Álom doktor

Amikor ritmusgitáromon a magam primitív hangzatait pötyögtettem egy Rock Bottom Remainders nevű együttessel, Warren Zevon gyakran velünk haknizott. Warren kedvelte a szürke pólókat meg az olyan mozikat, mint A pókok királysága. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy műsorunk ráadásszámai sorában én legyek a szólóénekese kedvenc nótájának, a „Werewolves of London"-nak. Azt mondtam, nem vagyok rá méltó. Őszerinte igenis méltó vagyok rá. „G-dúr – mondta –, és üvölts, mint aki komolyan gondolja. És ami a fő: játssz úgy, mint Keith."

Soha nem fogok tudni úgy játszani, mint Keith Richards, de mindig beleadtam apait-anyait, és oldalamon Warrennal, aki hangjegyről hangjegyre velem tartott, és a röhögés szétzilálta bolondos ábrázatát, mindig baromi sikerem volt.

Akárhol vagy is, Warren: így üvöltök a kedvedért. Hiányzol, cimbora.

Fordulóponthoz értünk. Félmegoldásokkal többé semmire sem mentünk.

A Névtelen Alkoholisták Nagykönyve

Ha élni akartunk, meg kellett szabadulnunk a haragtól. A harag a normális férfiak és nők kétes értékű fényűzése.

A Névtelen Alkoholisták Nagykönyve

BEVEZETÉS

A FÉLELEM annyit tesz: szarj le mindent, és fuss.

A Névtelen Alkoholisták régi mondása

A PÁNCÉLDOBOZ

1

December másodikán, az egyik olyan évben, amikor egy georgiai mogyorótermelő ügyködött a Fehér Házban, Colorado egyik nagy üdülőszállodája porrá és hamuvá égett. A Panorámát megsemmisültnek nyilvánították. A nyomozást követően Jicarilla megye tűzoltóparancsnoka a tűzvész okául egy elromlott kazánt jelölt meg. Amikor a baleset történt, a szálloda éppen téli szünetet tartott, és csak négy személy tartózkodott benne. Hárman túlélték a szerencsétlenséget. A szálloda holtidős gondnoka, John Torrance belehalt a hősi (és sikertelen) igyekezetbe, hogy lejjebb szorítsa a kazán gőzének nyomását, amely egy pótszelep leállása következtében katasztrofálisan magasra szökött.

A túlélők között volt a gondnok felesége és kisfia. A harmadik, Richard Hallorann, a Panoráma főszakácsa azért hagyta el floridai időszaki munkáját, mert, úgymond, „erős előérzete" támadt, miszerint a Torrance család bajban van, és utánuk akart nézni. A két felnőtt túlélő súlyosan megsérült a robbanásban; csak a gyerek maradt sértetlen.

Legalábbis fizikai tekintetben.

2

Wendy Torrance-t és a fiát a Panorámát birtokló vállalat kártérítésben részesítette. Nem volt éppen valami óriási összeg, de három éven át megéltek belőle: eddig volt az asszony hátsérülései miatt munkaképtelen. Az ügyvéd, akihez fordult, közölte, hogy ha elég szívós és nem hagyja magát megfélemlíteni, sokkal többet is kaphatna, mert a vállalat semmiképpen nem szeretné, ha az ügy bíróság elé kerülne. Az asszony azonban hasonlóan gondolkodott, mint a vállalat: minél előbb túl akart jutni azon a végzetes coloradói télen. Azt mondta, rendbe fog jönni, és ez így is történt, noha a hátfájás élete végéig kitartott. A csigolya- és bordatörések begyógyulnak, de mind a sírig életjeleket adnak magukról.

Winifred és Daniel Torrance egy ideig a Dél középső szektorában laktak, majd délebbre, Tampába költöztek. Olykor Key Westből meglátogatta őket az erős előérzeteiről nevezetes Dick Hallorann; különösen a kis Dannyvel akart találkozni. Őket szövetség kötötte össze.

1981 márciusának egy reggelén Wendy felhívta Dicket: fel tudná-e keresni őket. Azt mondta, Danny az éjjel felköltötte, és figyelmeztette, hogy ne menjen ki a fürdőszobába.

Ezután még beszélni sem volt hajlandó.

3

Arra ébredt, hogy szükségre kell mennie. Odakinn erős szél fújt. Meleg volt – Floridában csaknem mindig meleg volt –, de ezt a hangot nem szerette, és úgy gondolta, soha nem is fogja megkedvelni. A Panorámára emlékeztette, ahol az elromlott kazán volt a legkisebb veszély.

Édesanyjával egy bérház második emeleti szűk lakásában éltek. Danny kilépett az anyja melletti kis szobából, és átment az előszobán. A szél bömbölt, a ház melletti halódó pálmafa levelei összezörrentek, mintha csontok súrlódnának egymáshoz. A fürdőszoba ajtaját, ha egyikük sem használta a zuhanyt vagy a vécét, mindig nyitva hagyták, mert a zár törött volt. Ma este az ajtó csukva volt, holott Wendy nem tartózkodott odabenn. A Panorámában elszenvedett arcsérülések következtében azóta horkolt – halk, kvik-kvik-szerű fűrészeléssel –, és Danny most is hallotta a hálószobájából ezt a neszt.

Véletlenül zárta be az ajtót, és kész.

Ezt már akkor sem hitte el (neki is megvoltak a maga erős megérzései és előérzetei), de van, hogy a saját szemünkkel kell megbizonyosodnunk a dolgokról. Erre a Panorámában jött rá, egy második emeleti szobában.

Kinyújtotta a karját, amely valahogy túl hosszúnak, túl messzire nyúlónak, szinte csonttalannak érződött, és elfordította a kilincsgombot. Benyitott.

A nő a 217-es szobából ott volt benn, amint ezt Danny előre tudta. Meztelenül ült a vécén, széttárt lábbal, sápadt, kidagadó combokkal. Zöldes melle kipukkant lufiként csüngött alá. A hasa alatti szőrpamacs ősz volt, és a szeme is szürkés, mint két acéltükör. Ő is látta a fiút, és az ajka vigyorrá tágult.

Hunyd le a szemed, mondta neki valamikor Dick Hallorann. Ha valami rosszat látsz, hunyd le a szemed, és gondold, hogy nincs is ott, és mire kinyitod, már nincs is ott.

De ez már a 217-es szobában sem vált be, amikor ötéves volt, és most sem fog működni. Tudta. Érezte a nő szagát. Oszlásnak indult.

A nő – a nevét is ismerte, Mrs. Masseynek hívták – feltápászkodott lila lábára, és felé tárta kezét. Karjáról lecsüngött, és mintha csöpögött volna a hús. Mosolygott, mint amikor az ember viszontlát egy régi barátot. Vagy, mondjuk, valami ínyencfogást lát maga előtt.

Danny – olyan arckifejezéssel, amelyet bárki nyugodtnak vélhetett volna – halkan becsukta az ajtót, és hátrább lépett. A kilincsgomb elfordult: jobbra, balra, aztán megint jobbra, majd megállapodott.

Danny immár nyolcéves volt, és még a borzadály közepette is képes volt valamelyes józan gondolkodásra. Már csak azért is, mert lelke mélyén számított valami effélére; habár azt hitte, Horace Derwent üti majd fel valamikor a fejét. Vagy talán a bárpincér, az, akit az apja Lloydnak hívott. Most azonban úgy gondolta: előre tudhatta volna, hogy Mrs. Masseyvel lesz dolga. Mert a Panoráma valamennyi élő holtja közül ő volt a legrémesebb.

Tudatának józan zuga azt sugallta, hogy a nő mindössze töredék egy kihunyt rémálomból, amely fogva tartotta, amikor felriadt, és követte a fürdőszobába. Ez a józan hang erősködött, hogy ha újra kinyitná az ajtót, már semmit sem látna. Hogyan is láthatna, hiszen már teljesen éber. De tudatának egy másik zuga, az a bizonyos ragyogó, mást diktált. A Panoráma még nem végzett vele. Bosszúszomjas szellemei közül legalább az egyik követte egészen Floridáig. Egyszer már meglepte ezt a nőt, amint elterült a fürdőkádban. Akkor kiszállt, és meg akarta fojtani halszerűen síkos (de félelmetesen erős) ujjaival. Ha most újra kinyitná a fürdőszoba ajtaját, bevégezné művét.

Alkut kötött magával, és csak a fülét tapasztotta az ajtóhoz. Először teljes volt a csend, de aztán gyenge neszezést hallott.

Halott körmök kaparásztak a fán.

Danny élettelen lábbal botorkált ki a konyhába, felállt egy székre, és a mosogatóba pisilt, majd felköltötte az anyját, és figyelmeztette, ne menjen ki a fürdőszobába, mert ott valami rossz leselkedik. Miután ezt elintézte, visszafeküdt ágyába, és mélyen a takaró alá bújt. Szeretett volna örökre ott maradni, és legföljebb azért felkelni, hogy a mosogatóba pisiljen. Most, hogy a mamáját figyelmeztette, már vele sem volt beszélnivalója.

Az asszony ismerte ezt a némasági izét. Már azután is fellépett, hogy Danny bemerészkedett a Panoráma 217-es szobájába.

– Dickkel hajlandó leszel beszélni?

Danny az ágyából nézett fel rá, és bólintott. Az anyja telefonált, holott hajnali négy óra volt.

Másnap késő délután Dick megérkezett. Hozott is magával valamit. Egy ajándékot.

4

Miután Wendy felhívta Dicket – gondja volt rá, hogy Danny is hallja –, a gyerek aludni készült. Bár már nyolcéves volt, és a harmadik osztályba járt, még mindig szopta a hüvelykujját. Wendynek rosszulesett a látvány. Elindult a fürdőszoba felé, majd megállt az ajtónál és nézte. Félt – Danny megijesztette –, de muszáj volt kimennie, és nem óhajtotta, fiához hasonlóan, a mosogatót használni. Viszolygott az elképzeléstől, hogyan festene, még ha nem is látná senki, amikor a pult szélén billeg, és csupasz ülepe a porceláncsésze fölé lóg.

Fél kezében ott volt a kalapács, amelyet özvegyasszonyhoz való kis szerszámos dobozából vett ki, és amikor a gombot elforgatva benyitott a fürdőszobába, fel is emelte. A fürdőszoba természetesen üres volt, de a vécéülőke le volt engedve. Wendy sohasem hagyta így lefekvés előtt, mert tudta, ha Danny félálmában kótyagosan betéved, elfelejti felemelni, és összepisili. Ezenkívül szagot – rossz szagot is érzett. Mintha a falban megdöglött volna egy patkány.

Tett egy lépést befelé – majd még egyet. Mozgást érzékelt, és megpördült, magasba emelve a kalapácsot, hogy leüsse, aki

(ami)

az ajtó mögött rejtőzködik. De csak a saját árnyéka volt. A saját árnyékától is megijed, mondják némelyek gúnyosan, de kinek van joga rá, ha nem Wendy Torrance-nak? Azok után, amiket látott és átélt, tudta, hogy az árnyékok is lehetnek veszélyesek. Még foguk is lehet.

A fürdőszobában nem volt senki, de a vécéülőkén fakó folt kenődött szét, és hasonló éktelenkedett a zuhanyfüggönyön is. Elsőnek Wendy ürülékre gondolt, de a szar nem lehet sárgáslila. Közelebbről is megnézte a foltokat, és hús- meg oszló bőrcafatokat fedezett fel bennük. További, lábnyomformájú foltok tűntek elő a kilépőszőnyegen is. Úgy vélte, túl kicsik – túl csinoskák – ahhoz, hogy férfira valljanak.

– Atyaisten – suttogta.

És végül mégis a mosogatóra fanyalodott.

5

Wendy délben kigyötörte fiát az ágyból. Sikerült belé diktálnia egy kis levest meg egy fél mogyoróvajas szendvicset, de utána Danny visszafeküdt. Beszélni továbbra sem volt hajlandó. Hallorann nem sokkal délután öt után szállt ki öregecske (de tökéletesen karbantartott és vakítóra fényezett) piros Cadillacjéből. Wendy addig az ablaknál állva várt és figyelt, mint ahogyan egykor a férjére várt, reménykedve, hogy Jack jó hangulatban – és józanul – tér haza.

Lerohant a lépcsőn, és éppen akkor nyitott ajtót, amikor Dick meg akarta nyomni a TORRANCE 2A jelzésű csengőt. Aztán belevetette magát a férfi kitárt karjába, azt kívánva, bárcsak legalább egy teljes órán át rejtőzhetne Dick mellén. Két óra még jobb lenne.

A férfi elengedte, de továbbra is tartotta a vállánál fogva.

– Remek színben van, Wendy. És mi újság a kis emberrel? Beszél már?

– Nem, de magával beszélni fog. Még ha kezdetben nem is hangosan, de majd maga… – Nem fejezte be a mondatot, de ujjával mintegy pisztolyt szögezett Dick homlokának.

– Erre azért ne építsen – mondta Dick, és mosolya megcsillantotta vadonatúj műfogsorát. A korábbi a Panorámának esett áldozatul a kazán felrobbanásának éjszakáján. A roque-ütőt, amely elragadta Dick fogpótlását és Wendy magabiztos járóképességét, Jack Torrance lendítette meg, de mindketten tudták, hogy igazából a Panoráma csapott le rájuk. – A fiúban nagy erő működik, Wendy. Ha ki akar zárni a maga világából, megteszi. Tapasztalatból tudom. Különben is jobb lenne, ha a beszédre szorítkoznánk. Neki lenne jobb. És most mondja el pontosan, mi történt.

Miután a beszámoló elhangzott, Wendy bevitte vendégét a fürdőszobába. A foltokat meghagyta, hogy Dick is lássa őket, ahogy a közrendőr is érintetlenül hagyja a bűn helyszínét a nyomolvasó csapatnak. Elvégre itt valóban bűnt követtek el, mégpedig a fia ellen.

Dick semmihez sem nyúlt, de hosszan szemlélődött, majd bólintott.

– Most nézzük meg, fenn van-e Danny, és művel-e valamit.

Danny semmit sem művelt, de Wendy megkönnyebbülve észlelte, milyen boldogság árad el fia arcán, amikor meglátta, ki ül mellette az ágyon, és rázza a vállát.

(szia, Danny, hoztam neked ajándékot)

(nincs születésnapom)

Wendy figyelte őket, tudta, hogy beszélnek egymáshoz, de fogalma sem volt, miről.

– Kelj fel, kisfiam – mondta Dick. – Sétálunk egyet a tengerparton.

(Dick az a nő visszajött Mrs. Massey a 217-esből visszajött)

Dick újból megrázta a vállát.

– Hangosan beszélj, Dan. Megrémíted az anyukádat.

– Mi az ajándékom? – kérdezte Danny.

Dick elmosolyodott.

– Így már jobb. Szeretem hallani, amit mondasz, és Wendy is szereti.

– Igen… – Többet Wendy nem mert mondani. Még meghallanák, hogy remeg a hangja, és aggódnának. Azt pedig nem akarta.

– Amíg távol vagyunk, talán kitakaríthatná a fürdőszobát – mondta a férfi. – Van konyhakesztyűje?

Wendy bólintott.

– Akkor húzza föl.

6

A tengerpart három kilométerre volt tőlük. A parkolót csiricsáré strandattrakciók vették körül – palacsintasütödék, hotdogos bódék, szuvenírboltok –, de az utószezon is a vége felé járt, és nem bonyolítottak le nagy forgalmat. A tengerpart jóformán kettőjüké volt. A házuktól idáig Danny az ölében tartotta ajándékát, egy ezüstpapírba burkolt hosszúkás és meglehetősen súlyos csomagot.

– Beszélgetünk egy kicsit, utána kinyithatod – mondta Dick.

Szinte a hullámok mentén jártak, ahol kemény és csillogó a homok. Danny lassan lépdelt, mert Dick már elég öreg volt. Előbb-utóbb meg fog halni. Úgy lehet, hamarosan.

– Még egypár évre jó vagyok – jelentette ki a férfi. – Emiatt ne aggódj. És most meséld el, mi történt tegnap éjjel. De semmit se hagyj ki.

Danny hamar végzett. Az igazán nehéz az lett volna, hogy megfelelő szavakat találjon mostani rettegésére, amely valamilyen fojtogató bizonyossággal keveredett: most, hogy a nő utolérte, soha többé nem ereszti el. De mert Dickkel volt dolga, nem szorult szavakra, habár néhány azért felötlött benne.

– Vissza fog jönni. Tudom. Addig jár majd vissza, amíg elkap.

– Emlékszel még, mikor találkoztunk?

Danny nem értette a témaváltást, de azért bólintott. Amikor ő és a szülei megérkeztek a Panorámába, Hallorann idegenvezetőként kísérte körbe őket. Úgy tűnt, rettentő rég történt.

– És arra emlékszel, mikor szólaltam meg először a fejedben?

– Hát persze.

– Mit mondtam?

– Kérdezted, nem akarok-e veled menni Floridába.

– Úgy van. És milyen érzés volt, hogy már nem vagy egyedül? Hogy társad akadt?

– Oltári jó – mondta Danny. – Oltári.

– Azt elhiszem – felelte Hallorann. – Világos.

Egy ideig némán bandukoltak. A hullámokból apró madarak – Danny mamája pipesnek nevezte őket – futkároztak ki-be.

– Nem tűnt fel neked, hogy épp akkor jelentem meg, amikor szükséged volt rám? – Dick lenézett Dannyra, és mosolygott. – Nem, hát persze hogy nem. Kisgyerek voltál, de most már valamivel nagyobb vagy. Sőt bizonyos tekintetben sokkal nagyobb. Hallgass ide, Danny. A világ valamiképpen egyensúlyban tartja a dolgokat. Ebben szilárdan hiszek. Van egy mondás: Ha a tanítvány megérett rá, a tanító megjelenik. Én voltam a tanítód.

– Sokkal több voltál – jelentette ki a fiú, és megfogta Dick kezét. – A barátom voltál, és megmentettél minket.

Úgy tetszett, Dick elengedi ezt a füle mellett.

– A nagyanyámban is megvolt ez a ragyogás. Emlékszel, hogy beszéltem neked erről?

– Aha. Azt mondtad, sokszor hosszan beszélgettetek anélkül, hogy a szájatokat kinyitottátok volna…

– Úgy van. Nekem ő volt a tanítóm, neki pedig a saját dédmamája, még a rabszolgaság idején. Egy szép napon, Danny, majd te leszel a tanító. A tanítvány majd jelentkezik.

– Ha addig Mrs. Massey el nem kap – jegyezte meg Danny mogorván.

Egy padhoz értek; Dick leült.

– Nem merek továbbmenni, hátha a visszaútra nem futja. Ülj le mellém. El akarok mesélni valamit.

– Nem kérek a mesékből – dünnyögte a fiú. – Vissza fog jönni, hát nem érted? Visszajár és visszajár és visszajár.

– Csukd be a szád, és hegyezd a füled. Okulj valamit. – Dick elvigyorodott, kivillantva fénylő új fogsorát. – Asszem, kapiskálni fogod a lényeget. Mert buta aztán igazán nem vagy, kisfiam.

7

Dick anyai nagyanyja – az, akiben megvolt a ragyogás – Clearwaterban élt. Ő volt a Fehér Nagyi. Nem mintha fehér bőrű lett volna, hanem mert jóságos volt. Az apai nagyapja Mississippi államban lakott, egy Dunbrie nevű, Oxfordhoz elég közeli, falusias településen. A felesége jóval Dick születése előtt meghalt. Temetkezési vállalkozó volt; lakóhelyéhez és az akkori időkhöz képest jómódú ember. Dick és a szülei évente négyszer látogatták meg, és a kis Dick irtózott ezektől a látogatásoktól. Rettegett Andy Halloranntól, és – persze csak magában, ha kimondja, szájon vágták volna – Fekete Nagyapusnak nevezte.

– Hallottál már a gyerekpiszkálókról? – kérdezte Dannytől Dick. – Az olyanokról, akik gyerekekkel akarnak szexelni?

– Kábé – mondta Danny óvatosan. Természetesen tudta, hogy idegenekkel nem szabad szóba elegyedni, még kevésbé beszállni a kocsijukba. Mert vacakolhatnak a gyerekekkel.

– Nahát a jó öreg Andy ennél is rosszabb volt. Mert ő még egy rohadt szadista is volt.

– Az mi?

– Olyan ember, aki élvezi, ha fájdalmat okozhat.

Danny bólintott; ezt azonnal felfogta.

– Mint Frankie Listrone a suliban. Kicsavarja a többi gyerek karját, vagy a hóna alá szorítja a fejüket. Ha nem sírnak, abbahagyja. Ha sírnak, sose hagyja abba.

– Ez is elég rossz, de itt még rosszabbról van szó.

Egy arra járó valószínűleg úgy látta volna, hogy Dick elhallgatott, a történet azonban képek és összekötő mondatok formájában ment tovább a maga útján. Danny is látta maga előtt a Fekete Nagyapust, magas férfit bőrével megegyező színű fekete öltönyben, furcsa puha kalappal a fején. Látta, hogy szája sarkában mindig kis nyálbuborékok gyűltek meg, a szeme alatt pedig piros karika húzódott, mintha fáradt volna, vagy most hagyta volna abba a sírást. Látta, ahogy az ölébe ülteti Dicket, aki fiatalabb volt, mint most Danny, nagyjából annyi idős, mint ő volt a Panorámában, azon a télen. Ha nincsenek egyedül, akkor talán csiklandozással is beéri. Ha magukban vannak, akkor benyúl Dick lába közé, és addig szorongatja a golyóit, amíg a kisfiú úgy érzi, elalél a fájdalomtól.

– Na, ez hogy ízlik? – lihegi a fülébe Andy nagyapus. Cigaretta és White Horse whisky szaga áradt belőle. – Naná, hogy ízlik, ezt minden fiú szereti. De ha mégse, el ne áruld, mert akkor igazán fájni fog. Még meg is égethetlek.

– Az annya – mondta Danny. – Ez durva.

– Történt egyéb is – felelte Dick –, de csak egyet mondok el. Nagyapus a felesége halála után felvett egy házvezetőnőt, aki takarított és főzött. Vacsora előtt mindent kirakott az asztalra, merthogy nagyapus így szerette. Desszertnek mindig torta vagy puding volt. Az asszony egy kis tálban vagy tányéron odakészítette a nagy tányér mellé, így az ember, mialatt a többi pocsékságon átrágta magát, sóváran nézhette. Nagyapus kőkemény házirendje szerint nézni szabad a desszertet, csak hozzányúlni nem, amíg a sült hús, a főtt zöldség és a krumplipüré az utolsó falatig el nem fogyott. Még a csomós és íztelen zaftot is ki kellett tunkolni. Ha még maradt belőle a tányéron, nagyapus odaadott egy darab kenyeret, és azt mondta: „Ezzel tunkold ki, Dicky-Móki, hadd ragyogjon úgy ez a tányér, mintha a kutya nyalta volna tisztára." Mert így hívott, Dicky-Mókinak.

Volt, hogy még így se sikerült mindent megennem; ilyenkor nem kaptam se tortát, se pudingot. Ő húzta maga elé, és be is falta. És néha, amikor pedig mindent megettem, a cigarettáját az én tortaszeletemen vagy vaníliás pudingomban nyomta el. Könnyen tehette, mert mindig mellettem ült. Úgy tett, mintha pompás tréfáról volna szó. „Hoppá – mondta –, nem találtam el a hamutartót." A szüleim soha nem akadályozták meg, holott tudniuk kellett, hogy ha tréfa is, nem gyerekre szabott. Úgy tettek, mintha őket is mulattatná.

– Ez tényleg csúf dolog – mondta Danny. – A szüleidnek ki kellett volna állniuk melletted. A mamám így tesz. És a papám is így tett volna.

– Féltek az öregtől, és meg is volt rá minden okuk. Andy Hallorann nagyon sötét alak volt. Azt mondta: „Rajta, Dickie, edd körül, nem fogsz belehalni." És ha ettem egy falatot, hozatott Nonnie-val – így hívták a házvezetőnőjét – egy új adag desszertet. Ha nem ettem, akkor ennyiben maradtunk. A végén már egyáltalán nem tudtam megenni a vacsorát, mert felfordult a gyomrom.

– Át kellett volna tolnod a desszertedet a tányér másik oldalára – okoskodott Danny.

– Hát persze, ezt is megpróbáltam, hisz nem születtem hülyének. De nagyapus visszatolta, mondván, hogy a desszert a jobb oldalra való. – Dick elhallgatott, és kinézett a nagy vízre, ahol egy hosszú fehér hajó araszolt lassan az ég és a Mexikói-öböl határvonalán. – Néha, amikor egyedül ért, megharapott. És egyszer, amikor azt mondtam, hogy szólok a papámnak, ha nem hagy békén, a meztelen lábamon nyomta el a cigarettát. Azt mondta, „Köpd csak be neki ezt is, meglátod, mire mégy vele. A papád ismeri a szokásaimat, és egy szót sem fog szólni, mert nyúlszívű, és mert kell neki a bankban tartott pénzem, csakhogy egyelőre nem óhajtok meghalni."

Danny tágra nyílt szemmel, megbabonázva hallgatta. Mindig úgy gondolta, hogy Kékszakáll története minden idők legrémesebbike, rémesebb már nem is létezhet, de ez az elbeszélés még borzalmasabbnak tűnt. Mert ez igaz volt.

– Néha kijelentette, hogy ismer egy Charlie Manx nevű gonosz embert, és ha nem fogadok szót neki, interurbán felhívja Charlie Manxot, aki idejönne azon a kivagyokén kocsiján, és elvinne a rossz gyerekek telepére. Ezután a lábam közé dugta a kezét, és kezdett mogyorózni. „Tehát egy árva szót se szólsz, Dickie-Móki, mert ha mégis, érted jön Charlie barátunk, és örökre bezár a többi elrabolt gyerek közé, amíg meg nem halsz. Ha pedig meghalsz, a pokolba kerülsz, és a tested örökkön-örökké égni fog, mivelhogy árulkodtál. Nem számít, hittek-e neked vagy se, a spicli spicli marad."

– Jó sokáig hittem a vén disznónak. Még a Fehér Nagyinak, a ragyogósnak se szóltam semmit, mert féltem, hogy engem hibáztatna. Ha idősebb vagyok, több eszem lett volna, de hát kissrác voltam még. – Kis szünet után fűzte hozzá: – De volt ott valami más is. Tudod-e, Danny, micsoda?

Danny hosszan fürkészte Dick arcát, kutakodva a homloka mögött megbúvó gondolatok és képek között. Végül így szólt:

– Azt akartad, hogy a papád megkapja azt a pénzt. De nem kapta meg.

– De nem ám. Nagyapus az egészet egy alabamai néger árvaházra hagyta, és lefogadnám, hogy azt is tudom, miért. De ez nem tartozik ide.

– És a jó nagyid nem tudta? Soha nem jött rá?

– Tudta, hogy van itt valami suskus, de én nem hagytam, hogy belém lásson, ő pedig nem próbálta kiszedni belőlem. Csak annyit mondott, hogy mire kész leszek megszólalni, ő is kész lesz rá, hogy meghallgasson. Elhiheted, Danny, hogy amikor Andy Hallorann meghalt – megütötte a guta –, nem volt nálam boldogabb srác ezen a földön. A mamám azt mondta, nem kell elmennem a temetésre, odaköltözhetek Rose nagymamámhoz – a Fehér Nagyihoz –, de én el akartam menni. De még mennyire! Biztos akartam lenni benne, hogy Fekete Nagyapus tényleg meghalt.

Aznap esett az eső. A gyászolók fekete esernyők alatt állták körbe a sírt. Néztem, ahogy a koporsóját – biztosan a legnagyobbat és legjobbat a készletéből – a földbe eresztik, és arra gondoltam, ahogy a golyóimat facsarta, meg a tortámba nyomott csikkekre, meg arra, amit a lábamon oltott el, és ahogy parancsnokolt a vacsoraasztalnál, mint az a lökött vén király a Shakespeare-darabban. De főképpen Charlie Manxra gondoltam – akit nagyapus nyilván csak kitalált –, hogy többé nem hívhatja fel interurbán, és nem rendelheti oda éjszakára a kivagyokén kocsijában, hogy bezárjon a többi elrabolt fiú és lány közé.

– Bekukucskáltam a sírba – „Hadd lássa a gyerek", mondta a papám, amikor a mamám vissza akart húzni –, bámultam a koporsót odalenn abban a vizes lyukban, és arra gondoltam: odalenn hat lábbal közelebb vagy a pokolhoz, Fekete Nagyapus, és hamarosan oda is érsz, és remélem, az ördög megszorongat azzal a tüzes mancsával.

Dick kivett a nadrágzsebéből egy doboz Marlborót, amelynek celofánja alá odadugta a gyufáját. Az ajka közé csíptetett egy szálat, amelyet aztán kergetnie kellett a gyufával, mert remegett a keze és a szája is. Danny álmélkodva látta, hogy könnyes a szeme.

Most már tudta, merre tart az elbeszélés, és megkérdezte:

– És mikor jött vissza?

Dick mélyen leszívta a füstöt, és immár mosolygó száján át fújta ki.

– Ehhez ugye nem kellett a fejemben kotorásznod?

– Hát nem.

– Fél év múlva. Egy szép napon, amikor hazajöttem az iskolából, ott feküdt meztelenül az ágyamon; ágaskodott az a félig elrohadt farka. Azt mondta: „Gyere csak, Dickie-Móki, ülj rá, nyomogasd össze. Kamatostul kapod vissza." Visítottam, de nem volt ott senki. A szüleim dolgoztak, anyám egy vendéglőben, apám egy nyomdában. Kirohantam, és becsaptam magam után az ajtót. És hallottam, ahogy Fekete Nagyapus felkel – durr –, átmegy a szobán – durr-durr – és aztán…

– Aztán kaparászott – mondta Danny alig hallhatón. – Kaparászott az ajtón.

– Eltaláltad. Csak akkor mentem vissza, amikor a szüleim már hazaértek. Addigra eltűnt, de – a nyomai megmaradtak.

– Világos. Mint a mi fürdőszobánkban. Mert szétesőben volt.

– Úgy van. Magam húztam tiszta ágyneműt, mert a mamám már két éve megtanított rá. Azt mondta, ilyen nagy fiúnak már nem kell személyzet, személyzet csak az olyan fehér bőrű fiúknak és lányoknak jár, mint akikre ő vigyázott, mielőtt pincérnő lett volna a Berkin Steakhouse-ban. Úgy egy héttel később viszontláttam Fekete Nagyapust: a parkban ült egy hintán. Az öltönyében volt, de az öltöny csupa olyan szürke izé volt – olyan penészféle, ami a koporsóban lepte be.

– Aha – suttogta Danny üveges hangon. Ennyit tudott kipréselni magából.

– A slicce nyitva volt, és a micsodái kilógtak. Nem szívesen mondom el neked mindezt, Danny, fiatal vagy még az ilyesmihez, de tudnod kell róla.

– Akkor elmentél a Fehér Nagyihoz?

– Muszáj volt. Mert tudtam, amit te is tudsz: hogy egyre-másra vissza fog járni. Nem mint… Láttál már valaha halottat, Danny? Úgy értem, normális halottakat. – Ez viccesen hangzott; el is nevette magát. Danny is viccesnek találta. – Kísérteteket.

– Egypárszor. Egyszer hármasban álltak egy vasúti kereszteződésnél. Két fiú, egy lány. Tinik voltak. Azt hiszem… talán ott haltak meg.

Dick bólintott.

– Többnyire ott maradnak, ahol átkeltek a túlvilágba, amíg hozzá nem szoknak, hogy halottak, és máshová nem költöznek. Ilyeneket láttál a Panorámában is.

– Tudom. – Micsoda leírhatatlan megkönnyebbülés, hogy beszélhet ezekről a dolgokról egy beavatottnak… – És egyszer volt egy olyan nő is egy étteremben. Tudod, ahol asztalok vannak kinn…

Dick ismét bólintott.

– Nem tudtam átlátni rajta, de senki más nem látta, és amikor a pincérnő az asztal alá tolta a székét, a kísértethölgy eltűnt. Te is szoktál látni ilyeneket?

– Már évek óta nem fordult elő, de a te ragyogásod erősebb, mint az enyém volt. Ahogy megnősz, majd csökken valamelyest…

– Az jó lesz – mondta Danny sóváran.

– …de szerintem felnőttkorodra is marad belőle bőven, mert olyan erősen indultál. A normális kísértetek nem olyanok, mint az a nő, akit a 217-es szobában és utána a fürdőszobátokban láttál. Ugye ezt te is érzékeled?

– Igen. Mrs. Massey valódi. Darabkákat hagy maga után. Ezt te is láttad, meg a mama is – márpedig a mama nem ragyog.

– Induljunk vissza – mondta Dick. – Ideje, hogy lásd, mit hoztam neked.

8

A parkolóig még tovább tartott az út, mert Dick kifulladt.

– A cigaretta teszi, Danny – mondta. – Soha ne szokj rá.

– A mama cigizik. Azt hiszi, nem tudom, de téved. Dick, mit művelt a Fehér Nagyid? Valamit csinálnia kellett, amiért a Fekete Nagyapus nem kapott el…

– Adott egy ajándékot, amilyet én is adok neked. Ezt csinálja minden tanító, ha a tanítvány megérett rá. Az okulás maga is ajándék. Jobbat nem adhatunk, és nem is kaphatunk.

Nem szólította a nevén Andy nagyapust, csak preverznek hívta – vigyorgott Dick. – Én megmondtam, amire te is utaltál, hogy az öreg nem kísértet, hanem valódi. A nagyi azt felelte: ez így is van, mert én teszem valódivá. A ragyogással. Azt mondta, némely szellemek – főleg a haragosak – nem hagyják el a világot, mert tudják, hogy ami rájuk vár, még rosszabb. A legtöbben végül táplálék híján elsorvadnak, de vannak, akik találnak ennivalót. „Ezt teszi velük a ragyogás, Dick – magyarázta a nagyi. – Te táplálod ezt a preverzet. Olyan, mint a szúnyog: csak kering és kering, és aztán leszáll, hogy újabb adag vért szívjon. Ez ellen semmit se tehetsz. Csak annyit, hogy ha lecsap, ellene fordítod, amit el akar érni.

Visszaértek a Cadillachez. Dick megkönnyebbült sóhajjal csusszant be a kormány mögé.

– Hajdanában-danában tizenöt kilométert is megtettem, és utána még tízet futottam. Manapság elég egy kis tengerparti séta, és mintha hátba rúgott volna a ló. Rajta, Danny! Nyisd ki az ajándékodat.

Danny kibontotta az ezüstpapírt, és egy zöldre festett fémdobozt pillantott meg. Az elején, a kallantyú alatt, kis billentyűzet volt.

– Hű, de menő!

– Igazán? Tetszik? A Western Autónál találtam. Színtiszta amerikai acél. Ahhoz, amit Rose-tól, a Fehér Nagyitól kaptam, egy kis kulcs járt; a nyakam körül viseltem. De ez már régen volt. Most, a nyolcvanas években modern időket írunk. Látod a billentyűzetet? Beütsz öt számot, amit biztosan nem felejtesz el, aztán benyomod ezt a SET feliratú kis gombot. És ha utána ki akarod nyitni a dobozt, csak bebillentyűzöd a kódodat.

Danny el volt ragadtatva.

– Köszönöm, Dick! A legfontosabb cuccaimat fogom benne tartani! – Ezek között lesznek a legjobb baseballkártyái, a Farkaskölyök-jelvénye, a szerencsét hozó zöldhasúja, meg az apjával készült közös fényképe, amelyen a Panoráma előtti, boulderi otthonuk előkertjében állnak. Azelőtt, hogy a dolgok rosszra fordultak…

– Nagyszerű, Danny. Tégy így; de valamit még kérnék tőled.

– Mi az?

– Azt szeretném, ha alaposan megismerkednél ezzel a dobozzal. Ne csak nézd: érintsd is meg. Tapogasd végig. Aztán dugd bele az orrod, van-e szaga. Egyelőre ez a doboz legyen a legjobb barátod.

– De miért?

– Mert erről egy másik doboz fog az eszedbe jutni. Ugyanilyen, csak még különlegesebb. És mire az a Massey nevű szipirtyó legközelebb felbukkan, fel leszel készülve. Megmondom, hogyan. Ahogy nekem is elmondta a Fehér Nagyi.

A visszaúton Danny nem beszélt sokat. Volt min gondolkodnia. Az erős fémből készült páncéldoboz ott pihent az ölében.

9

Mrs. Massey egy héttel később tért vissza. Ismét a fürdőszobában volt, ez alkalommal a kádban. Danny nem csodálkozott. Elvégre kádban is halt meg. Ezúttal nem szaladt el, hanem bement, és becsukta maga után az ajtót. A nő mosolygott, és közelebb intette. Danny visszamosolygott rá, és engedelmeskedett. A másik szobából hallotta a tévét. Az édesanyja az Édes hármasban-t nézte.

– Jó estét, Mrs. Massey – szólt Danny. – Hoztam magának valamit.

A nő az utolsó pillanatban kapcsolt, és sikoltozni kezdett.

10

Pillanatokkal később a mamája kopogott a fürdőszoba ajtaján.

– Danny! Minden rendben?

– Hát persze, mama. – A kád üres volt. Látszott benne valami gány, de Danny úgy gondolta, egy kis vízzel leöblítheti.

– Sürgős? Mindjárt kijövök.

– Nem, csak… úgy rémlett, kiabálsz.

Danny felkapta a fogkeféjét, és ajtót nyitott.

– Látod, kutya bajom. – Szélesen az anyjára mosolygott. Most, hogy Mrs. Massey eltűnt, nem is esett nehezére.

Wendy arca kisimult.

– Akkor jó. Mosd meg rendesen a hátsó fogaidat is. Ott szokott megbújni az étel.

– Meglesz, mama.

A koponyája legbensejéből, ahol különleges páncéldobozának mása külön polcot foglalt el, Danny fojtott sikoltozást hallott, de ez csöppet sem izgatta. Gyanította, hogy hamarosan abbamarad, és igaza is lett.

11

Két évvel később, Hálaadás előtt, az utolsó tanítási napon Horace Derwent jelent meg Danny Torrance előtt, az Alafia elemi iskola egy elhagyott lépcsőházának közepe táján. Öltönyének vállán konfetti szóródott szét. Oszlásban lévő kezéből kis fekete álarc csüngött.

– Csuda jó a buli, nem igaz? – kérdezte.

Danny megfordult, és gyors léptekkel távozott.

Tanítás után interurbán felhívta Dicket a Key West-i vendéglőben, ahol barátja dolgozott.

– Rám talált egy másik panorámás. Hány dobozom lehet, Dick? Úgy értem, a fejemben.

Dick kuncogott.

– Ahány csak kell, kisfiam. Ez a szép a ragyogásban. Azt hiszed, nekem csak a Fekete Nagyapust kellett elzárnom?

– Meghalnak odabenn?

Dick ezúttal nem kuncogott. Ilyen fagyosnak Danny még nem hallotta a hangját.

– Bánnád?

Danny nem bánta volna.

Amikor, nem sokkal újév után, a Panoráma egykori tulajdonosa ismét megjelent – ezúttal Danny hálófülkéjében –, a fiú készen állt. Bement a fülkébe, és becsukta az ajtót. Nem sokkal ezután a Mrs. Masseyt magába záró páncéldoboz mellé újabb képzeletbeli doboz került tudata polcára. Hallatszott némi dörömbölés, megtoldva valamennyi képzeletgazdag káromkodással, amelyet Danny eltett magának későbbre. Aztán csakhamar csend lett. Hallgatott mind a kettő: a Derwent-féle skatulya csakúgy, mint a Massey-féle. Hogy éltek-e a maguk élőhalott módján vagy sem, többé nem számított.

Az számított, hogy immár nem juthatnak ki. Biztonságban van.

Ekkoriban legalábbis így hitte. Persze abban is hitt, hogy azok után, amit az ital az apjával művelt, ő soha nem fog inni.

Megesik, hogy melléfogunk.

A CSÖRGŐKÍGYÓ

1

Andrea Steinernek hívták, és szerette a mozit, de a férfiakat nem szerette. Ebben nem volt semmi meglepő, lévén hogy nyolcéves volt, amikor az apja először megerőszakolta, és további nyolc éven át gyakorolta ezt a műveletet. Andrea ekkor véget vetett a játéknak: anyja kötőtűjével egymás után kipukkasztotta a golyóit, majd a nevezett, vértől csöpögő eszközt vérfertőző nemzőatyjának bal szemüregébe döfte. A golyókkal könnyen boldogult, mivelhogy az apa aludt, de a fájdalom hatására a leányzó ügyessége ellenére felébredt. Andrea azonban jól megtermett fruska volt, az apa pedig be volt rúgva, és Andreának sikerült a testével leszorítania, amíg meg nem adta a kegyelemdöfést.

Mára négyszer nyolcéves lett, bolyongott Amerika földrajzi arculatán, a Fehér Házban pedig egy volt színész váltotta a mogyorótermelőt. Az új embernek valószínűtlenül fekete színészi hajzata volt, és színészien vonzó, megbízhatatlan mosolya. Andi látta a tévén az egyik filmjét. A majdani elnök olyan embert játszott, aki egy vasúti balesetben mindkét lábát elvesztette. Andinak tetszett a lábatlan férfi gondolata; az ilyen nem veheti üldözőbe, hogy megerőszakolja.

A mozi, az volt az igazi. A mozi messzire ragadja az embert. Popcornra és hepiendre egyaránt számíthatunk. Mehetünk férfi kísérővel is; akkor már randevúról lehet beszélni, és a pasi fizet. Ez jó film volt, verekedéssel, csókolózással és hangos zenével. Az elveszett frigyláda fosztogatói – ez volt a címe. Az aktuális partner a szoknyája alá nyúlt, jó magasra a meztelen combján, de ebben nem volt kivetnivaló; a kéz még nem fütykös. Egy bárban ismerkedtek meg; Andi bárokban ismerte meg a legtöbb férfit, akivel aztán randizott. A pasi meghívta egy italra, de az ingyenital még nem randi, csak ismerkedés.

Ez mit jelentsen? – kérdezte a pasi, végigfuttatva ujja hegyét Andi bal felkarján. Andi ujjatlan blúzt viselt, úgyhogy látszott a tetoválás. Szerette, ha partnerkereső portyáin szembetűnik. Akarta, hogy a férfiak meglássák. Dilinek vagy jópofaságnak hitték. San Diegóban csináltatta, egy évvel azután, hogy megölte az apját.

Kígyó, mondta. Csörgőkígyó. Nem látod a méregfogait?

Már hogyne látta volna. Jókora fogak voltak, a fejhez képest túlméretezettek. Az egyiken egy csepp kígyóméreg függeszkedett.

Az illető üzletembertípus volt, drága öltönyben, feltűnően dús hátrafésült elnöki frizurával, és bármilyen aktatologatós szarsággal foglalkozott, a délutánja szabad volt. A haja azonban nem fekete volt, hanem majdnem egészen ősz, és hatvan körülinek látszott. Majdnem kétszer annyi idősnek, mint ő. De a férfiaknál az ilyesmi nem számít. A pasi azt sem bánta volna, ha Andi nem harminckét, hanem tizenhat éves. Vagy nyolc. Eszébe jutott, amit egyszer az apja mondott: Ha elég nagyok a pisiléshez, az nekem elég.

Persze hogy látom, mondta a most mellette ülő férfi, de mit jelent?

Talán majd rájössz, felelte Andi, és megnyalta felső ajkát. Van egy másik tetoválásom is. Egy másik helyen.

Láthatnám?

Talán. Szereted a mozit?

A férfi elhúzta az orrát. Hogy érted?

Szeretnél randizni velem, nem igaz?

A férfi tudta, mit jelent ez, vagy hogy hogyan szokás értelmezni. A bárban voltak más lányok is, és ha ők randizásról beszéltek, egyvalamit értettek rajta. Csakhogy Andi nem erre gondolt.

Hát persze. Csini vagy.

Akkor vigyél el valahova. Egy igazi randira. A Rialtóban Az elveszett frigyláda fosztogatói-t adják.

Én, mucikám, arra a kis szállodára gondoltam, két sarokra innen. A szobához erkély és bárszekrény tartozik. Na, ehhez mit szólnál?

Andi a férfi füléhez hajolt, és mellét annak karjához szorította. Talán majd később. Először vigyél el a moziba. Fizesd a jegyet, és vegyél nekem popcornt. A sötétben mindig ellágyulok.

És már itt is voltak, Harrison Forddal a vásznon: akkora volt, mint egy felhőkarcoló, és terelőostort pattogtatott a sivatag porában. Az elnöki frizurás öreg pasi a szoknyája alá nyúlt, de Andi az ölébe plántálta a popcornos poharat, ekként gondoskodva róla, hogy a harmadik alapvonalat ugyan megközelíthesse, de hazafutásról ne is álmodozzon. A pasi újra meg újra feljebb tört, és ez bosszantó volt, mert Andi látni akarta a film végét, hogy megtudja, mi volt az elveszett frigyládában. Így aztán…

2

Hétköznap volt, délután két óra, és a mozi majdnem üres volt, de két sorral Andi Steiner és partnere mögött azért ültek hárman. Két férfi, az egyik idősecske, a másik a középkor innenső határán (de a látszat csalóka lehet), fogott közre egy feltűnő szépségű nőt. A pofacsontja magasan állt, a szeme szürke volt, arcbőre krémszínű. Fekete hajzuhatagát széles bársonyszalaggal fogta hátra. Általában kalapot viselt – régi, viharvert cilindert –, de ezen a napon a lakókocsijában hagyta: moziba nem megy az ember cilinderben. Rose O’Harának hívták, de a vándorló család, amellyel utazott, Kalapos Rose-nak nevezte.

A középkor felé igyekvő férfi Barry Smith volt. Száz százalékig fehér bőrű létére a fent nevezett család Kinézer Barryként ismerte, kissé ferde vágású szeme miatt.

– Ezt nézd! – mondta. – Eléggé izgi.

– A film az izgi – morogta az öreg, vagyis Fricska nagyapó, de csak a maga megszokott zsémbes módján. Valójában ő is a két sorral előttük ülő párocskát figyelte.

– Ráfér, hogy izgi legyen – jegyezte meg Rose –, mert a nő nincs is úgy besózva. Talán egy kicsit, de…

– Na tessék, most rákapcsol – mondta Barry, amikor Andi oldalra hajolt, és ajkával partnere fülét súrolta. Barry vigyorgott, még a kezében tartott gumimacis zacskóról is megfeledkezett. – Már harmadszor látom ezt tőle, de még mindig felcukkol.

3

Az Üzletember fülét sűrű, drótszerű ősz szőrzet és ürülékszínű fülzsír bélelte, de Andit ez nem riasztotta el; le akart lépni ebből a városból, és anyagi helyzete veszélyesen ingatag volt. – Nem vagy fáradt? – suttogta bele az undorító hallószervbe. – Nem szeretnél aludni?

A férfi feje nyomban a mellére kókadt, és horkolni kezdett. Andi a szoknyája alá nyúlt, megragadta a másik lankadó kezét, és a karfára helyezte. Aztán belenyúlt az Üzletember-forma drágának látszó zakójába, és kotorászni kezdett. A tárca a bal belső zsebben volt. Nagyon helyes. Így nem kell rávennie, hogy emelje fel azt a hájas seggét. Ha elalszanak, elég bonyolult megmozgatni őket.

Kinyitotta a tárcát, a hitelkártyákat a földre ejtette, és néhány pillanatig elnézte a fényképeket. Üzletember egy csomó más túlsúlyos Üzletemberrel a golfpályán; Üzletember a feleségével; Üzletember, sokkal fiatalabb kiadásban a karácsonyfa előtt, a fiával meg a két lányával. A lányok Télapó-csuklyát és hozzáillő ruhát viseltek. Nem valószínű, hogy Üzletember megerőszakolta volna őket, de nem is volt kizárható. A férfiak, ha megúszhatják, bárkit megerőszakolnak, ezt aztán Andi megtanulta. Hogy úgy mondjuk, az apja ölében.

A bankjegyrekeszben több mint kétszáz dollár volt. Andi ennél is többet remélt – a bár, ahol megismerkedtek, jobb minőségű szajhákkal dolgozott, nem olyanokkal, akik a repülőtér körül ácsorognak, de egy csütörtöki matinéhoz képest az eredmény nem volt rossz, és mindig vannak férfiak, akik szívesen visznek el moziba egy jóképű lányt, ahol egy kis alapos petting csak étvágygerjesztőnek számít. A férfiak legalábbis ebben bíznak.

4

– Oké – mormolta Rose, és felálláshoz készülődött. – Meggyőztél. Próbálkozhatunk.

Barry azonban a karjánál fogva visszatartotta.

– Ne még. Várj egy kicsit, és figyelj. Most jön a java.

5

Andi ismét a gusztustalan fülhöz hajolt, és belesuttogta:

– Aludj mélyebben. Amilyen mélyen csak lehet. A fájdalom, amit érzel, csak álom lesz. – Kinyitotta retiküljét, és gyöngyház nyelű kést vett elő. Kicsi volt, de a pengéje borotvaéles. – Milyen lesz a fájdalom?

– Csak álom… – motyogta Üzletember a nyakkendője csomójába.

– Így igaz, aranyom. – Átkarolta a férfit, és gyorsan dupla V-t karcolt a jobb orcájára, amely olyan puffadt volt, hogy látszott: hamarosan lefittyed. Egy-két másodpercig csodálta művét, amelyet a vetítőgép színes álomsugara fényénél kellett elvégeznie. Aztán már csorgott lefelé a vér. Ha felébred, lángolni fog az arca, a drága zakó ujja átázott, ő maga sürgősségi ellátásra szorul.

És hogy magyarázod meg a feleségednek? De nem féltelek, valamit majd kiötlesz. Ám hacsak nem végeztetsz plasztikai műtétet, mindig látni fogod a kezem nyomát, valahányszor a tükörbe nézel. És ahányszor csak új húst keresve benézel valamelyik bárba, visszaemlékszel majd a csörgőkígyó harapására. Kék szoknyája volt, és fehér, ujjatlan blúza.

Táskájába tömte a két ötvenest és öt húszast, bekattintotta, és fel akart állni, amikor egy kéz a vállára hullt, és egy női hang a fülébe mormolta:

– Üdvözletem, drága. A film végét majd megnézed máskor. Egyelőre velünk jössz.

Andi meg akart fordulni, de két kéz a fejéhez tapadt. És az volt bennük a rémes, hogy bele is nyúltak.

Ezután – amíg csak fel nem ébredt Rose EarthCruiserjében, a középnyugati város szélén lévő lepusztult táborhelyen – minden elsötétült.

6

Amikor magához tért, Rose hozott neki egy csésze teát, és sokáig beszélt hozzá. Andi mindent hallott, de figyelmét jórészt elrablójának személye kötötte le. Jelenlétének súlya volt – és ez még a legkevesebb, amit mondani lehetett róla. Kalapos Rose legalább száznyolcvan centi magas volt, hosszú lábát lefelé szűkülő fehér nadrágba bújtatta, magasan álló mellén póló feszült, rajta az UNICEF jelvényével és mottójával: Kerüljön bármibe egy gyermek megmentése. Nyugodt, királynői arca volt, derűs és gondoktól mentes. Most szabadon aláhulló haja a háta közepéig ért. A fejére biggyesztett viseltes cilinder zavaró volt, de máskülönben ő volt a legszebb nő, akit Andi Steiner valaha látott.

– Érted, amit itt elmondtam? Kivételes alkalmat kínálok neked, Andi, és helytelen volna, ha félvállról vennéd. Legalább húsz éve nem ajánlottuk fel senkinek, amit most neked ajánlok.

– És ha nemet mondok? Akkor mi van? Megöltök? Elvágjátok a… – Hogy is nevezte? – …a szuflámat?

Rose elmosolyodott. Dús ajka korallrózsaszínre volt festve. Andi, bár magát aszexuálisnak tekintette, elmélázott, milyen íze lehet a rúzsának.

– A szuflád, drága, olyan rövid, hogy szóra sem érdemes, és amit kapnál, korántsem volna vicces. Mint a zöldfülű, amikor szikkadt öreg marhahúsba harap.

– Hogy micsoda?

– Nem érdekes, csak figyelj. Nem fogunk megölni. Ha nemet mondasz, egyszerűen kitöröljük ennek a kis beszélgetésnek még az emlékét is. Az út szélén fogod találni magad valamilyen vacak kis város – Topeka vagy talán Fargo – határán, pénz nélkül, papírok nélkül, és fogalmad se lesz, hogy kerültél oda. Az utolsó, amire emlékszel, az lesz, hogy moziba mentél azzal a pasival, akit kiraboltál és megnyomorítottál.

– Megérdemelte! – köpte a szót Andi.

Rose lábujjhegyre állva nyújtózkodott, ujjai a jármű tetejét érintették.

– Ez a te dolgod, cukorfalat, nem vagyok a pszichiátered. – Nem viselt melltartót; a mellbimbói ékezeteket raktak a pólón olvasható feliratra. – Van itt más, ami megfontolást érdemel. A tehetségedre is rátesszük a kezünket, nem csak a pénzedre és a minden bizonnyal hamis papírjaidra. Mire legközelebb azt javaslod egy pasinak, hogy a mozi sötétjében szundítson egyet, azt kérdi majd, hogy mi a túróról beszélsz.

Andi hátán végigfutott a félelem hidege.

– Ezt nem tehetitek. – De eszébe jutott a két félelmetesen erős kéz, amely az agyába nyúlt, és tudta, hogy ez a nő képes lenne rá. Lehet, hogy némi segítséget kérne a barátaitól, azoktól, akiknek lakókocsijai úgy tapadnak Rose járgánya köré, mint malacok a koca csecsére, de a lényegről egyedül is gondoskodna.

Rose minderről nem vett tudomást.

– Hány éves vagy, drága?

– Huszonnyolc. – Amióta a szomorú három-nullát betöltötte, szépítette a korát.

Rose csak nézte, és némán mosolygott. Andi öt másodpercig állta a gyönyörű szürke szempár pillantását, aztán le kellett sütnie a szemét. Eközben azonban tekintete a sima mellre tévedt, amely segédlet nélkül is keményen meredt fel. És amikor ismét felnézett, pillantása megrekedt Rose ajkánál. Annál a korallrózsaszín szájnál.

– Harminckettő vagy – közölte a másik. – Ó, még csak egy picikét látszik – mert