfordultam, átvágtam a
katedrálisnál, és visszafelé elhaladtam a vietnami Sûreté komor
fala mellett, amely valósággal bűzlött a vizelettől meg az
igazságtalanságtól. És mégis – ez is része volt az otthonnak,
mint azok az emeleti sötét folyosók, amelyeket az ember
lehetőleg elkerült gyermekkorában. A rakparti könyvárusok
kirakták a pornográf lapok – Tabu és Illusion – legújabb számait.
Tengerészek söröztek az utcán házi készítésű bombák könnyű
célpontjául. Phuongra gondoltam, aki most bizonyosan halra
alkuszik, balra, a harmadik utcában, mielőtt tízóraizni megy a
tejvendéglőbe (akkoriban mindig pontosan tudtam, hogy
merre jár) – és Pyle persze csakhamar kiment az eszemből.
Meg sem említettem őt Phuongnak, mikor leültünk
villásreggelizni a Rue Catinat-ra néző szobánkban; Phuong a
legszebbik virágos selyemruháját vette föl, mert éppen két
éve volt, hogy először találkoztunk Cholonban, a Grand Monde
étteremben.

Egyikünk sem említette a nevét, mikor a halálát követő


reggel felébredtünk. Mire magamhoz tértem, Phuong már
fölkelt, és elkészítette a teánkat. Halottakra nem féltékeny az
ember, és aznap reggel úgy éreztem, mi sem könnyebb, mint
tovább folytatni régi közös életünket.
– Itt maradsz ma éjjel? – kérdeztem Phuongtól croissant14-t majszolva,

14 Vajaskifli.
tőlem telhető könnyedséggel.
– El kell hoznom a holmimat.
– Hátha ott van a rendőrség – mondtam. – Jobb lesz, ha
elkísérlek. – Ennél közelebbről aznap nem is érintettük Pyle-t.
Pyle egy új villában lakott a Rue Duranton közelében; az
utca azoknak a főutaknak egyikébe torkollott, amelyeket a
franciák állandóan felapróznak tábornokaik tiszteletére –
úgyhogy a Rue de Gaulle-t a harmadik mellékutca után Rue
Leclercnek hívták, s ez megint előbb vagy utóbb hirtelen Rue
de Lattre-rá változott. Valami fontos személy érkezhetett
Európából repülőgépen, mert a főbiztos rezidenciájához
vezető úton minden húszyardnyira egy-egy rendőr posztolt.
A Pyle lakásához vezető kavicsos úton több motorkerékpár
állt, egy vietnami rendőr megvizsgálta újságíró-
igazolványomat. Phuongot nem volt hajlandó beengedni, így
hát elindultam francia rendőrtisztet keresni. Pyle
fürdőszobájában Vigot épp a kezét mosta Pyle szappanával,
és Pyle törülközőjével szárogatta. Vászonöltönyének ujján
olajfolt éktelenkedett – alighanem az olaj is Pyle-é volt.
– Mi újság? – kérdeztem.
– Megtaláltuk a kocsiját a garázsban. Nincs benne benzin. Tehát triksán
ment el este… vagy valaki másnak a kocsiján. Talán kiengedték a benzint.
– Gyalog is mehetett – jegyeztem meg. – Ismeri az amerikaiakat!
– A maga kocsija elégett, ugye? – folytatta Vigot elgondolkozva. – Azóta
nem vett másikat?
– Nem.
– Egyébként nem lényeges.
– Nem.
– Van valami feltevése? – kérdezte.
– Nagyon is sok.
– Mondja el.
– Hát például: lehetséges, hogy a vietminhiek gyilkolták
meg. Rengeteg embert gyilkoltak meg Saigonban. Pyle-t a
folyóban találták meg, a dakowi hídnál, ez éjszaka Vietminh-
terület, mikor a maguk rendőrsége visszavonul. Vagy talán a
vietnami Sûreté tette el láb alól, ilyesmiről is hallottunk. Talán
nem szerették a barátait. Vagy talán a caodaisták ölték meg,
mert ismerte Thé tábornokot.
– Csakugyan?
– Azt mondják. De az is lehet, hogy Thé tábornok ölette meg, mert ismerte
a caodaistákat. Vagy a Hoa-Haók gyilkolták meg, mert udvarolni
próbált a tábornok ágyasainak. Vagy talán egyszerűen a
pénzéért gyilkolta meg valaki.
– Vagy egyszerűen féltékenységből – vetette közbe Vigot.
– De hátha a francia Sûreté intézte el – folytattam –, mert nem tetszettek a
kapcsolatai. Mondja, igazán keresik a gyilkosait?
– Ó, nem – mondta Vigot. – Csak jelentést írok, ennyi az egész. Feltéve,
hogy az ügy a háborúval van kapcsolatban… elvégre is ezrek halnak meg
évente.
– Engem kipipálhat – mondtam. – Nekem semmi közöm hozzá. Semmi
közöm – ismételtem. Ez hitvallásom sarkalatos pontja volt. Ha már ilyen az
élet, ám verekedjenek mások, szeressenek, gyilkoljanak mások – én nem
keveredem semmibe. Újságírótársaim tudósítónak nevezték magukat, én
jobban szeretem a riporter szót: azt írom, amit látok, de nem cselekszem. Az
állásfoglalás is cselekvés.
– Mit keres itt?
– Phuong holmijáért jöttem. Az emberei nem engedik be.
– Menjünk, keressük meg a holmit.
– Nagyon kedves magától, Vigot.
Pyle-nak két szobája volt, hozzá konyha, fürdőszoba.
Bementünk a hálószobába. Tudtam, hol keressem Phuong
ládáját: az ágy alatt. Kihúztuk együtt; a képeskönyvei voltak
benne. Elővettem a szekrényből kevéske ruháját – két szép
selyemköntösét, jobbik nadrágját. Úgy tetszett, alig néhány
órája lógnak ott, nem tartoznak oda, átmeneti jelenségek,
mint a szobába tévedt pillangó. Egy fiókban megtaláltam
kicsi, háromszögletű bugyijait és sálgyűjteményét.
Végeredményben nagyon kevés volt az, amit be kellett csomagolni,
kevesebb, mint amennyit víkendre vinne egy európai.
A nappaliban fényképet találtam, amely kettőjüket
ábrázolta. A botanikuskertben vették le őket, az egyik nagy
kősárkány mellett. Phuong Pyle kutyáját fogta pórázon, egy
fekete nyelvű fekete csaut. Túlontúl fekete kutya volt. Betettem a
fényképet is a ládába.
– Mi történt a kutyával? – kérdeztem.
– Nincs itt. Talán magával vitte.
– Hátha visszajön, és akkor megvizsgálhatja a mancsához tapadt földet,
– Nem vagyok Lecoq, se Maigret, azonkívül háború van.
A könyvespolchoz léptem, és megnéztem a két sor könyvet – Pyle
könyvtárát. A vörös Kína útja, A demokrácia kihívása, A Nyugat hivatása –
gondolom, ezek voltak York Harding összes művei. Azután
kongresszusi jelentések sora következett, egy vietnami
szólásgyűjtemény, a Fülöp-szigeteki háború története, egy
olcsó Shakespeare. Mit olvasott, ha pihent? Könnyű
olvasmányait egy másik polcon találtam meg: Thomas Wolfe
válogatott munkáit, egy rejtélyes antológiát, mely Az Élet
Diadala címet viselte, meg egy válogatást amerikai költőkből.
Volt ott egy sakkfeladvány-gyűjtemény is. Nem sok, hogy az
ember üres estéit kitöltse, de elvégre is – ott volt Phuong. Az
antológia mögé bedugva fűzött könyvet találtam: A házasság
fiziológiája. Nyilván úgy tanulmányozta a szexuális életet, mint a Távol-
Keletet: papíron. És a jelszó: házasság. Pyle kötelességének érezte, hogy
mindig belekeveredjék valamibe.
Íróasztala teljesen üres volt.
– Ezt jól kipucolták – jegyeztem meg.
– Ó – mondta Vigot –, ezeket az amerikai követség nevében voltam
kénytelen gondozásba venni. Tudja, milyen gyorsan terjednek a hírek. Hátha
fosztogatásra került volna a sor. Lepecsételtem az összes papírjait. –
Komolyan beszélt, el sem mosolyodott.
– Talált valami kompromittálót?
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kompromittáló adatokat
találjunk egy szövetséges ellen – felelte Vigot.
– Megengedné, hogy elvigyek egy könyvet… emlékül?
– Majd nem nézek oda.
Kiválasztottam A Nyugat hivatásá-t York Hardingtól, és betettem a ládába
Phuong ruháira.
– Mint Pyle barátja… – kezdte Vigot – nem lenne valami, amit bizalmasan
közölhetne velem? A jelentésem nagyjából megvan. Pyle-t a kommunisták
gyilkolták meg. Ez talán egy hadjárat kezdetét jelzi az amerikai segélyakció
ellen. De egymás közt… nézze, nem jó ilyen szárazon diskurálni, mit szólna
egy vermuthoz?
– Korán van még.
– Nem mondott magának semmit, amikor utoljára találkoztak?
– Nem.
– Mikor látta utoljára?
– Tegnap reggel. A nagy csinnadratta után.
Szünetet tartott, hagyta, hogy válaszom utórezgései kicsengjenek – az én
agyamban, nem az övében. Tisztességesen vallatott.
– Mikor tegnap este felkereste magát, nem volt otthon?
– Tegnap este? Úgy látszik. Nem is tudtam…
– Egyszer még kiutazási engedélyre lehet szüksége. Tudja, hogy végtelen
ideig elhúzhatjuk…
– Csak nem hiszi, hogy haza akarok menni? – válaszoltam.
Vigot az ablakon át kinézett a verőfényes, felhőtlen égre. –
A legtöbben haza akarnak menni – mondta bánatosan.
– Én jól érzem magam itt. Otthon… problémáim vannak.
– Merde15 – szólt Vigot. – Itt az amerikai kereskedelmi attasé.
Kereskedelmi attasé. – ismételte gunyorosan.
– Akkor én megyek. Hátha engem is le akar pecsételni.
– Sok szerencsét – mondta Vigot lemondón. – Nekem biztosan lyukat fog
beszélni a hasamba.
Mikor kiértem a kapu elé, a kereskedelmi attasé a Packardja
mellett állt, és kétségbeesetten magyarázott valamit a
sofőrjének. Köpcös, pocakos, középkorú ember volt, arca úgy
festett, mintha sosem szorult volna borotvára. Odahívott:
– Fowler! Meg tudná magyarázni ennek az átkozott sofőrnek…
Elmagyaráztam. Az attasé megjegyezte:
– Hisz én is ugyanezt mondtam neki, de mindig úgy tesz, mintha nem
értene franciául.
– Talán a kiejtésen múlik.
– Három évig éltem Párizsban. A kiejtésem bőven elég jó
ezeknek az átkozott vietnamiaknak.
– A demokrácia hangja – mondtam.
– Tessék? Mi az?
– Ha jól tudom, York Hardin egyik műve.
– Nem értem. – Gyanakvó pillantást vetett a ládára. – Mit cipel itt?
– Két fehér selyemnadrágot, két selyemköntöst, néhány női
bugyit… talán hármat. Valamennyi belföldi gyártmány. Semmiféle
amerikai segély.
– Fent járt? – kérdezte.
– Igen.
– Hallotta?
– Hallottam.
– Szörnyű – mondta az attasé. – Szörnyű.
– A követ bizonyára nagyon izgatott.
– Képzelheti. Most épp a főbiztossal tárgyal, és kihallgatást
kért az elnöktől. – Karomra tette a kezét, és félrevont. – Maga jól ismerte
a Pyle gyereket, ugye? Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen rettenetes
dolog történt vele. Jól ismerem az apját, Harold C. Pyle professzort…
15 Gyakori francia szitkozódás.
bizonyára hallott már róla?
– Nem.
– Világhírű szaktekintély a víz alatti erózió területén. Nem látta a
fényképét a Time címlapján a múlt hónapban?
– Ahá, most már emlékszem. A háttérben egy omladozó
szikla, az előtérben aranykeretes pápaszem.
– Igen, ő az. Nekem kellett megfogalmaznom a sürgönyt.
Szörnyű volt. Úgy szerettem azt a gyereket, mint a tulajdon fiamat.
– Ezek szerint közeli rokonságban áll az apjával.
Rám meresztette nedves, barna szemét.
– Mi ütött magába? – kérdezte. – Az ember csak nem beszélhet így,
amikor egy kiváló fiatalember…
– Bocsásson meg – mondtam. – A halál különbözőképpen hat
az emberekre. – Meglehet, hogy igazán szerette Pyle-t. – Mit
sürgönyzött? – kérdeztem.
Komolyan idézte, szóról szóra:
– “Mélységesen megrendülve közlöm, fia hősi halált halt a
demokráciáért.” A követ maga írta alá.
– Hősi halált? – ismételtem. – Nem hangzik ez egy kicsit
félreérthetően? Mármint az otthoniaknak. A Gazdasági Misszió
nem azonos a hadsereggel. Bíbor Szívet se kapnak, ha jól
tudom?
Az attasé halkan felelt, titokzatosan és sokatmondón:
– Pyle-nak speciális megbízatása volt.
– Ó, ezt sejtettük valamennyien.
– De ő nem beszélt, ugye?
– Ó, nem. – feleltem, és eszembe jutott Vigot mondása: – Ő
nagyon csendes amerikai volt.
– Van valami tippje – kérdezte az attasé –, hogy ki ölte meg és miért?
Hirtelen dühbe gurultam; meguntam az egész bandát a coca-
cola magánraktáraikkal, a hordozható kórházaikkal,
Wydecarjaikkal meg a nem egészen korszerű fegyvereikkel
együtt.
– Van – mondtam. – Azért ölték meg, mert túlságosan ártatlan volt az
élethez. Fiatal volt, csacsi és tudatlan, és mindenfélébe
belekeveredett. Fogalma sem volt róla, mint ahogy maguknak
sincs, hogy voltaképpen miről van szó; maguk pedig ellátták
pénzzel, a kezébe nyomták York Harding könyveit a Távol-
Keletről, és azt mondták neki: “Rajta. Nyerd meg a Keletet a
demokráciának.” Sose látott meg semmit, amit nem az
egyetemi előadótermekben tanult, írói és tanárai pedig
bolonddá tartották. Ha egy holttest került a szeme elé, nem
látta meg rajta a sebeket. Vörös Veszedelem; a Demokrácia
katonája.
– Azt hittem, a barátja volt – mondta az attasé szemrehányó hangon.
– Igen, a barátja voltam. Azt kívántam volna neki, hogy
odahaza olvassa az újságok vasárnapi mellékleteit meg a
baseball-híreket. Biztonságos, nyugodt életet kívántam neki,
egy szabályszerű amerikai lány oldalán, aki tagja a könyvbarátok
klubjának.
Az attasé zavartan köszörülte a torkát.
– Persze, persze – mondta. – Megfeledkeztem arról a szerencsétlen
históriáról. A maga pártján álltam, Fowler. Pyle nagyon helytelenül
viselkedett. Magának is megmondhatom, hosszú vitánk volt arról a lányról. És
tekintettel arra, hogy jól ismertem a szüleit…
A szavába vágtam:
– Vigot várja – és faképnél hagytam. Akkor látta csak meg Phuongot, s
amikor visszanéztem rá, fájdalmas elképedéssel bámult utánam – az örök
bátya, aki semmit sem ért.

HARMADIK FEJEZET

Phuonggal is a Continentalban ismerkedett meg Pyle, talán


két hónappal megérkezése után. Kora este volt, mikor
naplemente után pillanatnyi hűvösség támad és az árusok
gyertyát gyújtanak a mellékutcákban. Kockák kattogtak az
asztalon, ahol a franciák a Quatre Vingt-et-un nevű szerencsejátékkal
szórakoznak; a Rue Catinat-n fehér selyemnadrágos lányok
kerékpároznak hazafelé. Phuong narancslevet ivott, én pedig
sört, szótlanul ültünk, egymás társaságának örvendve. Akkor
történt, hogy Pyle félénken odaoldalgott, és én bemutattam
őket egymásnak. Az volt a szokása, hogy ilyenkor merően
bámult a lányra, mintha még sose látott volna nőt, és azután
elpirult.
– Azt gondoltam – kezdte –, hogy nem lenne-e kedve átülni a hölggyel az
asztalomhoz? Az egyik attasénk…
A kereskedelmi attasé volt. A felső teraszról sugározta le
ránk kitáruló, meleg, üdvözlő mosolyát, mely telve volt
önbizalommal – mintha ő lenne az a bizonyos reklámférfiú,
akit azért szeretnek barátai, mert a megfelelő szájfertőtlenítő
szert használja. Sokszor hallottam már, hogy Joe-nak szólítják,
de a családnevét sohasem tudtam meg. Zajos fogadtatást
csapott, székeket huzigált és pincérért kiáltott, noha mindez a
túlbuzgalom a Continentalban legfeljebb sör, brandy vagy
vermut választékát eredményezhette.
– Milyen meglepetés, hogy itt látom, Fowler – mondta. – Éppen várjuk
vissza a fiúkat Hanoiból. Úgy látszik, komoly csata volt. Azt hittem, maga is
velük volt.
– Unok négy órát repülni a sajtókonferenciáért.
Elégedetlenül nézett rám.
– Ezek a srácok igazán lelkesen dolgoznak. Pedig hát kétszer annyit
kereshetnének businessben vagy a rádiónál, méghozzá minden kockázat
nélkül.
– De ott dolgozni kéne – mondtam.
– Megszimatolják a harcot, mint a csatalovak! – folytatta az attasé
lelkendezve; meg sem hallotta azt, amit kellemetlen lett volna tudomásul
vennie. – Bill Granger például a világért ki nem maradna semmiféle muriból.
– No, ebben igaza van. A minap is nagy muriban láttam a Sporting
bárjában.
– Nagyon jól tudja, hogy nem erről beszélek.
Most két triksahajtó karikázott végig, bőszülten taposva, a
Rue Catinat-n, és híradóba illő finissel állt meg a Continental
előtt. Az elsőben Granger ült, a másodikban egy kicsiny,
szótlan, szürke motyó, amelyet Granger kicibált a kövezetre.
“No, gyerünk, Mick – mondta –, gyerünk, gyerünk.” Aztán a triksahajtóval
kezdett alkudni. “Nesze – mondta –, többet nem adok, akár tetszik, akár nem”
– s azzal a taksa ötszörösét odavágta az úttestre, az ember lába elé.
– Úgy látom, szegénykék megértek egy kis kikapcsolódásra – jegyezte
meg a kereskedelmi attasé idegesen.
Granger egy székre dobta a motyót. Aztán észrevette Phuongot.
– Nini – kiáltott fel –, Joe, te vén izé, hol találtad ezt a
kincset? Nem is tudtam, hogy ilyen jó ízlésed van. Bocsánat,
sürgősen bilire kell mennem. Vigyázzatok Mickre.
– Nyers, katonás modor – jegyeztem meg.
Pyle ismét elpirult.
– Sose hívtam volna át magukat, ha tudtam volna – mormolta komolyan.
A szürke motyó megmozdult a széken, feje az asztalra hullott, mintha nem
is tartozna a többihez. Aztán sóhajtott, hosszú, sípoló, végtelenül mélabús
sóhajjal, és elcsöndesedett.
– Ismeri? – kérdezte Pyle-tól.
– Nem. Talán a sajtóhoz tartozik?
– Úgy hallottam, Bill Micknek szólítja – mondta a kereskedelmi attasé.
– Mintha új U. P. tudósító érkezett volna a napokban?
– Nem az. Azt ismerem. Hátha a Gazdasági Misszió tagja? Nem ismerheti
valamennyit, hisz több százan vannak.
– Nem hiszem, hogy odatartozik – mondta az attasé. – Nem emlékszem rá.
– Megkereshetjük az igazolványát – ajánlotta Pyle.
– Az Isten szerelmére, föl ne költse! Elég bajunk van egy részeggel.
Granger biztosan tudja, hogy kicsoda.
Granger sem tudta. Komoran jött vissza az illemhelyről.
– Ki ez a hölgy? – kérdezte sötéten.
– Miss Phuong, Fowler úr ismerőse – válaszolta Pyle mereven.
– Szeretnénk tudni, hogy kicsoda…
– Hol csípte föl? Az ember nem lehet eléggé óvatos ebben a városban.
Hál’ istennek, hogy a penicilint feltalálták – tette hozzá borúsan.
– Ide hallgass, Bill – mondta az attasé. – Tudni szeretnénk, hogy ki ez a
Mick.
– Tőlem kérditek?
– De hisz te hoztad ide!
– A francok nem bírják a whiskyt. Kidöglött.
– Szóval francia? Úgy hallottam, Micknek szólítottad.
– Valahogy csak köllött szólítanom – mondta Granger. Aztán Phuonghoz
hajolt: – Hé, maga! Igyék még egy pohár narancslevet. Van programja ma
estére?
– Minden estére van programja – válaszoltam helyette.
A kereskedelmi attasé sietve közbeszólt:
– Mi újság a fronton, Bill?
– Óriási győzelem Hanoitól északnyugatra. A franciák
visszaszereztek két falut, aminek az elvesztését sose vallották be.
Súlyos vietminhi veszteségek. A saját sebesültjeiket még nem értek rá
összeszámolni, de egy-két hét múlva tudatják.
– Úgy hírlik – mondta az attasé –, hogy a vietminhi csapatok betörtek Phát
Diêmbe, fölégették a katedrálist, elkergették a püspököt.
– Erről nem informáltak Hanoiban. Ez nem győzelem.
– Az egyik orvosi osztagunk nem jutott tovább Nam Dinhnél – mondta
Pyle.
– Ti nem jutottatok el odáig, ugye, Bill? – kérdezte a kereskedelmi attasé.
– Mit képzel, mi vagyok én? Laptudósító, akinek az Ordre de Circulation-
ja mutatja, hogy meddig szabad mennie. Felrepülök a hanoi
16

repülőtérre. Onnét kocsin átvisznek a sajtótáborba. Aztán


repülőgépen elvisznek a két város fölé, amit visszafoglaltak,
és megmutatják nekünk a háromszínű lobogót. Persze
akármilyen istenverte lobogó lehetne, abból a magasságból.
Aztán sajtóértekezletet tartunk, és egy ezredes elmagyarázza,
hogy mit láttunk. Aztán elküldjük a táviratainkat a cenzúrán
keresztül. Aztán iszunk. Indokína legjobb mixere. Aztán felülünk a
gépre, és visszarepülünk. Kész, vége.
Pyle komoran meredt söröspoharára.
– Alábecsüli magát, Bill – mondta a kereskedelmi attasé. – Az a
beszámoló a 66. számú útról… milyen címet is adott neki? A pokol
országútja… igazán Pulitzer díjat érdemel! Tudja, melyikre
gondolok… az árokban térdeplő ember, akinek a bomba
elvitte a fejét, meg az a másik, az alvajáró…
– Ó, csak nem képzeli, hogy a közelébe mentem annak a rohadt
országútnak? Ha Stephen Crane le tudott írni egy háborút, anélkül, hogy
látta volna, akkor én miért ne tudnám? Különben is vacak
gyarmati háború az egész. Kérek még egy whiskyt. És aztán
gyerünk, és szerezzünk egy nőt. Magának már megvan a
szórakozása. Én is megérdemlem a magamét.
Pyle-hoz fordultam.
– Mit gondol, van valami igazság a Phát Diêm-i hírekben?
– Nem tudom. Fontos ez? Szeretnék elmenni és megnézni, ha igazán
fontos.
– Miért lenne fontos a Gazdasági Missziónak?
– Istenem – mondta Pyle. –, azt nem lehet úgy elhatárolni. A gyógyszer is
a fegyvernek egy fajtája, nem gondolja? Azok a katolikusok
bizonyára erősen kommunistaellenesek, ugye?
– Mindenesetre kereskednek a kommunistákkal. A püspök
a kommunistáktól szerzi be a teheneit meg a bambusznádat
az építkezéseihez. Nem hiszem, hogy ők volnának York
Harding Harmadik Ereje – ugrattam Pyle-t.
– Kuss! – ordította Granger. – Nem tölthetem itt az egész éjszakámat!
Megyek az Ötszáz Lány Házába.
– Nagyon örvendenék, ha maga és Miss Phuong velem vacsoráznának… –
kezdte Pyle.
De Granger félbeszakította:
16 Szabadmozgási engedély.
– Megvacsorázhatnak a Chalet-ban, míg én elintézem a lányokat a
szomszédban. – Jöjjön, Joe. Maga mégiscsak férfi.
Eltűnődtem, hogy mi hát a férfi, és azt hiszem, akkor
kedveltem meg Pyle-t. Kissé elfordult Grangertől,
söröspoharát forgatta, arcán elszánt mi-közöm-hozzá kifejezés.
Aztán Phuonghoz fordult:
– Képzelem, hogy unja már ezt a sok politizálást… mármint a hazájáról?
– Comment?
– Mit csináljunk Mickkel? – kérdezte a kereskedelmi attasé.
– Itthagyjuk – javasolta Granger.
– Azt nem tehetjük. Hisz a nevét se tudjuk.
– Akkor vigyük magunkkal, és bízzuk a lányokra.
A kereskedelmi attasé harsány, hivatalos nevetést hallatott. Most olyan
arcot vágott, mint a televízióban.
– Maguk fiatalok – mondta –, csinálhatnak, amit akarnak. De én már öreg
vagyok ehhez a játékhoz. Hazaviszem magammal. Azt mondja, hogy francia?
– Franciául beszélt.
– Ha be tudjuk tenni a kocsimba…
Mikor az attasé elment, Pyle triksába ült Grangerrel, mi
pedig Phuonggal követtük őket a Cholonba vezető úton.
Granger megpróbált Phuong mellé beülni a triksába, de Pyle
eltérítette. Ahogy végigkarikáztunk a kínai negyedbe vezető
hosszú külvárosi utcán, francia páncélautók hosszú sora jött
velünk szembe, mindegyiken ágyúcső meredezett, s néma
katona ült mozdulatlanul, mint a bálvány a csillagos, fekete,
homorú égbolt alatt. Nyilván megint összezördültek egy magánhadsereggel,
talán a Binh Xuyennel, akik a Grand Monde-ot meg a choloni
játékbarlangokat tartották kézben. Lázadó bárók országa volt ez. Olyan, mint
Európa a középkorban. De mit keresnek itt az amerikaiak? Hiszen Kolumbus
még föl sem fedezte az országukat!
– Tetszik nekem az a Pyle – mondtam Phuongnak.
– Nagyon csendes – mondta rá Phuong, és ez a jelző,
melyet ő használt elsőnek, rajta ragadt, mint valami iskolai
gúnynév, amíg végül már Vigot szájából hallottam, ahogy ott
ült zöld szemellenzőjével, és közölte velem Pyle halálhírét.
A Chalet előtt megállítottam triksánkat, és azt mondtam
Phuongnak: “Menj be, és foglalj asztalt. Nekem Pyle után kell
néznem.” Ez volt az első ösztönöm – hogy megvédelmezzem.
Eszemet sem járta meg, hogy sokkal inkább magamat kellene
védenem. Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel,
holott sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene:
az ártatlanság olyan, mint a néma leprás, aki elveszítette
csengettyűjét, és most szerte járkál a világban, ártó szándék nélkül.
Mikor az Ötszáz Lány Háza elé értem, Pyle és Granger már
bement. Megkérdeztem a katonai rendőrőrszemet az ajtóban:
– Deux Americains?17
Fiatal idegenlégiós káplár volt, épp revolverét tisztította. Egy pillanatra
abbahagyta, hüvelykujjával a belső ajtó felé bökött, és tréfás
megjegyzést tett hozzá németül. Nem értettem.
A pihenés órája volt a hatalmas, nyitott udvarban. Száz
meg száz leány hevert a gyepen, vagy guggon ülve
beszélgetett társnőivel. A négyszögletes udvart körülvevő
kamrácskák függönye félre volt húzva; az egyikben fáradt
lány feküdt egyedül az ágyon, két lábát egymásra téve.
Cholonban zavargások voltak, a csapatok készültségben, és
így a lányoknak nem volt munkájuk: vasárnapját ülte a test.
Csak egy gomolyag verekedő, karmolászó, sivalkodó lány
jelezte, hogy hol van valamelyest forgalom. Eszembe jutott a
régi saigoni história az előkelő vendégről, aki elveszítette a
nadrágját a küzdelemben, míg átverekedte magát a
rendőrőrszemig. Polgári ruhás egyén számára nem volt
biztonság idebenn. Ha valaki katonai területre merészkedik
mint vadorzó, az vállalja a felelősséget tettéért, és küzdje ki
magának a visszavezető utat.
Kidolgoztam magamnak egy módszert: divide et impera.18
Kiválasztottam magamnak egy lányt a körém gyűlő tömegből
és lassacskán arrafelé szorítottam, ahol Pyle meg Granger
dulakodtak.
– Je suis un vieux – mondtam. – Trop fatigué. – A lány vihogott és
sürgetett. – Mon ami – folytattam. – il est très riche, très vigoureux.
– Tu es sale19 – mondta a lány.
Megláttam Granger kipirult, diadalmas arcát; szemlátomást úgy
fogta fel ezt a kitüntetést, mint férfiasságának kijáró
hódolatot. Az egyik lány karját Pyle-ébe fűzte, és azon

17 Két amerikai.
18 Oszd meg (a népet) és uralkodjál. (latin) Állítólag XI. Lajos francia királytól származó
mondás.
19 Öreg vagyok és nagyon fáradt. A barátom nagyon gazdag és jó
erőben van.
– Mocskos alak vagy. (francia).
igyekezett, hogy gyengéden kituszkolja a gyűrűből. Betoltam
a velem levő a többi közé, és odaszóltam neki:
– Pyle, ide hozzám!
Átnézett rám, a lányok feje fölött, és azt mondta:
– Borzalmas. Jaj, de borzalmas!
Talán a lámpafény tette, de az arca szürkének, beesettnek látszott. Akkor
ötlött eszembe, hogy talán még érintetlen.
– Jöjjön innét, Pyle – mondtam neki. – Bízza őket Grangerre. –
Láttam, hogy a nadrágzsebéhez nyúl, s valóban azt hittem, a
lányok közé akarja szórni piasztereit meg dollárjait. – Ne
csináljon bolondságot, Pyle – szóltam rá élesen. – Hisz hajba
kapnak a pénzen. – A lány, aki velem jött, hátat fordított
nekem, s én még egyet löktem rajta, amíg bekerült a Granger
körül szorongó belső gyűrűbe. – Non, non – mondtam. – Je suis un
Anglais, pauvre, très pauvre.20 – Azzal megragadtam Pyle kabátja ujját, és
kiráncigáltam a gyűrűből; a másik karján még mindig ott lógott
a lány, mint a horogra került hal. Két vagy három lány elállta
utunkat, mielőtt kijutottunk a kapuhoz, ahol a káplár állt és
figyelt: de nem voltak nagyon tolakodók.
– Mit csináljak ezzel? – kérdezte Pyle.
– Majd lemarad.
És a lány abban a pillanatban eleresztette Pyle karját, és alámerült a
Granger körüli forgatagban.
– Grangernek nem lesz semmi baja? – kérdezte Pyle aggodalmasan.
– Megkapta, amit kívánt, a szórakozását.
Künn az éjszaka hihetetlenül csendesnek tetszett, mindössze egy újabb
páncélos osztag hajtott el mellettünk, céltudatosan, mint aki tudja, mi a
kötelessége.
– Szörnyű – mondta Pyle. – Ki hitte volna… Olyan csinosak
voltak! – tette hozzá ijedt szomorúsággal. Nem irigyelte
Grangert, csak azt fájlalta, hogy valami jó – márpedig báj és csinosság
kétségkívül a jónak megjelenési formája – így eltorzuljon, ilyen rosszul bánjék
vele az élet. Pyle meglátta a fájdalmat, ha a szeme elé került. (Ezt nem
gúnynak szánom; elvégre sokan vagyunk, akik erre nem vagyunk képesek.)
– Jöjjön át a Chalet-ba – mondtam. – Phuong vár.
– Bocsánat, egészen megfeledkeztem róla. Nem lett volna szabad egyedül
hagynia.
– Őt nem fenyegette veszély.
– Én csak Grangert akartam biztonságba… – Újra gondolataiba merült, de
20 Nem, nem. Én szegény angol vagyok. (francia)
mikor beléptünk a Chalet-be, kétségbeesetten, zavarosan hozzátette: –
Elfelejtettem, hogy hány férfi van…

Phuong a táncparkett szélén foglalt asztalt. A zenekar egy


slágert játszott, amely öt évvel ezelőtt volt népszerű
Párizsban. Két vietnami pár táncolt; kis termetűek voltak,
takarosak, hűvösek, és olyan civilizáltak, amilyen európai
sohasem lehet. (Az egyiket megismertem, a Banque de l’Indo-
Chine könyvelője volt, a feleségével.) Úgy tetszett, sosem
öltöznek hanyagul, sohasem mondanak tapintatlanságot,
sosem esnek áldozatul mocskos szenvedélyeknek. A háború
középkorias volt, ők pedig a jövőt képviselték – a
tizennyolcadik századot. Az ember azt várta volna, hogy Mr.
Pham-Van-Tu szabad idejében augustusi hexametereket
szerez, de történetesen tudtam róla, hogy Wordsworth-ot
tanulmányozza, és természetleíró verseket ír. Szabadságát
mindig Dalatban töltötte, mivel ennek a levegője hasonlít
leginkább az angol tavak vidékéhez. Könnyedén biccentett,
mikor eltáncolt mellettünk. “Vajon – gondoltam – hogy megy a
sora Grangernek, tőlünk alig ötvenyardnyira?”
Pyle rossz franciasággal bocsánatot kért Phuongtól, amiért megváratta.
“C’est impardonnable”21
– Hol maradt – kérdezte tőle Phuong.
– Hazakísértem Grangert.
– Haza? – mondtam nevetve, és Pyle úgy nézett rám, mint egy
második Grangerre. És hirtelen az ő szemével láttam meg
magamat: középkorú, hízásnak induló férfi, a szeme
véraláfutásos, szerelemre idétlen, talán kevésbé hangos, mint
Granger, de cinikusabb, romlottabb; és láttam Phuongot,
ahogy először láttam, mikor tizennyolc évesen eltáncolt
asztalom mellett a Grand Monde-ban, hófehér báli ruhájában,
nénje felügyelete mellett, aki mindenáron jó partit, európai
férjet akart szerezni húgának. Egy amerikai táncjegyet váltott,
és felkérte Phuongot; egy kicsit be volt rúgva, de nem
veszélyesen, azt hiszem, nemrég érkezett Saigonba, és azt
hitte, hogy a Grand Monde-beli fogadóhölgyek szajhák.

21 Megbocsáthatatlan. (francia)
Nagyon megszorongatta, mikor először megkerülték a
táncparkettet, és a lány egyszer csak otthagyta, visszament a
nénjéhez, az amerikai meg ott maradt elveszetten, hajótörötten a táncolók
között, és azt se tudta, mi történt vele és miért. A leány pedig, akinek akkor
még a nevét sem tudtam, ott ült csendesen, narancslevet szürcsölgetve – a
maga ura, akinek senki sem parancsol.
– Peut-on avoir l’honneur?22– szólt Pyle, kétségbeejtő francia
kiejtésével, és egy pillanattal később már szótlanul csoszogtak
a terem túlsó végében. Pyle olyan messze tartotta magától
Phuongot, hogy úgy tetszett, minden pillanatban elveszítheti
vele a kapcsolatot. Nagyon rosszul táncolt, Phuong pedig a
világ legjobb táncosnője volt Grand Monde-beli napjaiban.
Hosszú, reménytelennek látszó udvarlás volt annak idején. Ha házasságot,
biztos révet ajánlhattam volna, minden elintéződik, és Phuong nénje
szótlanul, tapintatosan elenyészik közelünkből. Így azonban
három hónap telt el, mire egy percig is egyedül maradhattam
vele a Majestic erkélyén, míg nővére a szomszéd szobából
pillanatonként átszólt, hogy mikor megyünk már be. Teherhajó
érkezett Franciaországból, azt rakták ki fényszórók
világításában, a triksák csengettyűi úgy szóltak, mint
megannyi telefon, és én úgy kerestem, és nem találtam
szavakat, mint egy tapasztalatlan fiatal szamár.
Reménytelenül bújtam be ágyamba a Rue Catinat-n, és nem is
álmodtam, hogy négy hónappal ezután Phuong mellettem fog feküdni, kissé
ziháló lélegzettel, kacagva meglepetésében, mert minden egészen más volt,
mint ahogy elképzelte..
– Monsieur Foulair! – A táncoló párt néztem, és észre sem vettem,
hogy egy másik asztal mellől Phuong nénje integet. Most
odajött, és kénytelen-kelletlen hellyel kínáltam. Nem voltunk
jóban ama bizonyos este óta, mikor ő rosszul lett a Grand
Monde-ban, és én kísértem haza Phuongot.
– Egy teljes esztendeje nem láttam – mondta.
– Gyakran járok fel Hanoiba.
– Ki a barátja? – kérdezte.
– Pyle-nak hívják.
– Mit csinál?
– Az amerikai Gazdasági Misszió tagja. Tudja, mivel
foglalkoznak: villanyvarrógépekkel látják el az éhező

22 Szabad kérnem? (francia)


szabónőket.
– Vannak éhező szabónők?
– Nem tudom.
– De nem használnak varrógépet. És valószínűleg nincs is
villany, ahol laknak. – Mindent szó szerint vett.
– Ezt már Pyle-tól kell megkérdeznie – mondtam.
– Nős?
Elnéztem a táncparkett felé.
– Az a gyanúm, hogy ennél közelebb még sose került egy nőhöz.
– Nagyon rosszul táncol – jegyezte meg Phuong nénje.
– Nagyon.
– De megbízható, rendes embernek látszik.
– Igen.
– Megengedi, hogy itt maradjak egy kis ideig? Nagyon unalmas a
társaságom.
A zene abbamaradt. Pyle mereven meghajolt Phuong előtt,
azután visszavezette asztalunkhoz, és kihúzta a székét. Láttam Phuongon,
mennyire tetszik neki ez a ceremóniás udvariasság. “Sok mindent nélkülözhet
mellettem” – gondoltam.
– Ez Phuong nővére – fordultam Pyle-hoz. – Miss Hei.
– Örvendek – mondta Pyle és elpirult.
– New Yorkból jött? – kérdezte Miss Hei.
– Nem, Bostonból.
– Az is az Egyesült Államokban van?
– Igen, igen, hogyne.
– Az édesapja üzletember?
– Nem, tulajdonképpen nem. Professzor.
– Ó, szóval tanár? – kérdezte Miss Hei kissé csalódottan.
– Hát… tekintély a maga szakmájában, tetszik tudni. Az emberek
tanácsért fordulnak hozzá.
– Az egészségük dolgában? Talán doktor?
– Nem, nem olyanfajta doktor. Mérnöki doktorátusa van. A víz alatti
erózió a szakmája. Tudja, hogy az micsoda?
– Nem.
Pyle megpróbált humorosan válaszolni.
– No, ezt majd a papa fogja elmagyarázni.
– Itt van?
– Ó, nem.
– De nemsokára ideérkezik?
– Csak tréfa volt – felelt Pyle bocsánatkérőn.
– Van még egy húga? – kérdeztem Miss Heitől.
– Nincs. Miért kérdi?
– Mert ez úgy hangzik, mintha Mr. Pyle partiképességét vizsgálná.
– Csak egy húgom van – mondta Miss Hei, és kezét
súlyosan Phuong térdére ejtette, mint az elnök a rendre intő
kalapácsot.
– Nagyon csinos a húga – jegyezte meg Pyle.
– A húgom a legszebb lány Saigonban – szólt Miss Hei, mintegy
helyreigazítva Pyle-t.
– Nem kétséges.
– Legfőbb ideje, hogy vacsorát rendeljünk – mondtam –
Saigon legszebb lányának is kell táplálkoznia.
– Nem vagyok éhes – mondta Phuong.
– A húgom érzékeny – folytatta Miss Hei rendületlenül, és hangjából
fenyegetés csengett ki. – Gondoskodást kíván. És
gondoskodást érdemel. Nagyon, nagyon hűséges teremtés.
– A barátomnak szerencséje van – mondta Pyle ünnepélyesen.
– A húgom szereti a gyermekeket – tette hozzá Miss Hei.
Nevettem, de aztán elkaptam Pyle tekintetét: meglepetten, rosszallóan
nézett rám, és hirtelen rádöbbentem, hogy komolyan érdekli mindaz, amit
Miss Hei mond. Mialatt vacsorát rendeltem (noha Phuong azt mondta, hogy
nem éhes, tudtam, hogy szívesen bekebelez egy jókora bifszteket két nyers
tojással, körítéssel, miegymással), fél füllel hallgattam, amint Pyle a
gyerekkérdést taglalja.
– Mindig az volt az álláspontom, hogy sok-sok gyereket szeretnék –
mondta. – Olyan érdekes egy nagy család. Meg aztán a házasság stabilitását is
biztosítja. És a gyerekeknek is jó. Én egyetlen gyerek voltam. Nagy hátrány az
életre, ha az ember egyetlen gyerek.
Még sose hallottam Pyle-t ennyit beszélni.
– Hány éves az édesapja? – kérdezte Miss Hei mohón.
– Hatvankilenc.
– Öregemberek szeretik az unokákat. Szomorú dolog, hogy a húgomnak
nincsenek szülei, akik gyermekeinek örvendezzenek. Ha majd eljön az ideje –
tette hozzá, és szemrehányón sandított rám.
– És persze magának sem – tette hozzá Pyle, meglehetős
fölöslegesen, legalábbis nekem úgy tetszett.
– Atyánk kitűnő családból származott. Mandarin volt Huéban.
Közbeszóltam:
– Megrendeltem a vacsorát mindannyiuknak.
– Nekem ne – mondta Miss Hei. – Vissza kell mennem a társaságomhoz.
De szívesen találkoznék Mr. Pyle-lal máskor is. Ugye, majd megszervezi.
– Ha visszajövök Északról – mondtam.
– Felutazik?
– Úgy látom, ideje, hogy közelebbről szemügyre vegyem a
háborút.
– De hisz a sajtó már visszajött – mondta Pyle.
– Annál jobb. Legalább nem találkozom Grangerrel.
– Akkor majd eljön hozzám, Mr. Pyle, mialatt Monsieur Foulair távol
van… Hogy felvidítsa a húgomat – tette hozzá kelletlen udvariassággal.
Mikor elment, Pyle megjegyezte:
– Milyen kellemes, művelt hölgy. És milyen jól beszél
angolul.
– Mondd meg neki, hogy a nővérem állásban volt
Singapore-ban – mondta Phuong büszkén.
– Igazán? Milyen állásban?
Lefordítottam Phuong szavait.
– Export-import vállalatnál. Gyorsírást is tud.
– Bár lenne több ilyen munkaerőnk a Gazdasági Missziónál.
– Majd beszélek vele – válaszolta Phuong. – Szívesen dolgozna az
amerikaiaknak.
Vacsora után megint táncoltak. Én is rosszul táncolok, de
nem voltam olyan félszeg, mint Pyle – vagy talán éppolyan
félszeg voltam én is azokban az első időkben, amikor
szerelmes voltam Phuongba? Nyilván sokszor táncolhattam
Phuonggal a Grand Monde-ban Miss Hei rosszullétének
emlékezetes éjszakája előtt, ha egyébért nem, hát azért, hogy
alkalmam legyen szót váltani vele. Pyle nem ragadta meg ezt
az alkalmat, ezt láttam, ahogy újra megkerülték a parkettet.
Valamennyire fölengedett, kevésbé távol tartotta magától, de
hallgattak mind a ketten. Ahogy lenéztem Phuong lábára, mely olyan
könnyedén, pontosan lépkedett, s irányította Pyle csoszogását, hirtelen megint
szerelmes voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy egy-két óra múlva Phuong
hazajön velem koszos szobámba. A közös vécé meg a lépcsőn kuksoló
vénasszonyok…
Azt kívántam, bár sose hallottam volna azt a hírt Phát Diêmről, vagy
legalább is más városról szólt volna a hír, és nem arról az
egyetlen északi városról, ahová észrevétlenül, ellenőrzés és
cenzúra megkerülésével besurranhatok, hála egy francia
tengerésztiszttel való barátságomnak. Hírlapi szenzáció
hajhászása? Erről szó sem lehetett akkoriban, amikor
mindenki Koreára volt kíváncsi. A halál kihívása? Miért
akartam volna meghalni, mikor Phuong minden éjszaka
mellettem aludt? De azért tudtam a választ a felmerülő
kérdésre. Gyermekkoromtól fogva sosem hittem az
állandóságban, de mindig vágyódtam utána. Mindig féltem,
hogy elveszítem a boldogságot. Egy hónap múlva, egy év
múlva Phuong elhagy. Ha nem jövőre, hát három év múlva. A
halál volt az egyetlen abszolút érték az én világomban. Aki elveszíti az életét,
az soha többé nem veszít el semmit. Irigyeltem azokat, akik hisznek
valamilyen istenben, de nem bíztam bennük. Úgy éreztem, bátorságukat
mesével táplálják, az állandóról, a változatlanról alkotott mesével. A
halál biztosabb Istennél, a halálban nem fenyeget többé a nap
nap után fennálló veszély, hogy meghal a szerelem. Lehull
vállaimról az unalommal és közönnyel teli jövő terhe.
Sohasem lehettem volna pacifista. Valakit megölni feltétlenül
mérhetetlen jótétemény. Ó, igen, az emberek mindig, mindenütt szeretik
ellenségeiket. Barátaiknak tartják fenn a fájdalmat, az ürességet.
– Bocsásson meg, hogy elragadtam Miss Phuongot – szólalt meg
mellettem Pyle.
– Ó, én úgysem táncolok, de szeretem nézni Phuongot, amikor táncol. –
Az ember mindig harmadik személyben beszélt róla, mintha nem volna jelen.
Néha olyan láthatatlan volt, mint a béke.
Elkezdődött a műsor első része: egy énekes, egy zsonglőr,
egy komikus színész; az utóbbi szörnyen obszcén volt, de mikor Pyle-
ra néztem, láttam rajta, hogy nem tudja követni a francia argot-t. mosolygott,
amikor Phuong mosolygott, és zavartan nevetett, ha én nevettem.
– Vajon mi történt Grangerrel – mondtam, és Pyle szemrehányóan nézett
rám.
Azután jött az est szenzációja: egy csoport nőimitátor.
Napközben a csoportnak több tagját láttam a Rue Catinat-n
sétálni ócska kashanadrágban, pulóverben, kissé kékbe játszó
állal, csípőjüket riszálva. Most, kivágott estélyi ruhában, hamis
ékszerekkel, hamis keblekkel, fátyolos mély hangjukkal
semmivel sem voltak kevésbé kívánatosak, mint a legtöbb
európai nő Saigonban. Egy fiatal repülőtisztekből álló társaság
odafüttyentett nekik, és ők csábosan visszamosolyogtak rájuk.
Megdöbbentett Pyle hirtelen, felháborodott tiltakozása.
– Menjünk innét, Fowler! – mondta. – Elegünk volt, nem gondolja? Ez
igazán nem neki való.
NEGYEDIK FEJEZET

A székesegyház harangtornyából nézve a csata festői volt –


nem több –, mozdulatlanságba merevedve, mint a búr háború
panorámája egy régi Illustrated London News-ban. Egy repülőgép
ejtőernyőn eresztett le utánpótlást egy elszigetelt őrsnek a
calcaire-ben, ebben a furcsa, idő- meg esőrágta hegységben,
az annami határon, amely egymásra dobált habkőhalmokhoz
hasonlít; és mivel a gép mindig ugyanarra a pontra tért vissza,
hogy lesiklását végezze, olyan volt, mintha el sem mozdult
volna, és az ejtőernyő is mindig ott lebegett ugyanazon a
helyen – félúton ég és föld között. A lapályon változatlanul
robbantak az aknák, füstjük tömör volt, mint a kő, és a piacon
sápadtan lángolt a tűz a napfényben. Az ejtőernyősök – csepp
játékkatonák – libasorban vonultak a csatornák mentében, de
ebből a magasságból mozdulatlannak látszottak. Még a torony
sarkában üldögélő pap sem változtatta helyzetét,
mozdulatlanul olvasta breviáriumát. Ebből a távolságból
nézve, roppantul takaros és tiszta volt a háború.
Hajnal előtt érkeztem partra futó csónakon Nam Dinhből. A
hadikikötőben nem tudtunk kiszállni, mert elvágta az ellenség,
amely hatszáz yardnyi távolságban teljesen bekerítette a
várost. Így a lángban álló piactér mellett futottunk partra.
Csónakunk könnyű célpont volt a lángok fényében, de ki
tudja, miért, senki sem tüzelt ránk. Minden csendes volt, a
lángoló bódék ropogását leszámítva. Még az is hallatszott,
amint egy szenegál őrszem a folyóparton őrhelyét változtatja.
Jól ismertem Phát Diêmet az ostrom előtt, fakalyibákból álló
egyetlen hosszú utcáját, amelyet százyardonként egy-egy
csatorna, templom és híd szakított meg. Éjszaka csupán
gyertya és olajmécses világított benne (villanyvilágítás nem volt Phát
Diêmben, csak a francia tisztek szállásán), s az utca éjjel-
nappal egyaránt nyüzsgött, zsibongott. A maga furcsa,
középkorias módján, a püspökfejedelem árnyékában és
oltalmában az ország legélőbb városa volt; most pedig, mikor partra
szálltam, és megindultam a tiszti szállás felé, a leghalottabbnak látszott.
Törmelék, üvegcserép, égett festék és vakolat szaga. A hosszú utca kihalt volt,
ameddig a szem ellát; londoni negyedre emlékeztetett kora hajnalban, légi
riadó után, az ember szinte várta a figyelmeztető táblát: “Fel
nem robbant bomba.”
A tiszti szállás elülső fala kidőlt, a szemben levő házak
romokban hevertek. Lefelé jövet a folyón Nam Dinhtől odáig,
megtudtam Peraud hadnagytól, hogy mi történt. Peraud
hadnagy komoly fiatalember volt, szabadkőműves, az ő
szemével nézve olyan volt az egész, mint végítélet a babona
felett. A Phát Diêm-i püspök egyszer Európában járt, és onnét
magával hozta a Fatimai Szűz Mária kultuszát, azaz Mária-
imádatát abban a formájában, ahogy a római katolikusok hite szerint
gyermekek látomásaként, Portugáliában megjelent. Hazaérkezve Phát
Diêmbe, a székesegyház területén barlangkápolnát épített a
Fatimai Szűz Mária tiszteletére, és évente körmenetet tartott
az ünnepén. A püspök feszült viszonyban volt a francia meg vietnami
csapatok felett parancsnokoló ezredessel, amióta a hatóságok feloszlatták a
püspök magánhadseregét. Abban az évben az ezredes (aki bizonyos fokig
tisztelte a püspököt, mert mind a ketten jobban ragaszkodtak hazájukhoz,
mint a katolicizmushoz) baráti gesztust tett, és főbb tisztjeivel
legelöl vonult a körmenetben. Soha még nagyobb tömeg nem
sereglett össze Phát Diêmben, hogy tisztelegjen a Fatimai
Szűz Mária előtt. Még a lakosság jó felét kitevő buddhisták
között is sokan voltak, akik nem akartak kimaradni a
mulatságból, és akik egyik istenben sem hittek, még azok is
remélték, hogy ez a sok zászló meg tömjénfüstölő, meg az
arany szentségtartó valami módon távol tartja majd a háborút
otthonuktól. A körmenet élén a püspök hadseregének
egyetlen maradványa: a rezesbanda haladt, és a francia
tisztek – akik ezredesük parancsára hívőkké lettek –
illedelmesen, mint a ministránsgyerekek követték a bandát a
díszkapun át a székesegyház területére, elhaladtak a Szent
Szív hófehér szobra mellett, amely egy szigeten állt a
katedrális előtti kicsiny tóban, el a keletiesen terpeszkedő
szárnyú harangtorony alatt, és bevonultak a fafaragású
templomba, amely egyetlen fatörzsből alkotott óriás
oszlopaival, vöröslakk oltárával inkább buddhista szentélynek látszott,
semmint kereszténynek. És beözönlött a nép a csatornák közötti sok-sok
faluból, abból az alföldi tájból, amelyben – a németalföldivel ellentétben –
zöldellve sarjadó rizsvetés meg aranyló termés van a tulipánföldek,
templomok a szélmalmok helyén.
Senki sem vette észre a vietminhi ügynököket, akik szintén
csatlakoztak a körmenethez, és aznap este, amikor a
kommunisták főcsapata a calcaire hágóin át levonult a tonkini
lapályra, s az előretolt francia őrsök tehetetlenül figyelték
őket a hegyekből, Phát Diêmben akcióba léptek a becsempészett
vietminhi ügynökök.
Most, négy nap után, ejtőernyős csapatok segítségével
félmérföldnyire visszaszorították az ellenséget a város körül.
Ez vereség volt, ennek folytán a városba nem engedtek be
újságírót, táviratozni sem lehetett, mert a lapokba csak
győzelmi híradások kerülhettek be. Ha a hatóságok értesülnek
terveimről, már Hanoiban megállítottak volna, de minél
távolabb kerül az ember a főhadiszállástól, annál lazább az
ellenőrzés, és mire az ember az ellenség lőtávolába kerül,
szívesen látott vendégként üdvözlik. Ami a hanoi vezérkar
szemében fenyegető veszély, s a Nam Dinh-i parancsnokló
ezredes számára aggodalom, az a harcban álló hadnagynak
tréfa, szórakozás, a külvilág érdeklődésének jele, alkalom arra,
hogy néhány boldog órára önmagát felmagasztosítsa, és
hamis hősiesség fényében lássa meg sebesült és elesett
embereit is.
A pap becsukta breviáriumát.
– No, ez is megvan – mondta. Európai volt, de nem francia:
a püspök nem tűrt volna francia papot a kerületében. A pap
bocsánatkérőn folytatta: – Ide kell feljönnöm, látja, hogy egy
kis ideig nyugtom legyen szegényektől.
Az aknatűz mintha közeledett volna; vagy talán az ellenség
válaszolt végre. Furcsa módon az volt a legnehezebb, hogy az
ember megtalálja az ellenséget: több tucatnyi keskeny arcvonal volt, és a
csatornák, tanyai épületek közt, a rizsföldeken, temérdek alkalmas leshely.
Közvetlenül alattunk állt, ült és feküdt Phát Diêm egész lakossága.
Katolikusok, buddhisták, hitetlenek egyaránt összeszedték
legféltettebb holmijukat – tűzhelyet, lámpát, tükröt, szekrényt,
pár darab gyékényt, szentképet – és beköltöztek a
székesegyház körülkerített területére. Itt, Északon,
kegyetlenül hideg lesz a sötétség beálltával, és a templom
máris zsúfolásig megtelt; más védett hely pedig nem volt,
még a toronyba vezető lépcsőn is ültek, és egyre többen és
többen özönlöttek be a kapun, gyermekeiket, motyójukat
cipelve. Vallásuktól függetlenül mind úgy hitték, hogy ott
biztonságban lesznek. Mialatt néztük a tolongást, vietnami egyenruhába
öltözött puskás fiatalember furakodott át a tömegen; egy pap megállította és
elvette fegyverét. A mellettem álló pap megszólalt:
– Semlegesek vagyunk idebenn. Ez a terület Istené.
“Furcsa, szegény nép ez itt Isten országában – gondoltam. – Ijedtek,
fáznak és éheznek. (» Nem tudom, mivel fogjuk jóllakatni ezt a tenger népet
«– mondta a pap.) Az ember azt hinné, ilyen nagy Király többet nyújtana
népének.” De aztán azt gondoltam: “Mindenütt ugyanaz, akármerre jár az
ember: nem a leghatalmasabb uralkodók népe a legboldogabb.”
Odalenn már mindenfélét árultak kicsiny bódékban.
– Olyan, mint valami óriási búcsú – mondtam. – Csak épp hogy egyetlen
mosolygós arcot se látni.
– Tegnap éjjel majd megvette őket az Isten hidege – mondta
a pap. – De a klastrom kapuját zárva kell tartanunk, másképp elárasztanának.
– Odabenn jó meleg van? – kérdeztem.
– Nem nagyon. Meg aztán tizedrészük se férne el. Tudom, mire gondol –
folytatta. – De életbevágóan fontos, hogy néhányan tartsuk a kondíciónkat. A
mi kórházunk az egyetlen Phát Diêmbe, s valamennyi ápolónőnk
apáca.
– És a sebészük?
– Megteszem, ami tőlem telik.
Csak akkor vettem észre, hogy reverendája vérfoltos.
– Énhozzám jött? – kérdezte a pap.
– Nem. Tájékozódni akartam.
– Azért kérdeztem, mert tegnap éjszaka is feljött hozzám
valaki. Gyónni akart. Egy kicsit megijedt attól, amit a csatorna
tájékán látott. Nem lehet tőle rossznéven venni.
– Nagyon rossz a helyzet arrafelé?
– Az ejtőernyősök kereszttűzbe fogták szegényeket. Azt
hittem, magát is valami efféle hozta.
– Nem vagyok katolikus. Maga szerint talán még
kereszténynek sem volnék nevezhető.
– A félelem néha különös utakra viszi az embert.
– Engem sosem vinne erre. Még ha hinnék is valamiféle
istenben, akkor is gyűlölném a gyónás gondolatát. Letérdelni
egy sötét skatulyában. Kitárulkozni egy másik ember előtt.
Bocsásson meg, tisztelendő atyám, de természetellenesnek
érzem… férfiatlannak.
– Ó – mondta a pap könnyedén –, úgy nézem, maga jó ember. Nem
hiszem, hogy sok megbánnivalója lett volna.
Végignéztem a templomokon, ahogy egyenletes távolságban sorakoztak a
csatornák között a tengerig. A második toronyban fény villant.
– Úgy látom, nem sikerült valamennyi templomukat semlegesen tartani –
jegyeztem meg.
– Lehetetlen – válaszolta a pap. – A franciák beleegyeztek, hogy
tiszteletben tartják a székesegyház területének
semlegességét. Többet nem kívánhatunk. Az, amit lát, egy
idegenlégiós őrs.
– No, megyek. Éljen boldogul, tisztelendő atyám.
– Isten áldja, jó szerencsét. Óvakodjék az orvlövészektől.
A tömegen kellett átfurakodnom, hogy kijussak a templom
területéről. Elhaladtam a tó mellett, a kiterjesztett karú
cukorfehér szobor előtt, és kiértem a hosszú utcára. Majdnem
háromnegyed mérföldnyire láttam el jobbra és balra, és
rajtam kívül mindössze két élő ember volt az egész hosszú
úton, két álcázott sisakú katona; lassan távolodtak az út
szélén, géppisztolyukat lövésre készen tartva. Úgy mondom,
élő ember, mert az egyik kapualjban egy halott feküdt, fejjel
az utcára. A fölötte gyülekező legyek zümmögése, a katonák
csizmájának távolodó ropogása – egyéb nem hallatszott. Gyors léptekkel
siettem el a holttest mellett, fejemet elfordítva. Mikor néhány perc múlva
visszanéztem, egyes-egyedül voltam az árnyékommal, és nem hallatszott más
zörej, csak amit magam okoztam. Úgy éreztem magam, mint
céltábla a céllövöldében. Eszembe ötlött, hogy ha itt, ezen az
utcán bármi történik velem, órákba telhet, míg megtalálnak.
Lesz idejük a legyeknek, hogy összecsődüljenek fölöttem.
Átkeltem a második csatornán, és befordultam egy templom felé.
Tíz-tizenkét ember kuporgott a földön, terepszínű ejtőernyős-
öltözékben; két tiszt a térképet tanulmányozta. Ügyet sem
vetettek rám, mikor odaléptem hozzájuk. Az egyik katona,
akin rádiótelefon hosszú antennája meredezett, azt mondta:
“Mehetünk” – és mindenki felállt.
Rossz franciaságommal megkérdeztem, nem
csatlakozhatnék-e hozzájuk. Ennek a háborúnak egyik előnye
az volt, hogy az európai ábrázat magában véve menlevélnek
számított: európai nem eshetett abba a gyanúba, hogy
ellenséges ügynök.
– Ki maga? – kérdezte a hadnagy.
– Tudósításokat írok a háborúról.
– Amerikai?
– Nem, angol vagyok.
– Jelentéktelen vállalkozás – mondta a tiszt –, de ha akarja, velünk jöhet…
– Nekiállt, hogy levegye rohamsisakját.
– Nem, nem – tiltakoztam. – Ez a harcolókat illeti meg.
– Ahogy gondolja.
Libasorban kivonultunk a templom mögött, legelöl a
hadnagy. A csatornaparton egy pillanatra megálltunk, és
megvártuk, míg a rádiós kapcsolatot létesít a kétoldalt
elhelyezett járőrökkel. Aknák húztak el fölöttünk, távolabb
robbantak, ahol már nem láthattuk. A templom mögött többen csatlakoztak
hozzánk, most már mintegy harmincan voltunk. A hadnagy halkan
magyarázta, ujjával böködve a térképet:
– A jelentések szerint háromszázan vannak ebben a faluban, itt ni. Talán
ma este akarnak támadni. Nem tudjuk. Még eddig senki sem
találta meg őket.
– Mennyire vannak innét?
– Háromszáz yardnyira.
A rádiótelefon valamit mondott, mi pedig némán mentünk
tovább, jobbra tőlünk a nyílegyenes csatorna, balra alacsony
bozót, azután szántóföld, aztán újra bozót. “Minden tiszta” – suttogta a
hadnagy megnyugtató kézlegyintéssel, ahogy elindultunk. Negyven yarddal
arrább utunkat csatorna keresztezte, rajta hídmaradvány – egy szál deszka,
korlát nélkül. A hadnagy intett, hogy fejlődjünk fel, és leguggoltunk
mindnyájan, az ismeretlen területtel szemben, ami odaát volt,
harminc lábnyira tőlünk, a palló túlsó oldalán. Az emberek a
vízre néztek, és azután, mintegy vezényszóra, valamennyien
egyszerre elfordították tekintetüket. Egy pillanatig nem
láttam, amit ők láttak; de amikor megláttam, nem tudom,
miért, a Chalet jutott eszembe, meg a nőimitátorok, és a fiatal
tisztek, akik odafüttyentettek nekik, és Pyle, amint azt
mondja: “Ez nem való neki.”
A csatorna tele volt holttesttel. Ha most visszagondolok rá, pörkölt
jut eszembe, amiben túl sok a hús. A testek egymás hegyén-
hátán feküdtek; egy hamuszürke fej, névtelen és
fölismerhetetlen, mint beretvált koponyájú fegyenceké, kiállt
a vízből, mint egy bólya. Vér nem volt sehol; valószínűleg már
régen elfolyt. Fogalmam sincs, hányan lehettek; kereszttűzbe
kerülhettek, amikor megpróbáltak visszajutni, és azt hiszem,
ahogy ott kuporogtunk a parton, mindegyikünk azt gondolta:
“Ma nekem, holnap neked.” Én is elfordítottam a
tekintetemet; nem akaródzott tudomásul vennünk, hogy
mennyire nem számítunk, hogy milyen gyorsan, egyszerűen,
névtelenül ér utol a halál. Noha elmém kívánta a halál
állapotát, úgy féltem tőle, mint szűz lány a döntő aktustól. Azt
szerettem volna, ha a halál előzetes figyelmeztetés után
következik be, hogy felkészülhessek rá. Felkészülhessek – mire? És hogyan?
Nem tudtam; hacsak nem azzal, hogy számba veszem, milyen kevés az, amit
itt hagyok.
A hadnagy a rádiós mellett ült, és a földre meredt, a lába elé. A rádió most
parancsokat recsegett, és a tiszt sóhajtva, mint akit álmából
keltenek, feltápászkodott. Furcsa bajtársiasság érződött
minden mozdulatukban, mintha egyenrangúakként vennének
részt egy feladat végrehajtásában, amelyet már ősidők óta
végeznek együtt. Senki sem várt parancsot, hogy mitévő
legyen. Ketten a pallóra léptek, és megpróbáltak átkelni rajta,
de fegyverük súlya miatt elveszítették az egyensúlyukat, így
hát nem tehettek egyebet, lovagolva ráültek, és úgy
vergődtek át lassan, araszról araszra. Egy másik katona lapos
fenekű dereglyét talált valamivel lejjebb, a bokrok közé rejtve,
s odacsáklyázta a hadnagyhoz. Hatan beleültünk, és a katona
csáklyázva megindult a túlsó part felé, de hullazátonyra
futottunk és megakadtunk. A katona buzgón csáklyázott,
rúdját az emberanyag közé döfködte, az egyik hulla
elszabadult, és teljes hosszában elnyúlva lebegett a vízen a
csónak mellett, mint a napfényben hanyatt fekvő fürdőző.
Aztán elszabadult a csónakunk; mikor átértünk a túlsó partra,
kimásztunk és vissza sem néztünk többé. Egyetlen lövés sem
dördült; életben voltunk; a halál visszavonult előttünk – talán
a legközelebbi csatornáig. Valaki mögöttem nagyon komolyan
megszólalt: “Gott sei Dank.”23 A hadnagyot kivéve, a legtöbbjük német
volt.
Odaát tanyai házakra bukkantunk. Elsőnek a hadnagy ment
be, a falhoz lapulva; libasorban követtük, hat-hat lábnyi
távolságot tartva. Azután a katonák – megint csak parancs
nélkül – szétszóródtak a majorban. Az élet elmenekült innét,
egy árva tyúk nem sok, annyi sem maradt az udvarban; de
annak a helyiségnek a falán, amelyik valaha a lakószoba volt,
két csúnya olajnyomat függött, az egyik Jézus Szent Szívét

23 Hála Istennek. (német)


ábrázolta, a másik a Madonnáét a Gyermekkel – s ez valami
európai színezetet adott az egész düledező épületcsoportnak.
Az ember tudta, miben hittek azok, akik itt laktak, még ha nem osztozott is a
hitükben; emberi lények voltak, nem szürke, vértelen hullák.
A háborúnak jelentős része üldögélés, semmittevés,
várakozás. Nem tudván, mennyi időnk van hátra, nem
érdemes belekezdeni még egy gondolatmenetbe se. Az
őrszemek azt tették, amit már olyan sokszor cselekedtek
azelőtt: kivonultak őrhelyükre. Akármi moccant most előttünk,
ellenség volt. A hadnagy megjelölte térképét, és rádión
közölte tartózkodási helyünket. Déli csend támadt; még az
aknavetők is hallgattak, és a levegőben nem voltak repülők.
Az egyik katona egy gallyal piszkálta a trágyát az udvarban.
Egy idő múlva úgy tetszett, a háború megfeledkezett rólunk.
Reméltem, hogy Phuong nem felejtette el leküldeni az
öltönyömet a tisztítóba. Hideg szél birizgálta a szalmát az udvarban, valaki
a pajta mögé oldalgott, hogy könnyítsen magán. Megpróbáltam
visszaemlékezni, vajon kifizettem-e Hanoiban az angol konzulnak az üveg
whiskyt, amit kiutalt nekem.
Két lövés dördült mifelénk, és azt gondoltam: “Ez az. Most jön.” Ez volt a
figyelmeztetés, amelyet kívántam. Örömteli izgalommal vártam az
állandósulást.
De nem történt semmi. Szokásom szerint “túlzottan
felkészültem az eseményre”. Csak hosszú percek múlva jött
be az egyik őrszem. Valamit jelentett a hadnagynak. Ennyit
kaptam el belőle: “Deux civils.”24
A hadnagy így szólt hozzám:
– Menjünk, nézzük meg.
És az őrszemet követve, kibotorkáltunk a sáros, gyomverte
ösvényen, amely két szántóföld között vezetett. Húszyardnyira a
tanyától, egy sekély árokban megtaláltuk, amit kerestünk. Egy asszony meg
egy kisfiú feküdt ott. Nyilvánvalóan halottak voltak; az asszony homlokán
kicsi, alvadt vérrög, a gyermek aludni látszott. Hatéves lehetett, s úgy feküdt,
mint a magzat anyja méhében, csontos kis térdét álláig húzva. “Malchance”25–
mondta a hadnagy. Lehajolt és hanyatt fordította a gyermeket. Szentelt érme
volt a nyakában, és én azt gondoltam magamban: “Lám, a zsuzsu nem segít.”
Teste alatt körülharapdált karéj kenyér volt. “Gyűlölöm a
háborút” – gondoltam.
24 Két civil. (francia)
25 Balszerencse. (francia)
– Eleget látott? – kérdezte a hadnagy gyűlölködve, mintha
én lennék felelős a halottakért.
A katona szemében talán a civil az a valaki, aki felbéreli őt
a gyilkolásra, a gyilkosság bűntudatát beleszámítja a bérbe,
és kibújik a felelősség alól. Visszamentünk a tanyára, és
szótlanul leültünk a szalmára, védetten a széltől, mely mint az
állat, tudta, hogy jön a sötétség. Az a katona, aki a trágyában
turkált, most könnyített magán, és az, aki könnyített magán,
turkált. Elgondoltam, hogy a nyugalmas percekben, miután
kiállítottuk az őrszemeket, az asszony nyilván úgy gondolta,
hogy biztonságosan előjöhetnek az árokból. Tűnődtem, vajon
meddig fekhettek ott; a karéj kenyér már nagyon száraz volt.
Valószínűleg ez a tanya volt az otthonuk.
A rádió ismét működésbe lépett.
– Bombázni fogják a falut – mondta hadnagy fáradtan. – A
járőröket behívták éjszakára.
Felkerekedtünk és megindultunk visszafelé, csáklyázva a hullákon
keresztül, libasorban a templom mögött. Nem mentünk messzire,
mégis hosszúnak tetszett az út, azzal a két halottal, mint
egyetlen eredménnyel. Felszálltak a gépek, mögöttünk
elkezdődött a bombázás.
Besötétedett, mire visszaértem a tiszti szállásra, ahol az éjszakát kellett
töltenem. Mindössze egy fok volt zérus felett, meleg csak a
lángban álló piacon volt. A tiszti szállás egyik falát páncélököl
döntötte ki, az ajtók meggörbültek, s a ponyvafüggönyök nem
zárták ki a huzatot. A dinamó nem működött, dobozból,
könyvből barikádokat építettünk a gyertya lángjai köré.
Kommunista pénzbe kártyáztam egy Sorel nevű századossal;
italba nem játszhattunk, minthogy a tiszti étkezde vendége
voltam. A szerencse gyötrőn ingadozott. Kibontottam
whiskysüvegemet, hogy kissé megmelegedjünk, s a tisztek
körém gyűltek.
– Ez az első pohár whiskym Párizs óta – mondta az ezredes.
Egy hadnagy lépett be, aki végigjárta az őrszemeket.
– Azt hiszem, nyugodt éjszakánk lesz – mondta.
– Négy előtt nem fognak támadni – szólt az ezredes. – Van
revolvere? – fordult hozzám.
– Nincsen.
– Majd szerzek. Azt ajánlom, tegye a párnája alá. – Majd
udvariasan folytatta: – Attól tartok, kicsit keménynek fogja
találni az ágyát. És három-harminckor megkezdődik az
aknatűz. Megpróbáljuk megakadályozni a csapatösszevonást.
– Mit gondol, mennyi ideig fog ez tartani?
– Ki tudja? Nam Dinhből nem kaphatunk több erősítést. Ez
az egész csak elterelő hadművelet. Ha kitartunk annyi
segítséggel, amennyit két napja kaptunk, akkor ezt már
bízvást győzelemnek nevezhetjük.
A szél újra feltámadt, furakodott befelé. A ponyvafüggöny hólyagosan
domborodott (eszembe jutott a kárpit mögött leszúrt Polonius), és a gyertya
lángja táncolt. Árnyékunk színpadias volt.
– Kitartanak az őrsök?
– Feltehetően – felelte az ezredes. Majd halálos kimerülten
hozzátette: – Mindez semmi, érti? Jelentéktelen ügy ahhoz képest, ami
száz kilométernyire innét Hoa Binhben történik. Az csata.
– Még egy pohárral, ezredes úr?
– Köszönöm, nem kérek. Remek ez az angol whisky, de
tanácsos lenne valamennyit éjszakára tartalékolni belőle:
szükség lehet rá. Most pedig, ha megengedi, megyek és lefekszem. Ha az
aknák rákezdik, úgyse lehet szó alvásról. Sorel százados úr, gondoskodjék
róla, hogy Monsieur Foulairnek meglegyen mindene: gyertya, gyufa, revolver.
Azzal visszavonult a szobájába.
Ez jeladás volt mindannyiunknak. Számomra matracot
tettek a földre egy kis raktárszobában, és körülrakták
ládákkal. Nagyon rövid ideig maradtam csak ébren; a kemény
padló valósággal pihentető volt. Eszembe jutott – de a
gondolatba furcsamód nem vegyült féltékenység –, hogy
Phuong vajon otthon van-e. Egy test birtoklása kicsiségnek
tetszett ma este; talán túl sok testem láttam aznap, amely
nem volt senkié, még önmagáé sem. Mindnyájan
nélkülözhetők vagyunk. Mikor elaludtam, Pyle-ról álmodtam.
Színpadon táncolt, egyedül, mereven, karját láthatatlan
partner felé nyújtva, én pedig zongoraszékszerű ülőkén ülve
figyeltem, kezemben revolver, arra az esetre, ha netán valaki
meg akarná akadályozni táncában. A színpad mellett
felszögezett program – amilyenen az angol music-hallokban
szokták közzétenni a műsort – ezt hirdette: A szerelem tánca. I.
kategória. A színpad hátterében valaki mozgott, szorosabbra markoltam a
revolveremet. Aztán fölébredtem.
Kezem a kölcsönkapott pisztolyon volt; az ajtóban egy férfi állt, kezében
gyertya. Rohamsisakja árnyékot vetett szemére, s csak amikor megszólalt,
ismertem föl benne Pyle-t.
– Ne haragudjék, hogy fölébresztettem – mondta
bocsánatkérőn. – Azt mondták, hogy itt alhatok.
Még mindig nem voltam teljesen ébren.
– Hol szerezte ezt a sisakot? – kérdeztem.
– Kölcsönkaptam valakitől – felelte határozatlanul. Katonai
felszerelészsákot vonszolt be maga után, és gyapjúval bélelt
hálózsákot szedett ki belőle.
– Látom, jól fel van szerelve – mondtam, és megpróbáltam
visszaemlékezni, hogy miért is vagyunk itt mind a ketten.
– Ez az elsősegély-osztagaink szabályos úti fölszerelése –
magyarázta. – Hanoiban kaptam kölcsön. – Termoszt, kis
szeszfőzőt, hajkefét, borotvafölszerelést, napi konzervadagot
húzott elő. Órámra néztem. Hajnali három felé járt az idő.

Pyle folytatta a kicsomagolást. Keskeny polcot alkotott a ládákon, és


odatámasztotta borotválkozótükrét, készülékét.
– Nem hiszem, hogy kap vizet – mondtam.
– Ó, reggelre van elég a termoszban – felelte Pyle. Leült hálózsákjára, és
nekifogott, hogy lehúzza bakancsát.
– Hogy az ördögbe került ide? – kérdeztem.
– Nam Dinhig átengedtek, hogy ellenőrizzem a
trachomaosztagunkat, onnét pedig csónakot béreltem.
– Csónakot?
– Hát amolyan dereglyefélét… nem tudom a pontos nevét.
Hogy őszinte legyek, kénytelen voltam megvenni. Nem került sokba.
– És egyedül jött le a folyón?
– Igazán nem volt nehéz, higgye el. Hozott az ár.
– Megőrült!
– Ó, dehogy. Igazából csak az a veszély fenyegetett, hogy elsüllyed a
csónak.
– Vagy lelövi egy vízi járőr, vagy egy francia repülőgép.
Vagy a vietminhiek elvágják a nyakát.
Pyle zavartan elmosolyodott.
– Akárhogy is, de itt vagyok – mondta.
– És miért?
– Ó, két okom is van rá. De nem akarom tovább ébren tartani.
– Nem vagyok álmos. És úgyis nemsokára kezdődik az
ágyúzás.
– Megengedi, hogy arrébb tegyem a gyertyát? Egy kicsit világos van
idebenn.
Idegesnek látszott.
– Nos, mi az első ok?
– Hát… a minap maga mondta, hogy ez a hely érdekes lehet. Tudja, mikor
Grangerrel voltunk… meg Phuonggal.
– Úgy?
– Érdekelt. Meg akartam nézni. Megmondom őszintén, egy kicsit
szégyelltem magam Granger miatt.
– Értem. Szóval, ilyen egyszerű az egész.
– Ó, hisz nem volt semmi komoly nehézség, nem igaz? – A
cipőfűzőjével játszott, elhallgatott. – Nem vagyok őszinte –
mondta azután.
– Nem?
– Igazából azért jöttem ide, hogy magával beszéljek.
– Azért jött ide?!
– Azért.
– Mit akar.
Felnézett a cipőfűzőjéről; majd elsüllyedt zavarában.
– Be kell vallanom: belészerettem Phuongba.
Elnevettem magam. Nem álltam meg. Olyan váratlan volt, és olyan
komolyan vette.
– Nem várhatott volna, amíg visszamegyek? – mondtam. –
A jövő héten már Saigonban leszek.
– Hátha elesik – válaszolta Pyle. – Nem lett volna
becsületes dolog részemről. Meg aztán… nem tudom, kibírtam
volna-e, hogy annyi ideig távol tartsam magam Phuongtól.
– Úgy érti, hogy idáig távol tartotta magát?
– Természetesen. Csak nem képzeli, hogy megvallom neki,
mielőtt maga tud róla?
– Mások megteszik – mondtam. – No és mikor történt a dolog?
– Azt hiszem, akkor este, a Chalet-ban, mikor táncoltam vele.
– De hisz nem is került hozzá elég közel!
Értetlenül meredt rám. Szemlátomást éppoly
megdöbbentőnek találta a viselkedésemet, amilyen
hóbortosnak én az övét.
– Tudja, mi tette? Azt hiszem, az a sok lány abban a
házban, ahogy ott együtt láttam őket. Milyen csinosak voltak!
Hiszen Phuong is köztük lehetett volna. Meg akartam védelmezni.
– Nem hiszem, hogy védelemre szorul. Miss Hei nem hívta meg magát?
– Meghívni meghívott, de én nem mentem el. Távoltartottam magam. –
Kétségbeesetten hozzátette: – Szörnyen szenvedtem. Olyan komisznak
éreztem magam, de higgye el, ha házasok volnának, sohasem… szóval, sosem
állnék férj és feleség közé.
– Úgy látom, nagyon is biztos benne, hogy közénk állhat –
jegyeztem meg. Most először bosszankodtam rajta.
– Fowler… – kezdte. – Nem is tudom a keresztnevét.
– Thomas. Miért kérdi?
– Ugye, megengedi, hogy Tomnak szólítsam? Úgy érzem,
bizonyos tekintetben összehozott minket ez az ügy. Mármint
az, hogy ugyanabba a nőbe vagyunk szerelmesek.
– No és mi lesz a következő lépése?
Lelkesen felült, hátát a ládáknak vetve.
– Most, hogy tudja, minden egészen más – mondta. – Meg fogom kérni a
kezét, Tom.
– Jobban szeretném, ha Thomasnak szólítana.
– Választania kell köztünk, Thomas. Azt hiszem, az eléggé fair megoldás.
De vajon fair volt-e csakugyan? Először éreztem a magányosság
fenyegető borzongását. Fantasztikus, elképesztő, és mégis,
mégis… Szeretőnek gyatra lehet, de embernek én voltam
gyatra. Pyle kezében ott volt a legnagyobb ütőkártya: a
tisztességes szándék.
Vetkőzni kezdett, és én azt gondoltam: “És a fiatalság is
őmellette szól”. Milyen szomorú Pyle-t irigyelni.
– Nem vehetem feleségül – mondtam. – Mert már van egy feleségem
odahaza, Angliában. Sohasem lenne hajlandó elválni. High Church26… ha
netán tudja, hogy ez mit jelent.
– Igazán sajnálom, Thomas. Egyébként a keresztnevem Alden, ha
esetleg…
– Én inkább megmaradok Pyle-nál – válaszoltam. – Mindig úgy gondolok
magára.
Bebújt hálózsákjába, és kinyúlt, hogy eloltsa a gyertyát.
– Phű – mondta. – Örülök, hogy ezen túl vagyunk, Thomas.
Szörnyű rosszul éreztem magam.
Szembeötlő volt, hogy most már egy cseppet sem érzi
magát rosszul.
Mikor a gyetya kialudt, a kinti tűzvész fényében csak épp
csikófrizurája körvonalait láthattam.
26 Az anglikán egyház szigorúbb, a katolicizmushoz közelálló ágazata.
– Jó éjszakát, Thomas, aludjon jól – mondta, és közvetlenül
szavai nyomán, mint ócska vígjátéki végszóra, elbődültek az
aknavetők, dübörögve, üvöltve, robbanva.
– Szentséges isten – kiáltott fel Pyle. – Támadás?
– Nem, megpróbálják visszaverni a támadást.
– Úgy látom, alvásról szó se lehet.
– De nem ám.
– Thomas, meg kell mondanom, mennyire imponál nekem, ahogy ezt az
egészet fogadta… klasszul viselkedett, klasszul, erre nincs más szó!
– Köszönöm.
– Maga annyival tapasztaltabb nálam, Thomas. Tudja, Boston
bizonyos tekintetben egy kicsit… egy kicsit szemellenzős. Még
akkor is, ha az ember nem tartozik a Lowellek vagy a Cabotok
közé. Szeretném, ha tanácsot adna nekem, Thomas.
– Mire nézve?
– Phuongra.
– Nem nagyon bíznék a tanácsomban, ha magának volnék. Tudja, elfogult
vagyok. Meg akarom tartani Phuongot.
– Ó, de én tudom, hogy maga becsületes, száz százalékig becsületes, és
mind a ketten a szívünkön viseljük Phuong érdekeit.
Egyszer csak úgy éreztem, nem bírom tovább a kisfiús naivságát.
– Fütyülök az érdekeire – mondtam. – Magának adom az
érdekeit, mindenestül. Énnekem csak a teste kell. Azt akarom,
hogy mellettem feküdjön az ágyban. Inkább tönkretenném őt,
és vele hálnék, semmint… semminthogy az átkozott érdekeit
tartsam szem előtt.
Pyle csak ennyit mondott: “Ó”… – halkan, a sötétben.
Én pedig folytattam:
– Ha csak az érdekeit tartja szem előtt, akkor az isten
szerelméért, hagyjon neki békét! Mint minden nő, Phuong sem
vágyik egyébre, csak egy jó… – Aknarobbanás dörrenése
mentette meg a gyengéd bostoni füleket a nyers angolszász szótól.
De Pyleban volt valami rettenthetetlen. Eltökélte, hogy remekül
viselkedem, ennek folytán remekül kellett viselkednem. Azt mondta tehát:
– Jól tudom, hogy szenved, Thomas.
– Nem szenvedek.
– Dehogyisnem! Tudom, hogy én mit szenvednék, ha le kellene
mondanom Phuongról.
– De hiszen nem mondtam le róla!
– Nekem is fontosak a fizikai dolgok, Thomas, de minderről
lemondanék, még a reményről is, ha Phuongot boldognak
láthatnám.
– Phuong boldog.
– Lehetetlen… ebben a helyzetben! Phuong gyermekekre vágyik.
– Csak nem veszi készpénznek azt a sok szamárságot, amit a nénje…
– Egy nővér néha jobban tudja…
– Be akarta adni magának a maszlagot, Pyle, mert azt hiszi, hogy magának
több pénze van, mint nekem. És amint látom, be is vette…
– Nincs egyebem, csak a fizetésem.
– Mindegy, akkor is jó az átszámítási kulcs.
– Ne keseredjék el, Thomas. Megesik az efféle. Bárcsak
mással történt volna, és nem magával. Mondja, ezek a mi
aknavetőink?
– Igen, a “mieink”. Úgy beszél, mintha Phuong máris elhagyott volna
engem, Pyle.
– Persze – mondta Pyle minden meggyőződés nélkül. –
Hátha magát választja.
– Mit csinálna akkor?
– Áthelyeztetném magam.
– Mondja, Pyle, miért nem megy el innét, mielőtt bajt
csinál?
– Nem lenne fair vele szemben, Thomas – válaszolta komolyan. Sose
láttam még embert, akinek nemesebb indítékai voltak a bajkeverésre. Még azt
is hozzátette: – Azt hiszem, maga nem érti meg Phuongot.
Amikor aztán, hónapokkal utóbb, azon a bizonyos reggelen Phuong
mellett ébredtem, ezt gondoltam magamban: “És te vajon
megértetted őt? El tudtad volna képzelni ezt a helyzetet?
Phuong szép csendesen alszik mellettem, te pedig halott
vagy?” Az idő néha meghozza a bosszút, de a bosszú gyakran
megsavanyodik. Nem tennénk-e okosabban, ha nem is
próbálnánk megérteni senkit, ha elfogadnók a tényt, hogy
egyik ember sohasem értheti meg a másikat, sem a feleség a
férjét, sem férfi a szeretőjét, sem szülő a gyermekét? Talán
ezért találták ki az emberek az Istent: egy mindent megértő
lényt. Talán, ha nagyon akarnám, hogy megértsenek, vagy hogy én
megértsek valakit, beleringathatnám magam a hitbe, de én riporter vagyok:
Isten pedig csak a vezércikkíróknak létezik.
– Igazán azt hiszi, hogy Phuongban van valami különleges megértenivaló?
– kérdeztem akkor Pyle-t. – Az isten szerelméért, igyunk egy whiskyt. Nem
lehet vitatkozni ilyen lármában.
– Kicsit korán van – mondta Pyle.
– Inkább átkozottul késő.
Töltöttem két pohárral, és Pyle a fény felé emelte a magáét, átnézett rajta.
Keze reszketett, valahányszor egy akna robbant, és mégis –
megtette ezt az értelmetlen kiruccanást Nam Dinhtől.
– Milyen furcsa – szólt Pyle – hogy egyikünk sem mondhatja: “Szerencse
fel!”
Így hát ittunk, és nem szóltunk semmit.

ÖTÖDIK FEJEZET

Azt hittem, hogy csak egy hétig leszek távol Saigontól, de majdnem
három hét lett belőle. Először is Phát Diêm területéről
kikerülnöm nehezebbnek bizonyult, mint bejutnom. Nam Dinh
és Hanoi közt el volt vágva az út, repülőgépet pedig nem
indítanak egy szál újságíró kedvéért, akinek különben sem
volt ott semmi keresnivalója. Azután, mikor szerencsésen
eljutottam Hanoiba, éppen odarepítették a tudósítókat, hogy
számba vegyék a legfrissebb győzelmet, és a gépen, amely
visszavitte őket, nem volt hely a számomra. Pyle még aznap
reggel elhagyta Phát Diêmet: küldetését teljesítette, megbeszélte velem
Phuong dolgát, s egyéb nem volt, ami tartóztassa. Amikor az aknák
elhallgattak – reggel öt óra harminckor –, alva hagytam el, s amikor egy
csésze kávé meg néhány kétszersült elfogyasztása után visszamentem a
kantinból, már nem volt ott. Úgy képzeltem, hogy sétálni
ment; azután, hogy csáklyázva jött le a folyón Nam Dinhtől
odáig, egy-két orvlövész igazán meg se kottyant volna neki.
Meg aztán Pyle éppúgy nem tudta elképzelni a fájdalmat vagy
veszélyt önmaga számára, mint ahogy nem tudta elképzelni a fájdalmat,
amelyet másnak okoz. Egy alkalommal – de ez már hónapokkal utóbb történt
– nem álltam meg tovább, és beleütöttem az orrát, mármint a fájdalomba,
amelyet okozott; máig is emlékszem rá, elfordult és mocskos cipőjére
meredt: “Meg kell tisztíttatnom, mielőtt bemegyek a
követhez.” Éreztem, hogy már fogalmazza mondatait York
Hardingtól ellesett stílusában. Pedig őszinte volt a maga
módján, s merőben a véletlenen múlott, hogy az árat mindig
mások fizették – egészen az utolsó éjszakáig, a dakowi híd alatt.
Csak Saigonba visszatérve tudtam meg, hogy mialatt én a
kantinban reggeliztem, Pyle rávett egy fiatal tengerésztisztet,
engedje fel partra futó csónakjára, és a tiszt, a szokásos
őrjárat után titokban partra tette őt Nam Dinhben. A
szerencse kedvezett neki, trachomaosztagával együtt
huszonnégy órával azelőtt ért vissza Hanoiba, hogy az utat
hivatalosan elvágottnak nyilvánították. Mire én Hanoiba
jutottam, Pyle már továbbment Délnek; levelet hagyott
nevemre az újságírótábor mixerénél:

Kedves Thomas – írta –, nem találok szavakat, hogy kifejezzem, milyen


rendesen viselkedett a múltkor, éjjel. Nem tagadom, a szívem a torkomban
dobogott, amikor beléptem abba a szobába, hogy megkeressem magát. (Vajon
hol dobogott a hosszú csónakút alatt?!) Nem hiszem, hogy sokan
vannak, akik olyan nyugodtan fogadták volna ezt a dolgot.
Nagy volt, Thomas, és most, hogy megvallottam magának,
már korántsem érzem magam olyan aljasnak, mint azelőtt.
(De hát csakis őróla van-e szó ebben az ügyben? – gondoltam
felháborodva, pedig ugyanakkor tudtam, hogy nem így érti.
Szerinte minden rendbe jön, mihelyt ő már nem érzi magát
aljasnak: én is boldogabb leszek, Phuong is boldogabb lesz, az
egész világ boldogabb lesz, még a követ meg a kereskedelmi
attasé is boldogabb lesz. Kitavaszodott Indokínában, amióta Pyle már nem
érzi magát aljasnak.) Huszonnégy óra hosszat vártam itt magára, de ha ma
nem indulok el, egy hétig nem jutok vissza Saigonba, pedig a munkám Délre
szólít. Megkértem a trachomaosztagbeli fiúkat, hogy látogassák meg
magát; meglátja, szeretni fogja őket. Remek fickók, és
emberfölötti munkát végeznek. Semmiképp se aggódjék,
hogy maga előtt érek vissza Saigonba. Megígérem, hogy nem
keresem fel Phuongot, míg maga meg nem érkezik. Nem
akarom, hogy később úgy érezze, bármely tekintetben is
unfairen viselkedtem. Szívélyes üdvözlettel, Alden.

Megint az a hallgatólagos feltételezés, hogy “később” én


leszek az, aki elveszíti Phuongot. Vajon az önbizalom alapja az
átszámítási kulcs? Régen is beszéltünk font-os emberi
tulajdonságokról. Vajon ezután majd dolláros szerelemről kell
beszélnünk? A dolláros szerelem természetesen magába
foglalja a házasságot, őfelségét, a gyermeket, anyák napját –
még akkor is, ha utóbb magába foglalná Renót vagy a Virgin-
szigeteket, vagy ahová manapság gyors válásért járni
szoktak. A dolláros szerelem csupa jó szándék, tiszta
lelkiismeret, mindenki mást pedig vigyen el az ördög. De az
én szerelmemnek nem voltak szándékai – tudta a jövőt. A
legtöbb, amit az ember tehet, hogy enyhítse ezt a jövőt, hogy
tapintatosan adja tudtára a másiknak, amikor elérkezik, és itt
még az ópiumnak is megvan a maga szerepe. Azt azonban
mégsem sejtettem, hogy a jövő első eseménye, amelyet
tapintatosan kell közölnöm Phuonggal, Pyle halála lesz.
Hanoiban, okosabb dolgom nem lévén, elmentem a sajtóértekezletre.
Természetesen Granger is ott volt. Egy túlságosan csinos fiatal francia ezredes
elnökölt, egy alacsonyabb rangú tiszt tolmácsolt. A francia tudósítók úgy ültek
együtt, mint egy vetélytárs-futballcsapat. Nemigen tudtam
odafigyelni az ezredes szavaira; gondolataim minduntalan
visszaszálltak Phuonghoz, egyetlen kérdés körül keringtek:
hátha Pyle-nak igaza van, és én elveszítem őt – hová megy az
ember innét?
A tolmács beszélt:
– Az ezredes úr azt mondja, hogy az ellenség teljes vereséget
szenvedett és súlyos veszteségei vannak, az elesettek száma
körülbelül egy teljes zászlóaljra rúg. Az utolsó csapatok éppen
most kelnek át a Vörös-folyón, hevenyészett tutajokon. A
légierő szünet nélkül bombázza őket.
Az ezredes hátrasimította ápolt búzaszőke haját, és
mutatópálcáját elegáns mozdulatokkal végigtáncoltatta a
hosszú faltérképen. Egy amerikai tudósító megkérdezte:
– És a francia veszteségek?
Az ezredes pontosan tudta a kérdés értelmét, hiszen ez a kérdés mindig
elhangzott a konferenciának körülbelül ezen a pontján, de
megállt, pálcáját a levegőben tartva, sugárzó mosollyal, mint
egy népszerű tanító, s várt, amíg tolmácsolják. Csak azután
válaszolt rá türelmes kétértelműséggel.
– Az ezredes úr azt mondja, hogy veszteségeink nem voltak súlyosak.
Pontos számot még nem tud mondani.
Ez mindig a zűrzavar kezdetét jelezte. Az ember azt hitte
volna, hogy az ezredes előbb-utóbb megtalálja a módját,
miképpen tartsa féken lázongó osztályát, vagy az
iskolaigazgató másvalakit jelöl ki erre a posztra, aki nagyobb tekintéllyel
tud rendet tartani.
Granger szólalt meg:
– Csakugyan azt akarja állítani ezredes úr, hogy az ellenség halottait volt
ideje megszámolni, de a sajátjait nem?
Az ezredes türelmesen szőtte kitérő válasza terjedelmes
hálóját, holott pontosan tudta, hogy csakhamar újabb
kérdésekkel fogják szétszaggatni. A francia újságírók komor
hallgatásba burkolóztak. Ha az amerikai tudósítók
beismerésre bírják az ezredest, ők is lecsapnak rá, de a
maguk részéről nem csalják lépre honfitársukat.
– Az ezredes úr azt mondja, hogy az ellenséges erőket
lerohanták. A tűzvonal mögött meg lehet számolni az
elesetteket, de amíg a csata folyik, nem várhatnak adatokat
az előrenyomuló francia erőkre vonatkozóan.
– Nem arról van szó, hogy mi mit várunk – felelte rá Granger –, hanem
hogy az Etat–Major27 mit tud, illetve mit nem tud. Komolyan azt állítja, hogy
az egységek nem jelentik rádión a veszteségeiket?
Az ezredest lassan elhagyta az önuralma. “Okosabban tette volna –
gondoltam –, ha mindjárt kezdettől szembefordul
támadásunkkal, és kijelenti, hogy tudja az adatokat, de nem
hajlandó közölni. Elvégre is az ő háborújuk, nem a miénk.
Semmiféle Istentől eredő jogunk nincs információra. Minekünk
nem kell egyszerre megküzdenünk Párizsban a baloldali
képviselőkkel, és ugyanakkor Ho Si Minh csapataival a Vörös-
és a Fekete-folyó között. Mi nem esünk el a csatatéren.”
Az ezredes hirtelen kibökte, hogy a francia áldozatok aránya egy a
háromhoz, azután dühösen hátat fordított nekünk, és térképére
meredt. Az ő emberei voltak ezek a halottak, tiszttársai,
évfolyamtársai St. Cyrben – nem puszta számok voltak neki,
mint Grangernek.
– Ezen már elindulhatunk – mondta Granger, és bárgyú büszkeséggel
nézett körül.
A francia újságírók lehajtott fejjel, komoran jegyeztek.
– Ez több, mint amit Koreáról el lehet mondani – jegyeztem meg,
szántszándékkal félreértve az ezredest; de ezzel csak újabb ötletet
szolgáltattam Grangernek.
– Kérdezze meg az ezredes urat – mondta –, hogy mit szándékoznak
tenni a franciák? Az ezredes úr azt állítja, hogy az ellenség
menekülőben van a Fekete-folyón át…
– Vörös-folyón – helyesbített a tolmács.

27 Vezérkar (francia)
– Nem bánom én, akármilyen színű az a folyó. Azt
szeretnénk tudni, hogy a franciák mit szándékoznak tenni.
– Az ellenség menekül.
– És mi lesz, ha az ellenség átér a túlsó partra? Akkor
maguk mit csinálnak? Leülnek az innenső parton, és azt
mondják, hogy: no, ennek is vége? – A francia tisztek sötét
megadással hallgatták Granger pökhendi tirádáját. Manapság
a katonának még alázatosnak is kell lennie. – Mit fognak
csinálni? Karácsonyi üdvözlőlapokkal fogják őket bombázni?
A százados híven tolmácsolt, még a cartes de Noël-t is szóról szóra
elmondta. Az ezredes fagyosan mosolygott.
– Nem karácsonyi üdvözlőlapokkal – mondta.
Azt hiszem, Grangert különösen ingerelte, hogy az ezredes
olyan jóképű és fiatal. Nem volt eléggé férfias – legalábbis
Granger felfogása szerint. Felfortyant:
– No hát, eddig ugyan nem sok egyébbel bombázták őket!
Az ezredes váratlanul angolul szólalt meg, kifogástalan angolsággal. Ezt
mondta:
– Ha az amerikaiak által megígért utánpótlás megérkezett
volna, akkor lenne mivel bombáznunk őket.
Választékos eleganciája ellenére az ezredes egyszerű
ember volt. Azt hitte, hogy egy újságírónak fontosabb a hazája
becsülete, mint a híranyag.
Granger lecsapott a közlésre; jófejű ember volt, és minden
adatot pontosan észben tartott.
– Azt akarja mondani, hogy a szeptember elején ígért hadianyagból még
semmi sem érkezett meg?
– Azt – felelte az ezredes.
Granger jegyezni kezdett: megszerezte a híranyagát.
– Bocsánat – mondta az ezredes. – Ezt nem közlésre szántam: ez csak
magyarázat.
– De ezredes úr – tiltakozott Granger –, ez érdekes! És itt még segíthetünk
is maguknak.
– Nem, ez a diplomaták dolga.
– Mi baj származhat belőle?
A francia tudósítók kínos helyzetbe kerültek; nemigen értettek angolul. Az
ezredes megszegte a szabályokat. Bosszúsan sugdolóztak.
– Ezt nem tudom megítélni – mondta az ezredes. – Az amerikai lapok
talán azt mondanák: “Ó, a franciák örökké panaszkodnak, örökké
koldulnak.” Párizsban meg a kommunisták vádaskodnának. “A
franciák a vérüket ontják Amerikáért, és Amerika még egy
használt helikoptert sem küld nekik cserébe.” Nem, nem,
semmi jó nem származnék ebből. A végén továbbra sem
lenne helikopterünk, az ellenség pedig továbbra is itt állna
ötvenmérföldnyire Hanoitól.
– De azt legalább leadhatom, hogy égető szükségük van
helikopterekre?
– Annyit közölhet – mondta az ezredes –, hogy fél évvel
ezelőtt három helikopterünk volt, most pedig egy van! Egy! –
ismételte keserűen, s mint aki maga sem érti a dolgot, – Azt is
megírhatja, hogy ha valaki ebben a harcban megsebesül, nem
súlyosan, csak éppen megsebesül, akkor előre tudhatja, hogy
halál fia. Tizenkét vagy talán huszonnégy óra hordágyon, a
mentőállomásig, aztán rossz utak, motorhiba, leshelyen
rejtőző ellenség, vérmérgezés… Jobb mindjárt elesni. – A
francia tudósítók előrehajoltak, próbálták követni. – Ezt
megírhatja! – fejezte be az ezredes, és szépsége még
gyilkosabbá tette felháborodását. – Interprêtes – szólt oda a
tolmácsnak, s azzal elhagyta a szobát, a századosra bízva, hogy bírkózzék meg
az angolból franciára való fordítás szokatlan feladatával.
– No, ennek jól a tyúkszemére hágtam – jegyezte meg Granger
önelégülten, azzal behúzódott a bár egyik sarkába, hogy megfogalmazza
táviratát.
Az én tudósításom megírása nem tartott sokáig; Phát Diêmről nem
írhattam olyat, amit a cenzorok átengednének. Ha anyagom
megéri, átrepülhettem volna Hong Kongba, és onnét
táviratozhattam volna, de hol van az a híranyag, amely fölér a
kiutasítás kockázatával? Nemigen tudtam elképzelni. A
kiutasítás itteni életem végével, Pyle győzelmével lett volna
egyértelmű; és amikor visszaértem szállodámba,
rekeszemben csakugyan ott várt Pyle győzelme, a vég –
üdvözlő távirat, amely előléptetésemet adta hírül. Ezt a
fordulatot még Dante sem eszelte ki elkárhozott szerelmesei
számára. Paolót nem léptették elő a Pokolból a
Purgatóriumba.
Felmentem kietlen szobámba, ahol csöpögött a hidegvízcsap (meleg víz
egész Hanoiban nem volt,) és leültem ágyam szélére, fejem fölött,
mint duzzadt felhő, a felhúzott szúnyogháló. Ezután tehát én
leszek lapom külpolitikai rovatvezetője, minden délután fél
négykor meg fogok érkezni abba a Viktória-korabeli
barátságtalan épületbe, a londoni Blackfriars-pályaudvar
közelébe, ahol a lift mellett Lord Salisbury domborművű
képmása díszeleg. Saigonból továbbították az örömhírt, s
eltűnődtem, vajon Phuongnak fülébe jutott-e már. Eztán tehát
nem leszek többé riporter; eztán önálló nézeteim lesznek az
eseményekről, és cserébe ezért a semmitmondó előjogért,
megfosztanak utolsó esélyemtől a Pyle elleni küzdelemben.
Érintetlenségével szemben nekem tapasztalatom volt, a
szexuális játszmában a kor éppolyan jó kártya, mint a
fiatalság, de az adu a játékban a jövő – és nekem most már a
további tizenkét hónap korlátozott jövője sem áll
rendelkezésemre. Irigyeltem az állandó életveszélyben forgó,
honvágytól epedő katonatiszteket. Sírni szerettem volna, de
könnycsatornám éppoly száraz volt, mint a melegvíz-vezeték.
Bántam is én a hazát – nekem csak a Rue Catinat-i szobám kellett.
Sötétedés után hideg volt Hanoiban, és a lámpák
sötétebben égtek itt, mint Saigonban, jobban illettek a
háborúhoz meg a nők sötétebb ruházatához. Felmentem a
Rue Gambettán a Pax-bárig; nem akaródzott együtt inni a
Metropole-ban a magasabb rangú francia tisztekkel,
feleségeikkel meg barátnőikkel. Mikor a Pax-bárhoz értem,
hallottam az ágyúk távoli morajlását Hoa Binh irányából.
Napközben elnyelte hangjukat a közlekedés zaja, de most
minden csendes volt, csak a biciklicsengők csilingeltek, ahol a
triksahajtók kínálgatták szolgálataikat. Pietri a szokott helyén
ült. Furcsa hosszú koponyája úgy ült a vállán, mint körte a
tálban; a francia Sûreté tisztje volt, és a Pax-bár
tulajdonosnőjét vette feleségül, egy csinos tonkini nőt. Ő is a
kevesek közé tartozott, akik nem vágytak haza. Korzikai
születésű volt, de Korzikánál jobban szerette Marseille-t, és
Marseille-nél is jobban szerette helyét a Pax-bár teraszán, a
Rue Gambettán. “Vajon – gondoltam –, tudja-e már, hogy milyen
táviratot kaptam?”
– Quatre Vingt-et-un? – ajánlotta.
– Miért ne?
Kockázni kezdtünk, és teljességgel elképzelhetetlennek tetszett, hogy
valaha is más életem legyen, távol a Rue Gambettától meg a Rue Catinat-tól, a
vermut semmitmondó ízétől, a kockák jól ismert kopogásától, s a
látóhatáron óramutatóként körbejáró ágyútűztől.
– Visszamegyek – mondtam.
– Haza? – kérdezte Pietri, miközben négy-kettő-egyet
vetett.
– Nem. Angliába.
MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Pyle bemondta magát hozzám “egy whiskyre”, de tudtam, hogy jóformán


sosem iszik. Hetek teltek e Phát Diêm-i utam óta, és ottani
fantasztikus találkozásunk szinte hihetetlennek tűnt fel. Még
beszélgetésünk részletei is elhomályosultak. Mintha római
sírkő hiányzó betűi lettek volna, én meg a régész, aki
tudományos részlehajlása szerint próbálja kitölteni az űröket.
Még az is eszembe ötlött, hátha az egész csak ravaszul
kieszelt és mókás álcázása volt valódi céljainak; mert már
egész Saigon beszélte, hogy Pyle olyan szolgálatban van,
amelyet kevéssé találó szóval titkosnak neveznek. Talán
amerikai fegyvereket szállít egy Harmadik Erőnek, a Phát
Diêm-i püspök rezesbandájának, amely fiatal, fizetetlen és fiatal regrutáiból
megmaradt… A táviratot, amely Hanoiban várt, zsebemben őriztem.
Nem volt értelme, hogy tartalmát közöljem Phuonggal: ez
csak könnyel, civakodással mérgezte volna meg utolsó
hónapjainkat. Még kiutazási engedélyemet is csak az utolsó
pillanatban szándékoztam kiváltani, hátha van valaki ismerőse
az idegen-ellenőrző hivatalban.
– Hat órakor jön Pyle – mondtam neki.
– Megyek, meglátogatom a nővéremet.
– Miért? Pyle bizonyára látni szeretne.
– Nem kedvel engem, sem a hozzátartozóimat. Míg el
voltál, egyetlenegyszer sem látogatta meg a nővéremet,
pedig kifejezetten meghívta. A nővérem nagyon meg volt
bántva.
– Nem kell elmenned.
– Ha látni akarna, meghívhatott volna a Majesticbe. Négyszemközt akar
veled beszélni, üzleti ügyben.
– Milyen üzlettel foglalkozik?
– Azt mondják, nagyon sok mindent importál.
– Mi mindent?
– Gyógyszert meg effélét…
– Az az Északon működő trachomaosztagnak kell.
– Meglehet. A vámhatóságoknak nem szabad kinyitniuk.
Diplomáciai csomagoknak tekintik. De egyszer hiba történt…
a hivatalnokot elbocsátották miatta. A követség elsőtitkára
azzal fenyegetőzött, hogy leállítja az egész importot.
– És mi volt a ládában?
– Plasztik.
– Mi a csudának kell az nekik? – mondtam, jóformán oda sem figyelve.
Amikor Phuong elment, leültem levelet írni. A Reuter-ügynökség egyik
embere néhány nap múlva indul Hong Kongba, és ott feladhatja a
levelemet. Tudtam, hogy könyörgésem hiábavaló, de nem
akartam magamnak később szemrehányást tenni, hogy nem
tettem meg minden lehetőt. Azt írtam a főszerkesztőnek, a
pillanat a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy leváltsák
tudósítójukat. De Lattre tábornok haldoklik Párizsban, a
franciák kivonulóban vannak Hoa Binh területéről – az ország
északi része még sohasem forgott nagyobb veszélyben. Azt is
megírtam neki, hogy nem vagyok alkalmas külpolitikai
szerkesztőnek: vérbeli riporter vagyok, nincs véleményem a
dolgokról. Az utolsó lapon még személyi okokra is
hivatkoztam, bár nemigen hittem, hogy valamelyes emberi
érzés maradhat valakiben a neonvilágítás meg a zöld
szemellenzők világában, az elcsépelt frázis közepette: “A lap
érdeke”… “A helyzet úgy kívánja”…
Ezt írtam:

Személyes okoknál fogva nagyon szerencsétlen lennék, ha most el kellene


hagynom Vietnamot. Nem hiszem, hogy képességeimhez mérten jó munkát
végezhetnék Angliában, mert ott anyagi gondokon kívül még családi
kellemetlenségek is zaklatnának. Ha megengedhetném
magamnak, szívesebben lemondanék állásomról, mintsem
hogy visszatérjek Angliába. Ezt csak azért említem, hogy
bizonyítsam, milyen erős bennem az ellenkezés. Úgy
gondolom, eddig beváltam mint tudósító, és ez az első
szívesség, amelyet önöktől kérek.

Azután átnéztem a Phát Diêm-i csatáról írott cikkemet s


kiigazítottam úgy, hogy Hong Kong-i keltezéssel elküldhető
legyen. A franciák most már nem fogják kifogásolni, az ostrom
véget ért, a vereséget győzelemnek lehet kijátszani. Azután
eltéptem a szerkesztőhöz intézett levelem utolsó lapját. Nem
volt semmi értelme: a “személyes okok” csupán kétértelmű
tréfák célpontjául szolgálhatnak. Minden tudósítóról
feltételezték, hogy megvan a bennszülött kedvese. A
főszerkesztő pajzán célzást tesz majd az éjszakai
szerkesztőnek, az meg hazaviszi az irigylésre méltó
gondolatot streathami családi ikerházába, és ezzel fekszik be
az ágyba, derék hitvese mellé, akit évekkel azelőtt
Glasgowból hozott haza magával. Pontosan láttam magam
előtt a házat, a családi otthont, amely irgalmatlanul elnyeli az
embert: a hallban egy törött tricikli, és valaki eltörte a
kedvenc pipáját; és a nappaliban egy gyereking várja, hogy
felvarrják rá a leszakadt gombot.
“Személyes okok!” Nem, ha majd az újságíróklubban iszom a whiskymet,
semmi kedvem, hogy a kollégák tréfái Phuongra emlékeztessenek.
Kopogtak ajtómon. Beengedtem Pyle-t; fekete kutyája
előtte szaladt be a szobába. Pyle átnézett a vállamon, és
meglátta, hogy a szoba üres.
– Egyedül vagyok – mondtam. – Phuong elment a nénjéhez.
Pyle elpirult. Észrevettem, hogy hawaii ing van rajta, bár színben és
mintában viszonylag mértéktartó. Ez meglepett: tán csak nem esett
amerikaellenes tevékenység gyanújába?
– Remélem, nem zavarom… – kezdte.
– Dehogyis. Nem inna valamit?
– Köszönöm. Talán egy pohár sört.
– Sajnálom, nincs hűtőszekrényünk; úgy hozatjuk a jeget.
Talán whiskyt?
– Keveset, ha nem haragszik. Nem szoktam hozzá az égetett szeszhez.
– Jéggel?
– Sok szódával… ha nincsenek szűken.
– Nem láttam Phát Dhiêm óta – mondtam.
– Megkapta a levelemet, Thomas?
Mikor a keresztnevemet mondta, úgy hatott, mint egy deklaráció – hogy
nem tréfált, nem álcázta magát, és most azért jött, hogy megkaparintsa
Phuongot. Észrevettem, hogy a haja is frissen van nyírva; talán a hawaii ing is
a hím tarka tollazatának a szerepét játssza?
– Megkaptam a levelét – feleltem. – Azt hiszem, a legokosabb lenne, ha
most leütném magát.
– Minden joga megvan hozzá, Thomas – mondta. – De én
sokat bokszoltam a főiskolán… és annyival fiatalabb vagyok.
– Nem, ez nem lenne helyes sakkhúzás a részemről,
belátom.
– Tudja, Thomas, nekem sehogy se tetszik (és biztosra
veszem, hogy maga is így van vele), hogy a háta mögött
tárgyalunk Phuongról. Azt hittem, ő is itt lesz.
– Hát akkor miről tárgyaljunk… plasztikról? – Nem volt
szándékomban, hogy meghökkentsem Pyle-t.
– Honnét tudja? – kérdezte.
– Phuong mondta.
– És ő? ...
– Nyugodt lehet, mindenki beszéli a városban. De hát miért érdekes ez?
Játékárugyárat akar nyitni?
– Nem szeretjük, ha segélyakcióink részletei kitudódnak. Tudja, milyen a
Kongresszus… meg aztán utazó szenátoraink is vannak. Rengeteg bajunk volt
a trachomaosztagainkkal is, mert az egyik gyógyszer helyett egy másikat
használtak.
– Még mindig nem értem a plasztikot.
Pyle fekete kutyája a szoba közepén ült, és rengeteg helyet
foglalt el. Lihegett; a nyelve olyan volt, mint az égett
palacsinta. Pyle kitérő választ adott:
– Tudja, támogatni akarjuk itt a helyi ipart, és ügyelnünk
kell a franciák miatt. Ők azt akarják, hogy mindent
Franciaországban szerezzenek be.
– Nem csodálom. A háborúhoz pénz kell.
– Szereti a kutyákat?
– Nem.
– Érdekes. Azt hittem, az angolok nagy kutyabarátok.
– Mi meg azt hisszük, hogy az amerikaiak mind dollárbarátok, de
mindenütt van kivétel.
– Nem is tudom, mit csinálnék Duke nélkül. Tudja, néha olyan átkozottul
egyedül érzem magam…
– Pedig van elég munkatársa a szakmájában…
– Az első kutyámat Hercegnek hívták. Edwardról, a Fekete
Hercegről neveztem el. Tudja, arról, aki…
– Lemészároltatta az asszonyokat meg a gyermekeket Limoges-ben.
– Erre nem emlékszem.
– Nem, a történelemkönyvek rendesen átsiklanak rajta.
Azután is még sokszor láttam szeme, szája körül azt a fájdalmas, csalódott
kifejezést, amikor a valóság nem vágott egybe dédelgetett romantikus
eszméivel, vagy amikor valaki, akit szeretett vagy csodált, alatta maradt
lehetetlenül magas követelményeinek. Emlékszem, egyszer York Hardingot
durva tárgyi tévedésen kaptam, s valósággal vigasztalnom kellett Pyle-t:
“Tévedni emberi dolog.” Pyle idegesen nevetett, és azt válaszolta: “Talán
szamárnak tart, de… szóval, majdnem csalhatatlannak hittem.” És hozzátette:
“Apámnak nagyon tetszett, amikor egyszer találkozott vele, márpedig
apámnak fenemód kényes az ízlése.”
A Duke nevű fekete kutya, miután kilihegte magát, és ezzel
mintegy jogot szerzett a levegőre, felállt és körülszaglászott a
szobában.
– Nem kérhetné meg a kutyáját, hogy maradjon veszteg? – mondtam Pyle-
nak.
– Persze, persze. Bocsánatot kérek. Duke, Duke. Ülj le, Duke.
Duke leült, és hangosan nyalogatni kezdte legbecsesebb részeit.
Megtöltöttem poharainkat, és Duke mellett elhaladva, sikerült megzavarnom
tisztálkodását. De a nyugalom rövid ideig tartott: csakhamar vakarózni
kezdett.
– Duke hallatlanul okos – mondta Pyle.
– És mi történt a Herceggel?
– Lenn voltunk a farmon Connecticutban, és elgázolta egy autó.
– Megsiratta?
– Ó, nagyon bánkódtam miatta. Igazán közel állt hozzám, de hát az
embernek uralkodnia kell magán. Úgysem hozza már vissza semmi.
– És ha Phuongot elveszíti, akkor is uralkodni fog magán?
– Ó, igen, remélem. És maga?
– Nem hiszem. Talán még ámokfutóvá is válhatok. Erre nem gondolt,
Pyle?
– Jobban szeretném, ha Aldennak szólítana, Thomas.
– Inkább nem. Pyle-hoz… sok minden fűződik. Nos, gondolt-
e rá, vagy sem?
– Nem, hogy gondoltam volna. Maga a legrendesebb fickó, akivel
életemben találkoztam. Ha arra gondolok, hogy hogy viselkedett, amikor
éjnek idején betörtem a szobájába…
– Emlékszem, mielőtt elaludtam, arra gondoltam, milyen
kényelmes lenne, ha támadásba kerülnénk, és maga elesne.
Hősi halál. A Demokráciáért.
– Ne csúfolódjék, Thomas. – Nyugtalanul feszengett. – Nem
csodálom, hogy egy kicsit együgyűnek tart, de azért azt
tudom, hogy mikor ugrat.
– Nem ugratom.
– Tudom, a szíve mélyén maga is csak az ő javát akarja.
Ekkor meghallottam Phuong lépteit. Minden valószínűség
ellenére reméltem, hogy Pyle már nem lesz ott, mire hazajön.
Pyle is meghallotta és fölismerte a lépteit.
– Itt van – mondta; pedig csak egyetlen este volt alkalma megtanulni a
járása ritmusát. Még a kutya is felállt és az ajtóhoz ment (nyitva
hagytam, hogy hűvösebb legyen), mintha elfogadná Phuongot
mint a Pyle család tagját. Én betolakodó idegen voltam.
– A nővérem nem volt otthon – szólt Phuong, és
gyanakodva sandított Pyle-ra.
“Vajon – gondoltam –, igazat mond-e Phuong, vagy pedig a nénje
parancsolt rá, hogy siessen haza?”
– Emlékszel M. Pyle-ra? – kérdeztem.
– Enchantée28 – Phuong fölvette legjobb társasági modorát.
– Örülök, hogy viszontlátom – szólt Pyle elpirulva.
– Comment?
– Nem nagyon jól tud angolul – mondtam.
– Sajnos, én még rosszabbul beszélek franciául. De tanulok. És megértek
mindent… ha Miss Phuong elég lassan beszél.
– Majd inkább én tolmácsolok – mondtam. – Az itteni
kiejtést nem könnyű megszokni. Mit akar neki mondani? Ülj le,
Phuong. M. Pyle egyenesen tehozzád jött. Igazán nem kívánja – fordultam
Pyle-hoz –, hogy kettesben hagyjam magukat?
– Nem, azt akarom, hogy mindent halljon, amit mondani fogok. Másképp
nem lenne fair.
– Akkor lóduljon neki.
Pyle ünnepélyesen kezdte, mintha szóról szóra betanulta
volna szerepét, hogy nagyon szereti és tiszteli Phuongot, első
perctől fogva érezte ezt, amikor vele táncolt. Engem egy
főkomornyikra emlékeztetett, aki turistákat vezet végig egy
“főúri otthonon.” A főúri otthon Pyle szíve volt, s a család
magánlakosztályába csupán gyors, futó pillantást vethettünk. Gondolom, kínos
pontossággal fordítottam mondókáját – úgy még esetlenebbül hangzott –,
Phuong pedig mozdulatlanul ült, ölbe tett kézzel, mintha filmet nézne.
– Gondolja, hogy megértett? – kérdezte Pyle.
– Amennyire meg tudom állapítani, meg. Nem akarja, hogy egy kis
szenvedélyt tegyek bele?
– Ó, nem – felelte Pyle. – Csak fordítsa szó szerint. Nem
akarom őt érzelmileg befolyásolni.
– Értem.
– Mondja meg, hogy feleségül akarom venni.
Megmondtam.
28 Örvendek. (francia)
– Mit mondott Miss Phuong?
– Azt kérdezte, hogy komolyan gondolja-e. Azt válaszoltam neki, hogy
maga komoly fiatalember.
– Azt hiszem, ez nagyon furcsa helyzet – mondta Pyle. – Hogy épp magát
kérem, hogy tolmácsoljon.
– Igen, elég furcsa.
– És mégis olyan természetesnek érzem. Elvégre is, maga a legjobb
barátom.
– Fölöttébb kedves.
– Maga az első, akihez fordulnék, ha bajba kerülnék.
– No és persze az is bajnak minősül, hogy belészeretett a
barátnőmbe, ugye?
– Természetesen. Bárcsak más volna, akárki más, és nem maga, Thomas.
– No és most mit mondjak neki? Hogy nem tud nélküle élni?
– Nem, ez túlságosan érzelmes. Meg aztán nem is egészen
igaz. El kellene innét mennem, persze, de hát az ember
mindenen átvergődik.
– Mialatt azon gondolkozik, hogy mit mondjon neki, megengedi, hogy a
magam nevében szóljak hozzá néhány szót?
– Hogyne engedném meg, hiszen ez csak fair, Thomas.
– No, Phuong – fordultam hozzá –, hát elhagysz a kedvéért? Feleségül
vesz. Én pedig nem vehetlek el. Tudod, miért.
– Elmégy? – kérdezte Phuong, és én a zsebemben lapuló levélre
gondoltam.
– Nem.
– Soha?
– Hogyan ígérhetném azt meg? Ő sem ígérheti.
Házasságok is felbomlanak. Néha még hamarább, mint a
mienkhez hasonló kapcsolatok.
– Nem akarok elmenni… – mondta Phuong, de a mondat nem hangzott
megnyugtatóan: ki nem mondott “de”-t tartalmazott.
Pyle folytatta:
– Azt hiszem, nyílt kártyákkal kell játszanom. Nem vagyok gazdag. De
édesapám halála után öröklök körülbelül ötvenezer dollárt. Teljesen
egészséges vagyok… erről orvosi bizonyítványom is van,
mindössze két hónappal ezelőttről, és megmutathatom Miss
Phuongnak a vérképemet is.
– Ezt nem tudom lefordítani. Mire való?
– Hát… hogy biztosan tudjuk, hogy lehet gyerekünk.
– Így udvarolnak maguknál Amerikában? Jövedelem és vérkép?
– Nem tudom. Még sosem kértem meg senkinek a kezét.
Odahaza talán az édesanyám beszélne az ő anyjával.
– A vérképéről?
– Ne gúnyolódjék, Thomas. Nyilván régimódi vagyok. Láthatja, hogy egy
kicsit meg vagyok zavarodva.
– Én is. Hagyjuk az egészet, és vessünk kockát érte.
– Most cinikusnak akar feltűnni, Thomas. Pedig tudom,
hogy a maga módján éppen úgy szereti, mint én.
– No, folytassa, Pyle.
– Mondja meg neki, nem várom, hogy mindjárt
megszeressen. Majd meghozza az idő. De mondja meg,
biztonságot és megbecsülést ajánlok fel neki. Ez nem hangzik izgalmasan, de
talán többet ér a szenvedélynél.
– A szenvedélyt bármikor megkaphatja – vetettem közbe –
a sofőrjétől, mikor maga a hivatalban van.
Pyle elvörösödött, félszeg mozdulattal felugrott, és így szólt:
– Milyen ocsmány tréfa. Nem tűröm, hogy sértegesse.
Nincs joga hozzá, hogy…
– Még nem a felesége.
– Mit adhat maga neki? – folytatta Pyle dühösen. – Pár száz dollárt,
amikor hazamegy innét; vagy talán a bútorral együtt fogja továbbadni?
– A bútor nem az enyém.
– Ő sem. Phuong, hozzám jön feleségül?
– És mi lesz a vérképpel? – mondtam. – Meg az orvosi bizonyítvánnyal?
Az övére feltétlenül szükség lesz. És talán az enyémet sem ártana beszerezni.
Meg a horoszkópját… vagy nem, az indiai szokás.
– Legyen a feleségem, Phuong!
– Mondja franciául – vetettem oda. – Vigyen el az ördög, ha tovább
tolmácsolok magának!
Felpattantam; a kutya morogni kezdett. Dühbe gurultam.
– Mondja meg ennek az átkozott dögnek, hogy maradjon csendben. Ez az
én házam, nem az övé.
– Legyen a feleségem! – ismételte Pyle. Egyet léptem Phuong felé, és a
kutya megint rám mordult.
Azt mondtam Phuongnak:
– Mondd meg neki, hogy menjen el, és vigye magával a kutyáját.
– Jöjjön el velem most mindjárt – mondta Pyle. – Avec moi.
– Nem – mondta Phuong. – Nem.
Egyszerre mindkettőnkből elpárolgott a düh. Ilyen egyszerű
volt a probléma: egyetlen szó, három betű megoldotta.
Hihetetlenül megkönnyebbültem. Pyle ott állt, a száját is
eltátotta, arcán a legnagyobb megrökönyödés tükröződött.
– Azt mondta: nem – hebegte.
– Igen, ennyit még tud angolul. – Most már nevethetnékem volt: hogy
megbolondítottuk egymást! Azt mondtam: – Üljön le, és igyék még egy
whiskyt, Pyle.
– Azt hiszem, jobb, ha elmegyek.
– Igyék csak, az útra.
– Nem kéne meginnom az összes whiskyjét – mormolta.
– A követségen át mindent megkapok, amire szükségem van. – Az
asztalhoz indultam, és a kutya a fogát vicsorgatta.
– Kuss, Duke! – rivallt rá Pyle. – Viselkedj tisztességesen. – Letörölte a
verítéket a homlokáról. – Bocsásson meg, Thomas, ha olyasmit
mondtam, amit nem kellett volna. Nem is tudom, mi jött rám.
– Fölemelte poharát és felsóhajtott: – Az erősebb győz. Csak
arra kérem, Thomas, ne hagyja el.
– Dehogyis, miért hagynám? – válaszoltam.
Phuong hozzám fordult:
– Ne csináljak neki egy pipát? – kérdezte.
– Elszívna egy pipát?
– Nem, köszönöm. Ópiumhoz nem nyúlok, különben is tiltja a szolgálati
szabályzatunk. Csak felhörpintem ezt, és már megyek is. Ne haragudjék Duke
miatt. Máskor nagyon nyugodtan szokott viselkedni.
– Maradjon itt, vacsorázzon velünk.
– Köszönöm. Ha nem veszi rossz néven, szívesebben maradok egyedül. –
Bizonytalanul mosolygott. – Azt hiszem, szemtanúk azt mondanák, hogy
furcsán viselkedtünk mind a ketten. Bárcsak feleségül vehetné!
– Igazán azt kívánja?
– Azt. Amióta láttam azt a házat… tudja, ott a Chalet
mellett… azóta nagyon féltem őt.
Gyorsan felhajtotta a szokatlanul erős italt, nem nézett
Phuongra, és amikor elbúcsúzott, nem fogta meg a kezét,
csak ügyefogyottan biccentett feléje. Megfigyeltem, hogy
Phuong tekintete az ajtóig követte Pyle-t, és a tükör előtt
elhaladva, megláttam magamat: nadrágom felső gombja
nyitva állt, pocaknak induló has. Az ajtó előtt Pyle azt mondta:
– Megígérem, hogy nem találkozom vele többé, Thomas. Remélem, hogy
ez az ügy nem fog éket verni kettőnk közé, ugye? Mihelyt a
megbízásom lejár, áthelyeztetem magam.
– Mikor lesz az?
– Körülbelül két év múlva.
Visszamentem a szobámba, és ezt gondoltam: “Mi haszna az egésznek?
Megmondhattam volna nekik, hogy elmegyek.” Pyle-nak mindössze
néhány hétig kell viselnie vérző szívét, mint egy kitüntetést…
Hazugságom még a lelkiismeretén is könnyíteni fog.
– Készítsem el a pipádat? – kérdezte Phuong.
– Igen, egy pillanat. Előbb megírok egy levelet.
A második levelem volt aznap, de ennek egyik lapját sem téptem
el, pedig éppoly kevéssé remélhettem kedvező választ. Ezt
írtam:

Kedves Helen, áprilisban visszamegyek Angliába külügyi


rovatvezetőnek. Képzelheted, hogy nem nagyon örülök neki.
Anglia volt kudarcom színhelye. Azt reméltem, hogy
házasságunk éppolyan tartós lesz, mint hogyha osztoznék
vallásos meggyőződésedben. A mai napig sem látom tisztán,
hogy hol vétettük el a dolgot (pedig tudom, mind a ketten
megtettük, ami tőlünk telt); azt hiszem, az én rossz
természetem volt az oka mindennek. Tudom, néha nagyon
gonosz és kegyetlen tudok lenni. Azt hiszem, azóta
valamennyit javultam – ez a Kelet hatása –, nem lettem
kedvesebb, de nyugodtabb. Vagy talán csak arról van szó,
hogy öt esztendővel öregebb lettem, életemnek abban a
felében járok, amikor öt év már jelentős része annak, ami még
hátra van. Nagyon nagylelkű voltál hozzám, sohasem tettél
nekem szemrehányást, amióta különváltunk. Most arra kérlek,
tetézd meg nagylelkűségedet. Tudom, mielőtt házasságot
kötöttünk, figyelmeztettél, hogy válásról sohasem lehet szó.
Vállaltam ezt a kockázatot, és nem is panaszkodom miatta. Most mégis arra
kérlek, add beleegyezésedet a váláshoz.

Phuong odaszólt nekem az ágyból, hogy előkészítette a


tálcát.
– Egy pillanat – mondtam.

Megpróbálhatnám szépíteni a dolgot – írtam –, megpróbálhatnám


nemesebbnek és fennköltebbnek mutatni, ha úgy tüntetném fel, hogy a
másiknak a kedvéért történik. De nem így van; mi pedig mindig megmondtuk
egymásnak az igazat. Nem; magamért teszem, és csakis magamért. Szeretek
valakit, több mint két esztendeje élünk együtt, a lány ragaszkodik hozzám, de
tudom, hogy nem vagyok neki fontos. Ha elhagynám, kis ideig talán búsulna
utánam, de tragédiáról szó sem lenne. Férjhez menne máshoz, és gyermekeket
szülne neki. Butaság, hogy ezt így megmondom neked. Ezzel
egyenesen a szájadba adom a választ. De mert idáig mindig
igazat mondtam, talán azt is el fogod hinni, hogy az én
számomra az ő elvesztése a meghalás kezdetét jelentené.
Nem kérlek rá, hogy “okosan” viselkedjél (az okosság
feltétlenül a te pártodon van), sem arra, hogy irgalmas légy.
Ez a hangzatos szó nem illik helyzetemhez, és egyébként sem
érdemlek irgalmat. Azt hiszem, voltaképpen arra kérlek, hogy
viselkedjél ez egyszer ésszerűtlenül, légy hűtlen a
jellemedhez. Azt szeretném, ha (sokáig töprengtem a helyes
kifejezésen és végül sem találtam el) megindulnál és előbb
cselekednél, mielőtt időd volna a gondolkozásra. Tudom, hogy
ez könnyebb telefonon, mint nyolcezer mérföld távolságban.
Ó, bárcsak azt kábeleznéd: “Beleegyezem!”

Mikor befejeztem, úgy éreztem magam, mint aki hosszú


távot futott, és edzetlen izmait túlerőltette. Ledőltem az
ágyra, míg Phuong elkészítette a pipámat.
– Fiatal – mondtam.
– Kicsoda?
– Pyle.
– Az nem olyan fontos.
– Én is elvennélek, ha tehetném, Phuong.
– Én elhiszem, de a néném nem hiszi.
– Épp most írtam a feleségemnek, és megkértem, váljon el
tőlem. Eddig még sose kértem erre. Hátha van remény.
– Sok reményed van rá?
– Nem, de egy kevés van.
– Ne aggódjál. Nesze, szívd.
Beszívtam a füstöt, és Phuong hozzálátott, hogy elkészítse a második
pipát. Megint megkérdeztem:
– Igazán nem volt otthon a nénéd, Phuong.
– Mondtam már, hogy nem.
Semmi értelme sem volt rákényszeríteni az igazság szenvedélyét; ez
jellegzetesen nyugati szenvedély, akárcsak az alkohol. A whisky, amelyet
Pyle-lal ittam, csökkentette az ópium hatását. Azt mondtam Phuongnak:
– Hazudtam neked, Phuong. Hazarendeltek.
Phuong letette a pipát.
– De nem mégy?
– Ha visszautasítanám, miből élnénk?
– Veled mehetnék. Szeretném látni Londont.
– Nagyon rosszul éreznéd magad, ha nem házasodhatnánk össze.
– De hátha a feleséged elválik tőled.
– Hátha.
– Mindenképpen veled megyek – mondta Phuong.
Komolyan gondolta, de szemében hosszú gondolatsor kezdetét láttam,
amikor újra fölvette a pipát, és melegíteni kezdte az ópiumgolyócskát.
– Vannak felhőkarcolók Londonban? – kérdezte, és hálás
voltam neki ezért a naiv kérdésért. Hazudhat udvariasságból,
félelemből, még érdekből is, de sohasem lenne elég ravasz,
hogy eltitkolja hazugságát.
– Ha felhőkarcolót akarsz látni, Amerikába kell menned.
Gyors pillantást vetett rám a tű fölött; tudomásul vette
baklövését. Aztán miközben gyúrta az ópiumot, össze-vissza
fecsegett arról, hogy milyen ruhákat fog viselni Londonban,
hol fogunk lakni, aztán a hosszú föld alatti vonatokról,
amelyekről valami regényben olvasott, meg az emeletes
autóbuszokról; repülni fogunk, vagy hajón megyünk oda?
– És a Szabadságszobor… – tette hozzá.
– Nem, Phuong, az is Amerikában van.

MÁSODIK FEJEZET

Évente legalább egyszer a caodisták ünnepet tartanak a Szentszékükön,


Tanyinban, Saigontól nyolcvan kilométernyire északnyugat felé. Hol a
Felszabadulás, hol a Hódítás ennyiedik vagy annyiadik évfordulóját ünneplik,
hol valami buddhista, konfuciánus vagy keresztény ünnepet ülnek meg. A
caodaizmus mindig egyik kedvenc fejezetem, amikor idegen
látogatóknak előadást tartok Vietnamról. A caodaizmus egy
kokinkínai államhivatalnok találmánya; három vallást egyesít
magában. A Szentszék Tanyinban van. Pápa és női
bíbornokok. Jóslás, asztaltáncoltatással. Szent Victor Hugo.
Krisztus és Buddha szobrai a székesegyház tetejéről egy távol-
kelet ábrándra tekintenek le Walt Disney modorában:
sárkánykígyók technicolorban. Az újonnan érkezők kivétel
nélkül el voltak ragadtatva leírásomtól. De hogyan
érzékeltettem volna velük az egész ügy sivárságát: a
huszonötezer főnyi magánhadsereget, amely ócska autók
kipufogójából készült aknavetőkkel van fölfegyverezve, a
franciák szövetségese, és a veszély pillanatában nyomban
semlegesnek nyilvánította magát. Az ünnepélyekre –
amelyeknek célja a parasztok fékentartása – a pápa meghívta
a kormány tagjait (el is mentek, ha épp a caodaisták voltak
kormányon), a diplomáciai testületet (amely néhány
másodtitkárral meg azok feleségével vagy barátnőjével
képviseltette magát), és a francia főparancsnokot, aki egy irodai
munkára beosztott kétcsillagos tábornokot küldött el maga helyett.
A Tanyinba vezető úton katonai meg diplomáciai kocsik
hosszú sora iramodott végig, az út veszélyesebb szakaszain
idegenlégiós őrség állt a rizsföldeken. Ez a nap mindig némi
aggodalmat keltett a francia főparancsnokságban, a
caodaistákban pedig bizonyos reménységet – mert ugyan mi
domboríthatná ki jobban az ő lojalitásukat, mint hogyha
néhány fontos személyiséget lepuffantanak a caodaista
területen kívül?
Minden kilométernyire kicsiny vályogőrtorony magaslott a sík
földek fölé, mint megannyi felkiáltójel, és minden tíz
kilométernyire egy-egy nagyobb erőd volt, benne
idegenlégiós, marokkói vagy szenegál őrség. Akárcsak a New
Yorkba vezető főútvonalakon, a kocsik mind egyforma
sebességgel haladtak; és mint a New Yorkba áramló
forgalomban, itt is fegyelmezett türelmetlenséget érzett az
ember, ahogy a közvetlenül előtte haladó kocsit, és – a
tükörben – a mögötte jövőt figyelte. Mindenki arra törekedett,
hogy eljusson Tanyinba, végignézze az ünnepélyt, és minél hamarabb
hazakerüljön: hét óráig volt szabad kijárás.
A francia uralom alatt levő rizsföldeket a Hoa-Haók
rizsföldjei, majd a caodaisták rizsföldjei váltották fel; ez
utóbbiak úgyszólván állandó harcban álltak a Hoa-Haókkal:
mindössze a zászlók váltakoztak az őrtornyokon. Pucér kis
lurkók ültek a bivalyokon, amelyek csökig gázoltak az öntözött
földeken; ahol az arany termést már kicsépelték,
medúzakalapos parasztok szórták a rizst bambuszból font
kicsiny, hajlított pajtákban. Az autók sebesen hajtottak el mellettük –
más világba tartoztak.
Most már minden faluban caodaista templom hívta fel az idegenek
figyelmét: égszínkék meg rózsaszín vakolat, a kapu fölött óriási Isten szeme.
Egyre szaporodtak a zászlók, parasztok vonultak az úton csoportosan:
közeledtünk a Szentszékhez. A távolban a szent hegy
tornyosult Tanyin fölé, mind zöld színű keménykalap; ott
fészkelt Thé tábornok, a pártütő vezérkari főnök, aki
kijelentette, hogy egyaránt harcolni szándékozik a franciák és
a vietminhiek ellen. A caodaisták kísérletet sem tettek elfogására, noha
elrabolta egyik bíborosukat; úgy hírlett azonban, hogy ezt a pápa
beleegyezésével cselekedte.
Tanyinban rekkenőbb volt a hőség, mint bárhol másutt a
Déli Deltában; talán a víztől való távolság tette, talán a
végeérhetetlen szertartások izzasztották meg annyira az embert. Izzadtam a
katonaság nevében, amely feszes vigyázzban hallgatta végig az érthetetlen
nyelven tartott hosszú beszédeket; izzadtam a pápa nevében, aki nehéz kínai
brokátba volt öltözve. Csak a trópusi sisakos papokkal csevegő
fehér selyemnadrágos női bíborosok keltették a hűvösség
benyomását a tűző napfényben. Az ember el sem tudta
képzelni, hogy valaha még este hét óra lesz, és koktélt lehet
inni a Majestic tetőteraszán, a Saigon folyóról fújdogáló
szellőben.
A díszszemle után meginterjúvoltam a pápa helyettesét.
Nem reméltem, hogy valami érdekeset hallok tőle, és ebben
igazam volt: mindkét részről csupán konvenciónak tettünk
eleget.
Thé tábornok felől kérdeztem.
– Forrófejű katona – mondta a vicepápa, és azzal elejtette a
témát. Belekezdett előre megírt szónoklatába, elfelejtvén,
hogy azt már két évvel azelőtt előadta nekem; olyan volt,
mint az én gramofonlemezeim, újonnan érkezők számára: a
caodaizmus olyan vallási szintézis… a vallások legjobbika…
misszionáriusokat küldtek Los Angelesbe… a Nagy Piramis
titkai. Hosszú fehér kámzsát viselt, és egyik cigarettát
gyújtotta meg a másikon. Agyafúrtnak és korruptnak látszott;
feltűnő gyakran használta a “szeretet” szót. Biztosra vettem,
hogy tudja, mindnyájan csak azért jöttünk, hogy kinevessük a
mozgalmát; tiszteletteljes modorunk éppoly képmutató volt,
mint az ő hamis szentessége – de mi kevésbé voltunk
agyafúrtak. Képmutatásunkkal mit sem nyertünk, még csak
egy megbízható szövetségest sem, míg az övék fegyvert,
utánpótlást, sőt, még készpénzt is szerzett nekik.
– Köszönöm, eminenciás uram. – Felálltam, kifelé indultam. A vicepápa
az ajtóig kísért, cigarettája hamuját a padlóra szórva.
– Isten áldása legyen munkáján – mondotta kenetteljesen. – És ne felejtse
el: Isten az igazságot szereti.
– Melyik igazságot? – kérdeztem.
– A caodaista hitben valamennyi igazság találkozik, és az igazság:
szeretet.
Óriási gyűrű volt az ujján, s amikor búcsúzóul kezét
nyújtotta, valóban azt hiszem, elvárta volna, hogy megcsókoljam!
De én nem vagyok diplomata.
Kinn a kegyetlenül merőlegesen tűző napsütésben
megláttam Pyle-t: Buickjával küszködött, hasztalan igyekezett
beindítani. Az utóbbi két hétben mindenütt belészaladtam: a
Continental bárjában, az egyetlen jó könyvesboltban, a Rue
Catinat-n. Barátságát, amelyet kezdettől fogva igyekezett
rámtukmálni, most jobban hangsúlyozta, mint valaha. Bánatos
szeme szavak nélkül Phuongról kérdezett, míg szája egyre
nagyobb hévvel fejezte ki, hogy mennyire szeret, sőt –
urambocsá! – csodál. Kocsija mellett egy caodaista őrnagy
állt, és hadarva magyarázott valamit. Mikor odaléptem,
elhallgatott. Megismertem: Thé szárnysegédje volt, mielőtt a
tábornok bevette magát a hegyek közé.
– Adjon Isten, őrnagy úr – köszöntöttem. – Hogy van a tábornok
úr?
– Melyik tábornok? – kérdezte félénken vigyorogva.
– A caodaista hit szerint – mondtam – bizonyára minden tábornok testvér!
– Képtelen vagyok elindítani a kocsit, Thomas! – mondta Pyle.
– Mindjárt kerítek szerelőt – mondta a tiszt, és elment.
– Megzavartam magukat.
– Ó, sebaj – felelte Pyle. – Azt akarta tudni, mennyibe kerül egy Buick.
Olyan barátságosak ezek a vietnamiak, ha az ember megtalálja velük a hangot.
Úgy látom, a franciák nem tudnak velük bánni.
– Nem bíznak bennük.
– Mindenki megbízhatóvá lesz, ha megbízunk benne – jelentette ki Pyle
ünnepélyesen.
Szakasztott úgy hangzott, mint egy caodaista
aranymondás. Úgy éreztem, Tanyin levegője olyannyira
etikus, hogy nem tudok lélegzeni benne.
– Nem inna valamit? – kérdezte Pyle.
– Boldogan!
– Hoztam egy termosz limonádét – áthajolt a kocsin, és a hátul elhelyezett
kosárban kotorászott.
– Gint nem hozott?
– Nem. Sajnálom, gint nem hoztam. De higgye el – folytatta
bátorítón – a limonádé nagyon jót tesz ebben a hőségben.
Vitamin van benne… hirtelenében nem is tudom, milyenféle fajta vitamin.
Csészét nyújtott felém; kiittam.
– Mindenesetre nedves – mondtam.
– Akar egy szendvicset? Igazán kitűnő. Újfajta
szendvicskrém, Vita-Hyg a neve. Édesanyám küldte,
Amerikából.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Olyasféle íze van, mint az orosz hússalátának… csak egy kicsit
szárazabb.
– Igazán nem kérek.
– Nem bánja, ha én eszem?
– Dehogy, miért bánnám!
Nagyot harapott a szendvicsből; recsegett-ropogott a foga
között. Távolabb egy fehér meg rózsaszínű kő Buddha
távozott ősei honából, szolgája – ugyancsak szobor –
rohanvást követte. A női bíborosok hazaszállingóztak, az Isten
szeme figyelt a székesegyház kapuja fölött.
– Tudja, hogy itt ebédet is szolgálnak fel? – mondtam.
– Úgy gondoltam, inkább nem kockáztatok semmit. A hús… tudja,
az ember nem lehet elég óvatos ebben a hőségben.
– Nyugodt lehet. Vegetáriánusok.
– Persze, persze… de én szeretem tudni, hogy mit eszem. –
Megint nagyot harapott a Vita-Hygből. – Gondolja, hogy van itt
olyan szerelő, aki érti a dolgát?
– Annyit mindenesetre ért hozzá, hogy a kipufogójából
aknavetőt készítsen. Úgy tudom, Buickból lesz a legjobb
aknavető.
Az őrnagy visszajött, és elegánsan tisztelegve jelentette,
hogy elküldött a kaszárnyába szerelőért. Pyle megkínálta Vita-
Hyg szendviccsel, de a tiszt udvariasan elhárította.
– Annyiféle étkezési szabályunk van itt… – mondta fölényes
világfi modorában. Kitűnően beszélt angolul. – Ostobaság, de
hát tudják, mit jelent egy vallási fővárosban élni. Gondolom,
ugyanez a helyzet Rómában… vagy Canterburyben – tette hozzá felém
fordulva kurta, fölényes kis biccentéssel.
Azután elhallgatott. Hallgattak mind a ketten. Határozottan éreztem, hogy
fölösleges vagyok. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy Pyle-t
ugrassam; az ugratás a gyönge egyetlen fegyvere, és kettőnk
közül én voltam a gyönge. Nekem nem volt a birtokomban
fiatalság, komolyság, integritás, jövő. Azt mondtam:
– Tudja mit? Mégis kérek egy szendvicset.
– Hogyne – mondta Pyle. – Hogyne, szívesen. – Egy pillanatra megállt,
mielőtt a kosár fölé hajolt.
– Nem, nem – mondtam. – Csak tréfáltam. Maguk ketten akarnak
maradni.
– Szó sincs róla! – tiltakozott Pyle. A legügyetlenebb hazudozó volt, akit
valaha láttam; szemlátomást sohasem gyakorolta ezt a tudományt. – Thomas a
legjobb barátom – magyarázta a tiszthez fordulva.
– Ismerem Mr. Fowlert – válaszolta a tiszt.
– Még látom, mielőtt elmegyek, Pyle – mondtam, azzal
elindultam a katedrális felé. Odabenn némi hűvösséget
reméltem.
Szent Victor Hugo a francia akadémia egyenruhájában,
háromszögletű kalapja körül dicsfénnyel, Szun Jat-szenre
mutatott, aki épp valami nemes érzelmet rótt fel kőtáblájára;
és már benn is voltam a hajóban. Ülőhely nem volt, csak a
pápai szék, mely körül gipszkobra tekergőzött; a
márványpadló csillogott, mint a víz, és az ablakokban nem
volt üveg. “Lyukas kalitkát építünk a levegőnek – gondoltam –,
és a vallásnak ugyanilyen kalitkát szerkesztünk.” Kétségek
nyílnak az időjárás viszontagságainak, és hitvallások
engednek utat végtelen sokféle magyarázatnak. Feleségem
megtalálta a maga lyukas kalitkáját, néha irigyeltem érte.
Napfény és levegő nem ugyanaz, és én túlságosan sokat
éltem a napfényben.
Végigmentem a hosszú, üres középhajón; ez nem az az
Indokína volt, amelyet szerettem. Oroszlánfejű sárkányok
kúsztak fel a szószékre; a tetején Krisztus tárta ki vérző szívét.
Buddha úgy ült, ahogy mindig ülni szokott: üres öllel.
Konfucius szakálla soványan csüngött le, mint vízesés a
száraz évszakban. Mindez színjáték volt; a nagy földgömb az
oltár fölött – nagyravágyás, a mozgatható födelű kosár,
amelyből a pápa jósolni szokott – népbolondítás. Vajon, ha ez
a templom öt évszázad óta állna, és nem két évtizede – vajon
akkor meggyőzőbbé tette volna a sok-sok lábnyom és az idő
múlása? Vajon valaki, aki meggyőzhető, mint a feleségem,
megtalálná itt azt a hitet, amelyet élő emberben hasztalanul
keres? És ha igazán sóvárogtam volna a hitre, vajon
megtalálhattam volna-e feleségem normann templomaiban?
De én sohasem kívántam a hitet. A riporter feladata, hogy
közöljön és feljegyezzen. Pályám során sosem fedeztem fel az
ésszel fel nem érhetőt. A pápa ceruzával a kezében prófétált
egy mozgó lapon, és a nép elhitte neki. Minden vízióban
valahol megtalálhatjuk a táncoló asztalt. Az én
emléktáramban sehol sem volt látomás, sem csoda.
Találomra lapozgattam emlékeimben, mint
fényképalbumban. A róka, amelyet egy ellenséges
világítórakéta fényében láttam Orpingtonnál, előbújt barna
erdei lyukából, s egy baromfitenyészet mellett lopakodott. Egy
szíven szúrt maláj holtteste, amelyet egy gurkha járőr hozott
be teherautón a pahangi táborba; a kínai kulik körülállták, és
idegesen nevetgéltek, míg egy másik maláji párnát tett a feje
alá. Szállni készülő galamb egy hotelszoba kandallójának
párkányán; feleségem arca az ablaknál, amikor utoljára
jártam otthon, és elbúcsúztam tőle. Gondolataim tőle indultak,
és hozzá tértek vissza. Levelemet több mint egy hete
megkaphatta, és a nem várt sürgönyválasz nem jött meg. De
azt mondják, ha az esküdtszék sokáig tanácskozik, a vádlott
remélhet. Ha még egy hétig nem jön levél, vajon kezdhetek-e
reménykedni? Kinn már egymás után berregtek fel a katonák,
diplomaták autói: az ünnepnek vége – jövő évig. Takarodót
fújtak, megkezdődik a vad rohanás vissza, Saigonba.
Kimentem, hogy Pyle után nézzek.
Egy árnyékfoltban állt a tiszttel, és kocsijával senki sem
foglalkozott. Megbeszélésük – akármiről folyt is – láthatóan
véget ért, szótlanul álltak egymással szemben, kölcsönös
udvariasság által feszélyezve. Odaléptem hozzájuk.
– No, én indulok – mondtam. – Maga is jobban tenné, ha indulna,
feltéve, ha be akar érni a kijárási idő végére.
– Nem jött a szerelő.
– Minden pillanatban jöhet – mondta az őrnagy. – Ő is részt
vett a felvonulásban.
– Miért nem tölti itt az éjszakát? – ajánlottam. – Különleges éjszakai misét
celebrálnak… bizonyára érdekes élmény lesz magának. Három óra hosszat
tart.
– Vissza kéne mennem Saigonba.
– Ha most rögtön nem indul, nem ér vissza. – Kelletlenül
hozzátettem: – Szívesen elviszem a kocsimon, ha akarja, és az
őrnagy úr holnap majd utánaküldi a kocsiját Saigonba.
– Caodaista területen nem kell törődnie a kijárási
tilalommal – mondta a katonatiszt diplomatikusan. – De azon
túl… A kocsiját természetesen elküldöm holnap.
– Kipufogóstul! – jegyeztem meg, és a tiszt arcán sugárzó, tárgyilagos
kurta mosoly jelent meg – a mosolygás katonai rövidítése.

A kocsisor már jócskán megelőzött, mire elindultunk.


Felgyorsítottam, hogy utolérjem a kocsikat, de már kiértünk a
caodaista övezetből a Hoa-Haók övezetébe, és porfelhőnek
még mindig nem volt nyoma. Lapos és kihalt volt a táj az estében.
Nem volt éppen az a fajta táj, amely alkalmas leshelyekben
bővelkedik, de az elárasztott rizsföldeken az úttól néhány
lépésnyire is rejtőzhettek emberek.
Pyle a torkát köszörülte, bizalmas beszélgetés
előjeleképpen.
– Remélem, Phuong jól van – kezdte.
– Még sose volt beteg, amióta ismerem.
Egyik őrtorony eltűnt mögöttünk, a másik előtűnt, mint
súlyok a mérlegen.
– Tegnap találkoztam a nénjével, amint éppen vásárolni ment.
– És nyilván felszólította magát, hogy látogassa meg – mondtam.
– Mi tagadás, meghívott.
– Nem egykönnyen adja fel a reményt.
– A reményt?
– Hogy hozzáadja magához Phuongot.
– Azt mondta, hogy maga elmegy.
– Ilyen kósza hírek néha szárnyra kelnek.
– Nekem megmondaná az igazat, ugye, Thomas? – kérdezte Pyle.
– Az igazat?
– Tudniillik kértem az áthelyezésemet. És nem szeretném, ha egyikünk se
maradna mellette.
– Azt hittem, megvárja, míg a megbízatása lejár.
– Igen, de beláttam, hogy nem bírom ki – felelte Pyle tárgyilagosan,
önsajnálat nélkül.
– Mikor megy el?
– Nem tudom. Azt mondják, talán hat hónap alatt elintézik.
– És hat hónapig kibírja?
– Ki kell bírnom.
– Milyen indoklást adott?
– A kereskedelmi attasénak… tudja, Joe-nak, akit maga is ismer… többé-
kevésbé megmondtam az igazat.
– Valószínűleg bitangnak tart, amiért nem engedem át
magának a barátnőmet.
– Ó, nem, sőt inkább a maga pártját fogta.
A kocsi köpködött és zihált; már jó egy perce köpködhetett,
mire észrevettem, mert egész idő alatt Pyle ártatlan kérdése
járt az eszemben: “Nekem, ugye, megmondaná az igazat?” Ez
a kérdés egyszerű, naiv lelkivilágra vetett fényt, egy olyan
világra, amelyben nagybetűvel írják a Demokráciát meg a
Becsületet, s ugyanazt értik e szavakon, mint apáink.
– Kifogyott – mondtam.
– A benzin?
– Volt bőven. Teletöltöttem a tartályt, mielőtt elindultam.
De azok a bitangok Tanyinban kiszívták. Észre kellett volna
vennem. Jellemző rájuk, hogy annyit hagytak, hogy
kikerüljünk az ő övezetükből.
– Mit tegyünk?
– Még éppen eljuthatunk a legközelebbi őrtoronyig.
Reméljük, hogy van egy kevés benzinjük.
De a szerencse cserbenhagyott. Kocsink harmincyardnyira
megközelítette az őrtornyot, és ott felmondta a szolgálatot.
Odamentünk a torony lábához, és felszóltam franciául, hogy jó
barátok vagyunk, engedjenek fel. Cseppet sem vágytam rá,
hogy egy vietnami őrszem golyója által leljem a halálomat. De
válasz nem jött; senki sem nézett ki. Megkérdeztem Pyle-t:
– Van revolvere?
– Nincs. Sose hordok.
– Én sem.
Az alkony utolsó fényei – zöld és arany, mint a rizs – elcsorogtak a lapos
föld szélén; a semleges, szürke ég előtt az őrtorony olyan
fekete volt, mint a nyomdafesték. A kijárási tilalom órája
közeledett. Újra kiáltottam; semmi válasz.
– Nem tudja véletlenül, hány torony mellett mentünk el a
legutóbbi erőd óta?
– Nem figyeltem meg.
– Én sem.
Valószínűleg legalább hat kilométer lehetett a legközelebbi
erődig – egy óra járás. Harmadszor kiáltottam, és a csend úgy
ismétlődött meg, mint egy válasz.
– Úgy látszik – mondtam –, nincs fenn senki. Felmegyek, megnézem. – A
sárga-vörös csíkos zászló, melynek vöröse narancsszínűvé fakult,
jelezte, hogy kiértünk a Hoa-Haók területéről a vietnami
hadsereg területére.
– Nem gondolja, hogy ha itt várnánk, talán jönne egy kocsi? – kérdezte
Pyle.
– Meglehet; de hátha ők jönnek előbb?
– Menjek vissza a kocsihoz, és gyújtsam meg a lámpát?
– A világért se! Hagyja.
Olyan sötét volt már, hogy botladozva kerestem a létrát. Lábam alatt
valami reccsent. Elképzeltem, amint a hang messze száll az elárasztott
rizsföldeken… vajon kinek a fülébe? Pyle elvesztette körvonalait,
homályos folt volt az út szélén. A sötétség úgy hullott le, mint
a kő.
– Maradjon ott, amíg szólok – mondtam Pyle-nak. Egy
pillanatig azt hittem, hogy az őrszem felhúzta a létrát, de ott
volt a helyén: noha ellenség is felmászhatott rajta, ez volt
egyedüli menekvésünk. Megindultam felfelé.
Sokszor olvastam róla, hogy mire gondolnak az emberek a
félelem pillanataiban: Istenre, családra, egy nőre… Bámulom
önuralmukat. Én nem gondoltam semmire, még a csapóajtóra
sem, amely ott volt fölöttem. Azokban a másodpercekben
megszűntem létezni; testet öltött félelem voltam. A lépcső
tetejére érve, bevertem a fejemet, mert a félelem nem
számolta a lépéseket, nem látott, nem hallott. Azután a fejem
kibukkant a vályogpadló fölé, senki sem lőtt rám, a félelem
elszivárgott.

Kicsiny olajmécses égett a padlón, a fal mellett két ember kuporgott, és


engem lesett. Az egyiknél géppisztoly volt, a másiknál puska, de éppúgy meg
voltak ijedve, mint én. Iskolás fiúknak látszottak, de a vietnamiakra a kor
éppoly hirtelen zuhan rá, mint a sötétség: előbb sokáig fiúk,
aztán átmenet nélkül aggastyánok. Örültem, hogy bőröm
színe, szemem metszése igazolványomul szolgált; most már
félelemből sem fognak rám lőni.
Felkapaszkodtam a padlóra vágott nyíláson át, s folyton beszéltem, hogy
megnyugtassam őket. Megmondtam, hogy lenn vár a kocsim,
a benzinem kifogyott. Nincs-e valami kevés üzemanyaguk,
amit megvásárolhatnék; de ahogy körülnéztem, ez
valószínűtlennek látszott. A kicsi kerek helyiségben nem volt
semmi, csak egy láda töltény a géppisztolyhoz, keskeny faágy
meg két tarisznya, ami a falba vert szögön lógott. Két csajka,
benne rizsmaradvány meg evőpálcika jelezte, hogy
étvágytalanul vacsoráztak.
– Ha legalább annyi volna, hogy a legközelebbi erődig
eljussunk? – kérdeztem.
Az egyik fal mellett kuporgó katona – a puskás – fejét rázta.
– Ha nincs, itt kell töltenünk az éjszakát.
– C’est défendu.29
– Ki tiltja?
– Maga civil.
– Senki sem kényszeríthet rá, hogy kinn üljek az úton, és elvágassam a
nyakamat.
– Maga francia?
Csak az egyik katona beszélt. A másik félrefordított fejjel
kuporgott, és a falba vágott lőrést figyelte. Nem láthatott
egyebet, csak egy levelezőlapnyi eget; de fülelni látszott, és
én is fülelni kezdtem. A csend megtelt hanggal, olyan
neszekkel, amelyeknek nehéz volt nevet adni – sustorgás, nyekkenés,
roppanás, köhögésféle, aztán suttogás. Aztán Pyle hangját hallottam; úgy
látszik, eljött a létra aljáig.
– Nincs semmi baj, Thomas?
– Jöjjön fel – kiáltottam vissza.
Pyle megindult felfelé a hágcsón, és a néma katona a nyílásnak
szegezte géppisztolyát. Azt hiszem, egy szót sem hallott
beszélgetésünkből, s mozdulata szögletes, ügyetlen volt. Úgy
láttam, a félelem valósággal elvette az eszét. Ráripakodtam
őrmester módjára: “Tedd le azt a puskát!” – és hozzátettem azt a
francia disznóságot, amelyre – úgy gondoltam – leginkább ráismer. Gépiesen
engedelmeskedett. Pyle feljött.
– Megengedték, hogy idefenn biztonságban maradhassunk reggelig –
29 Tilos. (francia)
mondtam neki.
– Remek – felelte Pyle. Hangja meglepetten csengett. Hozzátette: –
Nem kéne az egyik fickónak a kettő közül őrségen lennie?
– Nem szeretik, ha rájuk lőnek. Kár, hogy nem hozott
valami erősebb italt, mint limonádét.
– Azt hiszem, legközelebb hozok – mondta Pyle.
– Hosszú éjszaka áll előttünk.
Most, hogy Pyle velem volt, már nem hallottam a neszeket. Még a két
katona is látszólag megnyugodott egy kissé.
– Mi történik, ha a vietminhiek megtámadják őket? –
kérdezte Pyle.
– Egyet lőnek és elszaladnak. Minden reggel olvashatjuk az
Extréme Orient–ban: “Elmúlt éjjel egy Saigontól délnyugatra levő
őrtornyot átmenetileg elfoglaltak a vietminhi csapatok.”
– Szép kilátások.
– Negyven ilyen őrtorony van innét Saigonig. Mindig van rá
esély, hogy a másikat éri.
– Milyen jó lenne most az a szendvics – jegyezte meg Pyle. – De igazán
azt hiszem, az egyiknek ki kellene néznie.
– Ő meg attól fél, hogy egy golyó be talál nézni. – Most,
hogy mi is lekuporodtunk a padlóra, a két vietnami kicsit
megnyugodott. Bizonyos fokig sajnáltam őket: nem könnyű
feladat két hiányosan kiképzett katonának idefenn kuksolni minden
áldott éjszaka, mikor nem tudhatják, mikor lopóznak fel a vietminhiek a
rizsföldeken át az úton. Azt mondtam Pyle-nak:
– Gondolja, hogy tisztában vannak vele, hogy a Demokráciáért harcolnak?
Ide kéne hívnunk York Hardingot, magyarázza el nekik.
– Maga mindig gúnyt űz Yorkból – mondta rá Pyle.
– Gúnyt űzök mindenkiből, aki java idejét azzal tölti, hogy
olyasmiről írjon, ami nincs: eszmékről.
– Az ő számára vannak. Miért, maga nem hisz semmiféle
eszmében? Például Istenben?
– Semmi okom Istenben hinni. Maga hisz benne?
– Hiszek. Én unitárius vagyok.
– Hány százmillió istenben hisznek az emberek? Hiszen
még egy római katolikus is más-más istenben hisz, ha meg
van ijedve, vagy ha jókedvű, vagy éhes.
– Talán ha van Isten, olyan óriási, hogy mindenki másnak látja.
– Ühüm, mint a bagkkoki Óriás-Buddhát – mondtam. – Az ember nem
láthatja egyszerre az egészet. De ő mindenesetre nyugton marad.
– Azt hiszem, maga minden áron cinikusnak akar feltűnni –
mondta Pyle. – Valamiben csak kell hinnie. Senki sem élhet hit
nélkül.
– Ó, én nem vagyok Berkeley követője. Én hiszem, hogy a
hátam ennek a falnak támaszkodik. Hiszem, hogy az ott egy
géppisztoly.
– Nem úgy értettem.
– Még azt is hiszem, amit a tudósításaimban megírok, márpedig ez több,
mint amit a maguk tudósítói elmondhatnak magukról.
– Cigarettát?
– Nem szívok, csak ópiumot. Adjon az őröknek. Nem árt, ha
jó barátságban maradunk velük.
Pyle felállt, meggyújtotta a katonák cigarettáját, aztán visszaült mellém.
Megjegyeztem:
– Bárcsak szimbolikus jelentősége lenne a cigarettának,
mint a sónak.
– Nem bízik bennük?
– Nincs az a francia tiszt, aki szívesen töltené az éjszakát
két halálra rémült vietnami őrszemmel egy ilyen toronyban.
Hiszen már olyat is hallottunk, hogy egy csapat átadta a
tisztjeit. A vietminhiek néha nagyobb eredményt érnek el
hangszóróval, mint páncélököllel. Nem csodálom. Ők sem
hisznek semmiben. Maga és a magához hasonlók olyan
emberekkel akarnak itt háborút csinálni, akiket nem érdekel
az egész.
– Nem akarnak kommunizmust.
– Elég rizst akarnak – feleltem. – Azt, hogy ne lőjenek rájuk.
Azt akarják, hogy egyik nap olyan legyen, mint a másik. Nem
akarják, hogy mi, fehérbőrűek, mondjuk meg nekik, hogy mit
akarnak.
– Ha Indokína leszakad…
– Ismerem ezt a lemezt. Sziám leszakad. Malaya leszakad. Indonézia
leszakad. Mit jelent az, hogy “leszakad”? Ha hinnék a maga Istenében és a
túlvilági életben, akkor a mennybéli hárfámat tenném fel a maga
aranykoronája ellen, hogy ötszáz év múlva talán nem lesz többé New York, és
nem lesz London, de itt, ezeken a földeken rizst fognak termelni, és a
parasztok csúcsos kalapjukban, hosszú rudakon fogják piacra vinni
termésüket. A kisfiúk ugyanígy fognak ülni a bivaly hátán. Szeretem a bivalyt:
ki nem állhatja a mi szagunkat. És ne felejtse el: bivalyszemszögből
maga is európai!
– Majd rákényszerítik őket, hogy higgyék, amit mondanak
nekik; nem engedik meg nekik, hogy maguk gondolkozzanak.
– A gondolkozás merő fényűzés. Azt hiszi, hogy a paraszt,
ha este bebújik a vályogviskójába, leül és Istenre meg a
Demokráciára gondol?
– Úgy beszél, mintha az egész ország csupa parasztból állna. Hát a tanult
emberek? Boldogok lesznek?
– Ó, nem – válaszoltam –, hiszen a magunk eszméi szerint
tanítottuk őket. Veszedelmes játékokra oktattuk őket: azért
ülünk most itt és aggódunk, nehogy elvágják a nyakunkat. Megérdemeljük,
hogy elvágják. Bárcsak itt lenne a barátja is, az a York Harding. Nagyon
érdekelne, hogy mit szól hozzá.
– York nagyon bátor ember. Koreában is…
– Nem volt besorozott katona, ugye? Retúrjegye volt. Retúrjeggyel
a bátorság intellektuális gyakorlattá válik, mint a szerzetesek
önkorbácsolása. Mennyit bírok? Ezek a szegény ördögök nem
ülhetnek fel a repülőgépre, ami hazaviszi őket. Hogy hívnak,
hé? – kiáltottam oda nekik, mert azt reméltem, hogy ezzel
valahogyan bevonhatom őket társalgásunkba. Nem
válaszoltak, csak a cigarettájuk mögül sandítottak ránk
gyanakvón. – Azt hiszik, hogy franciák vagyunk – mondtam.
– Ez az – mondta Pyle. – Mért kel ki Harding ellen? Inkább a franciák
ellen kéne kikelnie! A kolonializmusuk ellen.
– Izmusok és kráciák. Tényeket kérek! Egy gumiültetvényes veri a
munkásait… rendben van, föltétlenül ellene vagyok. De nem a gyarmatügyi
miniszter adta ki neki rendeletben, hogy verje. Franciaországban nyilván a
feleségét verné. Láttam egy lelkészt, olyan szegény volt, hogy nem volt egy
váltás ruhája, napi tizenöt órát dolgozott, házról házra járt a kolerajárvány
idején, nem evett egyebet, csak rizst meg sózott halat, és misézett egy ócska
fakupával. Nem hiszek Istenben, és mégis híve vagyok ennek a papnak. Ezt
mért nem nevezi kolonializmusnak?
– De hiszen csakugyan az! York is mondja, gyakran a jó adminisztrátorok
nehezítik meg egy rossz rendszer megváltoztatását.
– A franciák itt mindenesetre a vérüket ontják nap nap után, ez nem
eszme. Ők nem tartják lóvá ezt a népet féligazságokkal, mint
a maguk politikusai… meg a mieink. Jártam Indiában, Pyle, és
tudom, mennyi bajt csinálnak a liberálisok. Minekünk már
nincs is liberális pártunk; a liberalizmus megfertőzte
valamennyi pártot. Mindnyájan vagy liberális konzervatívok vagyunk,
vagy liberális szocialisták… mindnyájunknak tiszta a lelkiismerete. Akkor
már inkább vagyok kizsákmányoló, aki harcol azért, amit kizsákmányol, s
meghal vele együtt. Nézze meg Burma történelmét. Bevonulunk, elfoglaljuk
az országot, a bennszülött törzsek támogatnak, győzünk; de
mint maguk amerikaiak, mi sem voltunk akkoriban
gyarmatosítók – ó, nem, mi békét kötöttünk a királlyal, és
visszaadtuk neki a tartományát, és hagytuk, hogy a
szövetségeseinket keresztre feszítsék, és kettéfűrészeljék… ők
jóhiszeműek voltak. Azt hitték, itt maradunk. De mi liberálisok
voltunk, és nem akartuk, hogy rossz legyen a lelkiismeretünk.
– Ez régen volt.
– Itt is ugyanazt fogjuk csinálni. Felbátorítjuk őket, aztán
itthagyjuk szegényeket hiányos fölszereléssel meg egy játékiparral.
– Játékiparral?
– A maga plasztikja…
– Igen, igen, persze.
– Igazán nem tudom, miért politizálok. Nem érdekel a politika, különben
is riporter vagyok. Nem vagyok engagé, nem foglalok állást.
– Igazán nem? – kérdezte Pyle.
– Legfeljebb a vita kedvéért, hogy eltöltsük ezt az átkozott éjszakát, ennyi
az egész. Azontúl nem. Én mindenképpen tudósító leszek, akármelyik fél
nyer.
– De ha ők győznek, akkor hazugságokat fog írni.
– Többnyire van rá mód, hogy az ember megmondja az igazat, egyébként
nem vettem észre, hogy a lapjaink különösebb súlyt helyeznének erre.
Azt hiszem, az a tény, hogy ott ülünk és beszélgetünk, bátorságot öntött a
két katonába; talán azt remélték, hogy fehér hangunk (mert a hangoknak is
van színük, a sárga hang énekel, a fekete bugyborékol, a
mienk egyszerűen: beszél) – nagyszámú ember hatását kelti
majd, és távol tartja a vietminhieket. Felvették csajkájukat, és
folytatták vacsorájukat, evőpálcikájukkal kaparva a csajka
fenekét, és széle fölött szemmel tartva Pyle-t meg engem.
– Szóval azt hiszi, hogy elveszítettük a harcot? – kérdezte Pyle.
– Nem ez a fontos – válaszoltam. – Nem vágyom rá, hogy
magunkat győzni lássam. Azt szeretném, ha ez a két
szerencsétlen flótás boldog lenne, ennyi az egész. Azt szeretném, ha
nem kéne idefenn kuksolniuk a sötétben, rettegve.
– A szabadságért harcolni kell.
– Egyetlen amerikait se láttam harcolni errefelé. Ami pedig
a szabadságot illeti, nem tudom, mit jelent. Kérdezze meg
tőlük. – Átszóltam nekik franciául: La liberté… qu’est ce que c’est la
liberté?30 – Azok csak szopogatták a rizst, bámultak, és egy szót se szóltak.
– Miért akarja, hogy mindenki egyformán gondolkozzék? – mondta Pyle.
– Maga csak a vita kedvéért vitatkozik. Maga entellektüel. Magának éppen
olyan fontos az ember, az egyén, mint akár nekem, akár York Hardingnak.
– De miért csak most fedeztük fel? – kérdeztem. – Miért
nem beszélt így senki negyven évvel ezelőtt?
– Mert akkor nem forgott veszélyben.
– Ó, nem, a mi egyéniségünk nem forgott veszélyben, de ki
törődött a rizsföldön dolgozó paraszt egyéniségével… és ki
törődik vele ma? Az egyetlen, aki emberszámba veszi, a
politikai biztos. Leül a vityillójában, és megkérdi a nevét, és
meghallgatja a panaszait, naponta egy órát áldoz rá, hogy
oktassa… mindegy, hogy mire, de úgy bánik vele, mint
emberrel, mint értékkel. Ne szajkózza itt a Távol-Keleten a
frázist, hogy az emberi lelket veszély fenyegeti, mert a rossz
oldalra talál kerülni: itt ők védik az egyéniséget, mi pedig csak a
23 987-es számú közlegényt, az egyetemes stratégia egységét.
– Felét se hiszi annak, amit mond – felelte Pyle bosszúsan.
– Legalább háromnegyedét. Régóta élek itt. Higgye el, szerencse, hogy
nem vagyok engagé, még kísértésbe kerülnék, hogy cselekedjek
egyet-mást. Mert itt Keleten… no, szóval, én nem szeretem
Ike-ot. Tudja, kit szeretek? Itt ezt a kettőt. Ez az ő országuk.
Hány óra? Megállt az órám.
– Nyolc-harminc.
– Még tíz óra és mehetünk.
– Elég hűvös lett – mondta Pyle és megborzongott. – Ezt igazán
nem hittem volna.
– Víz van körös-körül. Van egy pokrócom a kocsiban. Elég lesz?
– Nem veszélyes lemenni?
– Ilyen korán nem támadnak a vietminhiek.
– Hadd menjek én.
– Nem, én jobban látok a sötétben.
Mikor felálltam, a két katona abbahagyta az evést. Odaszóltam nekik: “Je
reviens, tout de suite”31. Kilógattam lábamat a csapóajtón, megtaláltam a
hágcsót és lementem. Furcsa, hogy milyen megnyugtató hatású a társalgás,
kivált elvont témákról; a legszokatlanabb környezetet is
normalizálja. Már nem féltem; úgy éreztem, szobát hagytam
el és visszatérek, hogy folytassam a vitát; az őrtoronyból a
30 Szabadság… mi a szabadság? (francia)
31 Mindjárt visszajövök. (francia)
Rue Catinat lett, a Majestic bárja, vagy akár egy londoni lakás
a Gordon Square közelében.
A torony aljában egy pillanatra megálltam, hogy látni tanuljak a sötétben.
Holdfény nem volt, csak csillagfény. A holdfény hullakamrára emlékeztet, és
csupasz villanykörte fényére márványlap fölött; de a csillagfény eleven és
örökké mozgó, majdnem olyan, mintha azokból a határtalan térségekből
valaki a jóakarat üzenetét küldené, mert a csillagoknak még a
neve is kedves. A Vénusz minden nő, akit szeretünk, a
Medvék gyermekkorunk mackói, és a Dél Keresztje –
gondolom – azoknak, akik hisznek, mint a feleségem, olyan
lehet, mint egy zsoltár vagy lefekvés előtti imádság.
Egyszer én is összeborzongtam, mint Pyle, de az éjszaka
eléggé meleg volt, csak a sekély víz az út menti földeken
vonta be hűvös kéreggel a levegőt. Megindultam a kocsi felé,
és ahogy arra fordultam az úton, egy pillanatig úgy hittem,
hogy már nincs ott, ahol állt. Ez megrendítette bátorságomat,
még akkor is, amikor eszembe jutott, hogy az őrtoronytól
harmincyardnyira döglött be. Önkéntelenül is görnyedt háttal
osontam; így kevésbé feltűnőnek éreztem magam.
Ki kellett nyitnom a csomagtartót, hogy kivegyem a
pokrócot; a kattanás, nyikorgás szinte ijesztően hatott a nagy
csendben. Nem örültem neki, hogy én vagyok az egyetlen
zajforrás az éjszakában kétségkívül lapuló sok fül számára. A
pokrócot vállamra vetettem, jóval óvatosabban csuktam be a
csomagtartót, mint ahogy felnyitottam, s akkor éppen, amikor bekattant a zár,
Saigon felé fellobbant az ég, és robbanás zaja dörgött végig az úton.
Golyószóró dörrent – egyszer, kétszer és elhallgatott újra, mire a robajlás
véget ért. “Valaki megkapta” – gondoltam, és valahol nagyon
messze emberi hangot hallottam, fájdalom-, félelem- vagy
talán diadalordítást. Nem tudom, miért, egész idő alatt úgy
képzeltem, hogy hátulról ér a támadás, az útnak azon a
szakaszán, amelyet már megtettünk, s egy pillanatig
egyenesen felháborítónak éreztem, hogy a vietminhiek ott
legyenek előttünk, köztünk és Saigon között. Mintha
öntudatlanul a veszélybe hajtottunk volna ahelyett, hogy
távolodtunk volna tőle – éppúgy, mint ahogy most is feléje
mentem, vissza a toronyhoz. Lassú léptekkel haladtam, mert így kevesebb
zajt ütöttem, mint hogyha rohantam volna, de a testem futni kívánt.
A létra aljáról felszóltam Pyle-nak: “Én vagyok, Fowler.” (Még most sem
voltam rá képes, hogy a keresztnevemet mondjam.) Odabent a helyzet
megváltozott. A rizsescsajkák ismét a földre kerültek, az egyik
katona csípőjéhez szorította a puskát, és a falnak dőlve
merően nézte Pyle-t. Pyle pedig távolabb tőle, a szemben levő
fal közelében térdelt, és a géppisztolyt tartotta szemmel,
amely a padlón feküdt, közte és a másik katona között. Olyan
volt a helyzet, mintha Pyle kúszva megindult volna a
géppisztoly felé, de megállították volna. A második katona
karja a géppisztoly felé nyúlt. Egyikük sem harcolt, nem is
fenyegetőzött, az egész olyan volt, mint az a játék, amelyet
gyermekkorunkban játszottunk: nem szabad meglátni, hogy moccanunk, mert
ha meglátják, visszaküldenek oda, ahonnét indultunk.
– Mi történik itt? – kérdeztem.
A két őr felnézett rám, Pyle pedig előrevetette magát, és
magához húzta a géppisztolyt.
– Mi ez, játék? – kérdeztem.
– Nem bízom benne – mondta Pyle. – Nem akarom, hogy nála legyen a
fegyver, ha jönnek.
– Tud vele bánni?
– Nem én.
– Nagyszerű. Én sem. Remélem, meg van töltve, mert
úgyse tudnók újra tölteni.
A katonák belenyugodtak fegyverük elvesztésébe. Az egyik
leeresztette és a térdére fektette puskáját; a másik a falnak
dőlt, és lehunyta szemét, mintha azt hinné – mint a
gyermekek –, hogy akkor láthatatlan. Talán még örült is, hogy
megszabadult a felelősségtől. Valahol messze a puska megint
megszólalt, aztán csend lett. A második katona még
szorosabbra zárta a szemét.
– Nem tudják, hogy nem értünk hozzá – mondta Pyle.
– Elméletileg ők is a mi pártunkon állnak.
– Azt hittem, hogy maga egyik párton sem áll!
– Egy-null – mondtam. – Bárcsak a vietminhiek is tudnák.
– Mi történik odakinn?
Megint a másnapi Extrême Orient-et idéztem: “Vietminhi
partizánok tegnap éjjel megtámadtak egy Saigontól ötven
kilométernyire levő őrtornyot, és átmenetileg elfoglalták.”
– Úgy gondolja, nagyobb biztonságban lennénk kinn, a földeken?
– Mindenesetre nagyon vizesek lennénk.
– Úgy látom, nem nagyon izgatott – jegyezte meg Pyle.
– Halálosan félek, de a helyzet rosszabb is lehetne. Általában nemigen
támadnak meg egy éjszaka háromnál több őrtornyot. Esélyeink
megnövekedtek.
– Hát ez mi?
Nehéz jármű robogott végig az úton, Saigon felé.
Odamentem a lőréshez, és kinéztem rajta: tank dübörgött el
alattunk.
– Az őrjárat – mondtam. A géppuska a toronyban hol erre
fordult, hol arra. Szerettem volna lekiáltani nekik, de aztán
meggondoltam – mi eredménye volna? Úgysincs helyük két hasznavehetetlen
civil számára. A földes padló egy kicsit remegett, amint elhajtottak
mellettünk, aztán vége volt. Órámra néztem: nyolc-ötvenegy – aztán vártam s
igyekeztem leolvasni a mutatók állását, mikor a géppuska tüze
fellobban. Mint mikor az ember a villámlás és a dörgés közt
eltelt időből igyekszik kiszámítani a zivatar távolságát. Egy
ízben úgy rémlett, mintha páncélököl hangja felelne rá, aztán
megint elcsöndesedett.
– Mikor visszajönnek – mondta Pyle –, jelt adhatnánk nekik, hogy
vigyenek el a táborba.
Robbanás rázta meg a torony padlóját.
– Ha visszajönnek – jegyeztem meg. – Ez úgy hangzott, mint egy
aknarobbanás. – Amikor megint megnéztem az órát, negyed tíz is elmúlt, és a
tank nem jött vissza. Tüzelés nem hallatszott többé.
Leültem Pyle mellé, és kinyújtottam a lábam.
– A legjobb lesz, ha aludni próbálunk – mondtam. – Ennél okosabbat
úgysem tehetünk.
– Nyugtalan vagyok az őrök miatt – mondta Pyle.
– Amíg a vietminhiek nem támadnak, nem kell tőlük
tartanunk. Tegye a lába alá a géppisztolyt a biztonság
kedvéért. – Behunytam a szemem, és megpróbáltam
elképzelni, hogy másutt vagyok – egy negyedosztályú vasúti
kocsiban ülök, amilyeneket a német vonatokon járattak,
mielőtt Hitler uralomra került; még fiatal voltam, és cseppet
sem kedvetlenített el, ha az egész éjszakát ülve kellett
töltenem; éber álmaim még reménységgel voltak tele, és nem
félelemmel. Ebben az órában szokta Phuong elkészíteni esti
pipáimat. Eszembe jutott, vajon vár-e levél Saigonban; azt
reméltem, hogy nem, mert előre sejtettem, mi lenne a
tartalma, és amíg nem jön levél, mégis ábrándozhatom a
lehetetlenről.
– Alszik? – kérdezte Pyle.
– Nem.
– Mit gondol, nem kellene felhúznunk a létrát?
– Kezdem megérteni, hogy az őrök mért nem húzzák fel. Ez a
távozás egyetlen lehetséges útja.
– Bárcsak visszajönne az a tank.
– Most már nem jön vissza.
Megpróbáltam erőt venni magamon, és csak hosszú
időközönként nézni az órát; de az időközök sosem voltak
olyan hosszúak, mint amilyennek éreztem. Kilenc-negyven,
tíz-öt, tíz-tizenkettő, tíz-harminckettő, tíz-negyvenegy.
– Ébren van? – szólítottam meg Pyle-t
– Ébren.
– Mire gondol?
Egy pillanatig tétovázott.
– Phuongra – mondta azután.
– Igen?
– Éppen azon gondolkoztam, mit csinálhat most.
– Azt megmondhatom. Mostanra már beletörődött, hogy az
éjszakát Tanyinban töltöm, máskor is előfordult. Valószínűleg
fekszik az ágyon, füstölőpálcikát éget a moszkitók ellen, és a
képeket nézegeti a Paris-Match egy régi számában. Akárcsak a
franciák, ő is rajong az angol királyi családért.
– Milyen jó magának, hogy ilyen pontosan tudja – mondta
Pyle mélán, és szinte magam előtt láttam a sötétben meleg
kutyaszemét. Fidónak kellett volna nevezni, nem Aldennak.
Tudni éppen nem tudhatom, de valószínűleg így van. Semmi
értelme féltékenykedni, mikor az ember úgysem védekezhet.
Csalás ellen nincs barikád.
– Néha igazán utálatos, ahogy róla beszél, Thomas. Tudja,
hogy én milyennek látom őt? Üdének, mint a virág.
– Szegény virág – mondtam. – Rengeteg a dudva körülötte.
– Hol ismerkedett meg vele?
– A Grande Monde-ban táncolt.
– Táncolt?! – kiáltott fel Pyle, mintha bántaná ez a gondolat.
– Rendkívül tiszteletre méltó és erkölcsös foglalkozás – mondtam. – Ne
aggódjék miatta.
– Maga olyan tapasztalt, Thomas!
– Tapasztalt? Öreg vagyok. Majd ha maga is az én koromban lesz…
– Nekem még sosem volt dolgom nővel – vallotta meg Pyle.
– Mármint nem úgy, hogy igazán számított volna. Nincs
tapasztalatom.
– Úgy veszem észre, maguk, amerikaiak, rengeteg energiát pazarolnak
fütyülésre.
– Még sose mondtam meg senkinek.
– Maga fiatal. Emiatt nem kell szégyenkeznie.
– Magának már sok nővel volt dolga, ugye, Fowler?
– Nem tudom, mit jelent az, hogy “sok”. Mindössze négy nő
volt az életemben, aki fontos volt nekem, vagy én neki. A
többi negyven-egynéhány… az ember nem is tudja, miért
csinálja. Higiénia, társadalmi kötelezettség… mind a kettő
téves elképzelés.
– Csakugyan azt hiszi, hogy tévesek?
– Bárcsak visszakaphatnám azokat az éjszakákat. Még ma is szerelmes
vagyok, Pyle, pedig már leáldozóban a napom. No és persze a büszkeség is
sok mindenre rávitte az embert. Hosszú ideig tart, míg belátjuk, hogy nem
érdemes büszkének lenni arra, hogy kívánnak. Pedig Isten tudja, mire vagyunk
büszkék egyáltalán, ha megnézzük, hogy miféle alakok kellenek a
nőknek.
– De ugye, nem hiszi, hogy nem vagyok normális, Thomas?
– Dehogyis, Pyle.
– Nem mintha nem érezném szükségét, Thomas. Éppúgy szükségét érzem,
mint akárki más. Nem vagyok… rendellenes.
– Egyikünk sem kívánja olyan mértékben, mint ahogy állítja,
Pyle. Ebben rengeteg az önszuggesztió. Ma már tudom, hogy
senkire sincs szükségem, csak Phuongra. De ezt csak idővel
tanulja meg az ember. Egy évig is meglennék viharos éjszaka
nélkül, ha ő nem volna mellettem.
– De mellette van – mondta Pyle olyan halkan, hogy alig értettem.
– Az ember promiszkuitással kezdi, és úgy végzi, mint a
nagyapja: hűségesen kitart egy nő mellett.
– Bizonyára szörnyű naivnak tartja, hogy valaki ezzel
kezdje…
– Ó, nem.
– Nincs benne a Kinsey Reportban.
– Éppen azért nem naiv.
– Tudja, Thomas, nagyon jólesik, hogy itt vagyok, és így
beszélhetek magával. Még a veszélyről is megfeledkezem.
– Igen, mi is így voltunk a Blitzben – mondtam –, amikor átmenetileg
csend lett. De a nácik mindig visszajöttek.
– Ha valaki megkérdezné magától, hogy mi volt a legnagyobb szexuális
élménye, mit felelne?
Erre pontosan tudtam a választ.
– Egy kora reggel, amikor ágyban feküdtem, és néztem,
ahogy egy piros pongyolás nő a haját keféli.
– Joe azt mondta, hogy az volt, amikor egyszerre feküdt az
ágyban egy néger nővel meg egy kínaival.
– Húszéves koromban én is ilyesmit találtam volna ki.
– Joe ötvenéves.
– Nem tudom, szellemileg milyen korúnak ítélték a háborúban.
– A piros pongyolás nő Phuong volt?
Csak ezt ne kérdezte volna!
– Nem – mondtam. –, az a nő korábban jött az életembe.
Amikor elhagytam a feleségemet.
– És mi történt aztán?
– Őt is elhagytam.
– Miért?
Csakugyan: miért?
– Amikor szeretünk – mondtam –, mind őrültek vagyunk.
Attól féltem, hogy elveszítem. Úgy képzeltem, hogy változást észlelek
rajta; nem tudom, hogy valóban megváltozott-e, de nem bírtam tovább a
bizonytalanságot. Úgy rohantam a végbe, mint ahogy a gyáva ember ront neki
az ellenségnek, és vitézségi érmet nyer. Túl akartam lenni a halálon.
– A halálon?
– Igen, afféle volt. Aztán eljöttem ide a Távol-Keletre.
– És megtalálta Phuongot?
– Igen.
– És Phuonggal kapcsolatban nem éli át ugyanezt?
– Nem. Tudja, az a másik szeretett. Attól féltem, hogy elveszítem a
szerelmét. Most csak attól félek, hogy elveszítem Phuongot. – Vajon miért
mondtam ezt? Igazán nem volt szándékomban Pyle-t bátorítani.
– De Phuong szereti magát, nem?
– Nem, nem úgy. Ez nincs a természetükben. Majd maga is tapasztalni
fogja. A keleti embert gyerekesnek nevezni közhely… de bizonyos
tekintetben gyerekek. Szereti magát hálából a kedvességéért,
a biztonságért, amit nyújt, az ajándékokért, amiket ad nekik,
és gyűlölik egy ütésért, igazságtalanságért. De azt nem
tudják, hogy mi az: belépni egy szobába, és megszeretni egy
idegent. A magamfajta öregedő férfinak ez nagyon
megnyugtató, Pyle: addig nem szökik meg hazulról, amíg az
otthona boldog.
Nem volt szándékomban, hogy megbántsam. Csak akkor vettem észre,
hogy megbántottam, amikor elfojtott haraggal ezt mondta:
– De talán többre becsülné a nagyobb biztonságot, több kedvességet.
– Meglehet.
– Ettől nem fél?
– Nem annyira, mint a másiktól féltem.
– Szereti őt egyáltalán?
– Ó, igen, Pyle, szeretem. De úgy csak egyszer szerettem.
– Annak ellenére, hogy negyven-egynéhány nővel volt
dolga – vágta a fejemhez.
– Szüntelenül hiszem, hogy ez alatta van a Kinsey
Reportbeli átlagnak. Tudja, Pyle, a nők nem szeretik a
szüzeket. Mi férfiak sem szeretjük őket, azt hiszem… kivéve,
ha patológiás hajlamaik vannak.
– De hiszen én nem mondtam, hogy szűz vagyok – felelte Pyle.
Beszélgetésünk mindig groteszkbe fordult. Talán az
őszintesége tette, hogy mindig kilendültünk a megszokott
sínekből? Sohasem vette szabályszerűen a kanyarokat.
– Száz nővel is lehet dolga, és mégis szűz maradhat, Pyle.
A legtöbb katonájuk az volt, akit erőszakos nemi közösülés
miatt felakasztottak a háború alatt. Ideát, Európában,
kevesebb van ebből a fajtából. Örülök neki, mert nagyon
kártékony.
– Nem értem, mit beszél, Thomas.
– Nem érdemes, hogy elmagyarázzam. Különben is, unom a témát.
Elértem azt a kort, amikor már nem a szexuális élet a
probléma, hanem az öregség és a halál. Ha fölébredek, ez az
első gondolatom, és nem egy női test. Csak éppen… nem
akarok egyedül maradni utolsó évtizedemben, ennyi az egész.
Nem tudnám, miről gondolkozzam naphosszat. Azt kívánnám,
hogy egy nő legyen a szobámban… még ha nem is szeretem.
De ha Phuong elhagyna, vajon lenne-e erőm újat keresni!...
– Ha csak ennyit jelent magának…
– Csak ennyit, Pyle? Várjon, amíg elfogja a rettegés, hogy tíz
esztendőt kell lemorzsolnia társtalanul, és a végén az aggok
menhelye. Akkor majd kétségbeesetten szaladgál ide-oda,
elszalad még a piros pongyolás lány mellől is, csak azért,
hogy találjon valakit… akárkit, aki megmarad, amíg vége a
komédiának.
– Akkor mért nem megy vissza a feleségéhez?
– Nem könnyű valakivel élni, akit az ember megsebzett.
Valahol egy géppisztoly hosszú sorozatot adott le; nemigen
lehetett messzebb egy mérföldnél. Talán egy ideges őrszem
lövöldözött az árnyékokra; talán egy újabb őrtornyot
ostromoltak. Az utóbbit kívántam, ez ismét megnövelte volna esélyeinket.
– Fél, Thomas?
– Persze hogy félek. Ösztönösen, minden porcikámmal. De az eszemmel
tudom, hogy jobb így meghalni. Ezért jöttem Keletre. Itt az ember a halál
küszöbén él. – Órámra néztem. Tizenegy is elmúlt. Még nyolc óra, és
föllélegezhetünk. Azt mondtam: – Azt hiszem, már majdnem
mindent megbeszéltünk, kivéve Istent. Őt talán inkább
hagyjuk hajnalra.
– Nem hisz benne, ugye?
– Nem.
– Én nem látnám értelmét a világnak Őnélküle.
– Én pedig vele nem látom értelmét.
– Egyszer olvastam egy könyvet…
Sohasem tudtam meg, milyen könyvet olvasott Pyle.
(Valószínűleg nem York Hardingot akarta említeni, vagy
Shakespeare-t, vagy a modern költők antológiáját, sem A
házasság fiziológiáját–t; talán Az Élet diadalá-ról akart beszélni.) Egy
hang jött hozzánk a toronyba, mintha a csapóajtó árnyékában
szólt volna – öblös hangszóró-hang volt, valamit mondott
vietnami nyelven. “Mi vagyunk soron” – mondtam. A két őr
figyelt, arccal a lőrés felé fordulva, alsó ajkuk lefittyedt.
– Mi az? – kérdezte Pyle.
A nyíláshoz léptem – olyan volt, mintha a hangon gázoltam volna
keresztül. Gyorsan kinéztem: nem láttam semmit, még az utat sem, és mikor
visszafordultam a szoba felé, a puska irányt változtatott – csak azt nem
tudtam, énfelém vagy a lőrés felé irányul-e. De amikor odább
léptem a fal mentében, a puska megmozdult, tétovázott, majd
követett; a hang pedig újra meg újra ugyanazt ismételte.
Leültem, s a puska is leereszkedett.
– Mit mond? – kérdezte Pyle.
– Nem tudom. Valószínűleg megtalálták a kocsit, és
felszólítják ezeket a fickókat, hogy adjanak ki bennünket, vagy
valami effélét. Azt ajánlom, vegye magához a géppisztolyt,
mielőtt elszánják magukat.
– Lőni fog.
– Még nem határozta el. És ha elhatározta, akkor így is, úgy is lő.
Pyle megmozdította a lábát, és a puska fölemelkedett.
– A fal mellett megyek – mondtam. – Ha a tekintete elmozdul, fogja rá a
fegyvert.
Abban a pillanatban, amikor felálltam, a hang elhallgatott; összerezzentem
a csendre. Pyle nagyot kiáltott: “Eldobni a puskát!” Éppen csak átsuhant az
agyamon, hogy a géppisztoly meg van-e töltve – mert addig meg sem néztem
–, amikor a katona eldobta a puskát.
Odamentem és fölvettem a földről. Akkor a hang újra
rákezdte; úgy tetszett, egyetlen szótag sem változott. Talán
lemezt használtak. Szerettem volna tudni, mikor jár le az ultimátum.
– Most mi lesz? – kérdezte Pyle, mint az iskolás gyerek, aki laboratóriumi
kísérlet lefolyását figyeli; mintha neki személy szerint semmi köze sem volna
az egészhez.
– Talán páncélököl, talán a vietminhiek.
Pyle a géppisztolyt vizsgálgatta.
– Nincs ennek semmi különös fortélya – mondta. – Adjak le egy
sorozatot?
– Nem, hagyjon nekik időt, hadd tétovázzanak. Jobban
szeretnék tüzelés nélkül elfoglalni a tornyot, és ezzel mi is
egérutat nyerünk. Azt mondom, siessünk ki innét.
– De hátha odalent várnak.
– Az bizony meglehet.
A két férfi erősen figyelt; azt írom, “férfi”, de nem hiszem,
hogy a kettő együtt negyven évet számlált.
– Hát ezek? – kérdezte Pyle, és elképesztő nyíltsággal
megkérdezte: – Lőjem őket agyon? – Talán a géppisztolyt
akarta kipróbálni.
– Nem bántottak.
– De ki akartak adni.
– Miért ne adnának ki? – mondtam. – Semmi keresnivalónk
itt. Ez az ő országuk.
Kivettem a tárat, és letettem a puskát.
– Csak nem hagyja itt? – kérdezte Pyle.
– Öreg vagyok már ahhoz, hogy puskával szaladjak. És ez különben sem
az én háborúm. Gyerünk.
Nem az én háborúm, de azt kívántam, bárcsak tudnák ezt azok is, akik
odalenn a sötétben leselkednek. Elfújtam az olajlámpát, és lelógattam a
lábamat, a létrát kerestem. Hallottam, amint a katonák egymással sugdolóztak
anyanyelvükön, mely olyan, mint a dal.
– Induljon – szóltam Pyle-nak. – Tartson egyenesen a rizsföldnek. Ne
felejtse, hogy víz alatt áll… hogy milyen mélyen, azt nem tudom. Kész?
– Kész vagyok.
– Köszönöm a társaságot.
– Szívesen, máskor is – felelte Pyle.
Hallottam az őrök mozgolódását a hátunk mögött. “Vajon
van-e késük?” – villant át az agyamon. A hang a megafonon át
parancsolóan szólt, mintha utolsó lehetőséget kínálna. Lenn, a
sötétben valami halkan mozdult – patkány is lehetett. Tétováztam.
– Bár lenne egy korty italom – suttogtam.
– Gyerünk.
Valami jött felfelé a létrán; hallani nem hallottam, de a létra remegett
lábam alatt.
– Miért vár? – kérdezte Pyle a hátam mögött.
Nem tudom, miért gondoltam valaminek azt, ami némán lopakodott
felfelé. Csak ember tud létrán felmászni, mégsem tudtam embernek,
magamhoz hasonló embernek elképzelni; olyan volt, mintha vadállat osonna
gyilkolni, nesztelenül és lelkifurdalás nélkül, hiszen a teremtésnek másfajta
kategóriájába tartozik. A létra remegett, rázkódott; úgy
rémlett, már a szemét is látom villogni. Egyszer csak nem
bírtam tovább, és leugrottam. Lenn pedig nem volt egyéb,
csak a süppedős talaj, amely megfogta a bokámat, és
megcsavarta, mint egy kéz. Hallottam, amint Pyle lemászik a létrán, és
akkor ismertem csak fel a helyzetet: megbolondított a félelem, nem ismertem
fel a létra remegésében a saját remegésemet – én, aki azt hittem magamról,
hogy cinikus és józan vagyok, tehát mindaz, ami a jó megfigyelőt és
riportert jellemzi. Talpra álltam, de kis híján elestem, annyira
fájt a lábam. Sántítva elindultam a rizsföld felé, Pyle lépteit is
hallottam magam mögött. Akkor páncélököl-lövedék érte a
tornyot, a robbanásra hasra vágódtam.

– Megsérült? – kérdezte Pyle.


– Megütöttem a lábamat. Nem komoly.
– Gyerünk innét – sürgette Pyle.
Egy pillanatig még láttam, olyan volt, mintha talpig finom fehér porral
volna beszórva. Aztán egyszer csak elmúlt, mint a kép a mozivásznon, ha
kialszik a lámpa, csak a hang folytatódott. Óvatosan föltérdeltem az ép
lábamra, és megpróbáltam felállni anélkül, hogy sérült bokámat megterheljem
– de abban a pillanatban lerogytam megint, lélegzetemet is elvágta a fájdalom.
Nem a bokám volt; valami történt a bal lábammal. Még aggódni sem voltam
képes, a fájdalom megszüntette a gondot. Nagyon csendesen feküdtem, azt
reméltem, hogy a fájdalom nem talál meg újra; még a lélegzetemet is
visszafojtottam, mint fogfájásnál szokás. Nem is gondoltam a vietminhiekre,
akik nemsokára végigkutatják majd a torony romjait; még egy
bomba robbant – a vietminhiek biztosak akartak lenni a
dolgukban, mielőtt közelednek. “Milyen sok pénzbe kerül
néhány embert megölni – gondoltam, mikor a fájdalom kissé
csillapult –, lovat ölni mennyivel olcsóbb.” Nem lehettem teljesen
eszméletemnél, mert azt hittem, a sintér udvarában vagyok, aki
gyermekkorunk réme volt a kisvárosban, ahol születtem. Akkoriban úgy
képzeltük, halljuk a lovak rémült nyerítését, és a fájdalom nélküli gyilkolószer
robbanását.
Most, hogy mozdulatlanul feküdtem, kis ideig nem tért vissza a fájdalom;
ezt éreztem a legfontosabbnak, s lélegzetemet is visszafojtottam. Teljesen
józanul azon gondolkoztam, nem kellene-e bekúsznom a rizsföldre. Hátha a
vietminhieknek nem lesz rá idejük, hogy olyan messze keressenek.
Mostanáig már bizonyára másik járőr indult, kapcsolatot
próbál létesíteni az első tank legénységével. De végül is
jobban féltem a fájdalomtól, mint a partizánoktól, és
mozdulatlanul fekve maradtam. Pyle közelségét semmi nesz
sem árulta el: nyilván bevette magát a földekbe. Azután sírás
ütötte meg a fülemet. A torony felől jött – vagy pontosabban:
onnét, ahol az imént a torony állt. Nem férfi sírása volt,
hanem gyermeksírás – gyermeké, aki fél a sötétben, de
sikoltani sem mer. Valószínűleg a két kiskatona egyike volt; társa
nyilván meghalt. Reméltem, hogy a partizánok nem fogják elvágni a nyakát.
Nem lenne szabad gyermekekkel háborút viselni, eszembe jutott az a kicsi,
összekuporodott holttest az árokban. Behunytam a szemem – ez a fájdalmat is
távol tartotta –, és vártam. Férfihang mondott valamit, amit nem értettem. Úgy
éreztem, szívesen elaludnék ott, a sötétben, egyedül, távol a fájdalomtól.
Aztán meghallottam Pyle suttogását: “Thomas, Thomas.”. Gyorsan
beletanult a nesztelen partizánmozgásba: nem hallottam visszajönni.
– Menjen el – súgtam.
Megtalált és hasra feküdt mellém.
– Miért nem jött? Megsebesült?
– A lábam. Azt hiszem, eltört.
– Golyó?
– Nem, nem. Gerenda. Vagy kő. Valami a toronyból. Nem
vérzik.
– Meg kell próbálnia.
– Menjen csak egyedül, Pyle. Nem akarok mozdulni, nagyon fáj.
– Melyik lába?
– A bal.
Átkúszott a másik oldalamra, és a nyaka köré fonta a karomat.
Nyöszörögni szerettem volna, mint a gyermekkatona a toronyból, és dühös is
voltam, de haragot nehéz suttogva kifejezni.
– Az Isten verje meg magát, Pyle, hagyjon békén. Itt maradok.
– Nem maradhat.
Félig felhúzott a vállára, és a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott.
– Ne adja a hőst, a fene egye meg! Nem akarok menni.
– Segítsen egy kicsit – lihegte Pyle –, vagy mind a kettőnket
elcsípnek.
– Azt a…
– Legyen csöndben, mert meghallják.
Sírtam bosszúságomban, erősebb szót nem használhatok
lelkiállapotomra. Rátámaszkodtam és lelógattam a bal
lábamat; olyanok voltunk, mint a háromlábú futóverseny
ügyefogyott részvevői, és nem is hiszem, hogy szabadultunk
volna, ha indulásunk pillanatában meg nem szólal egy
golyószóró a szomszédos őrtorony felől: talán járőr közeledett,
talán a normájukat teljesítették a partizánok – a harmadik
tornyot foglalták el. A lövöldözés mindenesetre elfödte lassú és
ügyetlen menekülésünk neszeit.
Nem hiszem, hogy egész idő alatt öntudatnál voltam; az
utolsó húsz yardon Pyle jóformán a karjában cipelt. “Vigyázat,
ide bemegyünk” – mondta. Száraz rizs zörgött körülöttünk,
iszap cuppogott, emelkedett alattunk. Mire Pyle megállt, a víz
a derekunkig ért. Pyle lihegett, a levegő el-elakadt a torkában,
és ez úgy hangzott, mint a kecskebéka brekegése.
– Sajnálom – mondtam.
– Nem hagyhattam ott – mondta Pyle.
Első érzésem a megkönnyebbülés volt: a víz meg az iszap
gyengéden, de erősen fogta körül a lábamat, mint egy kötés;
de csakhamar vacogni kezdtünk a hideg vízben. Találgattam,
vajon elmúlt-e már éjfél; még jó hat órát tölthetünk így, ha
ugyan addig meg nem találnak a vietminhi partizánok.
– Nem tudná egy kicsit áttenni a testsúlyát? – kérdezte Pyle. – Csak egy
pillanatra.
Oktalan ingerültségem visszatért; nem volt rá egyéb mentségem, csak a
fájdalom. Nem én kívántam, hogy megmentsék az életemet – vagy inkább:
hogy ilyen kínos módon halasztódjék a halál. Vágyva gondoltam vissza
fekvőhelyemre a kemény, száraz földön. Ott álltam, mint a
daru, fél lábon, hogy Pyle-t valamennyire mentesítsem
testsúlyom alól, és ha mozdultam, a rizskalászok
csiklandoztak, vágtak, zizegtek.
– Ott megmentette az életemet – kezdtem, és Pyle már a torkát
köszörülte az ilyenkor kötelező válaszra –, hogy itt meghalhassak.
A szárazföldet jobb szeretem.
– Jobb, ha nem beszél – mondta Pyle, mintha beteghez
szólna. – Kíméljük az erőnket.
– Ki a fene kérte rá, hogy megmentse az életemet? Azért jöttem ide a
Távol-Keletre, hogy meghaljak. Ez megint a maga átkozott orcátlansága… –
Megtántorodtam az iszapban, és Pyle a válla köré emelte a karomat.
– Könnyítsen a lelkén – mondta.
– Maga túl sok háborús filmet látott. Nem vagyunk tengerészek, velem
nem nyerhet vitézségi érmet.
– Cs-ss.
Lépések hallatszottak, a rizsföld széléig jöttek; a távoli lövöldözés
abbamaradt, nem volt más nesz, csak a lépések, meg a rizs halk zizegése
lélegzetünk alatt. Aztán a lépések megálltak; úgy tetszett, alig egy
szobahossznyira tőlünk. Éreztem, amint Pyle keze az ép
oldalamon lassan nyom lefelé; mind a ketten belesüppedtünk
az iszapba, nagyon lassan, hogy minél kevesebb zajt üssünk.
Fél térden, fejemet hátrahajtva, épphogy a szájam a víz fölé
ért. A fájdalom újra belenyilallt a lábamba, és azt gondoltam:
“Ha most elájulok, megfulladok.” Mindig különösen féltem a
vízbefúlástól, gyűlöltem a gondolatát. Miért nem választhatja
meg az ember a halálát? Most nem volt semmi nesz; alig
húszlábnyira tőlünk talán valaki várt – zizzenésre, köhintésre,
tüsszentésre… “Úristen – gondoltam –, most tüsszenteni
fogok!” Bárcsak magamra hagyott volna Pyle, akkor csak a
magam életéért lennék felelős, és nem az övéért; márpedig ő
élni akar. Ujjamat a felső ajkamhoz szorítottam, azzal a
fogással, amit gyerekkorunkban, bújócskázás közben tanultunk, de a
tüsszentés nem tágított, ki akart törni, azok meg a sötétben lapulva várták a
tüsszentést. Közeledett, közeledett, kitört…
De abban a pillanatban, amikor tüsszentettem, a vietminhiek
géppuskatüzet nyitottak, végigsöpörték a rizsföldet, és
tüsszentésemet elnyelte a kemény kattogás; mintha acélba
vágnának géppel lyukakat. Mélyet lélegzettem, és a víz alá
buktam: ilyen ösztönösen kerüli az ember azt, amit szeret,
kacérkodik a halállal, mint a nő, aki azt kívánja, bárcsak
leteperné a kedvese. A sorozat végigkorbácsolta a rizst fejünk
fölött; azután elmúlt a vihar. Ugyanabban a pillanatban
bukkantunk fel a levegőre mindketten, és hallottuk amint a
léptek toronyiránt távolodnak.
– Ezt elértük – mondta Pyle, és még fájdalmamban is
elgondolkoztam rajta, hogy vajon mit értünk el: énrám az
öregség vár, a magány és egy szerkesztői szék; ami pedig
Pyle-t illeti, most már tudjuk, hogy elhamarkodottan beszélt.
Azután megint elhelyezkedtünk a jeges vízben, és vártunk. A
Tanyin felé vezető úton máglyatűz lobbant fel, vígan égett,
mint valami népünnepélyen.
– Ez a kocsim – mondtam.
– Szégyen, gyalázat! – mondta Pyle. – Gyűlölöm a
pusztítást, Thomas!
– Úgy látszik, még éppen annyi benzin volt benne, hogy meggyulladjon –
jegyeztem meg. – Mondja, Pyle, maga is úgy fázik, mint én?
– Jobban már nem is fázhatnék.
– Mi lenne, ha kikecmeregnénk innét, és lefeküdnénk az útra?
– Várjunk még egy félórát.
– A terhet maga viseli.
– Én kibírom. Fiatal vagyok. – Tréfának szánta, de jeges zuhany volt,
hidegebb, mint az iszap. Az imént még bocsánatot akartam kérni fájdalmam
kitöréséért, de most újra csak a fájdalom szólalt meg.
– Persze, persze, maga nagyon fiatal. Maga várhat, ugye?
– Hogy érti ezt, Thomas?
Egy egész hétnek beillő éjszakát töltöttünk együtt, de még
most is éppúgy nem értett meg, mint ahogy nem értett
franciául.
– Jobban tette volna, ha otthagy – mondtam.
– Nem tudtam volna Phuong szemébe nézni – mondta, és ezt a nevet úgy
tette le, mint bankár a tétet. Elfogadtam.
– Szóval, őérte tette – mondtam. Féltékenységemet még
képtelenebbé, még megalázóbbá tette, hogy alig hallható
suttogással kellett kifejeznem; nem volt hangja, márpedig a
féltékenység a kulisszahasogatást kedveli. – Azt hiszi, hogy a
hősi magatartásával megszerzi őt? Nagyon téved. Ha
meghaltam volna, akkor megkaphatná.
– Nem így értettem – válaszolta Pyle. – Ha az ember szerelmes,
mindenképpen ki akar tenni magáért, ennyi az egész.
Ez igaz, gondoltam, de nem úgy, ahogy ő naivságában
hiszi. Ha az ember szerelmes, a másiknak a szemével látja
önmagát is, ez annyit jelent, hogy az ember a saját hamisított
és felmagasztosított képébe szerelmes. A szerelmes férfit nem
a becsület hajtja, bátor tette nem egyéb szerepnél, amelyet
kétszemélyes közönség előtt alakít. Szerelmes talán már nem voltam,
de azért jól emlékeztem rá.
– Én a maga helyében otthagytam volna magát – mondtam.
– Ó, dehogy hagyott volna, Thomas. – És tűrhetetlenül
magabiztosan hozzátette: – Én jobban ismerem, mint maga
saját magát.
Dühösen igyekeztem elhúzódni tőle, és a magam lábán viselni
testsúlyomat, de a fájdalom visszajött, dübörögve, mint a
vonat az alagútban, és én még erősebben nekidőltem, mielőtt
elkezdtem süllyedni a vízbe. Mindkét karjával átfogott,
támogatott, azután elindult, és araszról araszra vergődött
velem a part, az út széle felé. Mikor odaértünk, laposan
lefektetett a sárba, a rizsföld legszélén, az út alatt, és mire a
fájdalom szűnni kezdett, kinyitottam a szememet, és már nem
kellett visszafojtanom a lélegzetemet, addigra már nem láttam
egyebet, csak a csillagképek bonyolult jelrendszerét – egy ábécét, amelyet
nem tudtam elolvasni, mert nem az otthoni csillagképek voltak.
Aztán Pyle arca hajolt fölém, eltakarta a csillagokat.
– Elindulok az úton, Thomas, amíg járőrt nem találok.
– Megbolondult? – mondtam. – Hisz lelövik, mielőtt
megkérdeznék, hogy kicsoda. Feltéve, ha a vietminhiek nem
kapják el.
– Ez az egyetlen lehetőség. Maga nem fekhet itt a vízben
hat óra hosszat.
– Akkor tegyen ki az útra.
– Ugye, nem volna értelme, hogy itthagyjam magának a
géppisztolyt? – kérdezte kétkedőn.
– A világon semmi értelme nem volna. Ha már mindenáron
hős akar lenni, legalább menjen az út mentén, a rizs között.
– A járőr elmenne mellettem, mielőtt jelt adhatnék.
– De hiszen nem is tud franciául.
– Majd azt kiáltom nekik: “Je suis frongçais”.32 Ne aggódjék Thomas.
Vigyázok magamra.
Mielőtt szólhattam volna, már olyan messze volt tőlem,
hogy nem hallhatta suttogásomat; nesztelenül haladt,
megállva, ahogy megtanulta. Láttam alakját az égő kocsi
fényében, de nem lőttek rá; nemsokára kikerült a lángok
fényköréből, s hamarosan csend lépett a lába nyomába. Ó,
igen, Pyle vigyázott magára, éppoly óvatosan haladt, mint
amilyen óvatosan lecsónakázott a folyón Phát Diêmbe, óvatos
volt, mint egy ifjúsági regény hőse, büszke volt rá, mint egy
cserkészjelvényre, és fogalma sem volt kalandja kétes
kimeneteléről.
Ott feküdtem, és lestem, mikor kezdenek lövöldözni a
vietminhi partizánok, vagy az idegenlégiós járőr; de lövés nem
jött. Legalább egy órájába telik, ha nem többe, amíg elérhet a
következő toronyig – ha ugyan egyáltalán eléri. Oldalt
fordítottam a fejem, amíg megláttam, mi maradt az
őrtornyunkból: egy rakás vályog meg bambusz, s néhány
gerenda, amely összeroskadni látszott, ahogy a kocsi tüze
kihamvadt. Amikor a fájdalom elhagyott, békesség vett rajtam
erőt – az idegek fegyverszünete; énekelni szerettem volna.
Eszembe jutott: milyen különös, hogy újságíró kollégáim
kétsoros hírben számolnak be ennek az éjszakának az
eseményeiről; “közönséges vagy kerti” éjszaka volt, és én
voltam benne az egyetlen különlegesség. Azután megint halk
nyöszörgést hallottam a torony romjai felől. Az egyik őr
nyilván még élt.
“Szegény ördög – gondoltam –, ha a kocsink nem éppen az
ő tornya előtt dögli be, akkor megadhatta volna magát, ahogy
majdnem mind megadják magukat, vagy elmenekülhetett
volna, amikor az a hang megszólalt a megafonban. De ott
voltunk mi ketten, két fehér ember, nálunk volt a géppisztoly,
és ők nem mertek mozdulni. Mire elmentünk, már késő volt.”
Én voltam felelős azért a nyöszörgésért; régen azzal
kérkedtem, hogy fölötte állok az egésznek, hogy ez a háború
nem az én háborúm, de azokat a sebeket én ütöttem, éppen
úgy, mint hogyha a géppisztolyt használtam volna, ahogy Pyle
akarta.

32 Francia vagyok (rossz kiejtéssel)


Megpróbáltam felkapaszkodni az útra, oda akartam menni hozzá. Az
egyetlen, amit tehettem: hogy osztozzam fájdalmában. De saját fájdalmam
visszatartott. Már nem hallottam a nyöszörgését. Mozdulatlanul feküdtem,
nem hallottam egyebet, csak a magam fájdalmát, amely lüktetett mint
egy óriás szív, és lélegzetemet visszafojtva imádkoztam
Istenhez, akiben nem hittem: “Add, hogy meghaljak, vagy
elájuljak. Add, hogy meghaljak, vagy elájuljak”; azután – úgy
hiszem – elájultam és nem tudtam semmiről, amíg végül azt
álmodtam, hogy a szemhéjam összefagyott, és valaki vésőt
illesztett közéje, hogy szétválassza; figyelmeztetni akartam,
hogy vigyázzon, meg ne sértse a szemgolyómat, de nem
tudtam beszélni; végül a véső áthatolt, és zseblámpa
világított az arcomba.
– Rendben vagyunk, Thomas – mondta Pyle.
Ennyire emlékszem, de arra már nem, amiről Pyle később
sokaknak beszámolt: hogy állítólag az ellenkező irányba
mutogattam, és azt mondtam, hogy a toronyban egy sebesült
van, és előbb arról gondoskodjanak. Semmi esetre sem
tehettem ezt abban a szentimentális értelemben, amelyet
Pyle föltételezett. Ismerem magamat, ismerem határtalan
önzésemet. Nem érezhetem magam jól (márpedig legfőbb
vágyam az, hogy jól érezzem magam), amíg más valaki
láthatón, hallhatón, tapinthatón szenved. A tisztalelkűek ezt
néha önzetlenséggel tévesztik össze, holott mindössze arról
van szó, hogy a kisebb jót – a jelen esetben fájdalmam
azonnali enyhítését – alárendelem a sokkal nagyobb jónak, a
háborítatlan lelki nyugalomnak, amelyben nem kell mással
törődnöm, csak önmagammal.
Visszajöttek és közölték, hogy a kis katona meghalt.
Megkönnyebbültem. Már a lábam sem fájt annyira, miután a
morfiuminjekciós fecskendő beléharapott.

HARMADIK FEJEZET

Lassan kapaszkodtam felfelé a lépcsőn Rue Catinat-beli


lakásomhoz. Az első fordulónál megálltam pihenni. A
vénasszonyok most is ott pletykálkodtak, mint rendesen, az
árnyékszék előtt kuporogva a földön; arcuk barázdáiban
hordozták a Sorsot, mint más a tenyerében. Elhallgattak,
mikor elmentem mellettük. “Vajon – gondoltam –, ha érteném
a nyelvüket, mit beszélnének nekem arról az időről, amelyet
távol töltöttem otthonról, az Idegenlégiós-kórházban a tanyini
úton?” Valahol az őrtoronyban vagy a földeken elveszítettem
a kulcsaimat, de üzentem Phuongnak, s üzenetemet meg
kellett kapnia, ha még ott volt. Ez a “ha” volt
bizonytalanságom fokmérője. A kórházba nem kaptam tőle
hírt, de franciául nemigen tudott írni, én pedig nem értettem a
vietnami nyelvet. Bekopogtam, az ajtó nyomban kinyílt, és
minden változatlannak tetszett. Erősen figyeltem Phuongot,
mikor megkérdezte, hogy vagyok, megtapogatta járókötésbe
tett lábamat, és vállát kínálta, hogy támaszkodjam rá – mintha
bizony támaszkodni lehetne ilyen zsenge növényre. – Jó itthon
– mondtam.
Phuong azt mondta, hogy hiányoztam neki; mondanom sem kell, hogy ezt
akartam hallani a szájából. Phuong általában mindig azt mondta, amit hallani
szerettem volna, mint a kuli, ha kérdésekre válaszol – hacsak véletlenül meg
nem botlott a nyelve. Most erre a véletlen botlásra vártam.
– Hogy töltötted az időt? – kérdeztem.
– Ó, gyakran látogattam a nővéremet. Most az
amerikaiaknál kapott állást.
– Úgy, igazán? Pyle segítségével?
– Nem Pyle, Joe.
– Ki az a Joe?
– Ismered. A kereskedelmi attasé.
– Ahá, persze, Joe.
Joe-t az ember mindig elfelejtette. A mai napig sem tudnám
leírni külsejét, csak pocakjára, frissen borotvált, púderes
arcára, meg zsíros nevetésére emlékszem, egyéniségéből
semmi sem maradt meg – csak épp annyi, hogy Joe-nak
hívták. Vannak emberek, akiknek csak becenevük van.
Phuong segítségével végignyúltam az ágyon.
– Moziban nem voltál? – kérdeztem.
– A Catinat-ban nagyon mulatságos filmet adnak… – és nyomban mesélni
kezdte a filmet, roppant részletesen, míg én körülnéztem a szobában, kerestem
a fehér borítékot, amelyben a távirat lehetne. Amíg nem kérdem,
addig azt hihetem, hogy elfelejtette átadni; hátha ott fekszik
az asztalon, az írógép mellett, vagy a szekrényen, vagy talán
biztonság okából elrakta a fiókba, ahol a sálgyűjteményét
tartja.
– A postamester… azt hiszem, a postamester volt, de az is lehet,
hogy a polgármester… szóval utánuk lopózott, és
kölcsönkérte a létrát a péktől és bemászott Corinne ablakán,
de tudod, Corinne átment a másik szobába François-val, ő
meg nem hallotta, hogy Madame Bompierre jön, és Madame
Bompierre bejött, és meglátta őt a létra tetején, és azt hitte,
hogy…
– Ki volt Madame Bompierre? – kérdeztem, miközben a mosdó tájékát
kémleltem, mert Phuong néha oda is bedugott mindenfélét a szájvizes üvegek
közé.
– Mondtam már. Corinne anyja volt, és férjet keresett, mert
özvegyasszony volt…
Az ágyam szélén ült, és a kezét bedugta az ingem alá.
– Nagyon mulatságos volt – mondta.
– Csókolj meg, Phuong.
Sosem volt kacér, nem kérette magát; megcsókolt és azután folytatta a
film meséjét. Éppígy lefeküdt volna mellém, ha arra szólítottam volna fel;
minden további kérdés nélkül kihámozta volna magát nadrágjából, és azután
folytatta volna Madame Bompierre históriáját, és a postamester kínos
helyzetének ecsetelését.
– Posta nem jött?
– De igen.
– Mért nem adod ide?
– Még nem szabad dolgoznod. Feküdj és pihenj.
– Hátha nem munka?
Odaadta a borítékot, és mindjárt láttam, hogy kinyitották. A távirat így
szólt: “Négyszáz szavas cikket kérünk de Lattre halálának hatásáról katonai és
politikai helyzetre.”
– Csakugyan munka – mondottam. – Honnét tudtad? Miért nyitottad ki?
– Azt hittem, a feleségedtől van. Reméltem, hátha jó hír
van benne.
– Ki fordította le neked?
– Elvittem a nővéremnek?
– Ha rossz hír lett volna benne, elhagytál volna?
Megsimogatta a mellemet megnyugtatásul; nem érezte meg, hogy
ezúttal szavakra vágyom – élőszóra, még ha hazug is.
– Nem akarsz egy pipát? Van itt egy levél is. Azt hiszem, ez
csakugyan tőle való.
– Azt is kinyitottad?
– A leveleidet nem nyitom ki. A távirat nyilvános. A postai
tisztviselő is elolvassa.
Ez a boríték a sálak között feküdt. Óvatosan kiemelte, és az ágyamra tette.
Megismertem az írást.
– Ha rossz hír van benne, mit fogsz…?
Tudtam, hogy nem lehet benne más, mint rossz hír. Távirat
jelenthetett volna hirtelen nagylelkű felbuzdulást; a levél nem
jelenthet egyebet, csak magyarázkodást, önigazolást; ezért nem fejeztem be
kérdésemet, mert nem lett volna becsületes olyan ígéretet kérni Phuongtól,
amit senki sem képes megtartani.
– Mitől félsz? – kérdezte Phuong, és én azt gondoltam: “A
magánytól, az újságíró-klubtól, a garzonlakástól… és félek Pyle-tól.”
– Tölts egy brandyt szódával – mondtam, és megnéztem a levél
megszólítását: “Kedves Thomas” – és a végét: “Szeretettel, Helen.” És vártam
a brandyt.
– Tőle van?
– Tőle.
Mielőtt olvasni kezdtem, már azon gondolkodtam, hogy a végén
hazudjak-e Phuongnak, vagy mondjam meg az igazat.

Kedves Thomas, nem voltam meglepve, amikor megkaptam leveledet, és


megtudtam, hogy nem élsz egyedül. Te nem vagy az a típus, aki sokáig
egyedül marad. Úgy szeded fel a nőket, mint a kabátod a port.
Talán komolyabban venném a problémádat, ha nem volnék
bizonyos benne, hogy nagyon hamar megvigasztalódol majd
itt, Londonban. Akár hiszed, akár nem: az egyetlen, ami
gondolkozóba ejt, és amiért nem táviratozok egy kurta nem-et
– az a szegény lány. Mi, nők, rendszerint jobban
belekeveredünk az effélébe, mint a férfiak.

Ittam egy korty brandyt. Nem gondoltam rá, hogy a szexuális sebek évek
múltával sem hegednek be. Gondatlanságomban –azzal, hogy nem válogattam
meg eléggé óvatosan szavaimat – újra föltéptem Helen sebeit.
Ki kárhoztatná őt azért, hogy viszonzásul ő is gyenge
pontjaimat tapintja ki? Aki boldogtalan, bántani akar.
– Rossz levél? – kérdezte Phuong.
– Egy kicsit kemény – válaszoltam. – De joga van hozzá…
Olvastam tovább.
Mindig azt hittem, hogy Anne-t jobban szereted, mint
bennünket – mármint a többi nőt. Míg aztán fogtad magad, és
elmentél tőle. Úgy látom, most megint egy másik nőt akarsz
elhagyni, mert amint leveledből kiolvasom, nemigen vársz
“kedvező” választ. “Mindegy, én megtettem, ami tőlem telik”;
nem így gondolod-e magadban? Mit tennél, ha történetesen
“igen”-t sürgönyöznék? Feleségül vennéd őt? (Így kell írnom:
“őt”, mert a nevét nem közlöd.) Talán elvennéd. Gondolom,
akárcsak mi, te is öregszel, és nem akarsz egyedül maradni.
Én is néha nagyon egyedül érzem magam. Úgy hallom, Anne
talált magának másik élettársat. De hát őt még idején
hagytad el.

Ó, Helen pompásan megtalálta az alig behegedt sebet! Megint ittam.


“Vérre megy”… ez a frázis jutott eszembe.
– Hadd készítsek egy pipát – szólt Phuong.
– Ahogy akarod – mondtam. – Ahogy akarod.

Ez az egyik ok, amiért nemet kellene mondanom. (A vallási okról nem is


kell beszélnünk), mert ezt sohasem értetted meg, és sosem hittél benne.) A
házasság nem gátol meg abban, hogy elhagyj egy nőt; csak
meglassítja a folyamatot, és a lánnyal szemben csak annál
unfairebb volnál, ha olyan sokáig élnél vele, mint például
énvelem. Ide hoznád Angliába, ahol hontalanul és idegenül
érezné magát, s milyen rettenetesen elhagyott lenne, amikor
a végén a faképnél hagyod. Gondolom, még késsel-villával
sem tud bánni, ugye? Azért beszélek ilyen durván, mert
elsősorban az ő javára gondolok most és nem a tiédre. De
azért a tiéddel is törődöm, Thomas, drágám.

Fizikai rosszullét fogott el. Hosszú ideje nem kaptam levelet a


feleségemtől. Most is én kényszerítettem rá az írásra, és a
levél minden sorában éreztem fájdalmát. Az ő fájdalma pedig
kihívta az én fájdalmamat; megint ott tartottunk, ahol régen –
bántottuk egymást. Bárcsak lehetne bántás nélkül szeretni. A
hűség nem elegendő; Anne-hez hűséges voltam, mégis
bántottam. A bántás maga a birtoklás ténye; testileg-lelkileg
egyaránt túl kicsik vagyunk hozzá, hogy egy másik embert
büszkeség nélkül birtokoljunk, vagy megaláztatás nélkül
engedjük magunkat birtokba venni. Bizonyos tekintetben örültem, hogy a
feleségem megint bántott: nagyon is megfeledkeztem fájdalmáról, pedig ez
volt az egyetlen jóvátétel, amelyet nyújthattam neki. Sajnos, minden
konfliktusba ártatlanok is keverednek. Mindig, mindenütt sír egy hang a
toronyból.
Phuong meggyújtotta az ópiumlámpát.
– Megengedi a feleséged, hogy elvegyél?
– Még nem tudom.
– Nem mondja?
– Ha mondja is, nagyon lassan mondja.
“Milyen büszke vagy rá – gondoltam –, hogy dégagé vagy, tudósító és
nem vezércikkíró, és mennyi bajt keversz a színfalak mögött. A
másikfajta háború ártatlanabb ennél. Az aknavető kevesebb
kárt okoz.”

Ha erőszakot követek el legmélyebb meggyőződésemen,


és igent mondok, vajon n e k e d jót teszek-e ezzel? Azt írod,
visszarendeltek Angliába; képzelem, mennyire utálod ezt az
életformát, s nyilván mindent megteszel majd, hogy
megkönnyítsd magadnak. Egy pohárral többet iszol a
kelleténél, és utána elveszed azt a lányt. Az első alkalommal
becsülettel megtettünk mindent, hogy sikerüljön – te is, meg
én is –, és mégsem sikerült. Másodszor az ember már nem
igyekszik annyira. Azt mondod, az életednek lenne vége, ha
elveszítenéd ezt a lányt. Egyszer régen szóról szóra ugyanezt
írtad nekem – megmutathatom neked a levelet, ma is őrzöm
–, és felteszem, hogy ugyanezt írtad Anne-nek is. Azt mondod, mindig
megmondtuk egymásnak az igazat, de, Thomas, a te igazad mindig olyan
változó! Mi értelme, hogy az ember veled vitatkozzék, vagy megpróbáljon
jobb belátásra bírni? Könnyebb úgy tenni, ahogy a vallásom rendeli –
szerinted esztelenül –, és egyszerűen azt válaszolni: nem
hiszek a házasság felbontásában, vallásom tiltja, és így a
válaszom – nem, Thomas, nem.

Még egy fél oldal következett a “Szeretettel, Helen”-ig; de azt már nem
olvastam el. Gondolom, az időjárásról adott hírt, meg egy öreg
nagynénémről, akit szeretek.
Panaszra nem volt okom, hiszen ezt a választ vártam. Sok igazság volt
benne. Csak azt kívántam volna, hogy ne gondolkozzék írásban ilyen hosszan,
amikor a gondolatai neki éppúgy fájnak, mint nekem.
– Azt mondja, hogy nem?
Jóformán habozás nélkül válaszoltam:
– Még nem döntött. Még van remény.
Phuong nevetett.
– Nagyon hosszú arccal mondod, hogy “remény”.
Úgy kuporgott lábaimnál, mint a kutya a keresztes lovag sírján; pipámat
készítette, én pedig azon tűnődtem, mit mondjak Pyle-nak. Mire
elszívtam négy pipát, már bátrabban néztem szembe a
jövővel; Phuongnak azt mondtam, hogy a remény
határozottan kecsegtető: feleségem ügyvéddel konzultál.
Akármelyik nap megjöhet a válást ígérő sürgöny.
– Voltaképp nem is olyan fontos. Rám írathatnál valamit –
mondta Phuong; hallottam, hogy a nővére szól belőle.
– Nincs félretett pénzem – mondtam. – Pyle-t nem tudom túllicitálni.
– Ne aggódj. Majd csak lesz valahogy. Mindig van kiút –
biztatott Phuong. – A nővérem azt mondja, köthetnél
életbiztosítást is. – Lám, milyen reálisan gondolkozik: nem
kisebbíti a pénz jelentőségét, és nem tesz forró, kötelező
szerelmi vallomást. “Vajon Pyle hogy tűrné ezt a keménységet
az évek során – gondoltam –, hiszen ő maga ízig-vérig
romantikus.” De persze, az ő esetében meglenne az anyagi
biztonság, a keménység talán meglágyulna, mint a nem
használt izom, ha az igénybevétel megszűnik. A gazdag így is,
úgy is, felül marad.
Aznap este, mielőtt a Rue Catinat-beli üzletek bezártak,
Phuong még három selyemkendőt vásárolt. Az ágyamon ült,
úgy mutogatta, sikongatott az élénk színek láttára, űrt töltött
be éneklő hangjával, aztán gondosan összehajtogatta a
kendőket, és eltette a többihez a fiókba. Olyan volt, mintha
szerény vagyonka alapjait rakná le. És én is leraktam jövőm
hóbortos alapjait: még aznap este levelet írtam Pyle-nak,
azzal a megbízhatatlan tisztasággal és éleslátással, amit az
ópium ad az embernek. Levelemet a minap találtam meg,
York Harding A Nyugat hivatása című könyvében. Azt olvashatta,
amikor a levelem megjött. Talán olvasójelnek tette be, és azután már nem
olvasott tovább.
“Kedves Pyle” – írtam, és ez egyszer kísértésben voltam,
hogy “Kedves Alden”-t írjak, mert elvégre is, ez köszönőlevél
volt, és nemigen különbözött más köszönő levelektől abban,
hogy hazugságot tartalmazott.
Kedves Pyle, már a kórházból akartam írni, hogy
megköszönjem, amit akkor éjszaka értem tett. Kétségkívül
nagyon kínos végtől mentett meg. Most már kezdek járni,
igaz, hogy bottal; a lábam, úgy látszik, épp a legjobb helyen tört el,
és a vénség még nem érte el és porhanyította meg csontjaimat. Legközelebb
össze kell jönnünk, hogy megünnepeljük felépülésemet. (Itt megakadt a
tollam, s aztán, mint a hangya, ha akadályba ütközik, megkerülte, és más úton
haladt tovább.) Még egyéb ünnepelnivalóm is van; tudom,
hogy örülni fog, ha megtudja, hiszen mindig mondta, hogy
mind a ketten elsősorban Phuong érdekeit tartjuk szem előtt.
Mikor hazajöttem, feleségem levele várt; többé-kevésbé
beleegyezett a válásba. Így hát nem kell többé aggódnia Phuong
sorsáért…

Kegyetlen mondat volt, de csak akkor döbbentem rá


kegyetlenségére, amikor befejeztem és végigolvastam a
levelet, akkor pedig már késő volt változtatni rajta. Ha
megpróbálom kivakarni, hát eltéphetem az egészet.
– Melyik kendő tetszik neked a legjobban? – kérdezte
Phuong. – Én a sárgát imádom.
– Igen a sárga a legszebb. Menj le a szállodához, és dobd be ezt a levelet.
Megnézte a címzést.
– Elvihetem a követségre. Megtakaríthatjuk a bélyeget.
– Nem, jobb szeretném postán küldeni.
Hanyatt dőltem, és ópiummámoros
megkönnyebbülésemben azt gondoltam: “Most legalább nem
fog elhagyni, amíg el nem megyek, és hátha holnap, néhány
pipa után kitalálom a módját, hogy maradhassak.”

Az élet folyik tovább – ez már sokakat megmentett a megőrüléstől.


Mint ahogy légitámadás alatt sem lehet egész idő alatt félni,
éppúgy a mindennapi munka, véletlen találkozások,
személytelen aggodalmak bombázásában is órákra
megfeledkezik az ember egyéni félelmeiről. Nem
gondolhattam örökké a jövő áprilisra, Indokína elhagyására, a
Phuong nélküli ködös jövőre, mert ott voltak a napi táviratok,
a vietnami sajtó tudósításai, végül pedig megbetegedett a
helyettesem, egy Dominguez nevű indiai (a családja Goából
jött Bombayn keresztül), aki helyettem látogatta a kevésbé
fontos sajtóértekezleteket, érzékeny füllel figyelte a
pletykákat és kósza híreket, és elvitte tudósításaimat a
távíróhivatalba meg a cenzúrához. Indiai kereskedők
segítségével, kivált északon, Haiphong, Nam Dinh és Hanoi
vidékén, megszervezte saját egyéni titkosszolgálatát az én
javamra, és azt hiszem, a tonkini deltában tartózkodó
vietminhi csapatok elhelyezéséről pontosabban volt
informálva, mint a francia főparancsnokság.
Mivel értesüléseinket sohasem használtuk fel fölöslegesen, csak akkor,
amikor szenzáció lett belőlük, és mivel sohasem tettünk
semmiféle jelentést a francia titkosszolgálatnak,
Dominguezben megbíztak még a Saigon-Cholonban bujkáló
vietminhi ügynökök is. Bizalmukat kétségtelenül fokozta az a
körülmény, hogy Dominguez – neve ellenére – ázsiai bennszülött volt.
Szerettem Dominguezt. Míg mások a felszínen viselik
büszkeségüket, mint egy bőrbetegséget, és a legkisebb
érintésre is érzékenyek, addig ő mélyen elrejtette
büszkeségét, és azt hiszem, azt hiszem, az ember számára
elérhető minimumra csökkentette. Mindennapos
kapcsolatunkban csak szelídséget, alázatot, föltétlen
igazságszeretete tapasztaltam nála; büszkesége talán csak
annak mutatkozott volna meg, aki házasságban él vele.
Igazság és alázat talán együtt járnak; hazugságaink nagy
része büszkeségből fakad – az én mesterségemben például a
riporter büszkeségéből, abból a becsvágyból, hogy
érdekesebb tudósítást adjon le, mint a többiek. Dominguez
volt az, aki átsegített ezen; segített, hogy ne törődjem az
otthonról jövő sürgönyökkel, amelyek azt firtatták, miért nem
küldtem meg nekik X. Y. történetét, vagy Z. riportját,
amelyekről tudtam, hogy nem igazak.
Most, hogy megbetegedett, ébredtem csak rá, hogy mennyit köszönhetek
neki; hiszen még arról is gondoskodott, hogy a kocsimban legyen benzin,
és ennek ellenére soha egyetlen szóval, egyetlen pillantással
sem igyekezett behatolni magánéletembe. Azt hiszem, római
katolikus volt, de erre csak nevéből, születési helyéből
következtettem, beszélgetésében sohasem árult el semmit
erről – akár Krishnát imádhatta volna vagy a batui barlangokba
zarándokolhatott volna évente, szöges övvel a derekán. Betegsége most
valóságos jótétemény volt számomra, mert kirántott szorongató magánügyeim
taposómalmából. Most nekem kellett végigülnöm a fárasztó
sajtóértekezleteket, nekem kellett lesántikálnom a Continentalba, hogy kis
asztalkám mellett elpletykáljak újságíró-kollégáimmal. Mivel azonban az
igazságot a hamisságtól korántsem tudtam olyan jól megkülönböztetni, mint
Dominguez, felvettem azt a szokást, hogy esténként elballagtam
hozzá, és megbeszéltem vele, amit hallottam. Néha ott
találtam nála egyik-másik hindu barátját a bútorozott
szobában, amelyet Dominguez a Boulvard Galliéniről nyíló
szerény utcácskában bérelt. Dominguez egyenes derékkal ült
keskeny vaságyán, lábát maga alá húzva, olyanformán, hogy
az embernek nem is az volt az érzése, hogy beteget látogat,
hanem az, hogy egy rádzsa vagy főpap fogadja. Néha, amikor
nagyon gyötörte a láz, arcáról patakzott a veríték, de tiszta
gondolkozását sosem vesztette el. Mintha a betegség valaki
másnak a testével történnék. Háziasszonya egy korsó friss
limonádét tett az ágya mellé, de sohasem láttam, hogy
Dominguez ivott volna belőle; talán mert ezzel beismerte
volna, hogy a saját szomjúsága gyötri, a saját teste az, amelyik
szenved.
Számos látogatásom közül egyre különösen tisztán
emlékszem. Már nem kérdeztem tőle, hogy érzi magát, mert
attól tartottam, kérdésem szemrehányásnak hangzik; ő
ellenben mindig féltő gonddal érdeklődött egészségi
állapotom felől, és bocsánatot kért, hogy annyi lépcsőn kell
felmásznom hozzá.
Azután így szólt:
– Szeretném, ha felkeresné egy barátomat. Tud valamit, ami érdekelheti.
– Igen?
– Felírtam a nevét, mert tudom, hogy nehezen jegyzi meg a kínai neveket.
De természetesen nem szabad felhasználnunk. Ócskavas-kereskedése van a
Quai Mythón.
– Fontos?
– Fontos lehet.
– Megmondaná, hogy miről van szó?
– Jobb szeretném, ha az ő szájából hallaná. Valami rejtélyes
van benne, de nem egészen értem.
A verejték csorgott arcáról, hagyta csorogni, mintha minden cseppje
eleven és megszentelt volna; ennyire hindu volt, soha még a légynek sem
vétett volna.
– Mit tud Pyle-ról, a barátjáról? – kérdezte.
– Nem sokat. Útjaink kereszteződnek, ennyi az egész.
Tanyin óta nem láttam.
– Mivel foglalkozik itt?
– A Gazdasági Missziónál dolgozik, de hát ez persze sok mindent
takarhat. Azt hiszem, a háziipart támogatja, talán amerikai üzleti érdekeltség.
Sehogy se tetszik nekem, ahogy az amerikaiak a franciákat küldik harcba, és
ugyanakkor a saját business-pecsenyéjüket sütögetik.
– Hallottam beszélni a minap egy fogadáson, amit a
követség adott az átutazó kongresszusi képviselők
tiszteletére. Pyle-t bízták meg, hogy informálja őket.
– Isten irgalmazzon a Kongresszusnak – mondtam. – Hiszen Pyle alig fél
éve van itt.
– A régi gyarmatosító hatalmakról beszélt, Angliáról és
Franciaországról, azt mondta, hogy maguk ketten nem is
remélhetik, hogy megnyerik az ázsiaiak bizalmát. Itt aztán
nagy szerep vár a tiszta kezű Amerikára.
– Tiszta kéz? – mondtam. – Honolulu, Puerto Rico, New Mexico…
– Aztán valaki feltette az elmaradhatatlan kérdést, hogy az
itteni kormánynak vannak-e esélyei a Vietminh legyőzésére,
és Pyle erre azt válaszolta, hogy egy Harmadik Erő elérheti
ezt. Mindenütt lehet találni egy Harmadik Erőt, amely
egyaránt mentes a kommunizmustól és a kolonializmus
bélyegétől… ezt nemzeti demokráciának nevezte; csak
vezetőt kell találni a számára és megóvni a régi gyarmati
hatalmaktól.
– Ez mind benne van York Hardingban – mondtam. – Akkor
olvasta, mielőtt kijött ide. Erről beszélt már az első héten, úgy
látszik, azóta se tanult semmit.
– Hátha megtalálta a vezetőjét – jegyezte meg Dominguez.
– Számít ez valamit?
– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy Pyle mivel foglalkozik. De feltétlenül
menjen el a barátomhoz, a Quai Mythóra.
Hazamentem a Rue Catinat-ba, levelet hagytam
Phuongnak és azután – épp napnyugtakor – áthajtottam a
kikötőn. A székek, asztalok ott sorakoztak a rakparton a
gőzösök meg a szürke hadihajók tövében; a kicsiny
hordozható konyhákban sercegett, bugyborékolt az étel. A
Boulevard de la Somme-on a fák alatt szorgoskodtak, a fal
tövében jövendőmondók guzsorogtak, kezükben piszkos
kártya. Saigonból Cholonba menet az ember mintha más
városba került volna, a munka itt napszálltával inkább
kezdődött, semmint véget ért. Olyan volt, mintha egy
pantomimszínpadra hajtottam volna; a hosszú függőleges
kínai cégérek, a fényes kivilágítás, a statiszták özöne besodort
a színfalak mögé, ahol egyszer csak minden sokkal sötétebb,
csöndesebb volt. Egy mellékutca újra visszavitt a rakpartra;
kínai bárkák – sampanok –álltak sűrűn egymás mellett,
raktárak ásítoztak az árnyékban, sehol egy teremtett lélek.
Nagy nehezen megtaláltam a címet, inkább véletlenül bukkantam rá; a
kapu nyitva állt, egy rossz lámpa fényében megláttam az ócskavashalmok
Picasso-szerű furcsa alakzatait; vaságyak, fürdőkádak,
hamuvedrek, autóhűtők, kopott festéksávok, ahol a lámpa
fénye ráesett. Végigmentem a vashegybe vágott keskeny
ösvényen, és Mr. Csut szólítottam, de nem kaptam választ. Az
ösvény végén lépcső vezetett egy épülethez, amelyről
feltételeztem, hogy Mr. Csu háza: szemlátomást a hátsó
kapuhoz irányítottak, és nem kételkedtem benne, hogy
Domingueznek nyomós oka volt erre. Még a lépcsőház is
ócskavassal volt kibélelve, olyasféle limlommal, amelyről talán
úgy gondolták, hogy valamikor még hasznát vehetik ebben a
háznak csúfolt csókafészekben. Az emeleten egyetlen nagy
szoba volt, s ebben egy egész család hevert, üldögélt,
olyanformán, mint indulásra kész táborban. Mindenfelé apró
teáscsészék álldogáltak, garmadával voltak fölismerhetetlen tárgyakkal
teli kartondobozok meg csukott, beszíjazott vulkánfíber kofferek; egy széles
ágyon öreg hölgy üldögélt, rajta kívül két fiú és két lány volt a szobában,
három koros asszony barna parasztnadrágban, kabátkában, egy kisbaba a
földön csúszkált, két kék selyem mandarinkabátos öregember pedig a
sarokban madzsongozott; ügyet sem vetettek rám, gyorsan játszottak, minden
egyes követ már a fogásáról ismertek fel, és a kövek csattogása olyan volt,
mint kavics surrogása a tengerparton, mikor a hullám visszavonul. A többiek
sem hederítettek az érkezésemre, csak egy macska ugrott fel az egyik
kartondobozra, egy sovány kutya pedig megszaglászott és visszahúzódott.
– Mr. Csu? – kérdeztem, és két asszony megrázta a fejét; még mindig
nem nézett rám senki, de az egyik asszony kiöblített egy
csészét, és teát töltött bele a kannából, amely selyembéléses
melegítőben pihent. Leültem az ágy végébe, az öreg hölgy
mellé, az egyik lány odahozta a csészémet: mintha
befogadtak volna a közösségbe, a kutyával meg a macskával
együtt – talán azok is éppolyan véletlenül vetődtek oda, mint
én. A kisbaba odakúszott, megráncigálta a cipőfűzőmet, de
senki sem szidta meg érte; Keleten nem szidják meg a
gyermekeket. Három kereskedelmi naptár függött a falon,
mindegyiken tarka kínai ruhás, rózsapiros arcú leányzó képe. Volt ott egy
nagy tükör is, rajta rejtélyes módon ez a felirat: Café de la Paix; talán
véletlenül került az ócskavas közé és ott rekedt. Már-már magam is úgy
éreztem, ott rekedek.
Lassan szürcsöltem a keserű zöld teát, egyik tenyeremből
a másikba emelgetve a fületlen csészét, amely perzselte
ujjaimat, és azon tűnődtem, meddig illik maradnom.
Megpróbáltam franciául szóba elegyedni a családdal, s
megkérdeztem, mikorra várják haza M. Csut, de senki sem
válaszolt; nyilván nem értették meg kérdésemet. Amikor a csészém kiürült,
újra megtöltötték, és ki-ki folytatta foglalatosságát; az egyik asszony vasalt,
egy leány varrt, a két fiú a leckéjét írta, az öreg hölgy a lábára meredt, a vén
Kína parányi, elnyomorított lábaira – a kutya pedig a macskát leste, amely
fenn ült a kartondobozok tetején.
Lassan felderengett bennem, hogy Dominguez milyen
keményen dolgozik szűkös megélhetéséért.
Elképesztően kiaszott kínai lépett be a szobába. Jóformán
semmi helyet nem foglalt el a térben, olyan volt, mint a vékony zsírpapír,
amely a kekszesdobozban elválasztja egymástól a sorokat. Kiterjedése csupán
csíkos flanellpizsamájának volt.
– M. Csu? – kérdeztem.
Az ópiumszívó közömbös pillantásával nézett rám. Láttam beesett
arcát, gyermekcsuklóját, kislánykarját: sok esztendő, sok pipa
kell hozzá, hogy ilyen méretekre sorvassza az embert. Azt
mondtam:
– Barátom, M. Dominguez küldött. Azt mondta, valami érdekeset tudna
mutatni nekem. Ugye, Mr. Csuhoz van szerencsém?
Igen, mondta az öreg, ő valóban M. Csu, s azzal udvarias
kézmozdulattal visszaültetett helyemre. Láttam, hogy
jövetelem célja elveszett valahol agya ködös folyosóiban. Nem
innék-e egy csésze teát? Látogatásomat fölöttébb
megtisztelőnek tekinti. Újabb csészét öblítettek ki a padlóra, s
helyeztek tenyerembe, égő parázsként – a “teapróba”.
Megjegyeztem, milyen nagy a családja.
Enyhe meglepetéssel nézett körül, mintha ez még sosem
tűnt volna fel neki.
– Anyám – mondotta –, feleségem, nővérem, nagybátyám,
fivérem, gyermekeim, néném gyermekei.
A kisbaba elgurult a lábam mellől, hanyatt feküdt,
rúgkapált és kukorékolt. Fogalmam sem volt, hogy kié lehet. A
szobában senkit sem láttam elég fiatalnak vagy elég öregnek
ahhoz, hogy létrehozza.
– M. Dominguez azt mondta, nagyon fontos – kezdtem újra.
– Ah, M. Dominguez. Remélem, jó egészségnek örvend.
– Lázrohama volt.
– Bizony, az évnek ez a szaka egészségtelen.
Még arról sem voltam meggyőződve, hogy tudja, kicsoda
Dominguez. Köhögés fogta el, s pizsamakabátja alatt –
melyről hiányzott két gomb – mellén a feszes bőr úgy szólt,
mint a bennszülött dob.
– Magának sem ártana orvoshoz fordulnia – jegyeztem meg.
Most még valaki érkezett; nem is hallottam bejönni a szobába.
Választékosan öltözött, európai ruhás fiatalember volt. Angolul szólalt meg:
– Mr. Csunak csak fél tüdeje van.
– Igazán sajnálom…
– Százötven pipát szí naponta.
– Épp elég!
– Az orvos szerint árt neki, de Mr. Csu sokkal jobban érzi magát, amikor
szí.
Megértően morogtam.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Mr. Csu
üzletvezetője vagyok.
– Az én nevem Fowler. M. Dominguez küldött. Azt mondta,
hogy Mr. Csunak van valami közlendője.
– Mr. Csu emlékezete nagyon meggyengült. Nem inna egy csésze teát?
– Köszönöm, már három csészével ittam.
Úgy hangzott, mint egy nyelvkönyvbeli párbeszéd.
Mr. Csu üzletvezetője kivette kezemből a csészét, és
odanyújtotta az egyik lánynak; a lány a maradékot a padlóra
löttyintette, és újra teletöltötte a csészét.
– Ez nem elég erős – mondta az üzletvezető, elvette a
csészét, megkóstolta, majd kiöblítette a csészét, és
megtöltötte egy másik kannából. – Ugye, ez jobb?
– Sokkal jobb.
Mr. Csu a torkát köszörülte, de csak azért, hogy iszonyatos
nagyot köpjön egy rózsaszínű virágokkal díszített
köpőcsészébe. A kisbaba ide-oda hempergett a padlón, a
kilottyintott teamaradékok között, a macska pedig a
kartondobozról egy bőröndre ugrott át.
– Talán jobb lenne, ha velem tárgyalna – mondta a fiatalember. – A nevem
Mr. Heng.
– Ha lenne szíves megmondani…
– Menjünk át a raktárba – javasolta Mr. Heng. – Ott nyugodtabban
leszünk.
Kezet nyújtottam Mr. Csunak. Mr. Csu a két tenyere közé engedte a
kezemet, és egy ideig ott tartotta, arca megrökönyödést fejezett ki, majd
tanácstalanul körülnézett a zsúfolt szobában, mintha megpróbálna
elhelyezni engem nagyszámú családjában. A kavicssurrogás
elhalkult, amint lementünk a lépcsőn.
– Vigyázzon – szólt Mr. Heng. – Az utolsó lépcsőfok
hiányzik. – És zseblámpájával odavilágított.
Visszaértünk a vaságyak, fürdőkádak közé, Mr. Heng egy
oldalösvényen kalauzolt végig. Amikor vagy húsz lépést tettünk, megállt, és
zseblámpáját egy kicsiny vasdobra irányította.
– Látja ezt? – kérdezte.
– Mit lássak rajta?
Felfordította és megmutatta a védjegyet: “Diolacton.”
– Ez sem mond nekem semmit.
Mr. Heng így folytatta:
– Két ilyen dobom volt itt. Mindenféle más ócskavassal együtt Mr. Phan-
Van Muoi garázsából került ide. Ismeri Muoit?
– Nem, nem hiszem.
– A felesége Thé tábornok rokona.
– Még mindig nem értem… !
– Tudja, hogy ez micsoda? – kérdezte Mr. Heng, lehajolt, és
hosszúkás, homorú tárgyat vett fel a földről; leginkább egy
szál zellergyökérhez hasonlított, és krómosan villant
zseblámpája fényében.
– Talán valami vízcsapalkatrész?
– Ez egy öntőminta – magyarázta Mr. Heng. Szemlátomást
gyönyörűségét lelte az oktatás unalmas mesterségében.
Megint elhallgatott, hogy annál jobban kidomborítsa
tudatlanságomat. – Tudja, mit értek öntőmintán?
– Igen, hogyne, de még mindig nem egészen…
– Ez az öntőminta az Egyesült Államokban készült.
Diolacton egy amerikai gyártmány neve. Pedzi-e már?
– Őszintén szólva: nem.
– A mintában hiba van. Azért dobták el. De azért nem lett
volna szabad eldobni az ócskavas közé… sem ezt, sem a
dobot. Ez hiba volt. Mr. Muoi üzletvezetője személyesen jött el
érte. A mintát nem találtam, de a másik dobot visszaadtam
neki. Azt mondtam, hogy egyebem nincsen, ő pedig azt
állította, hogy azért kell a dob, mert vegyszert akar benne
tárolni. Az öntőmintát, persze, nem kérte, ezzel nagyon is
elárulta volna magát, de alaposan átkutatott mindent. Később
Mr. Muoi személyesen elment az amerikai követségre, és Mr.
Pyle-t kereste.
– Úgy látom, kitűnő az információs szolgálata – jegyeztem
meg. De még mindig nem értettem, hová akar kilyukadni.
– Ezek után megkértem Mr. Csut, lépjen érintkezésbe Mr. Dominguezzel
– mondta Mr. Heng.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy bizonyos kapcsolatot állapított meg
Pyle és Thé tábornok között – mondtam. – Nagyon távoli kapcsolat. És
különben sem újság. Itt mindenki benne van a titkosszolgálatban.
Mr. Heng belevágta a sarkát a fekete vasdobba, és a
dobbanás erősen visszhangzott a vaságyak közt.
– Mr. Fowler, maga angol. Semleges. Mindnyájunkkal
egyforma tisztességesen áll szemben. Azt hiszem, megérti, ha
valaki közülünk erős szimpátiát érez valamelyik oldallal.
Azt válaszoltam:
– Ha arra céloz, hogy kommunista vagy vietminhi érzelmű,
tőlem ne tartson. Én semmin sem botránkozom meg. Nem
politizálok.
– Ha bármi kellemetlenség történik itt, Saigonban, bennünket fognak
hibáztatni. A Bizottságom szeretné, ha önnek tiszta képe lenne a dolgokról.
Azért mutattam meg ezt.
– Mi a Diolacton? – kérdeztem. – Úgy hangzik, mint valami kondenzált
tejféleség.
– Van valami köze a tejhez. – Mr. Heng belevilágított a dobba. Az alján
egy kevés fehér por maradt. – Egy bizonyos fajta amerikai műanyagnak
a neve – mondotta.
– Hallottam olyasmit, hogy Pyle plasztikot importál, játékkészítésre.
Fölvettem az öntőmintát, nézegettem, megpróbáltam
kitalálni a formáját. Ez persze nem mutatta, hogy milyen
lenne maga a tárgy; a tükörképe volt, megfordított mása.
– Nem játékra – mondta Mr. Heng.
– Olyan, mint egy horgászbot darabja.
– Szokatlan a formája.
– Nem tudom elképzelni, hogy mire való.
Mr. Heng elfordult, és lassan megindult visszafelé az ócskavashegy
árnyékában.
– Csak arra kérem – mondta –, vésse eszébe, amit itt látott. Egyszer talán
még lesz rá oka, hogy írjon róla. De azt ne árulja el sohasem, hogy itt látta a
dobot.
– Sem a mintát? – kérdeztem.
– Azt a legkevésbé.

Nem könnyű viszontlátni azt, aki – mint mondani szokás –


megmentette az életünket. Nem láttam Pyle-t, amíg a
kórházban voltam; néha oktalanul aggasztott távolmaradása,
hallgatása (melyet pedig nem volt nehéz megmagyarázni,
mert hajlamosabb volt az elfogódottságra, mint én), s
esténként néha, mielőtt az altató lecsillapított, elképzeltem őt,
amint felmegy a lépcsőn, bekopog az ajtómon, ágyamba
fekszik. Ebben igazságtalan voltam hozzá, s így még bűntudat
is járult egyébkénti formális kötelezettségemhez. (Miféle
távoli ősöktől örököltem ezt az ostoba lelkiismeretet? Őket
nyilván nem bántotta, amikor a kőkorszakban gyilkoltak,
raboltak.)
Néha elgondolkoztam: hívjam-e meg ebédre életem
megmentőjét, vagy találkozzam vele egy konyakra, a
Continental bárjában? Merőben szokatlan társadalmi
probléma, talán attól függ, hogy az ember mekkora értéket
tulajdonít az életének. Egy étkezés, hozzá egy palack bor –
vagy egy dupla whisky? Néhány napig gyötört a kérdés, amíg
Pyle maga nem oldotta: eljött és bekiáltott csukott ajtómon
keresztül. Rekkenő délután volt, a délelőtt fáradalmait aludtam ki
– beteg lábamat igyekeztem mozgatni –, és nem hallottam a kopogást.
– Thomas, Thomas! – Kiáltása belékeveredett az álomba:
hosszú, néptelen úton mentem végig, vártam a kanyarodót,
de nem jött. Úgy tekeredett le az út, mint a mérőszalag,
örökös egyhangúsága sohasem változott volna meg, ha meg
nem töri a hang – előbb mint fájdalmas nyöszörgés a
toronyból, aztán mint hozzám, személy szerint intézett
megszólítás: “Thomas, Thomas!”
Halkan azt mormoltam: “Menjen el, Pyle. Ne jöjjön a közelembe. Nem
akarom, hogy megmentsen.”
– Thomas!
Verte az ajtót, de én lapultam, mintha megint a rizsföldön
volnék, és ő az ellenség. Aztán egyszer csak rádöbbentem,
hogy a kopogás abbamaradt, valaki halkan beszélt odakinn,
és másvalaki válaszolt. A suttogás veszedelmes. Nem tudtam
megállapítani, kik beszélnek. Óvatosan leszálltam az ágyról,
botomra támaszkodva odasompolyogtam a másik szoba
ajtajához. Talán óvatlanul mozogtam és meghallották,
mindenesetre csend támadt odakinn az ajtó előtt. És a csend,
mint egy növény, indákat eresztett, bekúszott az ajtó alatt, és kiterjesztette
leveleit a szobámban, ahol álltam. Nem szerettem ezt a csendet, elszakítottam
– hirtelen kirántottam az ajtót. Phuong állt a folyosón, Pyle két keze a vállán
volt; mozdulatukról ítélve akár csókolózhattak is.
– Jöjjön be – mondtam. – Jöjjön be, Pyle.
– Sehogy se tudtam fölébreszteni – mondta.
– Előbb aludtam, aztán meg nem akartam, hogy
zavarjanak. De ha már úgyis megzavart, hát kerüljön beljebb.
– Franciául odaszóltam Phuongnak: – Hol csípted föl?
– Itt a folyosón – válaszolta. – Hallottam kopogni, hát fölszaladtam, hogy
beeresszem.
– Üljön le – mondtam Pyle-nak. – Iszik egy csésze kávét?
– Nem, én leülni sem akarok, Thomas.
– No hát, én leülök. A lábam nem bírja az álldogálást. Megkapta a
levelemet?
– Meg. Bárcsak ne írta volna.
– Miért?
– Mert elejétől végig szemenszedett hazugság az egész.
Megbíztam magában, Thomas.
– Sose bízzék senkiben, ha nő van a dologban.
– Akkor ezután ne bízzék bennem, Thomas. Fel fogok járni a lakására, ha
nincs itthon, névtelen leveleket fogok küldözni… Talán én is
felnövök lassan, Thomas. – De a hangja könnyesen elcsuklott,
és fiatalabbnak látszott, mint valaha. – Nem győzhetett volna
hazugság nélkül?
– Nem. Ez az európai kétszínűség, Pyle. Ezzel kell
pótolnunk nyersanyag- hiányunkat. De mindenesetre ügyetlenül
hazudhattam. Hogyan jött rá?
– Phuong nénje – mondotta. – Most Joe-nak dolgozik. Épp most
találkoztam vele. Tudja, hogy hazahívták.
– Úgy, erről van szó – mondtam megkönnyebbülve. – Ezt is
Phuong is tudja.
– És a felesége levelét? Azt is tudja? A nővére látta.
– Hogyhogy?
– Idejött, meglátogatta Phuongot tegnap, mikor maga nem
volt itthon, és Phuong megmutatta neki. Miss Hei tud angolul.
Őt nem lehet becsapni.
– Értem.
Semmi értelme sem lett volna, hogy bárkire is haragudjam;
kétségkívül én voltam a hibás, és Phuong valószínűleg csak
kérkedésből mutatta meg a levelet; ezt nem tekinthettem a
bizalmatlanság jelének.
– Tegnap éjszaka már tudtad? – fordultam Phuonghoz.
– Tudtam.
– Észrevettem, hogy nagyon hallgatag voltál. – Megérintettem a karját. –
Úgy viselkedhettél volna, mint egy fúria… de te Phuong vagy, te nem vagy
fúria.
– Gondolkozni akartam – mondta Phuong, és most visszaemlékeztem rá,
hogy az éjszaka folyamán fölébredtem, és szabálytalan lélegzéséből
megállapítottam, hogy ébren van. Kinyújtottam a karomat, és
megkérdeztem: “Le cauchemar?” Eleinte, mikor a Rue Catinat-ba
költözött, gyakran voltak lidérces, rossz álmai, de tegnap éjjel tagadóan rázta
fejét kérdésemre. Háttal feküdt felém, és én közelebb húzódtam
hozzá, odaszorítottam a lábamat – ez lévén az első mozdulat a
közeledés ceremóniájában. Még akkor sem vettem észre,
hogy valami baj van.
– De hát nem magyarázná meg, Thomas, hogy miért…
– Ez csak igazán kézenfekvő. Meg akartam tartani Phuongot.
– Akkor is, ha neki árt vele?
– Természetesen.
– Ez nem szerelem.
– Talán nem úgy, ahogy maga értelmezi, Pyle.
– Én meg akarom őt védeni.
– Én nem. Nincs szüksége védelemre. Én azt akarom, hogy körülöttem
legyen, azt akarom, hogy velem háljon.
– Az ő akarata ellenére?
– Akarata ellenére nem maradna itt, Pyle.
– Ezek után nem szeretheti magát.
Ilyen primitíven képzelte el a dolgokat. Hátrafordultam, hogy megnézzem,
mit csinál Phuong. Bement a hálószobába, megigazította az ágytakarót, ahol
az imént feküdtem; azután elővette a polcról egyik
képeskönyvét, és leült az ágyra, mintha semmi köze sem
volna szóváltásunkhoz. Tudtam, milyen könyvet nézeget: az
angol királynő élete volt képekben. Láttam – megfordítva – a
koronázási hintót, útban a Westminster-apátság felé.
– A szerelem: nyugati szó – mondtam. – Érzelgősségből
használjuk vagy azért, hogy megszépítsük vele egy nőhöz való
rögeszmés kötöttségünket. De az itteni embereknek
nincsenek rögeszméik. Nagyon megsérül, Pyle, ha nem vigyáz
magára.
– Ha nem volna beteg a lába, összeverném.
– Hálás lehet nekem… no és persze Miss Heinek. Most már lelkifurdalás
nélkül törhet célja felé, márpedig maga roppantul lelkiismeretes, ugye, Pyle,
kivéve, ha plasztikról van szó.
– Plasztikról?
– Remélem, tisztában van vele, hogy mibe fogott bele. Ó, tudom, a
szándéka tiszta, mindig tiszta. – Meghökkenve, gyanakvón nézett rám. – Néha
kívánom, bárcsak lenne magában egy kis rossz szándék, jobban megértené az
embereket. És ugyanez vonatkozik a hazájára is, Pyle.
– Én tisztességes életet akarok neki biztosítani. Ez a hely…
bűzlik.
– Füstölőpálcikákkal ellensúlyozzuk a bűzt. Gondolom,
maga majd hűtőszekrénnyel kecsegteti, meg külön autóval,
meg a legújabb típusú televíziós készülékekkel meg…
– Meg gyerekekkel – vágott a szavamba.
– Derék ifjú amerikai honpolgárokkal, akik az igazat, mindig csak az
igazat vallják.
– És maga mit ad neki? Hiszen még haza sem akarja vinni magával.
– Isten őrizz, nem vagyok olyan kegyetlen. Hacsak nem
váltom meg mindjárt a retúrjegyet.
– Megtartja, mint kényelmi berendezést, amíg el nem utazik.
– Phuong is ember, Pyle. Ő maga is képes dönteni.
– Hamis adatok alapján. Egy gyermek!
– Phuong nem gyermek. Keményebb, mint amilyen maga valaha is lesz.
Ismeri azt a fajta politúrt, amelyik nem karcolódik? Ez Phuong. Tízet is túlél a
mi fajtánkból. Legfeljebb megöregszik, annyi az egész. Kínozhatja
gyermekszülés, éhség, hideg, reuma, de gondolatok, rögeszmék sohasem
fogják kínozni, mint bennünket. Nem karcolódik, legfeljebb elpusztul.
De miközben szavaltam és néztem Phuongot, amint épp
lapozott (családi csoportkép Anne hercegnővel), tudtam, hogy
én is, éppúgy mint Pyle, kitalálok egy képzelt alakot. Sohasem
ismerhetjük embertársainkat; legjobb tudomásom szerint
Phuong éppúgy megriadt, mint akármelyikünk – csak a
kifejezés készsége hiányzott belőle, semmi egyéb. És
visszaemlékeztem az első gyötrelmes esztendőre, amikor
olyan szenvedélyesen igyekeztem megérteni őt, amikor
könyörögtem neki, mondja el, hogy mit gondol, és
megijesztettem, mert oktalan dührohamokat kaptam
hallgatása miatt. Még a vágyam is fegyver volt; mintha azzal,
hogy kardunkat az áldozat méhe fölé döfjük, szóra bírhatnók
őt, és önuralma feladására késztethetnők.
– Eleget mondott – vetettem oda Pyle-nak. – Most már tudja, amit tudnia
kell. Menjen el, kérem.
– Phuong – szólította.
– Monsieur Pyle? – felelte Phuong kérdőn, felnézett a
windsori kastély képéről, amelyet épp tanulmányozott, és
udvariassága komikus és egyben megnyugtató volt abban a
pillanatban.
– Becsapta magát.
– Je ne comprends pas.33
– Ugyan, menjen már – mondtam. – Menjen haza a Harmadik Erejéhez,
York Hardinghoz és a Demokrácia hivatásához. Menjen és pepecseljen
plasztikkal.
Utóbb el kellett ismernem, hogy szó szerint teljesítette utasításomat.

33 Nem értem. (francia)


HARMADIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Vigot-t csak két héttel Pyle halála után láttam viszont. A


Boulevard Charner-n mentem felfelé, amikor utánam szólt a
Club-étteremből. Akkoriban ez volt a Sûreté tagjainak kedvelt
étterme; mintegy kihívásul azoknak, akik gyűlölték őket, a
földszinten szoktak enni-inni, míg a közönség többi része az
emeleten ült, mert ott biztonságban voltak a partizánok
kézigránátjai elől. Odaültem hozzá, és Vigot vermutot
hozatott nekem.
– Játsszunk érte?
– Ahogy tetszik – feleltem és kihúztam kockámat a rituális játékhoz, a
Quatre Vingt-et-un-höz. A kockák alakja, a szemek elhelyezése ma is az
indokínai háborús éveket idézi vissza számomra. Akárhol vagyok, ha két
kockázó embert látok, Hanoi vagy Saigon utcáin, Phát Diêm rommá lőtt
épületei között érzem magam, látom a csatornák mentén
őrjáratukat végző ejtőernyősöket, terepszínű furcsa mintáik
mimikrijével védve, mint a hernyók, hallom az aknavetők
tüzelését, néha egy halott gyermek képe is megjelenik
szemem előtt.
– Sans vaseline – mondta Vigot, miközben négy-kettő-egyet
vetett. Odatolta nekem az utolsó szál gyufát. A játék szexuális
tolvajnyelve közismert volt a Sûreté tagjai között; talán Vigot
maga találta ki, s tőle vették át beosztottjai, akik azonban
Pascal olvasására nem kaptak rá általa. – Alhadnagy. – Minden
elvesztett játszma egy rendfokozatnyi emelkedést jelentett, s
az ember addig játszott, amíg valamelyik játékos százados
vagy őrnagy nem lett. Vigot a második partit is megnyerte, s
mialatt kiszámolta a gyufaszálakat, odavetette:
– Megtaláltuk Pyle kutyáját.
– Igazán?
– Nyilván nem volt hajlandó megválni a gazdája
holttestétől. Akárhogyan is, elvágták a torkát. Az iszapban
feküdt, ötvenyardnyira Pyle-tól. Talán odáig vonszolta magát.
– Még mindig érdekli az ügy?
– Az amerikai követ örökké a sarkamban van. Hál’
istennek, ha egy franciát gyilkolnak meg, nincs ennyi
vesződségünk. De hát az olyan esetnek nincs is ritkasági
becse.
Előbb a gyufaszálak elosztásáért játszottunk, s azután
megkezdődött az igazi játék. Vigot hátborzongató
gyorsasággal tudta kivetni a négy-kettő-egyet. Már csak
három gyufája maradt; én pedig a lehető legalacsonyabb
pontszámot vetettem. – Nanette – mondta Vigot, és két szál
gyufát tolt át hozzám. Amikor utolsó gyufaszálától is
megszabadult, csak ennyit mondott: – Capitaine – én pedig megrendeltem
a pincérnél az italt.
– Megtörtént már, hogy valaki megverte magát? – kérdeztem.
– Ritkán. Akar revansot?
– Majd máskor. Micsoda játékos lehetne magából, Vigot! Mondja, szokott
másféle szerencsejátékot is játszani?
Szánalmasan elmosolyodott, s magam sem tudom, miért,
szőke felesége jutott eszembe, akiről az a hír járta, hogy a
fiatalabb tisztekkel csalja Vigot-t.
– Istenem – válaszolta –, hát ott van mindig a legnagyobb szerencsejáték.
– A legnagyobb?
– “Mérlegeljük a nyereséget és a veszteséget – idézte –, ha
arra teszünk, hogy Isten létezik; mérlegeljük a kétféle
eshetőséget. Ha nyerünk, mindent nyerünk; ha veszítünk,
nem veszítünk semmit.”
Én is Pascallal válaszoltam – az egyetlen Pascal-idézettel, amit könyv
nélkül tudtam:
– “Az, aki fejet választ, s az, aki írást, egyforma hibás. Mind
a kettő téved. A helyes út: nem tenni semmire.”
– “Igen, de tenni kell. Nincs választás. Elindultunk az úton.” Maga nem
követi a saját elveit, Fowler. Maga is bele van keveredve, mint mi
mindnyájan.
– De nem a hitbe.
– Nem a hitről beszélek. Tulajdonképpen Pyle kutyája jár az
eszemben.
– Úgy!
– Emlékszik arra a megjegyzésére, hogy talán valami nyomra bukkanok,
ha megvizsgálom a sarat a lábain, és így tovább?
– És maga azt mondta rá, hogy nem Maigret, sem Lecoq.
– Mindent egybevetve, elég jól végeztem a dolgomat – mondta. – Ugye,
Pyle rendesen magával vitte a kutyáját, ha elment hazulról?
– Azt hiszem.
– Nem hagyta egyedül kóborolni, ugye? Ahhoz túlságosan értékes volt az
állat.
– Nem lett volna biztonságos. A bennszülöttek eszik a kutyahúst. – Vigot
zsebre akarta vágni a kockát. – A kocka az enyém, Vigot.
– Ó, bocsánat. Elgondolkoztam…
– Miért mondta, hogy én is bele vagyok keveredve?
– Mikor látta utoljára Pyle kutyáját, Fowler?
– Isten tudja. Nem szoktam fölírni a noteszomba, amikor kutyákkal van
randevúm.
– Mikor megy haza?
– Nem tudom pontosan. – Nem szeretek információt adni a
rendőrségnek. Nekik is kényelmesebb.
– Szeretném meglátogatni… ma este. Tíz óra megfelel? Ha egyedül lesz.
– Majd elküldöm Phuongot a moziba.
– Megint rendbe jöttek egymással
– Igen.
– Érdekes. Pedig az a benyomásom, hogy maga… hogy is mondjam…
boldogtalan.
– Erre igazán ezer és egyféle oka lehet az embernek, Vigot. – És támadóan
hozzátettem: – Magának tudnia kell.
– Nekem?
– Maga se boldog.
– Ó, nekem nincs miért panaszkodnom. “A romba dőlt ház
nem boldogtalan.”
– Ez mi?
– Ez is Pascal. Érvelés amellett, hogy az ember büszke legyen a
nyomorúságára. “A fa nem boldogtalan.”
– Miért lett rendőr, Vigot?
– Többféle körülmény vitt rá. Pénzt kellett keresnem, kíváncsi voltam az
emberekre, meg aztán… igen, ez is hozzátartozik… szeretem Gaboriau-t.
– Talán inkább papnak kellett volna mennie.
– Akkoriban nem olvastam a megfelelő szerzőket.
– Még mindig gyanúsít, hogy valami közöm van az ügyhöz?
Felállt, s megitta, ami a pohárban maradt.
– Szeretnék magával beszélgetni, ennyi az egész.
Hátat fordított és elment. Úgy rémlett, részvéttel nézett
végig rajtam, mint egy életfogytiglani büntetését töltő rabra,
akinek elfogatása az ő lelkén szárad.

Valóban megkaptam büntetésemet. Mintha Pyle, amikor elhagyta


lakásomat, ennyi meg ennyi heti bizonytalanságra ítélt volna. Valahányszor
hazatértem, elkészültem a katasztrófára. Néha nem találtam otthon Phuongot,
s képtelen voltam nekiülni a munkának, amíg haza nem jött, mert sosem
tudtam bizonyosan, vajon hazajön-e. Mindig kikérdeztem, hol, merre járt (de
ügyeltem, nehogy hangom aggodalmat vagy gyanakvást áruljon el), és Phuong
néha azt válaszolta, hogy piacon volt, vagy az üzletekben vásárolt, és
bizonyítékul felmutatta a bevásárolt holmit (de akkoriban még bizonyítási
készségét is természetellenesnek és gyanúsnak éreztem); máskor moziban
volt, és jegyének leszakított darabja igazolta beszámolóját; néha a nénjét
látogatta, és azt hiszem, ott találkozhatott Pyle-lal. Vadul
öleltem őt azokban a napokban, mintha gyűlölném; pedig nem
őt gyűlöltem, hanem a jövőt. A magányosság feküdt
ágyamban, éjszakánként a magányosságot zártam karjaimba.
Phuong nem változott: főzött, elkészítette pipáimat, szelíden,
engedelmesen tárta ki testét gyönyörömnek (de már nem volt
gyönyörűség); és úgy, mint ahogy az első időkben a lelkét
kívántam, most gondolatait akartam olvasni, de azok mélyen
el voltak rejtve előlem, egy nyelvbe, amelyet nem beszéltem.
Kérdezni nem akartam. Nem akartam, hogy hazudjék (amíg nem hangzik el
nyílt hazugság, addig még áltathatom magam azzal, hogy ugyanúgy vagyunk
egymással, mint voltunk), de gyanakvásom néha mégis megszólalt.
– Mikor láttad Pyle-t? – kérdeztem.
Phuong tétovázott – vagy talán csak emlékezni próbált?
– Amikor itt járt – válaszolta.
Szapulni kezdtem – szinte öntudatlanul – mindent, ami
amerikai. Társalgásomban sűrűn szerepelt az amerikai
irodalom szegénysége, az amerikai politikai élet botrányai, az
amerikai gyerekek vásottsága. Mintha Phuongot nem egy
ember, hanem egy nemzet akarná tőlem elragadni. Mindent
hibáztattam, amit Amerika művel. Agyonuntattam barátaimat
Amerikával, még a franciákat is, akik készségesen osztoztak
nézeteimben. Úgy éreztem, elárultak; de az embert nem az ellensége
árulja el.
Akkoriban történt a biciklibombák esete. Egy este, amikor
az Imperial-bárból hazaérkeztem üres lakásomba (vajon
Phuong moziban volt-e vagy a nővérénél?), az ajtó alá
bedugva levélkét találtam. Dominguez írta. Elnézést kért,
amiért még mindig gyengélkedik, és felszólított, másnap fél
tizenegy tájt legyek a nagy áruház előtt, a Boulevard Charner
sarkán. Mr. Csu kérésére írt, de erős volt a gyanúm, hogy
inkább Mr. Heng kívánja jelenlétemet.
Az egész incidens, amint utóbb kitűnt, nemigen érdemelt
többet egy bekezdésnél – méghozzá humoros bekezdésnél.
Nem volt köze az Északot pusztító gyászos és kegyetlen
háborúhoz, a Phát Diêm csatornáit eltorlaszoló több napos
szürke hullákhoz, az aknavetők dübörgéséhez, a napalm
vakító fehér fényéhez. Talán negyedórát várakozhattam egy
virágárusbódé előtt, amikor egy teherautónyi rendőr állt meg
az áruház előtt, nagy fékcsikorgással, pneusivítással; a Rue
Catinat felől jöttek a Sûreté-főkapitányságról. A rendőrök
leugráltak és az áruház felé rohantak, mintha tömeget ostromolnának
meg; de nem volt tömeg, csak egy nagy biciklikarám. Saigonban minden
nagyobb épületet ilyen kerékpárparkoló-hely kerít körül; nincs az a nyugat-
amerikai egyetemi város, amelyben több biciklitulajdonos laknék. Mielőtt
beállíthattam volna fényképezőgépemet, a nevetséges és
megmagyarázhatatlan akció már be is fejeződött. A rendőrök
benyomultak a kerékpárok közé, kiemeltek hármat, fejük
fölött kivitték a boulevard-ra és beledobták a díszkútba.
Mielőtt egyet közülük megállíthattam volna, már visszaszálltak
teherautójukra, és robogtak tovább a Boulevard Bonnard-on.
– Opération Bicyclette – szólalt meg egy hang a fülem mellett. Mr. Heng
volt.
– Mi ez? – kérdeztem. – Gyakorlat? De mire?
– Várjon csak egy kicsit – szólt Mr. Heng.
Néhány járókelő közeledett a kúthoz; egy kerék kiállt
belőle, mint a bója a tengerből, hogy eltérítse a hajók útját a
roncsok veszélyes tájékáról. Egy rendőr átszaladt az úton és
integetett, kiáltozott.
– Menjünk, nézzük meg – indítványoztam.
– Inkább ne – mondta Mr. Heng és órájára nézett. Tizenegy óra négy
percet mutatott.
– Siet – mondtam neki.
– Sosem árt.
Abban a pillanatban a szökőkút felrobbant. Faragott
kávájának egy darabja egy ablakba vágódott, és az üveg
csillogva permetezett alá, mint a víz. Senki sem sérült meg. Leráztuk
ruhánkról a vizet meg az üvegcserepeket. Egy biciklikerék búgva forgott az út
közepén, mint a csiga, aztán megingott és elesett.
– Most van tizenegy óra – szólt Mr. Heng.
– Mi az ördög?...
– Úgy gondoltam, érdekelni fogja – mondta Mr. Heng. – És nagyon
remélem, hogy érdekelte.
– Jöjjön, igyunk valamit.
– Sajnálom, nem érek rá. Vissza kell mennem Mr. Csuhoz.
De előbb hadd mutassak valamit. – Odavezetett a
biciklikarámhoz, és eloldotta a magáét. – Nézze meg jól.
– Raleigh gyártmányú – mondtam.
– Nem, a pumpát nézze meg. Nem emlékezteti valamire?
Atyaian mosolygott elképedésemen és elkarikázott. Egyszer még
visszafordult és integetett, azzal ment tovább Cholon és az ócskavasraktár
felé. Bementem a Sûreté-re információért, ott aztán megértettem,
mire célzott Mr. Heng. Az öntőminta, amelyet raktárában
láttam, olyan formájú volt, mint egy biciklipumpának a fele.
Aznap Saigonban városszerte kiderült az ártatlan
biciklipumpákról, hogy plasztikbombák, amelyek pontosan
tizenegy órakor felrobbantak, kivéve, ahol a rendőrség –
alighanem Mr. Hengtől eredő értesülések alapján – megelőzte
a robbanást. Semmi különös nem történt: tíz robbanás, hat
ember könnyebben megsebesült, s ég tudja, hány kerékpár
megsemmisült. Újságírótársaim – kivéve az Extrême Orient
munkatársát, aki outrage-nak, gyalázatnak bélyegezte a dolgot – tudták, hogy
csak akkor helyezhetik el tudósításukat, ha nevetséges színezetet adnak a
históriának. “Biciklibombák Saigonban” – címnek nem rossz. Valamennyien a
kommunistákat okolták. Én voltam az egyetlen, aki azt írtam, a
biciklibombákkal Thé tábornok tüntetett, de a szerkesztőség
megváltoztatta beszámolómat. Thé tábornok nem volt
szenzáció, az ő leleplezésére nem lehetett helyet pazarolni.
Dominguez révén megüzentem Mr. Hengnek, hogy őszintén
sajnálom, én megtettem, ami tőlem telt. Mr. Heng udvarias
köszönetet üzent vissza. Akkor úgy találtam, hogy Mr. Heng –
vagy a vietminhi bizottság – túlzottan érzékeny; senki sem
haragudott komolyan a kommunistákra az ügy miatt. Sőt, ha
ez egyáltalában elképzelhető lett volna, azt hihették volna
róluk, hogy van humorérzékük. “Legközelebb vajon mit fognak
kitalálni?” – mondogatták a társaságban, s az egész képtelen
históriát az én szememben is a boulevard közepén
búgócsigaként pörgő biciklikerék jelképezte. Pyle-nak
sohasem említettem, hogy mit hallottam Thé tábornokkal való
kapcsolatáról. Pepecseljen csak ártatlanul a plasztikkal, hátha
akkor megfeledkezik Phuongról. Mindazonáltal – mert egyik
este éppen arra jártam, és mert úgysem volt jobb dolgom –
benéztem Mr. Muoi garázsába.
Kicsiny, rendetlen helyiség volt a Boulevard de la Somme-
on, inkább ócskavastelephez hasonlított ez is, semmint
garázshoz. A helyiség közepén egy autó állt a kocsiemelőn,
hűtőfödele felnyitva tátongott – olyan volt, mint valami őskori
állat modellje egy vidéki múzeumban, ahová sohasem vetődik
látogató. Azt hiszem, mindenki megfeledkezett róla, hogy a
kocsi ott van. A padlón mindenfelé ócska ládák, vasdarabok
hányódtak; a vietnami sohasem dob el semmit, éppúgy, mint
a kínai szakács, aki hét fogásra oszt fel egyetlen kacsát és
még a körmét is felhasználja. Nem is tudtam elképzelni, ki
adhatott túl olyan könnyelműen az üres dobokon meg a hibás
öntőmintán; talán egy alkalmazott csente el, hogy néhány
piaszter külön keresethez jusson, talán a leleményes Mr. Heng vesztegetett
meg valakit.
Embert nem láttam sehol, így hát beléptem. “Talán
elbújnak – gondoltam –, mert attól tartanak, hogy a rendőrség
keresni fogja őket.” Nem lehetetlen, hogy Mr. Hengnek
vannak kapcsolatai a Sûreté-vel, de még akkor sem valószínű,
hogy a rendőrség akcióba lépne. Az ő szempontjukból sokkal
kívánatosabb volt, hogy a közvélemény a kommunistáknak
tulajdonítsa a biciklibombákat.
A kocsin meg a betonpadlón heverő lomon kívül az
égvilágon semmit sem láttam. Nehéz volt elképzelni, hogyan gyárthatták
a bombákat Mr. Muoi garázsában. Nemigen voltam vele tisztában, hogy a
fehér por, amit a dob alján láttam, hogyan változik át plasztikká, de annyit
sejtettem, hogy ez bonyolult folyamat, és nehezen vihető végbe itt, ahol
még az utcán meredező két benzinkút is elhanyagoltnak
látszik. A bejáratban álltam, és kinéztem az utcára. A
boulevard középső sétányán, a fák alatt borbélyok működtek;
egy fatörzsre szögelt tükördarab visszaverte a napfényt.
Medúzakalapos lány baktatott el mellettem, rúdra akasztott két kosarat vitt.
A Simon Frères-áruház tövében kuksoló jövendőmondónak
ügyfele akadt: egy töpörödött aggastyán – gyér szakálla mint
Ho Si Minhé –, aki közönyösen nézte a zsíros kártyák
keverését, kirakását. Ugyan volt-e még egy piaszter ára
jövője? A Boulevard de la Somme-on az ember az utcán élt. Itt
mindenki mindent tudott Mr. Muoiról, de a rendőrségnek nem
volt kulcsa a nép bizalmához. Az életnek ezen a síkján minden
köztudomású volt, de európai nem szállhatott le erre a síkra
úgy, ahogy kimehetett az utcára. Eszembe jutottak a
lépcsőházban, a közös árnyékszék előtt tereferélő
vénasszonyok: ők is mindenről értesültek, de én nem tudtam,
hogy mit tudnak.
Visszamentem a garázsba, és benyitottam hátul a kis irodába. A falon
a szokásos kínai kereskedelmi naptár, a rendetlen íróasztalon
árjegyzékek, gumiarábikumos üveg, számológép, néhány
iratkapocs, teáskanna három csészével, nagy csomó
hegyezetlen ceruza, és meglepő módon egy használatlan
képes levelezőlap, amely az Eiffel-tornyot ábrázolta. Akármit
írt is York Harding grafikusan és elvontan a Harmadik Erőről –
ez volt az, ha az ember az életben kereste. A hátsó falban
ajtót pillantottam meg; zárva volt, de kulcsa ott feküdt az
asztalon, a ceruzák között. Kinyitottam az ajtót és beléptem.
Fészerfélébe jutottam, amely körülbelül akkora volt, mint a
garázs maga. Egyetlen gép állt benne, első látásra nagy
vaskalitkának tetszett, temérdek ülőkével, valami szárnyatlan
óriás madarak számára berendezve; úgy festett, mintha ócska
rongyokkal volna körülkötözve, de a rongyokat valószínűleg
tisztogatásra használták, mielőtt Mr. Muoit és segédeit
elszólította innét valami. A gépen megtaláltam a gyáros nevét
– Lyonban készült – meg a szabadalmi számot – vajon mit
szabadalmaztatott? Bekapcsoltam az áramot és az ócska gép
életre kelt; a vasrudaknak rendeltetésük volt, a masina úgy
viselkedett, mint egy aggastyán, aki végső erejét összeszedve
lesújt öklével, és újra meg újra lesújt… Ez az ócska holmi még
mindig prés volt, bár a maga világában kétségkívül
ugyanahhoz a letűnt korhoz tartozott, mint a némafilm. De
ebben az országban, ahol semmit sem dobnak a szemétre, s
ahol előbb-utóbb minden felbukkanhat, hogy itt fejezze be
pályafutását (emlékszem, egyszer A nagy vonatrablás című őskori
filmet láttam egy Nam Dinh-i zugmozi vásznán
végigrángatózni – még mindig mulatott rajta a közönség), itt
ez a prés ma is használható volt.
Alaposan megvizsgáltam: fehér por nyomait fedeztem fel rajta. Diolacton
– gondoltam – valami köze van a tejhez. Dobnak, öntőmintának
nyoma sem volt. Visszamentem az irodába, onnét a garázsba.
Szerettem volna megveregetni az ócska autó sárhányóját;
talán sokáig kell várnia, de egyszer majd felvirrad a napja…
Mr. Muoi és a segédei most már bizonyosan a rizsföldeken
járnak, útban a szent hegyek felé, ahol Thé tábornok tartja
főhadiszállását. Amikor most végre elkiáltottam magam –
Monsieur Muoi! –, hirtelen úgy rémlett messze kerültem a
garázstól meg a boulevard-tól és a borbélyoktól, újra ott
vagyok a rizsföldön, ahol meglapultam a tanyini úton. “Monsieur
Muoi!!” Szinte láttam, ahogy valaki felém fordul a rizskalászok között.
Hazamentem. Fenn, a lépcső fordulójában a vénasszonyok
rázendítettek csicsergésükre, amelyet éppoly kevéssé
értettem, mint a madarak nyelvét a sövényen. Phuong nem
volt otthon, cédulát hagyott, hogy nénjéhez ment. Lefeküdtem
– lábam még mindig hamar kifáradt – és elaludtam. Amikor
fölébredtem, ébresztőórám világító számlapja egy óra
huszonöt percet mutatott, megfordultam, mert azt vártam,
hogy Phuongot ott találom magam mellett, alva. De a párna
gyűretlen volt. A lepedőt aznap cserélhette, még a mosoda
hűvösségét viselte magán. Fölkeltem, kihúztam a fiókot,
amelyben selyemkendőit tartotta: nem voltak ott. A
könyvespolchoz léptem: A Királyi Család Élete Képekben is eltűnt.
Magával vitte a kelengyéjét.
A sokk pillanatában az ember nem érez fájdalmat; a
fájdalom hajnali három óra tájt kezdődött, amikor nekifogtam
megtervezni az életet, amelyet úgy-ahogy, de mégiscsak
folytatnom kell, és emlékeimet rendezni, hogy valamiképp
kiselejtezzem őket. A boldog emlékek a legrosszabbak,
megpróbáltam csak a rosszra visszagondolni. Volt
gyakorlatom az effélében. Átéltem már. Tudtam, hogy véghez
tudom vinni, ami szükséges – de megöregedtem, éreztem,
hogy kevés energiám maradt az újrakezdésre.

Elmentem az amerikai követségre, és Pyle-t kerestem. A


kapuban kérdőívet kellett kitöltenem, s átadnom az ott
posztoló katonai rendőrnek.
– Nem töltötte ki a látogatás célját – mondotta.
– Akihez megyek, úgyis tudja – feleltem.
– Szóval megbeszélés szerint jött?
– Úgy is mondhatjuk.
– Képzelem, nevetségesnek találja ezt a sok ceremóniát, de vigyáznunk
kell. Nagyon fura alakok járnak itt ki és be.
– Hallottam.
A rendőr áttolta a rágógumit a másik pofájába, és beszállt
a liftbe. Vártam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak Pyle-
nak. Ilyesféle jelenetben még sosem szerepeltem. A rendőr
visszajött. Kelletlenül odaszólt:
– Fölmehet. 12/a számú szoba. Első emelet.
Mikor beléptem a szobába, mindjárt láttam, hogy Pyle nincsen ott. Az
íróasztalnál Joe ült, a kereskedelmi attasé – a családnevét még
mindig nem tudtam. Az írógép mögül Phuong nénje lesett.
Csak nem diadalt olvastam ki vizsla barna szeméből?
– Kerüljön beljebb, Tom, kerüljön beljebb – kiáltotta Joe lármás
kedélyességgel. – Örülök, hogy látom. Hogy van a lába? Ritkán
tiszteli meg a mi kis műintézetünket. Húzza idébb azt a
széket. Mondja el a véleményét az új offenzíváról. Tegnap
este összeakadtam Grangerrel a Continentalban. Indul megint
Északra. Mondhatom, nem lopja a napot! Mindenütt első a
szenzáció színhelyén. Gyújtson rá. Tessék, itt a cigaretta.
Ismeri Miss Heit? Képtelen vagyok megjegyezni ezeket a
neveket… öreg vagyok én már ahhoz. Csak így szólítom: “Hej,
ide hozzám!” és ő nem bánja. Semmiféle avult gyarmati
formaság. Halljuk a legújabb pletykát, Tom! Maguk a füvet is
hallják nőni. Hallom, mi történt a lábával. Igazán sajnálom.
Alden mondta…
– Hol van Pyle?
– Ó, Alden nem jött be ma reggel. Valószínűleg otthon van.
A munkája nagy részét otthon végzi.
– Tudom én, hogy mit csinál otthon.
– Mondhatom, az a gyerek nem lopja a napot… Hogyan? Mit mondott?
– Tudom, hogy… többek közt mit csinál otthon.
– Nem értem, mire akar kilyukadni, Tom. Kicsit nehéz felfogású vagyok.
Mindig is az voltam. És leszek.
– Az én szeretőmmel hál… a maga gépírónőjének a
húgával.
– Miket beszél?
– Kérdezze meg Miss Heit. Ő ütötte nyélbe a dolgot. Pyle
elszerette a barátnőmet.
– Ide nézzen, Fowler, én azt hittem, hivatalos ügyben jött. Nem
rendezhetünk cirkuszt a hivatalban, vegye tudomásul.
– Azért jöttem, hogy Pyle-lal beszéljek, de nyilván elbújik
előlem.
– Igazán, Tom, maga az utolsó, akinek szabad lenne így
beszélnie Aldenről. Azután, amit magáért tett!
– Igen, igen, persze. Megmentette az életemet, ugyebár. De ki a fene kérte
erre?
– Méghozzá az élete kockáztatásával! Annak a gyereknek nagy szíve van.
– Bánom is én a szívét. Itt most más testrészeiről van szó.
– Nem tűröm az ilyen kétértelmű megjegyzéseket, Fowler!
Hölgy is van jelen…
– Ó, ezzel a hölggyel mi nagyon jól ismerjük egymást. Engem hiába
próbált behálózni, hát most megfogta Pyle-t. Rendben van. Tudom, hogy
rosszul viselkedem, és továbbra is rosszul fogok viselkedni. Vannak
helyzetek, amikor az ember rosszul viselkedik.
– Rengeteg dolgunk van, Fowler. Jelentést kell írnunk a
kaucsuktermelésről…
– Ne féljen, megyek már. De ha Pyle telefonál, mondja meg
neki, hogy itt jártam. Talán kötelességének fogja tartani, hogy
visszaadja a látogatást. – Aztán Phuong nővéréhez fordultam:
– Remélem, az ajándékozási szerződést láttamoztatja a
közjegyzővel, az amerikai konzullal és a Christian Science-egyházzal.
Azzal kimentem a folyosóra. Joe szobájával szemben találtam egy
“Férfiak” feliratú ajtót. Bementem, magamra zártam az ajtót, és fejemet a
hideg falnak támasztva sírni kezdtem. Addig nem sírtam. Még a vécéjük is
hűtött volt, a mérsékelt hőmérsékletű páraszegény levegő
felszárította könnyeimet, ahogy elapasztja az ember nyálát és
testében a spermát.

Dominguezre bíztam ügyeimet és Északra utaztam.


Haiphongban barátaim voltak a Gascogne-repülőrajban,
órákat töltöttem a repülőtér bárjában, vagy a repülőtér
melletti kavicsos pályán kuglizva. Hivatalosan a fronton
voltam, merészség tekintetében Grangerrel is felvehettem a
versenyt, lapomnak azonban ezzel sem hajtottam több
hasznot, mint Phát Diêm-i kirándulásommal. De ha az ember a háborúról
ír, önérzete megkívánja, hogy olykor a kockázatban is osztozzék.
Nem volt könnyű osztozni benne, még rövid időre sem,
mert Hanoiból utasítás érkezett, hogy harci bevetésen nem
vehetek részt, csak bombázórepülésen, ez pedig ebben a
háborúban olyan biztonságos volt, mint egy autóbusz
kirándulás, mert a nehéz géppuskák hatósugaránál
magasabban repültünk és semmi egyéb nem fenyegetett,
csak az esetleges motorhiba vagy a pilóta tévedése.
Menetrendszerűen indultunk és menetrendszerűen érkeztünk
vissza; bombarakományunk rézsút lehullott, csavaros
füstoszlop tört fel a hídból vagy útkereszteződésből, azután
szépen visszahajókáztunk apéritifre, és tovább gurítottuk
kugligolyóinkat a pályán.
Egyik reggel a városi tiszti étkezőben üldögéltem és
konyakoztam egy fiatal tiszttel, akinek leghőbb vágya az volt,
hogy viszontlássa a southendi mólót, amikor bevetési parancs
érkezett. “Akar velünk jönni?” Hogyne akartam volna. Még
egy bombázórepüléssel is agyon lehet ütni az időt és a
gondolatokat. A repülőtér fele menet a tiszt megjegyezte:
– De ez harci bevetés lesz!
– Azt hittem, nem szabad…
– Csak ne írjon róla. Mégis meglátja az országnak egy olyan
részét, a kínai határ közelében, amit valószínűleg nem ismer.
Lai Csau környékét.
– Úgy tudtam, hogy ott minden nyugodt, francia kézen.
– Nyugodt volt mostanáig. Két napja foglalták el a
vietminhiek. Az ejtőernyőseink alig néhány órányira vannak.
Azt akarjuk, hogy a vietminhiek kussoljanak, amíg vissza nem
foglaltuk az állást. Ezt pedig csak zuhanórepüléssel,
géppuskázással érhetjük el. Mindössze két gépünk van erre a
célra… az egyik éppen működik. Vett már részt
zuhanóbombázásban?
– Nem.
– Kicsit kedélytelen, amíg meg nem szokja.
A Gascogne-repülőrajnak csak kicsiny, B-26-os
bombázógépei voltak; a franciák “prostituált”-nak nevezik ezt a típust,
mert rövid szárnya lévén, nem tudni, mivel tartja fenn magát. Engem egy
kerékpárülés nagyságú fémkorongra ültettek, térdem a pilóta hátához ért.
Lassan emelkedve a Vörös-folyó fölé értünk, amely ebben az órában
csakugyan vörös volt. Mintha messze visszamentünk volna az
időben, és annak a régi földrajztudósnak a szemével látnók,
aki elnevezte – éppen ebben az órában, amikor a késő
délutáni napsütés parttól partig betöltötte medrét. Kilencezer
láb magasságban elkanyarodtunk a Fekete-folyó felé;
csakugyan fekete volt, árnyékkal tele, mert a fény olyan
szögben esett, hogy elkerülte; és az egész fenséges,
nagyszerű táj – völgy, szirt, dzsungel – megfordult tengelye
körül, és felfelé meredezett. Egész századot leereszthettünk
volna ezekre a szürke-zöld földekre, nem hagyott volna több
nyomot, mint sűrű vetés közé ejtett néhány pénzdarab.
Messze előttünk picike repülőgép mozgott, mint a szúnyog. A
távolság egyre fogyott köztünk.
Két kört írtunk le a torony és a zölddel övezett falu fölött, aztán
dugóhúzóban emelkedtünk felfelé, a vakító levegőbe. A pilóta
– Trouinnek hívták – hátrafordult felém, és a szemével intett:
kormánykerekén ott voltak a gombok, amelyek a géppuskát
szabályozzák és a bombákat kioldják. Amikor nekiindultunk a
zuhanásnak, beleimben azt a furcsa lazulást éreztem, amely
minden új tapasztalatot kísér: az első táncot, az első
vacsorameghívást, az első szerelmet. A wembleyi
hullámvasútra kellett gondolnom, amikor fölért a
legmagasabb pontjára: kiszállni már nem lehet, az ember az
élmény csapdájába került. Éppen annyi időm volt, hogy a
magasságmérőről leolvassam a háromezer métert – és már
zuhantunk lefelé. Most minden csak érzés volt, a látás semmi.
A pilóta hátához nyomódtam, mintha szörnyű súly nyomta
volna mellemet. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor a
bombák kioldódtak; aztán a géppuska kattogott, és a gép
korditszaggal telt meg; mellemről levált a súly, ahogy
emelkedtünk, most már a gyomrom hagyott cserben,
öngyilkosként, spirálban hullott lefelé, a föld felé, amelyet
elhagytunk. Negyven másodpercre Pyle megszűnt, nem
létezett, de még a magányosság is megszűnt. Ahogy nagy
ívben emelkedtünk felfelé, az oldalablakon át láttam a felénk
nyúló füstoszlopot. A második zuhanás előtt félelem fogott el;
féltem a megaláztatástól, féltem, hogy lehányom a pilóta
hátát, féltem, hogy öregedő tüdőm nem bírja a
nyomáskülönbséget. A tizedik zuhanás után már csak
ingerültséget éreztem; túl soká tart ez az egész, menjünk
haza már. De megint meredeken felfelé lövelltünk a géppuska
hatósugarából kikerülve, megint elkanyarodtunk, és megint felénk mutatott a
füst. A falut minden oldalról hegyek övezték, minden alkalommal
ugyanonnan, ugyanazon a nyíláson át kellett megközelítenünk. Nem volt rá
módunk, hogy váltogassuk támadási irányunkat. Amikor
tizenegyedszer zuhantunk, azt gondoltam, a megaláztatás
félelmétől immár szabadon: “Elég, ha egyetlen légelhárító
ágyút beirányoznak.” Megint felfelé emeltük orrunkat a
biztonságos levegőbe – talán nincs is ágyújuk. A bevetés
negyven perce végeérhetetlennek tetszett, de egyéni
gondjaim gyötrelmét nem éreztem ezalatt. A nap lenyugvóban
volt, amikor hazafelé indultunk; a földrajztudós pillanata
elmúlt, a Fekete-folyó már nem volt fekete, és a Vörös-folyó is
csak aranyszínű.
Zuhantunk megint lefelé, a görcsös, foghíjas erdőtől a
gondozatlan rizsföldeken szétterjedő folyó felé, és mint a
golyó, megcéloztunk egy kicsi sampant a sárga vízen.
Egyetlen dörrenés, és a sampan szikraesőben felrobbant; meg
sem vártuk, hogy áldozataink hogyan próbálnak kivergődni,
hanem fölemelkedtünk, és folytattuk utunkat hazafelé. Megint
azt gondoltam, amit Phát Diêmben, a halott gyermek láttára:
“Gyűlölöm a háborút.” Volt valami felháborító abban, ahogy
hirtelen, véletlenül kiszemeltük zsákmányunkat; történetesen
éppen arra mentünk, egyetlen lövés kellett csak hozzá, nem is
volt, aki viszonozza a tüzet, és már el is tűntünk, miután
hozzáadtuk szerény teljesítményünket a világ aznapi
halottaihoz.
Föltettem fülhallgatómat, hogy Trouin százados szólhasson hozzám.
– Egy kis vargabetűt fogunk csinálni – mondta. – A calcaire-
ben gyönyörű a napnyugta. Nem szabad elmulasztania. – tette
hozzá kedvesen, mint a házigazda, aki uradalma
látványosságait mutogatja vendégének, és mintegy száz
mérföldön keresztül gyönyörködtünk a napnyugtában a Baie
d’Along fölött. A sisakos, kemény katonaarc elmélázva
tekintett ki, le a porózus kőtömbök, ívek között aranyló
mélyedésekbe, és a gyilkolás sebe már nem vérzett tovább.

5
Trouin százados ragaszkodott hozzá, hogy aznap este ő
lásson vendégül az ópiumházban, noha ő maga nem szívott.
Szereti a szagát – magyarázta –, szereti a nyugalom érzését a
fárasztó nap után, de hivatása miatt ennél többet nem
engedhet meg magának. Vannak ugyan tisztek, akik ópiumot
szívnak, de azok a földön teljesítenek szolgálatot; őneki
szüksége van az éjszakai nyugodt alvásra. Egy kis elrekesztett
alkóvban hevertünk – egymás mellett sorakoztak a rekeszek,
mint iskolai hálóteremben – és a kínai tulajdonos készítette
pipáimat. Amióta Phuong elhagyott, egyszer sem szívtam.
Szemben velünk, a folyosó túloldalán egy mesztic nő
heverészett, karcsú, hosszú lábát felhúzva, s első pipája után
egy fényes papírra nyomtatott képes folyóiratot olvasott; a
mellette levő rekeszben két idős kínai folytatott üzleti
megbeszélést, teát szürcsölgettek, pipájukat félretéve.
– Az a sampan – mondtam –, amit ma este… csinált az valami rosszat?
– Ki tudja? – válaszolt Trouin. – Az a parancsunk, hogy a
folyónak ezen a szakaszán mindent lőjünk le, ami csak
mutatkozik.
Elszívtam első pipámat. Igyekeztem nem gondolni arra a számtalan
pipára, amit odahaza szívtam. Trouin folytatta:
– Ez a mai ügy… ez nem a legrosszabb a magamfajta
katonának. A falu fölött bennünket is lelőhettek volna. Mi is
éppen annyit kockáztattunk, mint ők. Amit gyűlölök, az a
napalmbombázás. Háromezer láb magasságból, teljes
biztonságban. – Kétségbeesett mozdulatot tett. – Az ember
látja, amint az erdő tüzet fog. Isten tudja, mit látna odalenn…
Szegény ördögök elevenen megégnek, a láng ellepi őket, mint
a víz. – Kitört belőle a düh az értetlen világ ellen: – Én nem
vívok gyarmati háborút! Azt hiszi, megtenném mindezt a
Terre Rouge-i ültetvényeseknek? Inkább haditörvényszék elé
állok. Mi mind a maguk háborúit vívjuk, de a bűntudatot, azt
nekünk hagyják.
– Az a sampan – mondottam.
– Igen, a sampan is. – Figyelte, ahogy elnyúlok, és elszívom a második
pipámat. – Irigylem, hogy van mibe menekülnie.
– Nem tudja, hogy mitől menekülök. Nem a háborútól.
Ahhoz semmi közöm. Nem vagyok belékeveredve.
– Majd belékeveredik. Maga is, mindenki. Előbb vagy utóbb.
– Én nem.
– Látom, még mindig biceg.
– Joguk volt hozzá, hogy rám lőjenek, de még csak nem is
tették. Egy őrtornyot robbantottak fel. A romeltakarító
osztagokat mindig tanácsos nagy ívben elkerülni. Még a
Piccadillyn is.
– Egyszer majd történik valami, és maga is állást foglal.
– Nem. Visszamegyek Angliába.
– És az a fénykép, amit egyszer mutatott…?
– Ó, azt azóta eltéptem. Elhagyott.
– Ne haragudjék, hogy tapintatlan voltam.
– Így szokott ez történni. Előbb én hagytam el másokat,
most fordul a kocka. Az ember szinte hajlamos hinni a felsőbb
igazságszolgáltatásban.
– Én hiszek benne. Amikor először dobtam le
napalmbombát, ezt gondoltam magamban: ez az a falu, ahol
születtem. Ott lakik M. Dubois, apám öreg barátja. A pék…
gyerekkoromban nagyon jóban voltam a pékünkkel… ott menekül a
lángtengerben, amit én okoztam. A Vichy-katonák nem bombázták a saját
országukat. Hitványabbnak éreztem magam még náluk is.
– És mégis folytatja.
– Ó, ez csak hangulat. A napalmmal jár. De az idő nagyobb
részében úgy érzem, hogy Európát védelmezem. És tudja,
amazok odaát… azok is szörnyű dolgokat művelnek. Amikor
1946-ban kikergettük őket Hanoiból, rettenetes irtást
végeztek a maguk népében… olyanok között, akikről azt
hitték, hogy bennünket támogattak. Láttam egy fiatal lányt a
halottasházban… nemcsak a mellét vágták le, hanem
megcsonkították a szeretőjét, és kitömték a…
– Hát ezért nem akarok én belekeveredni.
– Ez nem okoskodás vagy igazság kérdése. Egyszer elragad a szenvedély,
belékeveredünk és akkor már nem keveredhetünk ki belőle.
Háború, szerelem… gyakran hasonlítják össze ezt a kettőt. –
Szomorúan tekintett a folyosó túlsó oldalára, ahol a mesztic
nő heverészett pillanatnyi nagy békességében. – Nem, ettől a
véleményemtől nem tágítok – mondta. – Látja ezt a lányt? Ő
már a szülei révén belékeveredett. Milyen jövő vár rá, ha ez a
kikötő elesik? Franciaország csak félig a hazája…
– Hát elesik a város?
– Maga újságíró. Jobban tudja nálam, hogy ezt a háborút nem nyerhetjük
meg. Tudja, hogy a Hanoiba vezető utat minden éjjel elvágják és
aláaknázzák. Tudja, hogy minden évben egy teljes St. Cyr-i
évfolyamra rúgnak a veszteségeink. Már ötvenben kis híján
megvertek. De Lattre kétévi haladékot szerzett nekünk…
ennyi az egész. De mi hivatásos katonák vagyunk, harcolnunk
kell, amíg a politikusaink nem mondják, hogy hagyjuk abba. A
végén valószínűleg összeülnek és békét kötnek ugyanolyan
alapon, ahogy már a legelején is megegyezhettek volna, és
ezzel értelmüket vesztik mind ezek az esztendők. – Csúf képe,
amellyel a zuhanórepülés előtt biztatóan rám mosolygott, úgy
viselte hivatalos katonai keménységét, mint a farsangi
papírálarcot, amelynek nyílásain át gyermekszemek bámulnak
ki a világba. – De maga ezt úgysem érti, Fowler. Maga nem
tartozik közénk.
– Vannak más dolgok is az életben, amitől az esztendők
értelmüket vesztik.
Furcsa, védelmező mozdulattal fektette térdemre kezét,
mintha ő volna az idősebb.
– Vigye haza azt a mesztic lányt – mondta. – Többet ér, mint a pipa.
– Honnan tudja, hogy eljönne velem?
– Én is háltam vele, meg Perrin hadnagy is. Ötszáz piaszter.
– Elég drága.
– Talán háromszázért is elmenne, de az adott körülmények között az
ember nem szívesen alkuszik.
Tanácsa azonban nem bizonyult jónak. A férfi testének
teljesítőképessége korlátozott, az enyémet megdermesztette
az emlékezés. Amit kezem érintett azon az éjszakán, talán
szebb volt, mint amihez szoktam, de nemcsak a szépség ejt
rabul. A mesztic lány ugyanazt a parfümöt használta, és a
döntő pillanatban az elvesztett múlt kísértete hatalmasabbnak
bizonyult, mint a mellettem elnyúló, rendelkezésemre álló test.
Elhúzódtam tőle, hanyatt feküdtem, és a vágy elapadt
bennem.
– Igazán röstellem – mondtam, és hazudtam: – Nem tudom, mi lelt.
A lány nagyon kedves volt, és teljesen félreértett.
– Sose bánja. Megesik az efféle. Biztosan az ópium.
– Hogyne – mondtam –, az ópium. – És szívből kívántam,
bárcsak az lett volna.

MÁSODIK FEJEZET
1

Furcsa volt az első visszatérés Saigonba, amikor nem várt


senki. A repülőtéren azt kívántam, bárcsak máshová
irányíthatnám taximat a Rue Catinat helyett. “Vajon enyhébb-
e most a fájdalom, mint amikor elmentem?” – kérdeztem
magamtól s igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy
enyhébb. Amikor fölértem az emeletre, észrevettem, hogy az
ajtó nyitva van, és esztelen reménykedés akasztotta meg
lélegzetemet. Nagyon lassan tettem meg az ajtóig vezető
néhány lépést. Míg oda nem érek, él a remény. Szék
nyikordulását hallottam, és amikor az ajtóhoz értem, cipőt
pillantottam meg – de nem női cipő volt. Gyorsan beléptem;
Pyle volt az, aki esetlenül föltápászkodott a karosszékből,
amelyben régen Phuong szokott ülni.
– Hullo, Thomas – köszöntött.
– Hullo, Pyle. Hogy jutott be?
– Találkoztam Dominguezzel. Épp a postáját hozta. Megkértem, engedje
meg, hogy itt megvárjam magát.
– Phuong ittfelejtett valamit?
– Nem. Joe mondta, hogy keresett a követségen. Úgy gondoltam, itt
jobban beszélgethetünk.
– Miről?
Tehetetlen mozdulatot tett, mint a nebuló, akinek iskolai ünnepen kell
beszélnie, és nem találja a szavakat.
– Északon járt?
– Igen. És maga?
– Ó, én is sokat utazgattam.
– Még mindig plasztikkal pepecsel?
Elkényszeredett mosoly volt a válasz. Aztán azt mondta:
– Ott van a postája.
Első pillantásra láttam, hogy nincs közte semmi, ami
érdekelhetne; az egyik levél londoni főnökömtől jött, a másik a
banktól, a többi meg számlának látszott.
– Hogy van Phuong? – kérdeztem.
Pyle arca önkéntelenül kinyúlt, mint azok a villamos
játékok, amelyek egy bizonyos hangra működnek.
– Remekül – válaszolta, s aztán összeszorította az ajkát, mintha máris túl
sokat mondott volna.
– Üljön le, Pyle – mondtam. – Ne haragudjék, felbontom ezt
a levelet. A szerkesztőm írta.
Kinyitottam. Milyen alkalmatlan pillanatban következik be a
nem várt fordulat. Főszerkesztőm azt írta, fontolóra vette
legutóbbi levelemet, és tekintettel az indokínai zavaros
helyzetre, de Lattre tábornok halálára meg a Hoa Binh-i
visszavonulásra, egyetért javaslatommal. Ideiglenes
külpolitikai rovatvezetőt nevezett ki, és szeretné, ha még
legalább egy esztendeig Indokínában maradnék. “De a helyet
fenntartjuk magának” – ígérte a helyzet teljes meg nem
értésében. Azt hitte, hogy elsősorban a jobb állás meg a lap
érdeke jár az eszemben.
Leültem Pyle-lal szemben, és újra elolvastam a levelet,
amely későn érkezett. Egy pillanatra fellobbant bennem az
öröm, mint a felébredés pillanatában, mielőtt az embernek
eszébe jut a valóság.
– Rossz hír? – kérdezte Pyle.
– Nem. – Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyis mindegy
lett volna: egyesztendős haladék mit sem jelent egy
házassággal szemben.
– Összeházasodtak már? – kérdeztem.
– Még nem. – Elpirult; ehhez kevés kellett nála. – Tudniillik
azt reméltem, hogy soron kívül szabadságot kapok erre a
célra. Akkor otthon tarthatnók meg az esküvőt… rendesen.
– Rendesebb, ha otthon tartják?
– Valahogy úgy érzem… nehéz magának megmagyarázni ezeket a
dolgokat, Thomas, maga olyan átkozottul cinikus… szóval úgy érzem, hogy
ez a tisztelet jele. Akkor jelen lennének a szüleim, és Phuongot úgyszólván
bevezetném a családba. Ez nagyon sokat jelent, tekintettel a múltra.
– A múltra?
– Érti, hogy mire célzok. Nem szeretném őt úgy otthon
hagyni, hogy a helyzete ne legyen tisztázott…
– Hát otthon hagyná?
– Valószínűleg. Édesanyám nagyszerű asszony… elvinné
Phuongot mindenhová, bemutatná, szóval bevezetné a
társaságba. És segítene neki az otthonunk berendezésében.
Hirtelenében nem tudtam, sajnáljam-e Phuongot mindezért
vagy sem. Annyira vágyott a felhőkarcolók meg a Szabadság-
szobor világába, de fogalma sem volt, hogy ez mivel jár –
hogy mit jelent Pyle professzor úr és Mrs. Pyle, meg a
villásreggelik a női klubban; vajon megtanítják-e majd
kanasztát játszani? Magam előtt láttam a tizennyolc éves
Phuongot első este a Grande Monde-ban, ahogy kecsesen
libegett fehér esti ruhájában, s magam előtt láttam, amilyen
egy hónappal ezelőtt volt, mikor a hús árára alkudott a
Boulevard de la Somme-i hentesüzletben. Vajon szeretni
fogja-e a New England-i ragyogó tiszta fűszerüzleteket, ahol
még a zellert is celofánba csomagolva árusítják? Talán igen. Ki
tudja? Magam is meglepődtem, mert olyasmit találtam
mondani Pyle-nak, amit ő mondhatott volna nekem egy
hónappal azelőtt:
– Bánjék vele óvatosan, Pyle. Ne erőltesse. Neki is
fájhatnak dolgok, éppúgy, mint nekem vagy magának.
– Persze, persze, Thomas.
– Olyan kicsi és törékeny, egészen más, mint a mi asszonyaink, de ne
tekintse őt… ne tekintse nipptárgynak.
– Furcsa, Thomas… mindig minden másképp történik az
életben. Úgy féltem ettől a beszélgetéstől. Azt hittem,
goromba lesz.
– Volt időm gondolkodni odafenn, Északon. Találkoztam
egy lánnyal… talán olyasmit láttam meg benne, amit maga
abban a bordélyházban. Jó, hogy Phuong elment magával.
Egyszer talán elhagytam volna és egy Granger-szerű alak
kaparintotta volna meg. Aki csak szórakozni akar.
– És tovább is jó barátok maradhatunk, Thomas?
– Hogyne, miért ne. De Phuonggal azért nem szeretnék
találkozni. Úgyis éppen elég az, ami itt őrá emlékeztet. Másik
lakást kell keresnem… mihelyt hozzájutok.
Kibogozta egymásból hosszú lábait és felállt.
– Olyan boldog vagyok, Thomas. Ki se mondhatom, milyen boldog.
Tudom, hogy már mondtam, de mégis… igazán azt kívánom, bárcsak
másvalaki lett volna, és nem maga.
– Én pedig örülök, hogy maga volt az, Pyle.
A beszélgetés egészen másképp sikerült, mint ahogy elképzeltem; a
felületi harciasság alatt, egy mélyebb szinten, nyilván már jó előre
kialakult bennem a valódi haditerv. Egész idő alatt, míg
naivságán bosszankodtam, egy belső bíró az ő javára döntött,
idealizmusát, York Harding műveiből merített éretlen
gondolatait összehasonlítva az én cinizmusommal. A
tényekben nekem van igazam – de vajon nincs-e neki is joga hozzá, hogy
fiatal legyen és tévedjen, nem alkalmasabb-e nálam arra, hogy egy lány
hozzákösse az életét?
Kötelességszerűen kezet fogtunk, de valami
kimondhatatlan aggódás hajtott, hogy kimenjek utána a
lépcsőházba és utánaszóljak. Talán nemcsak bíró, hanem
próféta is lakozik azokban a belső tárgyalótermekben, ahol
igazi elhatározásaink születnek.
– Vigyázzon, Pyle, ne bízzék túlságosan York Hardingban!
– Yorkban?! – Felbámult rám az első fordulóról.
– Igaz, hogy mi régi gyarmatosítók vagyunk, Pyle, de ismerjük
is valamennyire az életet, megtanultuk, hogy nem szabad a
tűzzel játszani. Az a Harmadik Erő… az csak a könyvében
létezik, Pyle, nem az életben. És Thé tábornok csak
rablóvezér, akinek a bandája pár ezer emberből áll… sose
lehet belőle nemzeti demokrácia…
Olyan volt, mintha Pyle a levélszekrényen át nézett volna
ki, hogy meglássa, ki áll az ajtó előtt, s most visszaejtette a
kukucskálót, kizárta a nem kívánt betolakodót. Szeme eltűnt
előlem.
– Nem értem, mire céloz, Thomas.
– Azok a biciklibombák, Pyle… Jó tréfa volt, bár valakinek a fél lábába
került. De ne bízzék az olyan emberekben, mint Thé. Nem menthetik meg a
Keletet a kommunizmustól. Mi ismerjük a fajtájukat.
– “Mi”?
– Mi, a régi gyarmatosítók.
– Azt hittem, hogy maga nem foglal állást.
– Nem is foglalok, Pyle, de ha már a maguk kompániájából
valaki mindenáron zavart akar kelteni, akkor hagyja ezt Joe-ra.
Menjen haza Phuonggal, és felejtse el a Harmadik Erőt.
– Mindig hálásan fogadom a tanácsait, Thomas – mondta hűvös
udvariassággal. – Nos, remélem, hamarosan látom.
– Én is remélem.

Múltak a hetek, de hogy, hogy nem, még mindig nem


találtam új lakást. Nem mintha nem értem volna rá keresni.
Az évente ismétlődő háborús krízis elmúlt, az északi vidéket
belepte a crachin, a fülledt, nyirkos köd, a franciák kivonultak
Hoa Binhből, Tonkinban véget ért a rizskampány, Laoszban az
ópiumkampány. Dominguez könnyen elvégezte mindazt a
tudósítói munkát, amire Délen szükség volt. Végre rászántam
magam, hogy megnézzek egy lakást egy úgynevezett modern házban
(az 1934-es párizsi kiállítás stílusában), a Rue Catinat másik végén, a
Continental-szállón túl. Egy gumiültetvényes saigoni lakása volt; az
ültetvényes hazakészült Franciaországba, és lakását teljes berendezéssel
együtt el akarta adni. A berendezés magába foglalt egy sereg
1880 és 1900 közötti párizsi képkiállításokon vásárolt
metszetet; valamennyinek közös nevezője volt, egy tornyos
frizurájú, telt keblű delnő, akinek tüllfátylai valami módon
mindig szabadon hagyják kétfelé domborodó hatalmas ülepét,
de elrejtették a csaták színhelyét. A fürdőszobában még
nagyobb merészséget árult el az ültetvényes: itt Rops-
reprodukciókat aggatott a falra.
– Szereti a művészetet? – kérdeztem, és az ültetvényes
arca cinkos vigyorgásra húzódott. Kövér ember volt, hajdísze
elégtelenségét kis fekete bajuszka pótolta.
– A legjobb képeim Párizsban vannak – mondotta.
A fogadószobában magas hamutartó tűnt a szemembe:
meztelen nőt formázott, aki hajzatában tálat tart; voltak ott
még porcelán szobrok is, tigrist ölelgető pucér lányok, meg
egy különösen furcsa, amely derékig meztelen kerékpározó
leányt ábrázolt. A hálószobában, szemközt az ültetvényes
széles ágyával, óriási fénylő olajfestmény lógott a falon: két
egymással szeretkező leány. Megkérdeztem, mennyibe kerül a
lakás a gyűjtemény nélkül, de az ültetvényes nem volt
hajlandó az egyikről a másik nélkül tárgyalni.
– Ön nem gyűjtő? – kérdezte.
– Hogy őszinte legyek: nem.
– Vannak illusztrált könyveim is – mondotta. – Odaadnám ráadásul,
ámbár voltaképpen magammal akartam vinni őket Párizsba.
Kinyitotta az üvegajtós könyvszekrényt, és megmutatta könyvtárát: Pierre
Louys Aphrodite-jének, meg a Naná-nak drága képes kiadását, aztán ott volt
La Garçonne meg Paul de Kock néhány műve. Majdnem
megkérdeztem tőle, önmagát nem adná-e el a
gyűjteményével együtt – ő is “korabeli” volt.
– Ha az ember egyedül él a trópusokon – jegyezte meg –, jó társaság az
ilyen kollekció.
Eszembe jutott Phuong – talán éppen azért, mert annyira semmi köze sem
volt mindehhez. Így van ez mindig: ha az ember a sivatagba menekül, a fülébe
üvölt a csend.
– Nem hiszem, hogy a lapom belegyezne, hogy
műgyűjteményt vásároljak.
– Ne féljen, a nyugtából úgysem tűnne ki – mondta az
ültetvényes.
Örültem, hogy Pyle nem találkozott vele, ki tudja, még az ő
alakjába öltöztette volna a képzeletbeli “öreg gyarmatosító”-
ját, aki pedig enélkül is már épp eléggé ellenszenves volt.
Amikor eljöttem tőle, fél tizenkettőre járt az idő; lesétáltam a
Pavillonig, hogy megigyak egy pohár jégbe hűtött sört. A
Pavillon az európai és amerikai nők kávézóhelye volt,
bizonyosra vettem, hogy ott nem botlom Phuongba. Pontosan
tudtam, hol lehet ebben az órában – ragaszkodott szokásaihoz
–, s ezért az ültetvényestől jövet gondosan átmentem az utca
túlsó oldalára, hogy elkerüljem a tejvendéglőt, ahol Phuong
ebben az órában csokoládéját szokta szürcsölni. A Pavillonban
két fiatal amerikai lány ült a szomszéd asztalnál;
fagylaltoztak, s a hőség ellenére nagyon üdék és tiszták
voltak. Mindegyiknek retikül lógott a bal vállán, s a két táska
hajszálra egyforma volt, sas formájú sárgaréz csattal. Hosszú, karcsú lábuk is
szakasztott egyforma volt, és cseppnyit pisze orruk is; olyan elmélyedéssel
kanalazták fagylaltjukat, mintha kísérletet végeznének egyetemi
laboratóriumukban. “Talán éppen Pyle kollégái” – gondoltam;
nagyon bájosak voltak, és őket is szerettem volna
hazaküldeni. Befejezték a fagylaltozást, és egyikük az órájára
nézett.
– Azt ajánlom, hogy induljunk – mondta –, a biztonság kedvéért.
Unalmamban eltűnődtem, miféle sürgős dolguk lehet.
– Warren azt mondta, ne maradjunk tovább, mint tizenegy-huszonöt.
– Az máris elmúlt.
– Izgalmas lenne itt maradni. Nem is tudom, miről van szó.
Te tudod?
– Nem egészen, de Warren azt mondta, ne maradjunk.
– Gondolod, hogy tüntetés lesz?
– Annyi tüntetést láttam már! – mondta a másik unottan,
mint a világutazó, akinek a könyökén nőnek ki a régi
templomok.
Felállt, s az asztalra tette a fagylaltért járó pénzt. Mielőtt
elindult körülnézett a kávéházban, s a tükrök minden oldalról
visszaverték szeplős profilját. A kávéházban csak én
maradtam meg egy felcicomázott, éltes francia hölgy, aki
gondosan, de eredménytelenül tatarozta arcát. A két amerikai
lány jóformán nem szorult festékre, legfeljebb a szájukra
kentek sebtében egy kis rúzst, a fésűt egyszer-kétszer
keresztülhúzták a hajukon. Az egyiknek a tekintete egy
pillanatra megpihent rajtam; nem is női, hanem férfias
tekintet volt, egyenes és határozott, mintha gyors cselekvést
mérlegelne. Aztán társnőjéhez fordult: “Gyerünk.” Elnéztem
őket, ahogy egymás mellett kiléptek a napszilánkos utcára.
Lehetetlen volt bármelyiküket is elképzelni alantas
szenvedélyek lázában; sehogy sem illett hozzájuk a gyűrött
lepedő és a nemi élet verítéke. Vajon az ágyba is
izzadságellenes szerekkel fekszenek? Egy pillanatig irigyeltem
sterilizált világukat; olyan más volt ez, mint az a világ, amelyben én lakoztam
s amely most hirtelen, megmagyarázhatatlanul darabokra tört körülöttem. Két
falitükör levált, felém repült, s félúton lehullott. A cifra francia némber a
földön térdelt, székek, asztalok romhalmaza közepette. Pudriéja
nyitva, de épen feküdt az ölemben, jómagam furcsamód
ugyanott ültem, ahol az imént, de asztalkám a francia nő körüli
romhalmaz alkatrészévé vált. Furcsa, kerti nesz töltötte be a
kávéházat: szökőkút szabályos csobogása – s amikor a bárpult
felé néztem, törött üvegek sorait láttam, amelyek sokszínű
folyamban engedték ki tartalmukat: portói bor mélyvöröse
vegyült cointreau narancsszínével, chartreuse zöldjével, pastis zavaros
sárgájával a kávéház padlóján. A francia nő felült és higgadtan
körülnézett: pudriéját kereste. Átadtam neki, udvariasan
megköszönte, a földön ülve. Akkor vettem észre, hogy rosszul
hallok. A robbanás olyan közel történt, hogy dobhártyám még
nem tért magához a légnyomástól.
“Megint valami plasztik-parádé – gondoltam bosszúsan. –
Vajon milyen cikket vár tőlem Mr. Heng?” De mikor a Place
Garnier-ra értem, a nehéz füstfellegekből rádöbbentem, hogy ez
nem gyerekjáték volt. A füst az égő kocsikból szállt fel, a nemzeti
színház előtti parkolóhelyről; autóroncsok hevertek mindenfelé
szétszórva a téren, és egy lába vesztett férfi vonaglott a
virágágy szélén. Özönlött a tömeg a Rue Catinat meg a
Boulevard Bonnard felől. Rendőrautók szirénája, mentőkocsik,
tűzoltók csengetése hatolt be – messzebbről, mint a valóságban –
légnyomásos dobhártyámon. Egy pillanatra megfeledkeztem
róla, hogy Phuong a tér túlsó oldalán levő tejvendéglőben lehet.
Köztünk gomolygott a füst. Nem láttam át rajta. Kiléptem a térre,
egy rendőr megállított. Kordont alkottak a tér széle körül, hogy
megakadályozzák a tömeg odaözönlését; már hordágyak
bukkantak fel a füstfelhőből.
– Engedjen át – könyörögtem az előttem álló rendőrnek. – Egy
ismerősöm van ott…
– Vissza – mondta a rendőr. – Mindenkinek van itt ismerőse.
Félreállt, hogy átengedjen egy papot; megpróbáltam a pap
háta mögött átsurranni, de a rendőr visszahúzott. “Sajtó”… –
mondtam, és keresni kezdtem a zsebemben a tárcámat,
amelyben újságíró-igazolványomat hordtam, de hiába, nem
találtam; talán enélkül indultam el aznap reggel?
– Mondja meg legalább, hogy mi történt a tejvendéglőben –
kértem a rendőrt. A füst ritkult, megpróbáltam átnézni rajta, de
már igen nagy volt a tömeg a téren. A rendőr valamit válaszolt,
de nem értettem.
– Mit mondott?
Megismételte:
– Nem tudom. Menjen hátrább. Elállja a hordágyak útját.
Talán a Pavillonban vesztettem el a tárcámat? Megfordultam, hogy
visszamenjek, és Pyle-ba ütköztem.
– Thomas! – kiáltott fel.
– Pyle – lihegtem – az Istenért, hol van a követségi igazolványa? Át kell
jutnunk a másik oldalra. Phuong a tejvendéglőben van.
– Nem, nincs ott – mondta Pyle.
– De ott van, Pyle! Mindennap odamegy. Fél tizenkettőkor.
Meg kell keresnünk.
– Nincs ott, Thomas.
– Honnan tudja? Hol az igazolványa?
– Figyelmeztettem, hogy ma ne menjen oda.
Visszafordultam a rendőr felé, elhatároztam, hogy
félretuszkolom és futva átvágok a téren, ha utánam lő, azt se
bánom… és akkor ért el tudatomig a “figyelmeztettem” szó.
Karon ragadtam Pyle-t:
– Figyelmeztette? – ismételtem. – Hogy érti ezt?
– Megmondtam neki, hogy ma ne menjen oda.
Az adatok lassan összeálltak agyamban.
– És Warren? – kérdeztem. – Ki az a Warren? Ő is
figyelmeztette azokat a lányokat?
– Nem értem.
– El akarták kerülni, hogy amerikai áldozatok is legyenek, ugye?
Mentőkocsi fordult be a Rue Catinat-ról a térre, s a rendőr, aki
megállított, félreállt, hogy átengedje. A mellette álló rendőr épp
vitatkozott valakivel. Előretuszkoltam Pyle-t és mind a ketten
kijutottunk a térre, mielőtt akárki megállíthatott volna.
Gyászoló gyülekezetbe jutottunk. A rendőrség a tömeget
megakadályozhatta abban, hogy elárassza a teret, de képtelen
volt kiszorítani onnét az életben maradottakat, meg azokat, kik
elsőnek siettek a robbanás színhelyére. Az orvosoknak annyi
dolguk volt a sebesültekkel, hogy a halottakkal nem tudtak
törődni, s így a halottak tulajdonosaikra maradtak; mert a
halottat éppúgy birtokolhatja az ember, mint egy széket. Egy
asszony a földön ült, ölében az, ami csecsemőjéből megmaradt;
szemérmesen letakarta nagy karimájú szalmakalapjával.
Csendben, mozdulatlanul ült; általában a téren uralkodó csend
döbbentett meg a legjobban. Olyan volt, mint a templom mise
alatt: csak azok adtak hangot, akik hivatalból működtek, kivéve
itt-ott néhány európait, aki sírt és könyörgött, majd elhallgatott,
mintegy megszégyenülve a Kelet szerénysége, türelme,
illemtudása láttán. A lábatlan torzó a virágágy szélén még
mindig vonaglott, mint a csirke, amelynek levágták a fejét. Az
ingéről ítélve, triksahajtó lehetett.
– Szörnyű – mondta Pyle. Lenézett foltos cipőjére, és
kétségbeesetten kérdezte: – Hát ez mi?
– Vér – mondtam. – Még sose látott vért?
– Meg kell tisztíttatnom – mondta –, mielőtt bemegyek a
követhez.
Azt hiszem, fogalma sem volt róla, mit beszél. Most látott
először igazi háborút; amikor annak idején lecsónakázott Phát Diêmbe,
kamaszos révületben volt, és katonák egyébként sem számítottak a szemében.
– Látja, mire képes egy doboz Diolacton? – mondtam. – Ha rossz kezekbe
kerül. – Vállára tettem a kezem, úgy kényszerítettem, hogy nézzen körül. –
Ebben az órában a tér mindig tele volt asszonyokkal,
gyerekekkel… ez a bevásárlás ideje. Azért választotta éppen ezt
az időt?
– Úgy volt, hogy díszszemlét tartanak – mondta Pyle elhalón.
– És azt remélte, hogy néhány ezredes is terítékre kerül, ugye. Csakhogy a
díszszemlét már tegnap lefújták, Pyle.
– Nem tudtam.
– Nem tudta! – Betuszkoltam egy vértócsába, ahol az imént egy hordágy állt.
– Jobban kellene informálódnia.
– Nem voltam Saigonban – mondta cipőjére meredve. – Le
kellett volna fújni az egészet.
– Lefújni a cirkuszt? – vágtam vissza. – Azt képzelte, hogy Thé
tábornok hajlandó lesz lemondani a tüntetéséről? Hiszen ez jobb,
mint egy díszszemle! Nők és gyermekek halála szenzáció,
katonáké pedig nem szenzáció a háborúban. Ez aztán belekerül a
világsajtóba. Nagyszerű szolgálatot tett Thé tábornoknak, Pyle. A
Harmadik Erő, a Nemzeti Demokrácia… mind ott díszlik a jobb
cipőjén. Menjen haza Phuonghoz, és büszkélkedjék el a hősi
halottaival… mindenesetre pár tucat honfitársával kevesebb van,
akiért aggódni kell.
Kicsi, kövér pap sietett el mellettünk, kendővel letakart
valamit vitt egy tálon. Pyle sokáig hallgatott, nekem sem volt
több mondanivalóm. Máris túl sokat mondtam. Pyle falfehér volt,
úgy tetszett, a nyomorult közel van az ájuláshoz, és azt
gondoltam: “Mi haszna a beszédnek? Örökké ártatlan marad, az
ártatlanon nem fog semmi, bűntelen marad haláláig. Csak úgy
védekezhetünk ellenük, ha kordában tartjuk vagy kiküszöböljük
őket. Az ártatlanság az elmebaj egy neme.”
– Thé sosem tett volna ilyet – hebegte Pyle. – Nem, sose tette volna, ezt
tudom. Valaki félrevezette. Talán a kommunisták…
Jó szándéka, tudatlansága áthatolhatatlan páncéllal vette körül. Otthagytam a
tér közepén, és megindultam felfelé, a Rue Catinat-n, arra, ahol az ocsmány
rózsaszínű katedrális állta el az utat. Már áramlott befelé a nép:
nyilván vigasztalásukul szolgált, hogy imádkozhatnak a
halottakért a halottakhoz.
Velük ellentétben, nekem valóban volt okom hálaadásra; hiszen Phuong
életben maradt. Phuongot “figyelmeztették”. De hiába, nem emlékeztem
egyébre, csak a virágágy szélén vonagló csonkolt testre, az
anyja ölében fekvő csecsemőre. Őket nem figyelmeztették; nem
voltak elég fontosak. És ha megtartják a díszszemlét, vajon nem
lettek volna éppen úgy jelen – kíváncsiságból, hogy lássák a
katonákat, hallják a beszédeket, hogy virágot dobáljanak? Egy százkilós bomba
nem válogat. Hány halott ezredes szentesíti egy gyermek vagy egy triksahajtó
halálát, ha nemzeti-demokratikus frontot építünk? Megállítottam egy motoros
triksát és a Quai Mythóra hajtattam.
NEGYEDIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Phuongnak pénzt adtam, hogy vigye moziba a nővérét, így


biztos lehettem felőle, hogy nem lesz otthon. Magam
elmentem vacsorázni Dominguezzel, és már újra otthon
voltam, amikor Vigot – pontosan tíz órakor – beállított. Nem
iszik, mondta bocsánatkérőn; nagyon fáradt, és attól fél, a
whisky elaltatná. Zsúfolt napja volt.
– Gyilkosság és hirtelen halál?
– Nem. Apró lopások. Meg egynéhány öngyilkosság. Ezek az emberek
szeretik a szerencsejátékot, és mikor már mindenüket
elvesztették, megölik magukat. Azt hiszem, sose lettem volna
rendőr, ha tudtam volna, milyen sok időt kell
halottaskamrákban töltenem. Ki nem állhatom az
ammóniákszagot. Talán mégis iszom egy pohár sört.
– Sajnos nincs hűtőszekrényem.
– Ellentétben a halottaskamrával, ugye? Akkor egy csöpp angol whiskyt,
jó?
Eszembe jutott az az éjszaka, amikor lementem vele a
halottaskamrába, és a hűtőszekrényből előhúzták Pyle
tetemét, mint egy tálca jégkockát.
– Szóval mégsem megy haza? – kérdezte Vigot.
– Ellenőrizte a postámat?
– Igen.
Odanyújtottam neki a whiskyt, hogy lássa, milyen nyugodtak az idegeim.
– Csak azt szeretném, Vigot, ha megmondaná nekem, miért képzeli, hogy
részem van Pyle halálában? Gondolja, hogy azért tettem, mert vissza
akartam szerezni Phuongot? Vagy bosszúból, amiért
elvesztettem őt?
– Nem. Olyan ostoba nem vagyok. Az ember nem viszi el emlékül az
ellensége könyvét. Ott van a polcon. A Nyugat hivatása. Ki ez a York
Harding?
– Ő az, akit keres, Vigot. Ő ölte meg Pyle-t… hosszú
lejáratra.
– Nem értem.
– Amolyan felsőbbrendű újságíró… diplomáciai tudósítónak
nevezik az effélét. A fejébe vesz egy ideát, és aztán addig
gyúrja a helyzetet, amíg beleillik az ideájába. Pyle úgy jött ide,
hogy tele volt York Harding ideájával. Harding egyszer itt volt
egy hétig. Pyle elkövette azt a hibát, hogy a gyakorlatba
próbálta átültetni York Harding ideáját. Harding egy Harmadik
Erőről írt, Pyle megalakította: Harmadik Erőnek nevezett ki
egy ócska kis banditát kétezer emberrel meg néhány szelídített tigrissel.
Belékeveredett, szegény.
– Maga sose keveredik bele semmibe?
– Legalábbis arra törekszem.
– Hiába, Fowler.
Magam sem tudom, miért, eszembe jutott Trouin százados és az az éjszaka
– mintha hosszú esztendők választanának el tőle! –, amelyet a
haiphongi ópiumházban töltöttünk. Mit is mondott Trouin?
Olyasmit, hogy előbb vagy utóbb mindegyikünk belekeveredik
egy szenvedélyes pillanatban.
– Jó pap lett volna magából, Vigot – mondtam. – Vajon mi teszi, hogy az
ember olyan könnyen gyónna magának… ha lenne mit meggyónnia?
– Sohasem kívántam, hogy gyónjanak nekem.
– De azért megtörtént?
– Néhanapján.
– Talán azért, mert akárcsak a papnak, magának is az a
hivatása, hogy megértő legyen és ne botránkozzék meg?
“Kedves Zsaru úr, hadd magyarázzam meg tüzetesen, hogy miért vertem be
az öreg hölgy fejét.” “Persze, persze, Gustave, szedje össze a gondolatait, és
mondja el szépen, hogy mért tette.”
– Ej, de cikornyás a fantáziája. Nem iszik, Fowler?
– Nem lenne okos dolog, ha a bűnöző a rendőrtiszt
társaságában leinná magát!
– Sosem mondtam, hogy maga bűnöző.
– De hátha az ital még engem is gyónásra serkentene? A maga hivatásában
nincs gyónási titoktartás.
– Annak, aki gyón, rendszerint nem is fontos a titoktartás, még ha papnak
gyón is. Más indítékai vannak.
– Hogy megtisztuljon?
– Nem mindig. Néha csak arra törekszik, hogy világosan
lássa önmagát. Néha beleun a csalásba. Maga nem bűnöző,
Fowler, de azért mégis szeretném tudni, hogy miért hazudott
nekem. Maga találkozott Pyle-lal a halála estéjén.
– Honnét veszi ezt?
– Egy percig sem hiszem azt, hogy maga ölte meg. Maga aligha használt
volna erre a célra egy rozsdás bajonétot.
– Rozsdásat?
– Az efféle részleteket a boncolás során tisztázzuk. De már megmondtam
magának, hogy nem ez volt a halál közvetlen oka, hanem a dakowi iszap. –
Felém nyújtotta poharát, hogy újra töltsek. – No, lássuk most. Hat óra tízkor
apéritifet ivott a Continentalban, ugye?
– Igen.
– És hat-negyvenötkor a Majestic bejáratában beszélgetett egy újságíró
kollégájával.
– Igen, Wilkinsszel. Mindezt már elmondottam magának, Vigot. Akkor
éjszaka.
– Úgy van. Azóta ellenőriztem. Bámulatos, hogy emlékszik
ilyen apró részletekre.
– Riporter vagyok, Vigot.
– Az időpont talán nem mindenütt egyezik hajszálra, de
senki sem hibáztatja magát, ugyebár, ha emitt egy
negyedórát, amott tíz percet téved. Semmi oka sem volt rá,
hogy ezt fontosnak higgye. Mi több: határozottan gyanús
lenne, ha minden időpontot egészen pontosan adott volna
meg.
– Tévedtem?
– Valamicskét. Wilkinsszel hét előtt öt perccel beszélt.
– Tíz perc.
– Persze. Amint mondom. És épp csak elütötte a hatot, amikor a
Continentalba érkezett.
– Az órám mindig siet egy kicsit – mondtam. – Magánál most hány óra?
– Tíz óra nyolc.
– Nálam meg tíz-tizennyolc. Látja.
Meg se nézte. Így válaszolt:
– Akkor a maga órája szerint huszonöt perccel tévedett azt
az időpontot illetően, amikor Wilkinsszel beszélgetett. Ez már
elég nagy eltérés, nem gondolja?
– Talán gondolatban visszaszámítottam az időt. Vagy talán
épp aznap igazítottam meg az órámat. Mert néha megigazítom.
– Az is meglepő – folytatta Vigot. – (Kaphatnék még egy kis
szódát?... Nagyon erősre keverte) –, az is meglepő, hogy
egyáltalán nem haragszik rám. Pedig nem éppen kellemes, ha
az embert úgy vallatják, ahogy én magát vallatom.
– Érdekel, mint egy detektívregény. És különben is… tudja, hogy nem én
öltem meg Pyle-t; maga mondta.
– Tudom, hogy nem volt jelen a meggyilkolásánál. – mondta rá Vigot.
– Nem tudom, mit igyekszik bizonyítani azzal, ha kimutatja, hogy itt tíz
percet tévedtem, amott meg ötöt.
– Nyerünk egy kis időt – felelte Vigot. – Egy kis közbeékelt
időt.
– Időt… mire?
– Arra, hogy Pyle meglátogassa magát.
– Miért akarja ezt mindenáron bebizonyítani?
– A kutya miatt – felelte Vigot.
– Mert sár ragadt a lábán?
– Nem sár volt az, hanem cement. Tudniillik aznap este, ahogy követte
Pyle-t, valahol nedves cementbe lépett. Emlékeztem rá, hogy itt, a maga
házában, a földszinten építkezés folyik… még most is folyik. Ahogy bejöttem,
elmentem a munkások mellett. Késő éjszakáig dolgoznak ebben az
országban.
– Azt hiszem, nagyon sok házban építkeznek… és ott mindenütt találni
nedves cementet. Megkérdezte a munkásokat, nem emlékszik-e valamelyik a
kutyára?
– Természetesen. De még ha emlékszik is valamelyik, nekem nem
mondják meg. Én a rendőrség vagyok.
Elhallgatott, hátradőlt a székében, és poharára meredt. Az
volt az érzésem, hogy valamiféle analógiára döbbent rá, és
gondolatai nagyon messze járnak. Légy mászkált a keze fején
és nem hessegette el, éppúgy, ahogy Dominguez nem
hessegette volna el. Az volt az érzésem, hogy erővel, mély és
mozdulatlan erővel ülök szemben. Ki tudja, talán imádkozott –
még ezt is lehetségesnek tartottam.
Felálltam, és az ajtófüggönyt félretolva, átmentem a hálószobába. Nem
volt benn semmi dolgom, csak épp egy percre el akartam
szabadulni attól a székben ülő némaságtól. Phuong
képeskönyvei újra ott sorakoztak a polcon. Szépítőszerei közé
odatámasztott egy táviratot, amely távollétemben érkezett;
nyilván a londoni szerkesztőségtől. Nem volt kedvem kinyitni.
Minden éppolyan volt, mint Pyle érkezése előtt. Szobák nem
változnak, csecsebecsék ott maradnak, ahová állítjuk őket;
csak a szív romlandó.
Visszamentem a fogadószobába. Vigot az ajkához emelte poharát. Azt
mondtam neki:
– Nincs semmi mondanivalóm. Az égvilágon semmi.
– No, akkor megyek is – szólt Vigot. – Azt hiszem, többé nem fogom
háborgatni.
Az ajtóban még egyszer visszafordult – mintha nem akarna
lemondani a reményről – az övéről? Vagy az enyémről?
– Milyen furcsa filmet nézett meg aznap este. Nem hittem volna, hogy
szereti a kosztümös történelmi filmeket. Mit is nézett meg? Robin Hood-ot?
– Nem, azt hiszem, a Scaramouche-t. agyon kellett ütnöm az időt.
Meg aztán vágytam egy kis szórakozásra.
– Szórakozásra?
– Mindenkinek megvannak a gondjai, Vigot – magyaráztam óvatosan.
Mikor Vigot elment, még mindig hátra volt egy óra: addig
kellett várnom Phuongra, emberi társaságra. Különös,
mennyire felkavart Vigot látogatása. Mintha egy költő elhozta
volna hozzám a művét bírálatra, és én a gondatlanságommal
megsemmisítettem volna. Énnekem nincs hivatásom – az újságírást nem
tekinthetem komoly hivatásnak –, de másban felismerem a hivatástudatot.
Most, hogy Vigot elment dolgavégezetlen, hogy kiegészítetlenül zárja le
aktáját, azt kívántam, bárcsak lenne bátorságom visszahívni és közölni vele:
“Igaza van. Találkoztam Pyle-lal a halála estéjén.”

MÁSODIK FEJEZET

Útban a Quai Mytho felé, több mentőkocsival találkoztam,


amely Cholonból jövet a Place Garnier felé igyekezett. A
járókelők arcáról az ember szinte leolvashatta a hír
terjedésének sebességét; ezek az arcok eleinte várakozón,
aggodalmasan fordultak felém, mint aki a Place Garnier felől
jövök. De mire beértem Cholonba, utolértem és elhagytam a
hírt; a kínai városban nyüzsgött az élet, megszakítatlanul folyt
rendes medrében, senki sem tudott még semmiről.
Megtaláltam Mr. Csu kapualját és fölmentem a házba.
Legutóbbi látogatásom óta mi sem változott. A kutya meg a
macska padlóról kartondobozra, dobozról bőröndre lépkedtek,
mint a sakkfigurák, amelyek sosem érik utol egymást; a
kisbaba a padlón csúszkált, a két öregúr pedig változatlanul
madzsongozott. Csak a fiatalok hiányoztak. Mihelyt beléptem
az ajtón az egyik nő teát töltött. Az öreg hölgy az ágyon ült, és
a lábát nézegette.
– M. Heng? – kérdeztem. Fejemet ráztam a teára; nem
voltam abban a hangulatban, hogy megint egymás után több
csészével hörpintsek fel a keserű hitvány löttyedékből. – Il faut
absolument que je voie M. Heng.34 – Lehetetlennek tetszett, hogy
éreztessem velük kérésem fontosságát, de talán a puszta
tény, hogy visszautasítottam a teát, meghökkentette őket.
Vagy talán nekem is véres volt a cipőm, mint Pyle-nak.
Mindenesetre az egyik nő rövid tétovázás után kivezetett,
levitt a lépcsőn, végigkalauzolt két zászlós, forgalmas utcán,
és otthagyott egy épület előtt, amelyet Pyle hazájában – úgy
hiszem – funeral parlor-nak, “temetőszalon”-nak neveznének:
tele volt kőurnákkal, amelyekbe a kínai halottak feltámadásra
szánt csontjait helyezik.
– M. Heng – mondtam a kapuban álló vén kínainak. – M.
Heng. – Ez a hely nagyon is megfelelő állomásnak tetszett egy
olyan napon, amely a gumiültetvényes
pornográfgyűjteményével kezdődött és a Place Garnier-t
borító holttestekkel folytatódott. Valaki kiszólt egy belső
helyiségből, és a kínai félreállt, bebocsátott.
Maga Heng jött elém szívélyesen, és betessékelt a kicsiny
szobába. Fekete, faragott, kényelmetlen székek álltak benne,
amilyeneket minden kínai előszobában találni,
barátságtalanul, használatlanul. Itt azonban az volt az
érzésem, hogy ezúttal használták a székeket, mert öt kis
teáscsésze állt az asztalon, s kettő közülük nem is üresen.
– Úgy látom, megbeszélést szakítottam félbe – mondtam.
– Üzleti ügy – válaszolta Mr. Heng kitérőn. – Nem fontos.
Mindig örülök, ha látom, Mr. Fowler.
– A Place Garnier-ról jövök.
– Sejtettem, hogy erről van szó.
– Hallotta… ?
– Megtelefonálták. Úgy gondolják, helyes, ha egy ideig
kerülöm Mr. Csu háza táját. A rendőrség ma bizonyára erősen
buzgólkodik.
– De magának semmi köze sincsen az egészhez.
– A rendőrségnek az a feladata, hogy bűnösöket találjon.
– Megint Pyle volt – mondtam.

34 Feltétlenül beszélnem kell M. Henggel. (francia).


– Igen, ő volt az.
– Szörnyű dolog!
– Thé tábornok nem éppen mértéktartó egyéniség.
– És a plasztik nem való bostoni kisfiúk kezébe. Mondja, Heng,
kicsoda Pyle főnöke?
– Az a benyomásom, hogy Mr. Pyle többé-kevésbé a maga gazdája.
– Gondolja, hogy az O. S. S. tagja?
– Nem hiszem, hogy a kezdőbetűk különösen fontosak.
– Mit tehetnék, Heng? Meg kell őt akadályozni.
– Megírhatja az igazat. Vagy talán nem írhatja meg?
– Thé tábornok nem érdekli a lapomat. Csak a maga
emberei érdeklik őket, Heng.
– Igazán azt akarja, hogy megakadályozzák Mr. Pyle
további működését, Mr. Fowler?
– Ha látta volna, Heng! Ott állt és azt mondta, sajnálatos tévedés az
egész, úgy volt, hogy katonai díszszemle lesz. Azt mondta, ki
kell tisztíttatnia a cipőjét, mielőtt bemegy a követhez.
– Persze közölhetné a rendőrséggel amit tud, Mr. Fowler.
– A rendőrség se törődik Thével. És azt hiszi, hozzá
mernének nyúlni egy amerikaihoz? Diplomáciai előjogokkal
rendelkezik. A harvardi egyetemet végezte. A követ a szívébe
zárta. Volt ott egy asszony is, Heng, akinek a gyereke… a
szalmakalapjával takarta le. Nem tudom elfelejteni. És egy
másik Phát Diêmben…
– Igyekezzék megőrizni a nyugalmát, Mr. Fowler.
– Ki tudja, mire vetemedik legközelebb, Heng? Hány bombát, hány halott
gyereket produkál egy doboz Diolacton?
– Hajlandó lenne segíteni nekünk, Mr. Fowler?
– Idejön a két bal lábával, és ártatlan emberek az életükkel fizetnek a
tévelygéseiért. Bárcsak kézre kerítették volna a maga
honfitársai, amikor lehajókázott a folyón Nam Dinhtől. Sokak
életét mentette volna meg.
– Teljesen egyetértek önnel, Mr. Fowler. Meg kell őt
fékezni. Lenne egy ajánlatom. – Valaki diszkréten köhécselt az
ajtó mögött, aztán hangosan kiköpött. Mr. Heng így folytatta: – Hívja meg ma
este vacsorára a Vieux Moulinba. Fél nyolc és fél kilenc között.
– Mi haszna… ?
– Beszélnénk vele útközben – mondta Heng.
– De hátha nem ér rá?
– Talán még jobb lenne, ha magához hívná… fél hétre. Akkor bizonyosan
ráér; el fog menni. Ha ráér önnel vacsorázni ma este, lépjen az ablakhoz, egy
könyvvel a kezében, mintha a világosságot keresné.
– Miért éppen a Vieux Moulinba?
– Mert a dakowi híd közelében van. Azt hiszem, ott majd találunk
alkalmas helyet, ahol zavartalanul elbeszélgethetünk.
– Mit akar csinálni?
– Ezt önnek nem érdeke megtudni, Mr. Fowler. De ígérem, hogy annyira
tapintatosan fogunk eljárni, amennyire a helyzet megengedi.
Heng láthatatlan barátai úgy neszeztek a falon túl, mint a patkányok.
– Megteszi ezt nekünk, Mr. Fowler?
– Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudom, megteszem-e.
– Előbb vagy utóbb – mondotta Heng, és megint Trouin
százados szavaira emlékeztem az ópiumházban –, előbb vagy
utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.

Levelet hagytam Pyle-nak a követségen, amelyben


meghívtam délutánra, aztán felballagtam az utcán a
Continentalig, hogy megigyak egy pohár sört. A romokat
eltakarították, a tűzoltóság fellocsolta a teret. Akkor még nem
sejtettem, milyen fontosságra fog szert tenni hely és idő. Még
az is megjárta az eszemet, hogy egész este ott maradok és
nem tartom be megállapodásomat. Aztán úgy gondoltam,
hátha ijesztéssel rá tudom venni Pyle-t, hogy ne csináljon
semmit, ha figyelmeztetem a veszélyre, bármi legyen is az a veszély.
Így hát megittam sörömet és hazamentem, és mikor hazaértem, reménykedni
kezdtem, hogy Pyle nem jön el. Megpróbáltam olvasni, de polcomon nem
találtam semmit, ami lekötötte volna figyelmemet. Talán ópiumot kellett volna
szívnom, de nem volt, aki elkészítse pipámat. Akaratlanul is lépésekre
füleltem, s végre jöttek is. Valaki kopogott. Kinyitottam az ajtót, de csak
Dominguez volt.
– Mit akar, Dominguez? – kérdeztem.
Megütődve nézett rám.
– Hogy mit akarok? – Órájára nézett. – Hiszen mindennap ebben
az időben jövök. Van távirat?
– Nincs. Nagyon röstellem, elfelejtettem.
– Legalább egy rövid tudósítás a bombáról. Nem akar valamit feladni?
– Írja meg helyettem, Dominguez. Magam sem tudom, mi történt velem…
talán mert ott voltam a helyszínen, túlságosan megrendített. Képtelen vagyok
tudósítás kereteiben gondolni az ügyre. – Rácsaptam egy moszkitóra, amely
zümmögve ostromolta fülemet, s láttam, hogy Dominguez önkéntelenül
összerezzen. – Semmi baj, Dominguez: elhibáztam. – Keservesen
elmosolyodott. Nem volt rá mentsége, hogy ennyire kímél minden életet;
utóvégre is keresztény volt – egyike azoknak, akik megtanulták Nérótól,
hogyan kell gyertyának használni az emberi testet.
– Segíthetnék valamiben? – kérdezte Dominguez.
Nem ivott, nem evett húst, nem ölt; irigyeltem szelídségét.
– Nem, Dominguez. Csak arra kérem, hagyjon magamra ma este. – Az
ablakon át figyeltem, amint távoztában átmegy a Rue Catinat túlsó oldalára.
Egy triksa állt meg a túlsó járdán, éppen szemközt az ablakommal;
Dominguez fel akarta fogadni, de a hajtó a fejét rázta.
Ügyfelét valószínűleg a közeli üzletek valamelyikéből
várhatta, mert ezen a helyen nem volt rendes triksaállomás.
Mikor órámra néztem, meglepetten állapítottam meg, hogy
még alig tíz perce várok; és amikor Pyle kopogott az ajtón, nem is
hallottam lépteit.
– Jöjjön be. – De mint rendesen, most is a kutya jött be
elsőnek.
– Örültem a levelének, Thomas. Ma délelőtt azt hittem,
haragszik rám.
– Haragudtam is. Csúnya látvány volt.
– Maga most már annyit tud, Thomas, hogy nem árt, ha még valamit
elárulok. Beszéltem Thével ma délután.
– Beszélt vele? Hát Saigonban van? Bizonyára azért jött, hogy
gyönyörködjék a bombája hatásában.
– Amit most mondok, szigorúan bizalmas, Thomas. Keményen bántam
vele. – Úgy beszélt, mint egy iskolai tornászcsapat kapitánya, aki
szabálytalanságon csípte egyik nebulóját. Mégis némi reménység csillant föl
bennem és megkérdeztem:
– Kirúgta?
– Megmondtam neki, ha még egyszer ilyen féktelen tüntetést rendez,
megszakítunk vele minden kapcsolatot.
– De hát nem szakítottak vele már amúgy is, Pyle? – Türelmetlenül
belerúgtam a kutyájába, amely a bokám körül szaglászott.
– Nem tehetem. (Ülj le, Duke!) Mégiscsak ő az egyetlen
reménységünk a távolabbi jövőre. Ha a mi támogatásunkkal
kerül hatalomra, megbízhatunk benne…
– Hány ártatlan embernek kell még meghalnia, míg
belátja…? – Előre tudtam, hogy a vita hiábavaló.
– Míg belátom… Mit, Thomas?
– Hogy a politikában nincsen hála.
– Mégsem fognak annyira gyűlölni bennünket, mint a
franciákat.
– Biztos ebben, Pyle? Néha az is megesik, hogy szeretjük
ellenségeinket, barátainkat pedig gyűlöljük.
– Európai módjára beszél, Thomas. Ezek az emberek nem ilyen
bonyolultak.
– Hát csak ennyit tanult az utóbbi hónapok alatt?
Legközelebb már gyerekeknek fogja őket nevezni.
– Bizonyos tekintetben azok.
– Mutasson nekem egy komplikálatlan lelkű gyermeket,
Pyle. Amíg fiatalok vagyunk, bonyodalmak dzsungele a
lelkünk. Ahogy öregszünk, egyszerűsödünk. – De minek is
vitatkoztam vele? Mindkettőnk érvelése elrugaszkodott a
valóságtól. Idő előtt vezércikkíró lett belőlem. Felálltam és a
könyvespolchoz léptem.
– Mit keres, Thomas?
– Csak egy verset, amit régen szerettem. Nem vacsorázna velem ma este,
Pyle?
– Boldogan, Thomas. Úgy örülök, hogy már nem haragszik. Tudom, nem
értünk mindenben egyet, de azért lehetünk barátok, ha nincs is mindig egy
véleményünk, ugye?
– Nem tudom. Nem hiszem.
– Elvégre Phuong sokkal fontosabb volt ennél.
– Igazán azt hiszi, Pyle?
– Hát persze, hiszen Phuong a legfontosabb az egész világon. Legalább
nekem. És magának is, Thomas.
– Nekem már nem.
– Szörnyű látvány volt ez, ma délelőtt, de meglátja,
Thomas, egy hét alatt elfelejtjük. A hozzátartozóknak is
gondját viseljük.
– Visel-jük?
– Táviratoztunk Washingtonba. Engedélyt fogunk kapni, hogy anyagi
eszközeink egy részét erre a célra felhasználjuk.
Félbeszakítottam:
– Találkozunk a Vieux Moulinban? Kilenc és fél tíz között?
– Ahol akarja, Thomas. – Az ablakhoz léptem. A nap a
háztetők mögé bukott. A triksahajtó még mindig ott állt és
utasára várt. Lenéztem rá, és ő fölemelte arcát.
– Vár valakit, Thomas?
– Nem. Ezt a verset kerestem. – Hogy álcázzam eljárásomat, fennhangon
olvastam, a könyvet a világosság utolsó foszlányai felé emelve:

Hajtok, s a világra semmit sem adok,


A népek az utcán kérdik, ki vagyok;
S ha elsodor egy alakot kerekem,
Semmi, – a kárát megfizetem.
Be jó, ha tele a zsebünk, hej hó!
Be jó, ha tele a zsebünk.

– Furcsa vers – jegyezte meg Pyle megrovón.


– Felnőtt költő volt a tizenkilencedik században. Kevés volt
ebből a fajtából. – Megint lenéztem az utcára. A triksa elment.
– Elfogyott a whiskyje – kérdezte Pyle.
– Nem, de azt hittem, hogy maga sose…
– Úgy látszik, lassan fölengedek – felelte Pyle. – A maga hatása, Thomas.
Azt hiszem, jót tesz nekem.
Elővettem az üveget meg a poharakat; az egyik poharat
bennfelejtettem, és azután még a szódavízért is vissza kellett
mennem. Minden, amit aznap este csináltam, feltűnő hosszú
ideig tartott.
Pyle újra megszólalt:
– Tudja, Thomas, a szüleim nagyszerű emberek, de talán
egy icipicit szigorúbban neveltek a kelleténél. A Chestnut
Streeten lakunk, egy öreg házban, jobboldalt, ha felfelé megy
a hegyre. Édesanyám régi kristályt gyűjt, apám pedig, ha nem
az erózióval meg az ócska szikláival foglalkozik, Darwin-
kéziratokra vadászik. Szóval, a múltban élnek. Talán azért volt rám
olyan nagy hatással York Harding. Úgy láttam, érzéke van a modern
áramlatok iránt. Apám izolacionista.
– Úgy látom, az édesapja kedvemre való ember lehet – mondottam – Én is
izolacionista vagyok.
Csendes ember létére Pyle aznap este feltűnően beszédes
hangulatban volt. Nem hallottam mindent, amit mondott, mert
gondolataim elkalandoztak. Szerettem volna elhitetni
magammal, hogy Mr. Hengnek más eszközök is állnak
rendelkezésére, mint a kézenfekvő drasztikus megoldás. De –
ezzel tisztában voltam – háborúban nincs helye tétovázásnak;
az ember ahhoz a fegyverhez nyúl, amely a keze ügyében
van; a franciák a napalmbombát használják. Mr. Heng pedig
töltényt vagy kést. Túl későn ébredtem rá, hogy nem
születtem bírónak; egy ideig még hagyom beszélni Pyle-t, azután
figyelmeztetem a veszélyre. Az éjszakát nálam töltheti. Ide nem fognak
betörni. Azt hiszem, épp az öreg dajkájáról mesélt. “Igazából még
édesanyámnál is többet jelentett nekem, és milyen remek áfonyalekváros
tésztát tudott sütni!” – amikor a szavába vágtam:
– Van magánál fegyver… azóta az éjszaka óta?
– Nem. A követségtől utasításunk van…
– De maga különleges munkakörben dolgozik!
– Úgysem érne semmit; ha kézre akarnak keríteni, úgyis
megkaparinthatnak. Különben is, vaksi vagyok, mint a vakondok. Az
egyetemen Denevérnek csúfoltak… mert a sötétben olyan jól látok, mint a
denevérek. Egyszer épp mókáztunk… – Azzal megint belefogott hosszú
történetei egyikébe.
Visszamentem az ablakhoz. A szemközti járdán egy triksahajtó
várakozott. Nem voltam benne bizonyos – ezek a vietnamiak
annyira hasonlítanak egymáshoz –, de úgy rémlett, hogy nem
az előbbi, hanem egy másik. Talán csakugyan utasára várt.
Eszembe jutott, hogy Pyle a követségen lenne a legnagyobb
biztonságban. Jeladásom óta amazok nyilván már kidolgozták
tervüket aznap estére, s tervükben a dakowi híd is szerepelt
valami módon. Hogy hogyan, miért, azt sehogy sem értettem;
csak nem lesz Pyle olyan bolond, hogy napnyugta után
keresztülhajtat Dakowon? A Saigon felőli hídfőt pedig
állandóan fegyveres rendőrség őrzi.
– Folyton csak én beszélek – mondta Pyle. – Nem is tudom, hogy lehet, de
ma este valahogyan…
– Folytassa csak – mondtam. – Nem vagyok ma beszédes kedvemben,
ennyi az egész. Talán jobb is lenne, ha elhalasztanók a közös vacsoránkat.
– Nem, a világért se! Úgyis olyan távol érzem magam magától, amióta…
szóval…
– Amióta megmentette az életemet – vágtam rá, s nem
tudtam leplezni önmarcangolásom keserűségét.
– Nem, nem így gondoltam. De mégis… hogy beszéltünk egymással akkor
éjszaka, ugye, Thomas? Mintha az utolsó éjszakánk lett volna. Sok mindent
megtudtam akkor magáról, Thomas. Nem értek egyet magával, ezt ne felejtse
el, de a maga szempontjából talán ez a helyes… hogy ne keveredjék bele
semmibe. És ezt az álláspontját fenntartotta, még akkor is semleges maradt,
amikor eltörött a lába.
– Mindenkinél elérkezik a fordulópont – válaszoltam. – Egyszer elragad a
szenvedély…
– A maga számára még nem érkezett el. Nem is hiszem, hogy valaha
elérkezik. Ami pedig engem illet, én sem hiszem, hogy megváltozom…
kivéve, ha meghalok – tette hozzá derűsen.
– És a mai délelőtt sem változtatja meg a nézeteit?
– Azok csak háborús halottak voltak – felelte. – Sajnálatos eset, de az
ember nem mindig talál célba. Egyébként annyi bizonyos, hogy szent ügyért
haltak meg.
– Akkor is ugyanezt mondaná, ha az áfonyalekváros dadájáról volna szó?
Nem válaszolt olcsó visszavágásomra.
– Bizonyos tekintetben azt mondhatjuk, a Demokráciáért haltak meg –
mondotta.
– Igazán nem tudom, hogy fordítanám ezt le vietnami nyelvre.
Egyszerre szörnyen kimerültnek éreztem magam. Azt
kívántam, menjen el mielőbb és haljon meg. Akkor
újrakezdhetem az életemet – attól a ponttól fogva, ahol ő
megjelent benne.
– Maga sose fog engem komolyan venni, ugye, Thomas? – panaszkodott
Pyle azzal az iskolás-kamaszos vidámsággal, amelyet, úgy
látszik, éppen erre az estére tartogatott. – Mondok valamit:
Phuong moziba ment… nem tölthetnénk együtt az egész
estét? Semmi dolgom az égvilágon. – Mintha valaki kívülről
diktálná a szavait, hogy megfosszon minden lehető kibúvótól.
Így folytatta: – Mit szólna, ha elmennénk a Chalet-ba? Azóta sem
voltam ott. A konyha éppolyan jó, mint a Vieux Moulin-ban, és zene is van.
– Jobb szeretek nem gondolni arra az estére.
– Bocsásson meg, Thomas! Néha igazán otrombán és tapintatlanul
viselkedem. Akkor hát mit szólna egy kínai vacsorához, Cholonban?
– Előre meg kell rendelni, hogy jót kapjon az ember. Talán
fél kimenni a Vieux Moulinba, Pyle? Szögesdróttal van
elkerítve, és a hidat állandóan őrzi a rendőrség. Olyan bolondot
pedig, ugye, nem csinálna, hogy Dakowon hajtson keresztül?
– Nem arról van szó. Csak úgy gondoltam, kedélyes lenne egy igazi görbe
este együtt.
Hirtelen mozdulatot tett és feldöntötte poharát; leesett és eltört.
– Szerencsét hoz – mondta Pyle gépiesen. – Ne haragudjék,
Thomas. – Összeszedtem a szilánkokat és a hamutartóba
tettem. – Nos, hajlandó, Thomas? – Az üvegcserepek a
Pavillon bárjának elcsorgó, törött likőrösüvegeit idézték fel. –
Figyelmeztettem rá Phuongot, hogy esetleg magával töltöm
az estét. – Milyen ügyetlenül választotta a “figyelmeztettem” szót!
Fölszedtem az utolsó üvegszilánkot is.
– Van egy megbeszélésem a Majesticben – választottam. –
Kilenc előtt nem érek rá.
– No hát, akkor kénytelen leszek visszamenni a hivatalba. Csak mindig
attól félek, hogy az utolsó percben valaki rám akaszkodik.
“Ezt az utolsó lehetőséget – gondoltam – meg kell adni
neki.”
– Sose bánja, ha elkésik – mondtam. – Ha valaki
visszatartja, nézzen fel hozzám később. Tízkor hazajövök, ha
addig nem ért ki, és itt megvárom magát.
– Majd értesítem…
– Ne fáradjon. Vagy kijön a Vieux Moulinba… vagy később
itthon találkozunk. – Annak a kezébe tettem le a döntést,
akiben nem hittem: most aztán közbeléphetsz, ha akarsz –
távirat az asztalán, sürgős üzenet a követtől… Ha nincs
hatalmad megváltoztatni a jövőt, nem létezel. – Most pedig
menjen, Pyle. Van még egy s más elintéznivalóm. – Különös
kimerültséget éreztem, amikor hallottam távolodó lépteit és
kutyája lábának halk dobogását.

Amikor kiléptem a ház elé, nem volt triksa a közelben, csak a Rue
d’Ormay sarkán. Lesétáltam a Majesticig és egy ideig ott álldogáltam,
figyeltem az amerikai bombázógépek kirakását. A nap lement, ívlámpák
fényénél dolgoztak. Eszem ágában sem volt alibit szerezni, de Pyle-nak azt
mondtam, hogy a Majesticbe megyek, és sohasem szerettem többet hazudni,
mint amennyi okvetlenül szükséges.
– Jó estét, Fowler. – Wilkins szólított meg.
– Jó estét.
– Hogy van a lába?
– Már nem alkalmatlankodik.
– Jó storyt csinált a bombából?
– Dominguezre bíztam.
– Úgy? Azt hittem, hogy maga ott volt.
– Ott voltam, de manapság helyszűke van a lapnál. Nem
fognak sokat közölni.
– Bizony, az újságírás sem az már, ami volt – sóhajtott
Wilkins. – A régi jó időkben kellett volna élnünk, Russel meg a
régi Times napjaiban. Amikor léggömbön szállították a tudósításokat. Akkor
az ember ráért kicifrázni, megadni a módját. Mit mondjak: még erről is egy
teljes hasábot írtak volna. Luxusszálloda, bombázógépek, alkonyat…
Mostanában már sosem alkonyodik olyan szépen a tudósításokban, szavanként
ennyi meg ennyi piaszterért. – Valahonnét a magasból távoli nevetés
hallatszott; valaki eltört egy poharat, mint Pyle az imént. Úgy hullott ránk a
csengése, mint megannyi jégcsap. – “Szép hölgyek, bátor férfiak a
lámpafényben” – idézte Wilkins gúnyosan. – Mit csinál ma este, Fowler? Nem
vacsoráznánk együtt?
– Ami azt illeti, épp vacsorázni megyek. A Vieux Moulinba.
– Jó mulatást kívánok. Granger is ott lesz. Külön kellene hirdetniük a
Granger-estéket. Mármint azok számára, akik szeretik a lármás hangkulisszát.
Elbúcsúztam Wilkinstől és bementem a szomszédos
moziba. Errol Flynn játszott – de lehetett Tyrone Power is
(trikóban képtelen vagyok őket megkülönböztetni egymástól);
kötélen himbálódzott, erkélyekről ugrott le, szőrén ülte meg a
lovat s úgy vágtatott el technicolor-hajnalokba.
Megszabadította szerelmét, megölte ellenségeit, varázslat és
csoda védte az életét. Az a fajta film volt, amire azt szokás
mondani, hogy fiúknak való; de a thébai palotából vérző
szemüregekkel felbukkanó, megvakított Oedipus látványa
jobban előkészítené a fiatalokat a mai életre. Senkit sem véd
a varázs. A szerencse kedvezett Pyle-nak Phát Diêmben, meg
a tanyini úton, de a szerencse forgandó, és ellenségeinek két
órájuk volt, hogy gondoskodjanak mindennemű varázslat
hatálytalanításáról. Francia katona ült mellettem, keze egy
lány ölében; irigyeltem egyszerű örömét vagy bánatát – mert
egyszerű volt, akármelyiket érezte is. A film végét nem
vártam meg, kimentem a moziból, triksába ültem és
kihajtattam a Vieux Moulinhoz.
A vendéglőt drótháló védte kézigránátok ellen, s a hídfőnél
két fegyveres rendőr posztolt. A gazda – aki kövérre hízott a
maga zsíros burgundi konyháján – személyesen eresztett be a
drótkerítésen. A helyiségben kappan és forró vaj szaga
terjengett a nyomasztó esti hőségben.
– M. Granjair társaságához tetszik csatlakozni? – kérdezte.
– Nem.
– Tehát egy asztalt egy személyre? – Akkor jutott eszembe
első ízben a jövő, a kérdések, amelyekre majd netán felelnem
kell.
– Egy személyre – válaszoltam, és ez majdnem olyan volt, mintha
fennhangon kimondtam volna, hogy Pyle halott.
A vendéglő egyetlen helyiségből állt, Granger társasága
egy hosszú asztalt foglalt el a háttérben; nekem a drótháló
közvetlen közelében utalt ki egy kis asztalt a gazda. Az
ablakban nem volt üveg: féltek a szilánkoktól. Granger
társaságának csak néhány tagját ismertem, s meghajoltam
feléjük mielőtt leültem; Granger maga félrenézett. Hónapok
óta nem láttam; egyetlenegyszer találkoztunk az emlékezetes
este óta, amikor Pyle beleszeretett Phuongba. Talán egy
akkori sértő megjegyzésem áthatolt alkoholos gőzén, mert
mos duzzogva ült az asztalfőn, míg Madame Desprez, egy
sajtófőnök felesége, és Duparc százados a sajtószolgálattól,
barátságosan biccentett és bólogatott. Velük volt még egy
nagydarab ember, akinek, emlékezetem szerint, szállodája
volt Pnom Penhben, egy francia lány, akit sohasem láttam
azelőtt, és két vagy három arc, amelyet csak bárokból
ismertem. Ez egyszer úgy tetszett, Granger eléggé csendes
társaságot toborzott össze.
Apéritifet rendeltem, mert időt akartam hagyni Pyle-nak, hogy
megérkezzék; tervek néha kudarcba fúlnak, s amíg hozzá nem
kezdek a vacsorához, látszólag még remélhetek. Azután
felvetődött bennem a kérdés: miben reménykedem? Hogy az
O. S. S. vagy akárminek hívják a bandáját, szerencsével
dolgozzék? Hogy a plasztikbombáknak meg Thé tábornoknak
felvirradjon a napja? Vagy talán én – éppen én – a csodában
bízom: abban, hogy Mr. Heng valamiféle megoldást talál,
amely nem egyenlő a halállal? Mennyivel egyszerűbb lett
volna, ha mind a ketten otthagyjuk a fogunkat a tanyini úton. Húsz percig
szopogattam pastis-omat, aztán vacsorát rendeltem. Fél tízre járt
az idő: most már nem fog jönni.
Önkéntelenül kifelé füleltem. Mire vártam? Kiáltásra?
Lövésre? A rendőrök mozgolódására? Akármi történjék is,
valószínűleg nem hallottam volna belőle semmit, mert
Granger társasága lassan nekitüzesedett. A szállodás, akinek
iskolázatlan, de kellemes hangja volt, énekelni kezdett, s
ahogy újabb pezsgősdugó durrant, mások is csatlakoztak
hozzá. De Granger hallgatott. Ott gubbasztott, és vérben forgó
szemmel meredt rám a szoba túlsó végéből. “Meglátjuk –
gondoltam –, verekedés lesz-e belőle.” Nem lettem volna
méltó ellenfele Grangernek.
Érzelmes nótát gajdoltak, s ahogy étvágytalanul turkáltam a Chapon du
Charles-ban, eszembe jutott Phuong – először, amióta aznap
délelőtt megtudtam, hogy biztonságban van. Eszembe jutott,
ahogy Pyle az őrtoronyban, a padlón kuporogva azt mondta:
“Üde, mint a virág” – és én cinikusan ráfeleltem: “Szegény
virág!” Most már sohasem fogja meglátni New Englandet,
senki sem avatja be a kanaszta rejtelmeibe. Talán sohasem
fogja megismerni a biztonságot; mi jogom volt őt kevesebbre
értékelni, mint a holttesteket a téren? A sokaság nem fokozza
a szenvedést; egyetlen test is tartalmazhatja a világnak
minden szenvedését. Újságíró módjára mennyiségi
kategóriában ítélkeztem és elárultam elveimet; éppen úgy
belekeveredtem, mint Pyle, és úgy tetszett, most már soha
többé nem lehet könnyű semmiféle elhatározás. Órámra
néztem: majdnem háromnegyed tíz. Hátha mégis
ráakaszkodtak a követségen; hátha az a “valaki”, akiben hisz,
tett valamit az érdekében, s most ott ül hivatali szobájában,
rejtjeles távirat megfejtésén izzad, és nemsokára dobogva jön
felfelé a lépcsőn Rue Catinat-beli lakásom felé. “Ha eljön –
gondoltam –, mindent elmondok neki.”
Granger hirtelen felállt asztala mellől és odajött hozzám.
Meg sem látta az útjában álló széket, megbotlott és az asztal
szélébe kapaszkodott.
– Jöjjön ki, Fowler – mondta.
Letettem az asztalra a vacsora hozzávetőleges árát és követtem.
Semmi kedvem sem volt verekedni, de abban a pillanatban
nem bántam volna, ha eszméletlenre ver. Kevés eszközünk
van bűntudatunk enyhítésére.
Granger a híd karfájára támaszkodott; a két rendőr
messziről figyelte.
– Beszélnem kell magával, Fowler – mondotta.
Olyan közel léptem hozzá, hogy megüthetett, ha akart; és
vártam. Nem mozdult. Ebben a percben valóban jelképes
szobra volt mindannak, amit gyűlöltem Amerikában; éppolyan
idomtalan volt, mint a Szabadság-szobor, és éppoly értelmetlen.
– Azt hiszi, be vagyok rúgva – mondta, továbbra is mozdulatlanul. – Pedig
téved.
– Mi lelte, Granger?
– Beszélni akarok magával, Fowler. Semmi kedvem ma este együtt ülni
azokkal a franciákkal. Ki nem állhatom magát, Fowler, de mégis angolul
beszél… vagy olyanformán. – Ott állt, ormótlanul és alaktalanul a
félhomályban, egy ismeretlen kontinens.
– Mit akar, Granger?
– Nem szeretem az angolokat – folytatta Granger. – Nem
tudom, Pyle mit eszik magán. Talán azért bírja, mert ő
bostoni. De én pittsburghi vagyok és büszke vagyok rá.
– Miért ne lenne?
– No, látja ez az! – Sikertelen kísérletet tett, hogy utánozza a kiejtésemet.
– Mind úgy beszélnek, mint a papagájok. És olyan átkozottul fölényesek. Azt
hiszik, hogy minden tudnak.
– Jó éjszakát, Granger. Haza kell mennem, vendéget várok.
– Ne menjen, Fowler. Hát nincs magának szíve? Nem tudok beszélni
azokkal a francia majmokkal.
– Be van rúgva.
– Két pohár pezsgőt ittam összevissza… de maga is be
lenne rúgva a helyemben. Északra kell mennem.
– És az miért baj?
– Persze, még nem mondtam, ugye? Folyton azt hiszem,
hogy mindenki tudja. Ma reggel sürgönyt kaptam a
feleségemtől.
– Úgy?
– A fiamnak gyermekbénulása van. Nagyon súlyos az állapota.
– Ó, igazán? Odavagyok.
– Fölösleges. Nem a maga gyereke.
– Miért nem repül haza?
– Nem mehetek. Tudósítást követelnek valami Hanoi
környéki átkozott tisztogató hadműveletekről, és Conolly
beteg. (Conolly Granger helyettese volt.)
– Igazán sajnálom, Granger. Bárcsak segíthetnék valamiben.
– Ma van a születésnapja. Nyolcéves lesz fél tizenegykor, a mi
időszámításunk szerint. Ezért hívtam meg a barátaimat
pezsgős vacsorára, még mielőtt tudtam. Valakinek meg kellett
mondanom, Fowler; a franciáknak nem mondhattam.
– Ma már sok esetben gyógyítható a gyermekparalízis.
– Azt se bánom, ha nyomorék marad, Fowler. Csak éljen.
Én nem boldogulnék a testi épségem nélkül, de a fiam nagy
eszű gyerek. Tudja, mit csináltam odabenn, míg az a marha
énekelt? Imádkoztam. Azt gondoltam, ha Istennek
mindenáron egy emberélet kell, talán beéri az enyémmel.
– Szóval, hisz Istenben?
– Bár hinnék – felelte Granger. Lapos tenyerével végigtörölte az arcát,
mintha a feje fájna, de ezzel a mozdulattal csak elleplezte, hogy a könnyeit
törli le.
– Én berúgnék a maga helyében – mondtam.
– Ó nem, józannak kell maradnom. Nem akarok magamnak utóbb
szemrehányást tenni, hogy holtrészeg voltam aznap este, amikor a fiam
meghalt. A feleségem sem ihatja le magát, nem igaz?
– Nem mondhatná meg a lapjának… ?
– Conolly nem igazán beteg. Egy kicsit kirúgott a hámból, azt piheni
ki Singapore-ban. Fedeznem kell, mert kiteszik a szűrét, ha
megtudják. – Kiegyenesítette ormótlan zsákforma testét. – Ne
haragudjék, hogy feltartottam, Fowler, de meg kellett
mondanom valakinek. Most megyek, és elkezdem a
felköszöntőket. Furcsa, hogy éppen magának mondtam el, pedig tudom,
hogy utál.
– Megírom a cikket maga helyett. Majd azt mondjuk, hogy Connoly írta.
– Nem találná el a hangot.
– Nem utálom magát, Granger. Sok tekintetben félreismertem…
– Ó, mi ketten úgy vagyunk, mint a kutya meg a macska. De mindenesetre
köszönöm az együttérzést.
Úgy látszik, nem is voltam olyan nagyon más, mint Pyle. Hát nekem is
bele kell lépnem az élet véres sarába, hogy meglássam a szenvedést? Granger
visszament, hallottam a zsivajgást, amely odabenn fogadta. Találtam egy
szabad triksát és hazakarikáztam. Odahaza nem volt senki, leültem és vártam
éjfélig. Azután lementem az utcára, reményvesztetten, és ott találtam
Phuongot.

HARMADIK FEJEZET

– Itt volt M. Vigot? – kérdezte Phuong.


– Igen. Negyedórája ment el. Tetszett a film? – Phuong már elkészítette a
tálcát a hálószobában, most meggyújtotta a lámpát.
– Nagyon szomorú volt a meséje – mondta –, de a színek
gyönyörűek. Mit akart M. Vigot?
– Kérdezett egyet-mást.
– Miről?
– Mindenféléről. Azt hiszem, többé már nem fog zaklatni.
– Én a heppiendes filmeket szeretem – mondta Phuong. – Elkészíthetem
már a pipádat?
– El. – Leheveredtem az ágyra, és Phuong működni kezdett
a tűvel. Közben folytatta:
– Levágták a lány fejét.
– Ejnye, de furcsa?
– A francia forradalomban.
– Ahá, szóval történelmi film volt.
– Mégis nagyon szomorú volt.
– Történelmi figurákat nemigen szoktam siratni.
– És a fiú, aki szerette, visszament a padlásszobájába, és
nagyon kétségbe volt esve, írt egy dalt… mert tudod, költő
volt, és nemsokára azok, akik levágták a lány fejét, mind az ő
dalát énekelték. A Marseillaise volt.
– Ez nem hangzik túlzottan történelmien – jegyeztem meg.
– Ott állt a tömeg legszélén, mialatt énekelték, és nagyon
keserű arcot vágott, és amikor mosolygott, akkor látszott,
hogy a mosolya még keserűbb, és mindig csak a lányra
gondol. Sokat sírtam, és a nővérem is sírt.
– A nővéred? Szinte hihetetlen!
– Hei nagyon lágy szívű. Az a szörnyű Granger is ott volt.
Be volt rúgva, és folyton röhögött. Pedig egy cseppet sem volt
nevetnivaló. Sőt, nagyon is szomorú volt az egész.
– Nem veszem rossz néven Grangertől – mondtam. – Van
minek örülnie. A fia túl van a veszélyen. Ma hallottam a
Continentalban. Én is szeretem a heppiendet.

A második pipa után hátradőltem, tarkómat a bőrpárnára


fektetve, s kezemet Phuong ölébe nyugtattam.
– Boldog vagy?
– Hát persze – vetette oda hanyagul. Valóban nem érdemeltem
megfontoltabb választ.
– Minden éppolyan, mint azelőtt – hazudtam. – Mint tavaly.
– Igen.
– Rég nem vettél magadnak új selyemkendőt. Mért nem mégy el
holnap vásárolni?
– Holnap ünnep van.
– Igaz, elfelejtettem.
– Még nem nézted meg a táviratot – mondta Phuong.
– Nem, azt is elfelejtettem. Ma este nincs kedvem a
munkára gondolni. Postát feladni meg amúgy is késő van már.
Mesélj még a filmről.
– Szóval a fiú megpróbálta kiszabadítani a lányt a
börtönből. Fiúruhát csempészett be neki meg férfisapkát,
olyat, amilyet a börtönőr viselt, de épp, mikor kiment a kapun,
lebomlott a haja és mind azt kiabálták: Une aristocrate, une
aristocrate. Szerintem ez nagy hiba volt a mesében. Úgy kellett volna megírni,
hogy a lány megmeneküljön. Akkor mind a ketten temérdek pénzt kerestek
volna a dallal, és kimehettek volna külföldre, Amerikába… vagy Angliába –
tette hozzá sietve és szemlátomást azt hitte, hogy nagyon ravaszul beszélt.
– Mégis inkább elolvasom azt a sürgönyt – mondtam. – Csak azt remélem,
hogy nem kell holnap Északra utaznom, szeretnék veled békén maradni.
Phuong kiszabadította a borítékot az arckrémes tégelyek közül és
odanyújtotta nekem. Felnyitottam és ezt olvastam:

Átgondoltam leveledet stop ésszerűtlenül cselekszem


ahogy remélted stop utasítottam ügyvédemet indítsa meg
bontási eljárást hűtlen elhagyás alapon stop Isten áldjon
szeretettel Helen.

– El kell menned?
– Nem – mondtam. – Nem kell elmennem. Tessék. Olvasd el. Itt a
heppiended.
Phuong leugrott az ágyról.
– Hiszen ez nagyszerű! Megyek és elmondom a
nővéremnek. Milyen boldog lesz! Azt fogom neki mondani:
“Tudod-e ki vagyok? Én vagyok a második Mrs. Foulair.”
Szemközt velem a könyvespolcon A Nyugat hivatása úgy meredt rám,
mint egy arckép – egy csikófrizurás fiatalember képe, sarkában fekete kutya.
Most már nem véthet senkinek. Megkérdeztem Phuongot:
– Hiányzik neked?
– Kicsoda?
– Pyle.
Furcsa, hogy még most sem, még Phuong előtt sem voltam
képes a keresztnevén nevezni.
– Mehetek már? A nővérem olyan boldog lesz!
– Álmodban egyszer mondtad a nevét.
– Sosem emlékszem az álmaimra.
– Sok mindent csinálhattatok volna együtt. Fiatal volt.
– Te sem vagy öreg.
– A felhőkarcolók. Az Empire State Building.
Percnyi tétovázás után felelt:
– Cheddar Gorge-ot szeretném látni.
– Meg sem közelíti a Grand Canyont. – Lehúztam magamhoz az ágyra. –
Sajnálom, Phuong.
– Mit sajnálsz? Hisz ez nagyszerű, ez a sürgöny. A
nővérem…
– Igen, igen, eredj és mondd el a nővérednek. De előbb csókolj
meg.
Ajka izgatottan végigszánkázott az arcomon, s azzal eltűnt.
Eszembe jutott az első nap, amikor Pyle mellettem ült a
Continentalban, tekintetét az utca túloldalán levő
tejvendéglőre függesztve. Minden rendbe jött körülöttem, amióta
meghalt, de hogy kívántam, bár lenne valaki, akinek megmondhatnám,
mennyire sajnálom.

1952 március-1955 június

Vége
UTÓSZÓ

A hetvenesztendős Graham Greene ritkán fordul meg


oxfordi otthonában. Szállodában vagy hajón szeret írni,
hajnaltól kora délutánig. Szinte hivatalba jár saját
íróasztalához, holott egyéniségében semmi sem emlékeztet a
hivatalnokéra. Ha nem félnék a szótól, még azt is leírnám – a
kalandorok vére biztatja új és új felfedező utakra, hiszen
műveiből alig egy-kettő játszik szülőhazájában, Angliában.
Egy száguldó riporternek is becsületére válnék a
feltérképezett helyszínek sokasága. Mexikó, Kongó, Kuba,
Argentína – Graham Greene mindenütt megfordult, ahol
válság, lázadás, népfelkelés, forradalom készült vagy valósult
meg. Greene a cselekményes regény híve (ahogy a cselekvő
életé is) – s műveivel erőteljesen kapcsolódik ahhoz a XIX.
századi hagyományhoz, melynek legerőteljesebb angol
képviselője különben nagybátyja a Kincses sziget írója, Robert Louis
Stevenson volt. Greene a korszerűtlenséggel próbál korszerű
lenni – a lélektani, az elemző, a belső monológot pergető
regények divatja idején, mintegy kihívásként, a szórakoztató
“ponyva” tradícióját emelte irodalommá. Technikája a
detektívregényíróé, módszere a nyomozóé, aki hamis
látszatok között eligazodva, a végső bizonyítékokat keresi. Ez
a “korszerűtlen korszerűség” magyarázza különben sajátos
világnézeti állásfoglalását is. A harmincas évek derekán
Graham Greene áttért katolikussá, s bár véleményei
korántsem egyeznek a hivatalos egyház téziseivel, gyakran
úgy tartják számon, mint valláserkölcsi alapon álló művészt.
Graham Greene vallásosságának megértéséhez azonban
hozzátartozik, hogy a katolicizmus Angliában kisebbségi
felekezet, e vallás öntudatos vállalása egyszersmind
tiltakozást jelent a puritanizmus kiégett, kihűlt képmutatása
ellen is. Graham Greene erkölcsét épp a képmutatás szívós
gyűlöletéből lehet megfejteni. A Csendes amerikai-ban – mely
egyszerre nagyszerű riport az ötvenes évek végének indokínai
háborújáról, s nagyszerű lélektani tanulmány az embereket
megosztó konfliktusról – a képmutatásnak egyik legravaszabb
formáját leplezi le. Az ájtatos ártatlanságét. A csendes
amerikai – Pyle – jóhiszemű tájékozatlansággal, civilizatórikus
elszántsággal érkezik Indokínába. Úgy hiszi, a felvilágosodottságot
képviseli, amikor a “bennszülöttek” segítségére siet. Ám ez az
ártatlanság már-már a gyilkosok közönyeként lepleződik le.
Pyle egy szabadságra vágyó népet akarata ellenére akar
“megreformálni”, “felemelni”. És a leghitványabb politikai
erőkkel kerül szövetségbe. A regény drámai helyzeteiben
kiderül Pyle-ról, hogy jelleméért és döntéseiért az egész
amerikai rendszer illúziógépezete felelős. S halállal kell
bűnhődnie, mert nem volt képes leszámolni hazug jelszavak
ábrándjaival. Ellenképeként Greene egy másik alakot rajzol, a látszatra
kiábrándult, cinikus Fowlerét. Újságíró, aki megszokta a háborút, megszokta
a vérontást. Tisztában van vele, hogy a nyugati világ eszméi csupán ürügyként
szolgálnak arra, hogy meztelen érdekek érvényesülését takargassák. Van-e
hite Fowlernak? Talán a hitetlenség az. Az illúzióvesztés során Fowler
hajlandó szembenézni a tényekkel. Azzal, hogy a csendes amerikainak – de
még neki is – aligha van keresnivalója Indokínában.
A látszatra cinikus újságíró különb jellemnek bizonyul az “ártatlan
amerikainál”. Látszat és lényeg különös viszonyát bontja ki tehát drámaian,
érzékletesen Graham Greene. Kivált, hogy mindezt nem tézisek sorában
bizonyítja, hanem egy izgalmas szerelmi történet fonalán. Fowler ésPyle
ugyanazt a vietnami lányt szereti – ez a lány naiv, talán túlságosan is az, de
oly romlatlan, hogy gyakran még a romlottságra is képes. Nem rendelkezik az
európaiak becsületkódexével, amely oly szomorúan vizsgázott Vietnamban.
Önálló, saját törvényeket termet a saját életére, ahogy,
Graham Greene hite szerint, ama távoli országnak is
önállóság és függetlenség a sorsa és elhivatottsága. Phuong,
a lány, egyszerre egyéniség és egy nép képviselője. Graham
Greene karaktertanulmányai között talán ő a legizgalmasabb.
Az ő alakja árulja el leginkább az író módszerét. A felszín
mögé hatolni, nem a tulajdonságokból, hanem a cselekedetek
eredményéből ítélni, erre tanít Graham Greene, miközben egy
gyarmatosító, hódító háború csődjét írja meg regényében.
Voltaképp mindig “kamararegényt” ír. Néhány markánsan
jellemzett főalakkal. De benépesíti a regényt az izgalmasan
kibontakozó cselekmény során a mellékszereplők egész
galériájával. Elénk botladozik a tűző saigoni napfényből a
mindig részeg amerikai újságíró, Granger, a követségi
titkárok, a Continental bárjában lézengő “nyugatiak” egész
sora – míg a másik oldalon ópiumszívó keletiek és harcra
elszánt gerillák egy-két vonással megmintázott, eleven portréi
színesítik a művet. Rövid, pontos, plasztikus mondatok,
csattanó dialógusok, száraz, fanyar humor. De az egész mű
érzékenységről vall és érzelmességről is. Graham Greene a
romantikus regényírók örököse – éppoly szégyellős
romantikus, mint amilyen szégyellős moralista egyik főhőse,
Fowler. Szíve minden melegével a szabadságért küzdő
vietnami nép mellett áll, de ezt a melegséget röstelli,
ellensúlyozza, tréfás cinizmussal, játékos ellenpontozással.
A hetvenesztendős Graham Greene 1953-ban tette közzé A
Csendes amerikai-t. Azóta újabb regények sorával bizonyította, hogy
alkotóereje töretlen, módszere csaknem változatlan. A
bűnbeesés drámáit írja, de nem éppen a testamentumok
szellemében. A bűn az ő szemében nem szándék kérdése, s
az ártatlanság sem önmagában való érték. Vannak a
szándéktól független erkölcsi normák, melyeknek áthágására
nem ad felmentést a lelki tisztaság vagy akár a
tapasztalatlanság. A jellem tehát – Graham Greene
elemzésében – nem a cselekvéstől független tulajdonságok
vagy képességek összege, hanem a történelmi mozgástól
meghatározott, objektív mércén megítélhető végeredmény.
Pyle, ha Amerikában marad, ha tanulmányai befejeztével
tisztes pályát választ, csakugyan ártatlan lenne. Egy idegen
nép civilizátoraként azonban – visszavonhatatlanul bűnös. Ami
Graham Greene-t persze jelentős íróvá teszi, az éppen az, hogy
részvétét és együttérzését nem tagadja meg Pyle-tól.
A szerepcserék, maszkok, a dolgok iróniájának költője
Graham Greene. Izgalmas, lenyűgöző író, aki a jellemeket a
pergő cselekmény sugaraival tudja megvilágítani.

Ungvári Tamás