A Vihar

Qui sème le vent récolte la tempête.

Aki szelet vet, vihart arat.

Szerkesztette, lektorálta...

Gyúrta, csavarta, megdolgozta...

A szavak gyógyásza:

Neyla Grey

https://www.facebook.com/neyla.grey.92

Előszó

Az embernek egy élet adatott. Egy hosszú vagy rövid utazás az első szívdobbanástól egészen az utolsóig. Találkozás millió szempárral, véget nem érő szavakkal, sok megvalósításra váró álommal.

De a cél mindig egy marad. Létfontosságú, akár csak lélegezni. Papírsárkányt engedni a magasba a tengerparton... Nem, nem ez. Csupán a gyermeki öröm, mi ezzel jár. Egyetlen pillanat, mit örökké akarunk... A boldogság. Ez a cél. Ezért várjuk a napot, mikor mehetünk a tengerpartra, hogy a szél felkerekedjen, és felemelje a szivárványszínű papírsárkányunkat. Minél magasabbra!

Nem vagyunk egyedül. Ó, nem...

Mert...

Mindenki boldog akar lenni.

––––––––

(Kedves Olvasó! A történet felháboríthat, undort válthat ki. Csalódás érhet, ha nem az elfogadás szellemével utazol a szereplők életében. Azonban mindenki boldog akar lenni, s ez mindenkinek jogában is áll. Élni. Boldogan. Ezt mindig szem előtt kell tartani, mielőtt pálcát törnénk mások felett.)

1.

New York, 2001 szeptembere

Szent Mihály Árvaház és Nevelőintézet

– Ébresztő! – zúdul a semmiből a jéghideg víz a mélyen alvó gyerekre. Ijedten kap levegő után, ahogy felül az ágyban, és eljut fülébe a hangos nevetés. Kinevetik. Újra.

A sötét szoba ajtaja kinyílik, s a fényben egy vékony, hosszú ruhát viselő női alak magasodik.

– Megint? Nincs jobb dolgotok hajnalban, mi? – Pacsirta hangú kérdés, de a gyerekek csak tovább kuncognak. A nő az ágyban didergő kisfiúhoz lép. Szidalmazva néz le rá csípőre tett kezekkel, pedig nem is ő a hibás. Álmából rántották fel társai. Reszketve törli piruló arcát.

*

Oldalán fekve nehezet sóhajt. Könnyes szemekkel néz ki a rácsos ablakon. Odakinn jó idő van. Társai kinn játszanak, ő pedig itt kuporog reszketve a takaró alatt. Alig kap levegőt. Megint beteg. Mindig ez van. Tél, nyár, ősz vagy tavasz, édesmindegy. Hamar megfázik, vagy épp összeszed valami vírusos náthát. Kicsi a többiekhez képest. Gyenge. Talán ezért is bántják.

Lázasan sóhajt, mikor meghallja a nyikorgó ajtót, aztán a csoszogó lépéseket. Szédülve néz az ágy végéhez, ahonnan barna, kissé maszatos, pozsgás arcú kisfiú néz rá hatalmas, aranybarna szemeivel.

– Hoztam neked a mai sütiből – indul felé, s leteszi az alig két falat csokoládés süteményt az éjjeli szekrényre.

Kis barátunk nem tudja megköszönni neki. Csak néz rá könnyes szemekkel, s elmosolyodik. Rekedten köhög.

– Nyámnyila egy tested van, hallod... Azt mondta a Beatrix nővér, sosem fognak örökbe fogadni – mondja a kisfiú, s kis kezeivel megborzolja a szőke fürtöket. – Szerintem nincs igaza – mosolyog. – Gyógyulj meg gyorsan, menjünk focizni! Ha más nem, én örökbe fogadlak!

2.

2007. október, Párizs

Az iskolai ebédlő zsúfolt. Az asztaloknál többen is ülnek a kelleténél. Az ajtóban álló későn érkezett, lányos arcú fiú csak néz a tömegbe. Megfogja a tálcáját és kifordul.

Neki itt nincs hely.

Nehezen lépked. Nehezen, mackósan. Trottyos rajta a túl nagy farmernadrág. A líceumi zakó feszül nagy testén, mikor befordul a férfimosdóba.

Leül a lehajtott vécéfedélre, nehezet sóhajt, és nézi a tálcán az ebédjét.

Melege van. A szíve erősen ver, mintha csak szaladt volna. Nehéz mozgatnia nagy testét. Túl nehéz.

A mosdó ajtaja kicsapódik, és egyik iskolatársa nyit rá. Undok mosoly van a magas, sovány kamasz arcán.

– Hm, megint itt zabálsz? Egyedül, begubózva... – húzza el a száját. – Ahogy kinézel, meg is érdemled! Nem csoda, hogy senki sem szeret! – lép közelebb, s kiveri a tálcát a kezéből, majd megragadja a vöröslő, kerek arcot.

– M-miért csinálod ezt velem?

– Oh, istenkém – tettet sajnálatot a kamasz –, csak nem fájt ennyi? Vhi-vhi, sírós kismalac! Ja, nem! Röfögő disznó! Csak szívatásra vagy jó! – neveti ki. – Vagy arra sem...

Az ajtó becsapódik rá, hallja a nevetést, de csak fájdalmasan összeszorítja szemeit, s vöröslő arcán, hosszú pillái alól felbukkannak a könnyek.

*

Fekszik az ágyban, s a tévét nézi. Sportcsatorna, kosarasok játszanak. Ő soha nem lesz olyan magas és olyan gyors.

– Mozdulj már meg! – Cserfes női hang, s vágódik hozzá a foltos egyenruha. – A büdös életben nem fogsz kelleni senkinek, ha nem tanulsz legalább rendet! Mosd ki, ha már összekented! – néz rá a szúrós tekintettel. – Semmirekellő! – fordul ki a lány a szobából. Nővére csak két évvel idősebb nála.

Nehezen felül az ágyon, sóhajt. Mindig ez van. Mindig.

A tükörbe néz. Hiába a bő fekete póló, nem segít rajta. Soha nem fog kelleni senkinek. Pedig sovány gyerek volt. Azonban a pubertáskor ezt műveli vele. Mások pattanásokat és szőrt növesztenek, ő meg elefántlábú, hájmelles, lányos arcú hordóvá kerekedett. Világos bőre nagyon elüt fekete hajától, s arcán a szégyen vörösen rikít.

Sóhajt, s tévében kosarat dobó sportolóra néz.

Valahogy le kéne fogynia...

3.

2017. január 28, Manhattan

– Lássak egy szédítő mosolyt, bébi! – A nő az ágyban kecsesen fordul át fehér selyem hálóingében. Dús, fekete haját borzolja, ajkait harapja, sötét szemeivel vágytól fűtve néz parancsra a kamerába.

– Pont így! – Kattanva villan a gép, de a kísértés már túl nagy. A fiatal szőke férfi a száját harapja, s zavartan néz a mögötte ülő férfira. A nő férje. Annak azonban veszélyes mosoly ül az arcán.

– Kéne, mi? – kérdi, belekortyolva a whiskys pohárba.

A válasz egy széles mosoly a fotós arcán, majd visszafordul a kamerával a nő felé. S az már éhesen nyalja ajkait, nyújtja fehér bőrű testét a gyűrött takarón, hosszú lábain lassan húzva fel a hálóinget.

– Ahogy látom, ő nagyon benne van egy hármas menetben... – áll fel mögötte a férfi, és lassan bontja ki az ingét.

4.

2010. július, Párizs

––––––––

A szerelem, divat, s finom ételek csodás városa. Az álmok és romantika otthona, hol a parkokban édesen bújnak össze a párok; hol a megannyi látnivaló csak úgy csalogatja az embert, kihozva belőle a legcsodásabb érzéseket: az ihletet, táncot, szerelmes szavakat...

Hangos, francia nyelvű vita.

– Mi a pokol van veled? Csak úgy a semmiből jössz itt nekem a hülyeségekkel! – Éles női hang.

– Ez nem hülyeség! – Halkabb, mély hang.

– Atya. Úr. Isten! Mi az, hogy meleg vagy? Ez nem normális! Gondolsz egyet, és mikor végre helyreállhatna az életed, te úgy döntesz, elbaszod az egész jövőddel együtt!

– Ez...

– Csendet! Hallgass! Fogd be! – Ideges sóhaj. – Haha, ilyen nincs, esküszöm! Veled állandóan csak a baj van! Rád sem bírok nézni! Bár meg se születtél volna!

2019. december 7.

– Azt hiszem, több kell... – motyog az égő arc a párnába.

– Mi az, hogy több? Ennél több? – néz a fekete bőrű férfi fényes bogárszemekkel.

– Igen.

– Elmentél, nem?

A válasz csak a párnába jobban beleforduló arc. A hasaló férfi füle vörösen ég. A fekete feláll, s felhúzza alsónadrágját.

– Csak nem kezdesz bőgni? Ne érzelgősködj itt nekem, bazd meg! Mi vagy te, egy sírós kislány? Nekem ez nem megy tovább. Veled nem. Szánalmas vagy! – Az ajtó becsapódik.

A férfi erősen kapaszkodik a párnába, ahogy szorosan öleli át.

Némán kiált, hogy senki ne hallja fájdalmát.

I.

1.

2019.12.11. 10:20

Az élet így szar!

Így. A hangsúly ezen van jelen pillanatban. A magas, fekete hajú férfi csak néz maga elé. Szakállas arca előtt a forró kávé gőzölög kesztyűs kezében. 

Ez egy átkozott város, gondolja magában, s belekortyol a kávéba. Előtte a Versailles palota még ködbe burkolózik. 

Átkozott város...

Van a világon jelen pillanatban egy ember, aki szívéből gyűlöli Párizst. Létezik. Ő, Remie André. Épp egy cikkhez kell anyagot gyűjtenie. Azonban ez most nem megy neki.

Szánalmas vagy...

Ilyen egyszerűen ért véget háromhetes kapcsolata. Nem meglepő, nem is számított hosszabb időre, mint egy hónap. Elvégre az ő világában sajnos ez a szokás .

Jönni, kipróbálni, menni.

A harcnak itt nincs helye. Szerelem? Ugyan. Igények! Azok vannak. Kíváncsiság. Partnerkeresés, pár nap, jobb esetben hetek, aztán váltás. Azóta van ez így, amióta csak az eszét tudja. Jobban mondva, amióta belecsöppent ebbe a világba.

A telefonja hosszan csörög. Sóhajt, s nehezen kiveszi a zsebéből.

– Oui? – zendül meg halk, mély hangja.

– Cső, Remie! Nem ugrasz be egy meccsre? – kérdi elevenen a vonal másik végén az ugyancsak mély hang.

– Dolgozom.

– Pedig a Shakespeare ellen játszunk.

Remie gondolkodik. Lenéz maga elé a deres fűre, sóhajt.

– Jó, jövök!

Leteszi a telefont, s újra szemez egy hosszú percet a palotával.

Átkozott város...

2.

Becsukja az öltöző ajtaját, és Enzo indul is felé. Az egyetlen játékos, aki Reminél magasabb ma. Kezet fognak.

– Pontozzuk le őket!

– Benne vagyok.

Ez csak hobbi. Mindenkinek van. Remie kosárlabdázik. Az egyetem első évében kezdte. Ez a fedett pálya pár utcára van a lakásától, a tizennegyedik körzetben. Csendes helyen. 

Kiszaladnak a pályára, s a pár néző már integet is nekik.

Elvégre ki nem szereti a magas játékosokat? Csakhogy itt csak családtagok és barátok vannak. Nem nagy meccs. Ugyan. Pár egyetemi barát, s pár ismeretlen alak, akik csak úgy lejárnak erre a pályára, mert szeretnek kosarazni.

Remie megnyújtóztatja karjait. Nem érdekli, kik vannak a padokon. Az ő részéről nincs itt senki. Sosem volt.

Enzo megfújja a sípot, mindenki a pályára áll, és a játszma kezdetét veszi.

Az egyetem első éve óta. Tizenkilenc évesen kezdte, miután hirtelen megnyúlt 198 centire.

Passzol, és indul is az ellenfél területére. Ő és Noah a Vörös kutyák legjobb dobójátékosa. A csapat, ami hét éve állt össze. 

Csak hobbi. Mindnek van munkája, egyikük sem hivatásos játékos. Nem is akarnak azok lenni. Így minden jó. Csak a játékot élvezik. Más egyetemek tanári csapatával játszanak. Vagy csak úgy, maguk, a hétvégeken, hogy kikapcsoljanak. 

A hatvan perc hamar letelik, a hadművelet sikeresen teljesítve. Remie dobbant, s kosár. 33 pont.

Enzo fújja le a meccset. Végre! Hiába a hűvös téli idő, csorog Remie arcán a víz. A szürke atléta tiszta víz rajta, s nadrágját rázza meg levegőért kapkodva.

– Ember... – sóhajt nehezen, mire Enzo mellé áll, és megborzolja fekete haját.

– Kifulladtál? – kérdi fáradtan, mire Remie csak bólogat és ránéz.

– Csak egy csöppet.

– Ez van, ha nem edzel eleget! – vágja hozzá Enzo a padról a törülközőt. 

Zavaró morajjal hagyják el a fiúk a pályát. 

– Győztünk! – nevet az alig huszonnégy éves Lucas. Ő a legfiatalabb a csapatban, de elég gyors, hogy Remie árnyéka legyen. Vidám kölyök ő, az a „menjünk a falnak" típus, mert egyszer élünk. Kibújik vizes pólójából, s félmeztelen riszálja a fenekét. – Szarrá vertük őket! Te, Remie! – mutat rá két ujjal, karjait Remie felé nyújtva. – Máskor is gyere! Nélküled nem győztünk volna!

– Hülye! – vágja hozzá Remie a cipőjét, és Enzo sört bont Remie mellett.

– Igaza van! – ül le a padra, mire repül vissza Remie cipője. Elkapja, majd kinyitja a szekrényét. – Neked a legjobb a dobásod. – Ugye, Mathias? – bólint másik társuk felé.

– Ott a pont. Noah-val verhetetlenek vagytok!

– Aham... csapatmunkának hívják – veszi ki a táskáját s a padra teszi.

Öltözik. 

Enzo hosszan kortyol a sörébe.

– Miről írsz mostanság?

– Látnivalókról – jön a kissé unott válasz.

– Na, az van Párizsban!

– Van... – sóhajt Remie, s bújik a száraz pólóba.

– Nem mész zuhanyozni? – áll meg mellette a magas, brazil félisten, Noah, egy szál törölközőben. Sötét, vizes haját törölve nézve le Remie-re zöld szemeivel.

– Két percre lakom – válaszol Remie, s behúzza táskája zipzárát. – Mentem! – fog kezet Enzóval, majd a többi fiúval, s már indul is az ajtó felé.

Két percre lakik. Nem több, és nem kevesebb.

Főként, ha az embernek egy Jaguarja van, és tudja a rövidítéseket...

3.

A kis lakás ajtaja lassan nyílik ki. A fény felkapcsol, s Remie már hajítja is a sportfelszerelését az ajtó mellől nyíló kis zuhanyzóba.

Elindul a konyhába, és benyit a hűtőszekrénybe. Még van a tegnapi milánóiból. Kiveszi, mikro, és míg a kis sötét gép melegíti vacsoráját, nekidől a falnak és kinéz az ablakon.

Csendes környék. Leszámítva a szomszédokat. Amúgy az.

A mikro sípol, s Remie kiveszi a tányért. Nagy ember, sokat eszik, ezt gondolná az ember, de nincs így. Remie az az ember, aki mindent felez. Felez azóta, hogy tizenhat évesen, 160 centi magasan 100 kiló volt. Igen. Annyira túlsúlyos, hogy az orvosok azt mondták, a szíve nem fogja bírni. Egy gond a több százból. Milyen pályát választ? A másik kérdés, mire a válla emelése volt a válasz.

Az anyja azt mondta, lusta. Így sosem lesznek barátai. Az apja azt mondta, sosem lesz családja. A nővére nyíltan vágta hozzá: a büdös életben nem lesz csaj, akinek kelleni fogsz.

Nem ez a megoldás. Nem. Ha valakit sarkallni akarnak a változtatásra, biztatni kell, segíteni neki. Kideríteni, hogyan tudnak segíteni neki. Nem pedig minden nap lenézni, fújni rá.

A tányéron ott a fél adag, mikor elindul a zuhanyzó felé.

Vicces. Huszonnyolc éves fejjel pont ott tart, ahol a családja mondta akkor. Nincsenek barátai, nincs családja, se csaja. Sőt, jelen pillanatban semmilyen kapcsolata sincs. Pedig jobban néz, ki mint valaha. A munkája jól fizető, és szereti is. Kis lakása van, meg egy fekete Jaguárja.

Alig van tíz óra, mikor csurom vizesen bedől az ágyba, és csak bámulja a mennyezetet. 

Miért?

A kérdés, mit az anyja sírva hajtogatott, mikor húszévesen állt előtte.

Miért nem tudsz normális lenni?

Nagyon nehezen szabadult meg pár kilótól tizennyolc évesen. S aztán a természet a semmiből dolgozni kezdett. Remie elkezdett nyúlni. Ahogy nőtt a magassága, a súlya csökkent keveset. Az orvos azt mondta, megesik, hogy a pubertáskor végére ugrásszerűen tombolnak a növekedési hormonok. Ugrás. Az volt. Azonban valami más is. Ugyanis valami el volt rontva benne. Valami, ami szörnyen idegesítette. Valamiért mindent másként kezdett látni. Főként az embereket.

Lehunyja a szemeit és sóhajt. Más szemmel nézett a világra.

Főként a fiúkra.

4.

Húszéves volt, mikor megmondta az anyjának, hogy meleg. 

Eleinte csak nevetett a nő, és kavarta tovább a levest. Majd mikor felfogta fia szavait, ránézett.

Eget rengető vita volt. Jobban mondva csak az anyja hangja csengett a nyolcadik kerületben.

Nyolc éve nem beszélt a családjával. Sem nővérével, sem apjával,