A Romanov-kereszt

Fordította

FARKAS VERONIKA

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Robert Masello: The Romanov Cross

Copyright © 2013 by Robert Masello

All rights reserved.

This translation is published by arrangement with

Bantam Books, an imprint of Random House,

a division of Penguin Random House LLC

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2017

© XXI. Század Kiadó, 2017

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Laik Eszter

Előkészítés Györke Mária

Korrektúra Takács Andrea

ISBN 978-615-5638-33-6

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

Unokatestvéremnek, Chucknak – aki gyakorlatilag

bármilyen problémámat meg tudja oldani egy beszélgetéssel.

A legmélyebb hálával.

Prológus

A BERING-SZOROS, 1918

– Szergej, ne halj meg – fordult meg a lány a nyitott hajóban. – Megtiltom, hogy meghalj! – Csak hiú remény volt, hogy a hangja nem fog elcsuklani.

Amikor megpróbálta megérinteni, Szergej elhúzódott, de továbbra is szorosan markolta a kormányrudat elfehéredett ujjaival.

– Ne, ne – hátrált rémülten. – Ne érj hozzám. – A tekintete űzötten csillogott, sápadt, fiatal arcán csupa vér és hab volt a borosta. – Oda kell vitorláznod – mondta, miközben reszkető ujjával a hajó orra felé mutatott. – Oda! – ismételte meg azt követelve, hogy Ana, ez az önfejű kamasz lány, akinek a vállára még soha nem nehezedett nagyobb felelősség egy ruha kiválasztásánál, megforduljon és azt tegye, amit egy nála alig pár évvel idősebb parasztgyerek parancsol neki.

A lány kelletlenül hátranézett, miközben az elrongyolódott vitorla még mindig ott csattogott a feje felett, és a távolban, egy ködfelhő mögött meglátta a sziget homályos körvonalait, ami sötéten és baljósan emelkedett ki a tengerből. A hajóból olyannak tűnt, mint egy ökölbe szorított kéz, amit egy ködszürke karkötő vesz körbe. Ana még soha nem látott ennél kevésbé hívogató tájat.

– Keresd a tüzeket – mondta a fiú rekedtesen. – Tüzeket fognak gyújtani.

– De én nem tudok egyedül odavitorlázni. Ezt neked kell megtenned.

Szergej megrázta a fejét, és olyan köhögőroham fogta el, hogy vér szivárgott ki az ujjai közül. Lepillantott maszatos kezére, a tekintete üvegessé vált, és azt suttogta:

– Isten védelmezzen meg téged, malenykaja. – Majd olyan higgadtan, mintha csak az ágyában fordulna meg, átgördült a hajó pereme felett, egyenesen a szoros jeges vizébe.

– Szergej! – sikoltott fel a lány, és olyan hirtelen vetette magát a tat felé, hogy a vitorlás majdnem felborult.

De a fiú már messze járt, a vízen lebegő fókabőr kabátja úgy terült szét körülötte, mint egy denevér kitárt szárnya. Pár másodpercre még felbukkant a felszínre, és megemelte néhány hullám, mielőtt a teste, a csizmája és a ruhája súlya lehúzta. Nem maradt belőle más, csak egyetlen hervadt, jégkék búzavirág a tenger felszínén.

A lány legszívesebben elsírta volna magát a láttán.

Egyedül maradt a hajóban – egyedül az egész világon –, és a kormányrúd máris vadul csapódott egyik oldalról a másikra, hangosabban csikorogva, mint ahogy a ködbe ki-be repkedő sirályok vijjogtak. Az az üreg Ana szívében, az a hely, ahol már eddig is olyan sok halottat tárolt, most Szergejnek is helyet adott.

Vajon hányat bír még el?

Szőrmebundájában, ami olyan nedves és súlyos volt, mint egy páncél, átmászott a jeges keresztpadon, és felült a kis faülőkére a tatban. Bár a csuklyáját mélyen a szemébe húzta, a szél még így is ónos esőt és vízpermetet fújt az arcába. De a szélrohamok legalább a part felé sodorták. A kesztyűje olyan merev volt, mint a jégcsapok, és csak nagy nehezen tudta a vitorla kötelét a csuklója köré tekerni, ahogy korábban Szergejtől látta, a másik kezével pedig megmarkolni a kormányrudat. A nyitott hajó csak úgy szelte a hullámokat, felemelkedett és lehullott, ismét felemelkedett és lehullott. A köd szemfedőként borult rá, és Ana olyan kimerült, átfagyott és éhes volt, hogy egyfajta bénultság vett rajta erőt.

A gondolatai a Carszkoje Szelóban lévő kis kertjénél jártak, a Szentpétervár melletti kis magánlakhelyüknél, ahol maga nevelgette a rózsáit, és a tizenötödik születésnapja jutott eszébe, amit ott rendeztek meg neki a szülei. Az csak két évvel korábban volt, még azelőtt, hogy az élete egy álomból rémálommá változott. Most már olyannak tűnt, mintha csak a fantáziája műve lett volna. A nővére is eszébe jutott, aki egy verseskötetet ajándékozott neki a kedvenc költőjétől – Puskintól –, és a kisöccse is, aki a póniján ült, aminek Nagornij tartotta a kantárát, a matróz, aki később az állandó gondozója lett.

Az apja a katonai díszegyenruhájában álldogált mereven a verandán, az anyja kezét fogva.

Egy hullám csapott az arcába, a hideg víz végigcsorgott a nyakán a kabátja gallérja alá. A lány megborzongott, amikor a kormányrúd majdnem kicsúszott a kezéből, a vitorla kötele pedig szorítókötésként vágott a csuklójába. A csizmája csúszott a jégtől, és a rossz lába már teljesen érzéketlenné vált.

De a szerzetesre is emlékezett, aki ott tornyosult közvetlenül az anyja mögött azzal a fekete szemével és hosszú, gondozatlan szakállával. Az ékköves kereszt, amit a reverendája felett viselt, most az ő nyakában lógott a fűzői és a kabátja alatt; nagyon sok mindentől megóvta, mint azt a szerzetes meg is jósolta, de abban kételkedett, hogy most is képes lesz megmenteni.

Amikor a hajó közelebb ért a parthoz, felágaskodott, mint egy ló, ami le akarja vetni a lovasát, és Anának szilárdan meg kellett kapaszkodnia a tatban. A hajó fenekén több centi mély volt a latyak, ami folyamatosan elárasztotta a megfagyott élelmiszerkészletük maradékát.

Ha nem éri el még ma a szárazföldet, minden bizonnyal követni fogja szegény Szergejt a jéghideg tengerbe. Sirályok és halászsasok köröztek az ónszínű égen, mintha csak rajta gúnyolódtak volna a rikoltásaikkal.

Ana maga felé húzta a vitorlát, mire a hajó az oldalára dőlve siklott végig a hullámokon. Már elég közel volt ahhoz, hogy lássa a parton heverő nagyobb köveket, mögöttük pedig a sűrű, hóborította erdőt. De hol vannak azok a tüzek, amelyekről Szergej beszélt?

Az ingujjával kitörölte a szeméből a tengervizet – mindig is rövidlátó volt, de túl hiú ahhoz, hogy szemüveget hordjon. Dr. Botkin egyszer felajánlott neki egyet abban a fehérre meszelt ablakú házban, ott, ahol…

Nem, erre nem gondolhat. Meg kell akadályoznia, hogy odatévedjenek a gondolatai… főleg most, amikor ismét kockán forog az élete.

Egy halászsas suhant át a hajó orra előtt, majd kanyarodott vissza élesen a nyikorgó árbóc mellett, és amikor a lány tekintete követte, észrevett egy villanást – egy olyan magas fáklyát, mint egy fa – az előtte lévő sziklákon.

Majd ahogy hunyorogni kezdett, észrevett egy másikat is.

A szíve zakatolt a mellkasában.

Kaparászó hang hallatszott, amikor egy hullám végighúzta a hajó fenekét néhány éles sziklán és kagylón. Ana szorítása meglazult a kötélen, és a vitorla szélesre tárult, akkorát csattanva, mint egy puskalövés. A lány megfagyott kezekkel kapaszkodott a kormányrúdba, miközben a hajó puffant egyet, majd kipördült a nedves homokra és kavicsokra, és meg is feneklett, amikor a hullám visszavonult.

Ana alig bírt megmoccanni, de tudta, hogy ha habozik, a következő hullám visszasodorhatja a tengerre. Most, még mielőtt az utolsó ereje is elhagyja, rá kell kényszerítenie magát, hogy a csónak orrába másszon, és kilépjen a szigetre.

Esetlenül feltápászkodott – a bal lábfeje olyan bénult volt, mint egy fahasáb –, és átküszködte magát a keresztgerendákon, miközben a hajó megdőlt és nyikorgott alatta.

Mintha egy harang kondulását hallotta volna, egy mély, zengő hangot, ami visszaverődött a sziklákról és a fákról. Megérintette azt a helyet a mellkasán, ahol a kereszt nyugodott, és elmotyogott egy köszönömöt Szent Péternek, amiért megmentette a gonosztól.

Utána, bár majdnem elesett, kilépett a vízbe – ami azonnal be is folyt a csizmája peremén –, és kitántorgott a partra. A lába csúszkált a nedves köveken, de Ana megtett pár métert a homokon, mielőtt térdre bukott. Lehajtotta a fejét, mintha a hóhér bárdjára várna, és szaggatottan zihált. Nem hallott mást, csak a hajában recsegő jeget. De élt, és csak ez számított. Túlélte az erőltetett menetet a fagyos tundrán, a hajóutat a nyílt tengeren… és a fehérre meszelt ablakú ház szörnyűségeit. Eljutott egy új kontinensre, és amikor végignézett a parton, felé rohanó sötét alakokat látott.

Igen, a megmentésére sietnek. Szergej igazat mondott.

Ha lett volna ereje, odakiáltott volna nekik, vagy odaint.

De már nem érezte a végtagjait, és összekoccant a foga a hidegtől.

Az alakok gyorsan közeledtek, de annyira összegörnyedve futottak, hogy alig látta őket.

Utána még jobban borzongani kezdett, amikor rájött, mik is rohannak felé.

Hátranézett, a hajó felé, de azt már el is sodorta egy hullám, és majdnem eltakarta a köd.

Ezért tett meg ekkora utat?

De túl fáradt volt, és túlságosan megbénította a hideg és az elkeseredés ahhoz, hogy védekezni próbáljon.

Rettegve meredt a tengerpartra, amelyen hullámzó lapockákkal és a félhomályban narancssárgán csillogó szemekkel vágtázott felé egy falka kiéhezett fekete farkas a kavicsokon és a homokon át.

1. fejezet

KANASÍN

Helmand tartomány, Afganisztán, 2011. július 10.

– Minden rendben, őrnagy?

Slater tudta, hogy néz ki, és tudta, miért kérdezi Groves őrmester. Aznap reggel bevett egy maréknyi tablettát, mégis visszatért a láza. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, majd visszarántotta a dzsip motorháztetejéről. A fém úgy égetett, mint egy kályha.

– Túlélem – dörzsölte az ujjai hegyét a terepmintás nadrágjába. Aznap délelőtt ellátogatott a tengerészgyalogosok barakkjába, és végignézte, ahogy két embert elszállítanak helikopterrel; mindketten a halál közelében jártak, és nem volt benne biztos, hogy életben maradnak. A szokásos óvintézkedések ellenére a malária, amit ő maga is elkapott az egy évvel korábbi dárfúri küldetés során, megtizedelte a soraikat. Frank Slater őrnagyot, az Egyesült Államok hadseregének orvosát és harctéri epidemiológusát{1} azért küldték ide, hogy kiderítse, mit lehet még tenni – méghozzá gyorsan.

A szeme előtt elterülő rizsföldek a halálos kórt közvetítő szúnyogok elsőrangú tenyészterületének bizonyultak, és a bázis nemcsak hogy túl közel terült el hozzájuk, de ráadásul szélirányban is. Éjszaka, amikor a szúnyogok táplálkozni szoktak, hatalmas rajok szálltak fel a földekről és csaptak le együttes erővel a barakkokra, a kantinra és az őrtornyokra. Egyszer, még az Eufrátesz völgyében Slater egy olyan sűrű rajt látott magasan az égben, hogy közeledő viharfelhőnek nézte őket.

– Szóval, melyik megoldást akarja választani? – kérdezte Groves őrmester, aki éppen olyan kemény és megalkuvást nem ismerő afroamerikai férfi volt, mint amilyen könyörtelenek a clevelandi utcák, ahonnan származott. „Mire eljöttem, már csak jégcsapokat gyártottunk ott", mesélte egyszer Slaternek. Mindig lényegre törőn és tömören fogalmazott. – Fújjuk le a mocsarat, vagy költöztessük el a bázist?

Slater pont ezen töprengett, amikor a figyelmét elterelte két vándor – egy fiatal, talán olyan kilenc-tíz éves kislány, és az apja –, akik egy túlterhelt öszvérrel gázoltak végig a rizsföldön. Afganisztánban majdnem mindenki maláriás volt – ami errefelé éppen olyan gyakori betegségnek számított, mint az influenza a világ többi részén –, és a helyiek a nemzedékek során vagy meghaltak, vagy kifejlesztettek egy kezdetleges immunitást. Gyakran kaptak lázrohamot, de megtanultak együtt élni vele.

A fiatal amerikaiak viszont frissen érkeztek a wisconsini farmokról vagy a coloradói hegyi kisvárosokból, és sokkal nehezebben viselték a dolgot.

A lány az öszvért vezette, míg az apja az állat vézna hátára dobott hatalmas gabonáskosarakat tartotta a helyén.

– Rajta vagyok – szállt ki a dzsip volánja mögül Diaz közlegény. Már a kezébe is kapta az M4-esét. Az egyik, amit a katonák gyorsan megtanultak a Közel-Keleten, az volt, hogy a legártatlanabbnak tűnő látvány könnyen lehet az utolsó, amit életükben látnak. A kosarakban robbanóanyagok is lapulhatnak, az öszvérek időzített bombává válhatnak. Még a gyerekeket is felhasználhatják álcázásra, vagy akár fel is áldozhatják a dzsihadisták. Slaternek egy korábbi küldetésén egy leányiskola törmelékeit kellett átkutatnia, miután egy álcázásból iskolai takarítóként dolgozó tálib egy robbanószerekkel megrakott motorkerékpárral egyenesen belehajtott egy osztályterembe.

– Allah akbar! – kiáltotta a takarító diadalittasan, vagyis hogy „Isten hatalmas!", közvetlenül azelőtt, hogy mindnyájukat átrepítette a mennyek birodalmába.

Slater az elmúlt tíz év során majdnem mindennap látta a halált valamelyik alakjában, de még mindig nem tudta, melyik a rosszabb – az, hogy még mindig meg tudja döbbenteni, vagy hogy legnagyobbrészt nem szokta.

Mennyire, tette fel magában a kérdést, engedheti meg egy férfi magának, hogy megkeményedjen a szíve?

Mennyire kell keménynek lennie?

A lány most éppen nagy, sötét szemmel bámult vissza rá a fejkendője alól, miközben kivezette az öszvért a rizsföldről, fel a gátra. Az apa ráhúzott az állat hátsójára egy üreges nádszállal. A közlegény a fegyverét előrevetve utasította őket, hogy azonnal álljanak meg. Az arabtudása elég kezdetleges volt, de a kézmozdulata és a töltött fegyvere univerzális nyelven beszélt.

Slater és Groves – Slater jobbkeze minden küldetésén Iraktól Szomáliáig – végignézte, ahogy Diaz közlegény megközelíti a párost.

– Nyissátok fel a kosarakat – utasította őket elmutogatva, hogy mit szeretne. Az apa mondott valamit a lányának, aki felcsapta az egyik kosár tetejét, majd megvárta, hogy a katona belenézzen.

– A másikat is – mondta Diaz, miközben megkerülte az öszvér lehajtott fejét.

A lány engedelmeskedett, és ott állt a kosár mellett, miközben Diaz megbökdöste a gabonát a fegyvere csövével.

De éppen, amikor Slater már utasítani akarta, hogy hagyja elmenni őket – így nem lehet szíveket és elméket meghódítani –, egy élénkzöld, irizáló szalag repült ki a kosárból, mint a villám, és csapott le a kislány arcára. A lány úgy összeesett, mintha meglőtték volna, majd fájdalmasan vonaglani kezdett a földön, a közlegény meg hátraugrott meglepetésében.

– Jézusom – mondogatta újra és újra, miközben értelmetlenül a kislány görcsök rángatta testére fogta a fegyverét. – Ez egy vipera!

De Slater ezt magától is tudta, és miközben az apa rémülten óbégatott, odaszaladt a kislány mellé. A kígyó még mindig az arcába mélyesztette a szemfogát, és eresztette belé a mérgét, miközben a farka vadul rángatózott. Slater kirántotta a katonai kését a tokjából – azt a kést, amivel általában szövetmintákat vett a fertőzött tetemekből –, és a másik kezével elkapta a vipera farkát. Kétszer is érezte, hogy a tarka bőre, ami olyan erős volt, mint egy acélcső, kicsusszan az ujjai közül, de harmadszorra sikerült megragadnia, és átvágnia a gerincét. A kígyó fele vért spriccelve lezuhant, de a feje még mindig görcsösen kapaszkodott a fogával az áldozatába.

A kislány szeme csukva volt, a végtagjai hadonásztak, és Slater csak azután tudta két ujjal megfogni és kiszabadítani a haldokló kígyó fejét, hogy Groves a saját széles tenyerével fogta le a gyermeket. A kígyó nyelve úgy csapkodott, mint egy ostor, de sárga szeme egyre tompábban csillogott. Slater még erősebben összenyomta, amíg a nyelv le nem lassult, és a szemekből teljesen ki nem hunyt a fény. Akkor félredobta a tetemet, Diaz pedig, a miheztartás végett, beleeresztett egy sorozatot a fegyveréből, amitől a kígyó teste az iszapos vízbe repült.

– Hozza a készletemet! – kiáltott fel Slater, mire Diaz a dzsiphez rohant.

Groves – olyan széles vállal, mint egy hátvéd, de olyan gyengéden, mint egy ápolónő – a kislány felett térdelt, és a sebét vizsgálta. Két hosszú vágás futott az arcán, és véres csíkok világosbarna bőrén. A méreg, az állatvilág gyilkos fegyvereinek egyik legerősebbike, máris bejutott a vérkeringésébe.

Az apja hangosan siránkozva és imádkozva ingatta magát szandálos lábán.

Még az öszvér is értetlen riadalommal bőgött.

Diaz átadta a készletet Slaternek, eleve nyitva, és az őrnagy automatikus mozdulatokkal beadta a véralvadásgátlót, és mindent megtett, hogy stabilizálja a kislány állapotát, de tudta, hogy csak az utóbbi időben hiánycikknek számító ellenméreg menthetné meg az életét.

És az is csak akkor, ha egy órán belül megkapja.

– Kutasd fel a legközelebbi helikoptert – mondta Diaznak. – Ezt a kislányt kórházba kell vinnünk.

De a katona habozott.

– Ne vegye sértésnek, uram, de az a szabály, hogy a kórházban csak harci sérüléseket kezelnek. Egy civilért nem fognak idejönni.

Groves szomorú tekintettel nézett Slaterre, és azt mondta:

– Igaza van. Azóta, hogy három napja lelőtték azt a helikoptert, kőbe vannak vésve a szabályok. Felhagytak a mentőszolgálattal.

Slater hallotta őket, de kételkedett abban, hogy tényleg képesek lesznek ott állni, és végignézni, ahogy a kislány meghal. Az apja azt a néhány angol szót üvöltötte, amit ismert:

– Segítség! USA! Kérlek, segítség! – Térdre rogyott a porban, és a kezében gyűrögette szövetsapkáját.

A lány kis szíve úgy vert, mint egy gőzkalapács, a végtagjai görcsösen rángatóztak, és Slater tudta, hogy minden további késlekedés örökre megpecsételné a sorsát. Ha egy ekkora és ilyen súlyú emberbe egy teljes dózis viperaméreg kerül – és éppen elég hasonló kígyót látott ahhoz, hogy tudja, ez egy kifejlett példány volt –, akkor nem telik sok időbe, hogy a vérsejtjei elkezdjenek szétesni.

– Tartsátok olyan mozdulatlanul, ahogy csak tudjátok – mondta Grovesnak és Diaznak, majd visszaszaladt a dzsiphez, felkapta a rádiót, és felhívta a bázist.

– Egy tengerészgyalogos megsebesült! – mondta. – Viperamarás. Azonnali, azt mondtam, azonnali mentés szükséges!

Látta, hogy Groves és a közlegény egymásra néznek.

– A koordináták? – recsegett egy hang a rádióban.

A koordináták? Slater, akinek szintén dobolt a vér a fejében a láztól, megpróbálta felidézni őket.

– Két kilométerre lehetünk a kanesíni helyőrségtől – koncentrált, amennyire csak tudott. – Közvetlenül északnyugatra a rizsföldektől.

Hirtelen Groves jelent meg mellette, és kikapta a kezéből a mikrofont, de ahelyett, hogy megcáfolta volna az őrnagya információit, megadta a pontos koordinátákat.

– Mondja meg nekik, hogy a készleteket később is kipakolhatják – vakkantotta a telefonba. – Most rögtön szükségünk van arra a helikopterre! És mondja meg az egészségügyieknek, hogy készítsék elő az összes ellenmérget, ami van náluk!

Slater bizonytalan lábbal leguggolt a dzsip árnyékába.

– Nem kellett volna belekeverednie – mondta, miután Groves kijelentkezett. – Vállalom a következményeket.

– Ne aggódjon – felelte Groves. – Lesz elég ahhoz belőlük, hogy mindkettőnknek jusson.

Slater a következő fél órában igyekezett minél inkább lenyugtatni a lányt – minél jobban vergődött, annál gyorsabban keringett a méreg a szervezetében –, miközben az őrmester és a közlegény figyelmesen fürkészte a közeli rizsföldeket. A tálib harcosok úgy megérzik a bajt, mint a cápák a vérszagot, és ha megneszelték volna, hogy egy helikopter közeledik, akkor áttúrták volna a készleteiket egy utolsó Stinger rakéta után. De Slater a helyőrségre sem akart visszamenni segítséget kérni; valaki még észrevette volna, miről van szó igazából, és lefújta volna a küldetést.

– Hallom! – mondta Groves az alacsony, bozótos hegyek felé fordulva.

Slater is hallotta. A rotorok zúgása csak pár másodperccel előzte meg a Black Hawk látványát a gerincvonulat felett.

Egy gyors felderítőkör után a pilóta tíz méterre ereszkedett le a dzsiptől. A lapáttjai még mindig forogtak, a motorja zúgott. Kinyílt az oldalsó ajtaja, és két közkatona ugrott ki belőle egy hordággyal a porfelhőbe.

– Hol? – kiáltotta az egyik, miközben letörölte a levegőben szálló port a védőszemüvegéről.

Diaz a Slater és az őrmester között fekvő lányra mutatott a gáton.

A két katona megtorpant, és egyikük túlkiabálta az üresben járó helikopter bömbölését:

– Egy civil?

A másik azt mondta:

– Csak harci sérülések! Szigorú utasítás!

– Így van – felelte Slater megpaskolva az őrnagyi rangjelzést az ingén –, és én adom ki, méghozzá most! Ezt a lányt beviszik a kórházba, de rögtön!

Az első katona még mindig bizonytalankodott, de a másik már lerakta a hordágy végét a kislány lábánál.

– Nekem is van otthon egy lányom – dünnyögte, miközben becsavarta a sérültet egy pokrócba, majd segített Grovesnak feltenni a hordágyra.

– Vállalom a teljes felelősséget – mondta Slater. – Mozgás!

De amikor a kislány apja is megpróbált bemászni a helikopterbe, a pilóta vadul megrázta a fejét, és intett a kezével.

– Nem jöhet! – mondta. – Már így is túl nagy súlyt viszünk!

Slaternek el kellett löknie a férfit, nem volt ideje magyarázkodni.

– Mondja el neki, hogy miről van szó! – kiabálta oda az őrmesternek.

Az apa kiabált és sírt – Diaz igyekezett visszatartani –, miközben Slater behúzta az ajtót, és rácsapott a pilóta ülésének a támlájára.

– Oké, indulás, indulás!

Az esetleges lövések elkerülése érdekében a helikopter éles szögben megdőlt felszállás közben, majd elhúzott a rizsföldek közeléből; ezek az öntözött területek, amelyeket zöld zónának neveztek, Afganisztán legveszélyesebb vidékei közé tartoztak, mert az orvlövészek és a felkelők búvóhelyeiként szolgáltak. Slater egy gyors sorozatot hallott a Black Hawk aljából, olyat, mint egy írógép billentyűi, és tudta, hogy legalább egy tálib harcosnak sikerült leadnia pár lövést. A helikopter magasabbra repült, és végigszállt a kopár, vörös hegyek felett, ahol szovjet katonai járművek rozsdás maradványai hevertek félig a homokba és a földbe temetve. Most már versenyt futottak az idővel. A kislány arca úgy feldagadt, mintha mumpsza lenne, és Slater olyan gyengéden húzta fel rá az oxigénmaszkot, ahogy csak tudta. Olyan a füle, mint két tökéletes kis kagyló, gondolta, miközben a tarkójára illesztette a gumipántokat. A lány észre sem vette, mit csinálnak vele, vagy hogy hol van. Magánkívül volt a fájdalomtól, a sokktól és az adrenalintól, amit a teste folyamatosan adagolt az ereibe.

A katonák távol tartották magukat tőlük, az ülésükbe szíjazva maradtak az utánpótlás ládái mellett, amiket éppen szállítottak, és némán figyelték, ahogy Slater őrnagy a pácienst kezeli. Az, amelyiknek volt egy lánya, mintha egy imát mormolt volna az orra alatt. De a kis afgán lány most már Slater problémája volt, és ezt mindenki tudta.

Mire a helikopter megérkezett a kórház területe fölé, és leszállt, a lány szeme lecsukódott, és amikor Slater felhúzta a szemhéját, csak a fehérjét látta. A végtagjai mozdulatlanul hevertek, csak néha rándultak görcsbe, mintha hirtelen áramütést kaptak volna. Slater tudta, hogy ezek nem jó jelek. Más lett volna a helyzet, ha van nála ellenméreg a helyszínen, de az drága holmi volt, és hiánycikk, ráadásul gyorsan lebomlott, ha nem tartották hűtve.

A kórházban páran meglepetten néztek a páciensre – egy helyi lányra a tengerészgyalogos helyett, akit vártak –, de Slater olyan magabiztosan osztogatta az utasításokat, hogy egyetlen másodpercet sem vesztegettek. Még mindig a lány kezét szorongatta poros, verejtékes és kígyóvértől mocskos ujjaival, amikor betolták a műtőbe, ahol már készenlétben várták az infúzióval.

– Óvatosan helyezzék be – figyelmeztette őket Slater. – A bemeneti pontokból szivárogni fog a méreg.

– Őrnagy – mondta a sebész higgadtan –, tudjuk, mit csinálunk. Innentől átvesszük.

De amikor Slater megpróbálta elengedni a lány kezét, a kis ujjacskák megszorították az övét. Lehet, hogy összetévesztette az apjával.

– Tarts ki, édesem – mondta az őrnagy halkan, bár kételkedett abban, hogy a lány hallaná vagy értené. – Ne add fel. – Kiszabadította az ujjait, és egy ápolónő gyorsan félretolta, hogy hozzáférjen a sebhez, és sterilizálja a környékét. A sebész fogta az ellenméreggel megtöltött fecskendőt, a fény felé tartotta, és kinyomta a levegőt az injekciós tűből.

Slater tudta, hogy most már csak útban lenne, úgyhogy kiment, és a lengőajtók kisablakán kukucskált befelé. Az orvos és a két ápolónő módszeres precizitással és gyorsasággal végezte el a rutinfeladatokat. De Slater attól tartott, hogy túl sok idő telt el a kígyómarás óta.

Borzongás futott végig rajta, és le kellett guggolnia az ajtó mellett. Hónapok óta ez volt a legrosszabb maláriás rohama, és a váratlan légkondicionálástól takaróra kezdett vágyni. De ha elárulja, mennyire rosszul van, akkor aztán egykettőre bedugják egy íróasztal mögé Washingtonban – amitől még a halálnál is jobban rettegett. Csak vissza kell jutnia a priccséhez, be kell kapnia pár gyógyszert, és egy-két nap alatt kiheveri. A vér hangosan dobolt a halántékán.

És ezen az sem segített, amikor meghallotta a parancsnoka, Keener ezredes hangját a folyosón.

– Maga rendelte el ezt a küldetést, Slater őrnagy?

– Igen.

– Igen, uram – javította ki Keener a kezében lévő nyomtatott papírra pillantva. – És azt mondta, hogy egy tengerészgyalogosról van szó? Egy hadi sérültről?

– Igen – ismételte meg Slater –, uram.

– És tisztában van vele, hogy mi nem mentőszolgálat vagyunk? Hogy maga eltérített egy Black Hawkot az előírt, katonai jellegű feladatától egy szigorúan civil jellegű ügy miatt? – A dühe minden egyes kiejtett szavával egyre nyilvánvalóbbá vált. – Talán nem olvasta a hirdetményt? Azt, amit két napja osztottunk ki a bázis minden lakójának?

– De, minden szavát.

Slater tudta, hogy a hozzáállása nem javít a helyzetén, de nem érdekelte. Az igazat megvallva, már évek óta nem érdekelték a parancsok, a protokoll és az utasítások. Azért lett orvos, hogy életeket mentsen, ez ilyen egyszerű; és azért lett epidemiológus, hogy több ezrek életét megmenthesse a világ legbarátságtalanabb helyein. De aznap csak egyet akart megmenteni.

Csak egy kislányt, tökéletes kis fülekkel. És egy apát, aki kétségkívül éppen csodáért imádkozik Allahhoz valahol Kanasínban… egy olyan csodáért, ami nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni.

– Minden bizonnyal tudja, hogy jelentenem kell ezt az incidenst, és a Fegyveres Erők Patológiai Intézete, vagyis az AFIP is küld majd valakit, hogy eldöntsük, mi legyen a maláriaproblémájával – folytatta az ezredes. – Ez napokba telhet, és amerikai életekbe kerülhet. – Az „amerikai"-t úgy hangsúlyozta, hogy abból egyértelmű volt: csak ők számítanak ezen a világon. – Vegye úgy, hogy fel van mentve a szolgálat alól, és nem hagyhatja el a bázis területét, doktor, amíg más utasítást nem kap. Amennyiben nem tudná, nagyon nagy szarban van.

Ezt nem is kellett volna mondania. Miközben Keener ott állt füstölögve, és azon gondolkozott, hogy még mivel fenyegethetné meg, az őrnagy a zsebében kotorászott a klorokintabletták után, amelyeket pár óránként be kellett vennie. Megpróbálta magukban lenyelni őket, de túlságosan kiszáradt a szája.

Elsétált az ezredes mellett, és az ivóvízcsaphoz tántorgott, lenyelte a tablettákat, majd a hideg víz íve alá tartotta a fejét. Úgy érezte, mintha a fejbőrén erdőtűz dúlna, amit most végre eloltanak.

A sebész kijött a műtőből, egymás után rájuk nézett, majd odalépett az ezredeshez, és halkan mondott valamit a fülébe. Az ezredes némán bólintott, a sebész pedig visszament a lengőajtók mögé.

– Mi az? – kérdezte Slater az ujjait a nedves fejbőrére szorítva. A víz lecsorgott a tarkóján.

– Úgy tűnik, a semmiért kockáztatta a karrierjét – válaszolta Keener. – A lány meghalt.

Slater később nem emlékezett másra, csak az ezredes arckifejezésére – arra, amit már több száz másik emberén látott, akiket kizárólag a parancsok betartása érdekelt –, mielőtt meglendült az ökle, és ledöntötte az ezredest a lábáról. Az is derengett neki halványan, hogy ott imbolyog felette, miközben Keener bénultan és döbbenten hever a mocskos, zöld linóleumon.

De az ütés, ami minden bizonnyal egy jobbhorog lehetett, homályba veszett.

Utána visszafordult a csaphoz, és visszadugta a fejét a vízsugár alá. Ha maradtak volna könnyei, gondolta, most kiontaná őket. De nem maradtak. Évekkel azelőtt elapadtak.

A folyosó túlsó végéről harsány hangokat hallott, és bakancsok dobogását, ahogy a katonai rendészet odarohant, hogy letartóztassa.

2. fejezet

Alaszka északi partjai mellett nyáron is éppen elég veszélyesek a vizek, amikor a nap folyamatosan süt, és legalább látni lehet a közeledő jégtáblákat, de most – november végén, szélviharban – valószínűleg ez volt a föld legrosszabb helye.

Főleg egy olyan rákászhajóban, mint a Neptun II.

Harley Vane, a hajóskapitány tudta, hogy már az is szerencse lenne, ha sikerülne egy darabban tartania a hajót. Már majdnem húsz éve halászott a Bering-tengerben, és mind a rákhelyzet, mind a viharok egyre rosszabbra fordultak. A rákokat értette; az ő hajója, és tucatnyi másik folyamatosan ugyanarra a helyre tért vissza, megtizedelve a populációt, és soha nem hagytak elég időt arra, hogy újratermelődjön. Az összes kapitány tudta, hogy egyfajta öngyilkosságot követnek el, de senki nem akarta elsőként abbahagyni.

És ott volt az időjárás is. Az áramlatok egyre erősebbé és kiszámíthatatlanabbá váltak, a szelek egyre erősebbé, a jég egyre töredezettebbé, és a táblákat egyre nehezebb volt kikerülni. Harley Vane tudta, hogy az egész globális felmelegedés csak egy nagy hülyeség – hát nem tavaly esett öt éve a legtöbb hó? De a tengeri csatornákból ítélve, amelyek kevésbé voltak befagyva, és szélesebbnek tűntek, mint valaha, valami egyértelműen nem volt rendben. Miközben ott ült a kormányosfülkében, és négyméteres hullámok és gleccserborjak között navigálta végig a hajóját, be kellett csatolnia magát, hogy ne essen le a megemelt üléséből. A hajó annyira hánykolódott, és úgy megdőlt időnként, hogy felmerült benne, fogja a kézimikrofont, és behívja a matrózokat, de a Neptun eddigi zsákmánya nagyon szegényes volt – az utolsó tartályokban átlagosan kevesebb mint száz rákot találtak –, és amíg fel nem töltötték a tartályaikat, a tengeren kellett maradniuk. Odahaza, a parton kifizetendő számlák várták őket, úgyhogy muszáj volt újra és újra bedobnia a tartályokat, történjék bármi.

– Kérsz egy kis kávét? – kérdezte Lucas, aki egy második csészét is szorongatva jött fel odalentről. Még mindig a sárga anorákját viselte, amiről patakzott a jeges víz.

– Szentséges Krisztusom – vette el Harley a kávét. – Eláztatod ezt a helyet.

– Hát, igen, elég nedves az idő odakint – felelte Lucas. – Egyszer meg kéne nézned.

– Rengeteget voltam már odakint – jelentette ki Harley. Tizenegy éves kora óta hajókon dolgozott, attól fogva, hogy az apja megvette az első Neptunt, és a bátyja elég idős lett ahhoz, hogy bedobja a horgot, és kihúzza a bójákat.

És még emlékezett arra, amikor az apja egy pont ilyen széken ült, uralva az egész kormányosfülkét, és a szögletes ablakokon át bámult ki a fedélzetre. A látvány nem sokat változott; ugyanúgy megvolt a jéggel borított árbóc, a vasdaru, a hatalmas, szürke vödrök, amelyekbe a fogást válogatták. Amint az a hajó elsüllyedt, Harry és a bátyja befektettek ebbe. De az eredetivel ellentétben a Neptun II-n volt egy sor fehér fényszóró a parancsnoki híd felett. Az évnek ebben a szakában, amikor a nap alig pár órára bukkant elő a nap közepén, a lámpák egyenletes, egyszersmind fehér és kísérteties ragyogásba borították a fedélzetet. Harley néha úgy érezte, mintha egy fekete-fehér filmet nézne.

Most, a kakasülőjéről, ahol monitorok és számítógépes képernyők vették körül – még egy olyan újítás, aminek az apja ellenállt –, látta, ahogy a fedélzeten dolgozó négy matróz bedobja a damilokat, kihúzza a tartályokat, miközben a rákok még ott lógnak az acélhálókon, majd behajigálják a fogást a vödrökbe és a hajófenékbe tartó futószalagra. Hirtelen egy hatalmas hullám – legalább hétméteres – emelkedett a magasba, mint egy felfúvódó léggömb, és tört meg a hajó orrán. A jeges víz egészen a kormányosfülke ablakáig felcsapott.

– Kezd túl veszélyes lenni odakint – mondta Lucas a másik ülőke hátába kapaszkodva. – Előbb-utóbb elkap minket egy ennél is nagyobb elvadult hullám, és lesodor valakit a fedélzetről.

– Csak remélni tudom, hogy Farrellt, azt a lusta gazfickót.

Lucas belekortyolt a kávéjába, és megtartotta magának a véleményét.

Harley a képernyőkre nézett. Az egyiken a szonár értékeit látta, amelyek azt jelezték neki, mi van az imbolygó hajója alatt; jelenleg tizenhárom méter fekete, jeges víz, egy feleolyan magas víz alatti heggyel. A többi képernyő a navigációs és a radartól származó adatokat mutatta, egyebek között a helyzetét, a sebességét és az irányát. Harley rájuk pillantva pontosan tudta, mit akart mondani Lucas.

– Te is tudod, ugye, hogy bele fogsz szaladni a Szent Péter-sziget melletti sziklákba, ha nem változtatsz az irányunkon hamarosan?

– Szerinted vak vagyok?

– Szerintem olyan vagy, mint a bátyád. Az egész hajót kockára tennéd egy tele tartály rákért.

Bár Harley nem válaszolt, tudta, hogy Lucasnak igaza van – legalábbis a bátyját illetően. És az apját illetően is, ha már itt tartunk, hogy nyugodjon az a vén lókötő békében. Bennük volt egy kis őrület – olyasféle, amiről Harley szerette úgy gondolni, hogy őt elkerülte. Ezért volt most ő a kapitány. De ez nem jelentette azt, hogy szerette, ha megszabják neki, mit csináljon, főleg ha egy egyetemista hajósinas teszi, aki legfeljebb egy vagy két szezont csinált végig egy rákászhajón. Úgyhogy tartotta az irányt, és arra várt, hogy mer-e Lucas bármit is mondani.

De nem mert.

Harley látta, hogy odalent, a fedélzeten Kubelik és Farrell egy újabb tartályt húz fel – egy egy négyzetméteres acélketrecet –, ami csurig volt rákokkal; több száz páncélos mászkált egymás hegyén-hátán az ollójukkal hadonászva, az acélhálóba kapaszkodva, szökni igyekezve. Ez volt az első tele ketrec, amit Harley az elmúlt napokban látott, és tele volt tökéletes példányokkal. Amikor lenyitották az alját, a rákok a válogatópultra ömlöttek, és a matrózok gyorsan elkezdték bedobálni őket a vödrökbe, le a lyukba, vagy – a sérült vagy túl kicsi példányok esetében – vissza az óceánba, mintha csak frizbik lennének.

Harley-t nem érdekelte, milyen közel kerül a hajó a Szent Péterhez. Ha ott vannak azok az átkozott rákok, akkor ő oda fog menni.

A következő fél órában a Neptun II teljes gőzzel folytatta az útját, miközben egymás után dobták be a ketreceket, és vadul hánykolódtak az egyre viharosabb tengeren. Egy nagy darab jég letört a daruról, és lezuhant a fedélzetre, majdnem agyonütve a szamoai fickót, akit Harley abban a tengerparti bárban vett fel. De ahányszor belekiabált valaki az adóvevőbe, hogy „130 kiló!, vagy hogy „140!, még eltökéltebben ment tovább. Ha ezt tudják tartani, akkor pár napon belül visszatérhet Port Orlovba, és egyetlen hisztérikus szót sem kell hallania a bátyjától.

És utána, ha tényleg nagyon jól alakulnak a dolgok, talán meg tudja győzni Angie Dobbsot, hogy tartson vele valamilyen meleg helyre. Los Angelesbe, vagy Miami Beachre. Tudta, hogy ő önmagában nem elég jó parti – Angie tíz évvel ezelőtt indult a Miss Alaszka tizenéves kategóriájában –, de ha meg tud lengetni előtte egy ingyenutazást ebből a pöcegödörből, azt talán elfogadja. És talán megenged egyet s mást, pusztán udvariasságból. Nem mintha olyan szűzies lenne – az isten szerelmére, a fél város azt beszélte, hogy megvolt nekik, és Harley már régen igazságtalanul mellőzöttnek érezte magát.

– Kapitány! – hallotta az adóvevőben. Úgy hangzott, mintha Farrell beszélne, és éppen a hajó hosszúságára akarna panaszkodni.

– Mi az? – kérdezte Harley, aki nem örült, hogy kizökkentették az álmodozásból.

– Találtunk valamit! – kiabálta túl a férfi az üvöltő szelet.

– Igen, figyeltem. Ez a szezon átkozottul legjobb fogása.

– Nem – ellenkezett Farrell –, nézzen ide.

Harley felállt az üléséből, hogy jobban kilásson a fedélzetre, és meg is pillantotta azt, amire Farrell a sárga, vízhatlan kapucnijában hevesen mutogatott.

Valami doboz – egy nagy, fekete láda, aminek jeges víz csorgott le az oldalán – gabalyodott a horgok és a damilok közé, és a többi matróz segítségével éppen áthúzták a korláton. Mi a fene…

– Azonnal lemegyek! – kiabált vissza Harley, mielőtt Lucas felé fordult, és utasította, hogy tartsa a hajó helyzetét. – És ne avatkozz bele az útvonalba.

Lekapta az anorákját a falon lévő szögről. Miközben végiglépdelt a keskeny, nyikorgó lépcsőn, kivett a zsebéből egy pár vízhatlan termokesztyűt, és felküzdötte magára. Alig pár percet kell ahhoz fedetlen kézzel a fedélzeten tölteni, hogy az ember ujjai megdermedjenek. Felrántotta a fejére a kapucnit, elhúzta a tolóajtót, de majdnem visszarepítette a kabinba a dühöngő szél.

Kiküzdötte magát, miközben az ajtó visszalendült mögötte a helyére, és egyik kezével a belső korlátba kapaszkodva végigtámolygott a fedélzeten. Még az egyre sötétebb szürkületben is látta, talán olyan öt kilométerre a hajó jobb oldalától, a Szent Péter-sziget cikcakkos körvonalait a háborgó tengerben. Azét a szigetét, amely meredek sziklafalaival és köves partjaival több életet elvett, mint bármelyik másik Alaszka környékén, és amivel kapcsolatban rögtön érthető volt, hogy miért kerülik a helyi eszkimók nagy ívben.

Amióta csak az eszét tudta, elátkozott helynek tartották, ahol a boldogtalan és gonosz lelkek, azok, akik nem lovagolhatnak fel az aurora borealis, a sarki fény útjain az égbe, kénytelenek tovább tartózkodni a földön. Egyesek azt beszélték, hogy ezek az elkárhozott lelkek az őrült oroszok szellemei voltak, akik egykor gyarmatosították a szigetet, és akik most a sziklákon rohangáló fekete farkasok testébe kényszerültek. Harley ezt szinte el is tudta hinni.

– Mit csináljunk vele? – kiabált oda Farley, miközben a nagy fekete láda ott hintázott a fejük feletti damilokon és hálókban.

Nagyjából két méter hosszú lehetett, egy méter széles, és a fedelébe valamiféle mintát véstek, amit Harvey még nem tudott kivenni. A többi matróz döbbenten meredt rá, a kapitány pedig utasította a szamoait és még néhány embert, hogy húzzák le a futószalagra. Bármi volt is az, nem akarta elveszíteni, és bármi volt is benne, nem akarta, hogy a matrózok előbb lássák meg nála.

Farrell egy szigony kampójával behúzta a ládát a korlát mögé, a szamoai pedig a fedélzetre irányította. Az egyik vége hangos puffanással padlót ért, és egy repedés indult meg a fedele közepén.

– Gyorsan! – mondta Harley odalépve, hogy segítsen, és a futószalag felé tolta a ládát, ami becslései szerint olyan kilencven kiló lehetett átázva. Amint biztonságosan rögzítették a futószalagon, Harley átkattintotta a kapcsolót, és végignézte, ahogy a láda keresztülutazik a fedélzeten, majd be a hajó gyomrába.

– Oké, a műsornak vége! – kiabálta túl a szelet és a becsapódó hullámokat Harley. – Húzzátok be a tartályokat! Most!

Miközben az emberei még egy pillantást vetettek hátra a válluk felett, majd folytatták a munkájukat, visszament a parancsnoki hídra. De ahelyett, hogy felment volna a kormányosfülkébe, lebotorkált a lépcsőn a hajófenékbe, ahol ott találta a gépészét, Richtert, aki a ládát tanulmányozta.

– Ez meg mi a fene? – kérdezte Richter. – Ugye tudja, hogy tönkretehette volna vele a futószalagot? – A gépész, akit általában csak az Öregnek szólítottak, már majdnem ötven éve dolgozott rákász-, tőkehalas és kardhal-vadászhajókon.

– Nem tudom, mi ez – válaszolta Harley. – Most jött fel a hálóban.

Richter bozontos, fehér szemöldökét összehúzva hátralépett, és végigmérte a ládát, ami az immár mozdulatlan futószalag végén megpihent. Sérült rákok, nagyrészt döglöttek, de néhány még vergődő is, hevertek szerteszét a padlón. A mennyezeti lámpa beteges, sárga fénnyel árasztotta el a hatalmas tartályt és a dübörgő turbinákat. A levegőben benzin- és kénszag terjengett.

– Megmondom én, hogy szerintem mi ez – szólalt meg Richter. – Szerintem ez egy átkozott koporsó.

Harley vonakodva ugyan, de ugyanarra a következtetésre jutott. A láda kicsit más alakú volt, mint a hagyományos koporsók, de a méretei nagyjából stimmeltek.

– És nem jó ötlet ezt a koporsót a fedélzeten tartani – dörmögte túl Richter a motor hangját. – Az apja semmit nem tanított meg magának?

Harley halálosan unta már, hogy mindenki az apjával jön neki. Nome városától a Prudhoe-öbölig mindenkinek volt róla egy története. Végighúzta a kezét a ládán, lesimítva róla a jeges víz egy részét, majd közelebb hajolt hozzá, hogy megszemlélje a faragványokat. A legtöbb már lekopott, de úgy tűnt, mintha lenne rajta némi írás. Nem angol, hanem olyan írásjelek, amilyeneket a régi orosz épületeken látott, amelyek itt-ott még megmaradtak Alaszkában. Az iskolában történelemből megtanulták, hogy először az oroszok népesítették be a környéket, még az 1700-as években, utána, minden idők egyik legnagyobb baklövése folytán eladták az Egyesült Államoknak a polgárháborút követően. Ez orosz írásnak tűnt, és a hajófenék félhomályában Harley egy vésett alakot is ki tudott venni. Amikor közelebb hajolt, látta, hogy valamiféle szent lehet, de egy nagyon vérmes küllemű, hosszú köpennyel, rövid szakállal és egy kulcskarikával az egyik kezében. Váratlanul borzongás futott végig a hátán.

– Hozz nekem egy zseblámpát – mondta az Öregnek.

– Minek?

– Csak hozz egyet.

Harley ide-oda billegtetve a fejét, hogy ne árnyékolja be a ládát, bekukucskált a fedélen lévő repedésen, és amikor Richter a kezébe nyomott egy zseblámpát, a belsejébe irányította a sugarát, és a fához dugta az orrát.

– Isten meg fogja büntetni azért, amit most csinál.

De Harley oda sem figyelt. Noha a repedés nagyon keskeny volt, mintha megvillant volna valami a ládában egy pillanatra. Valami olyasmi, ami egy élénkzöld szem csillogására emlékeztetett.

Vagy egy smaragdéra.

– A halottakat békén kell hagyni – kántálta Richter ünnepélyesen.

Harley nagy általánosságban egyetértett vele. De ez nem jelentette azt, hogy az ékszereiket is békén kell hagyni.

– Mit látott odabent? – kérdezte az Öreg, akit végül szintén legyőzött a kíváncsisága. – Eszkimó, vagy fehér ember?

– Azt nem tudom – válaszolta Harley kikapcsolva a zseblámpát, és felegyenesedve. – Túl sötét. – Erről senkinek nem kell tudnia. Legalábbis egyelőre. – Hozz egy ponyvát – mondta, és amikor az Öreg nem engedelmeskedett, elindult, hogy maga hozzon egyet. A ládára dobta, majd vastag kötelekkel rögzítette. – Senki nem nyúlhat hozzá, amíg vissza nem érünk a kikötőbe – rendelkezett, mire Richter látványosan keresztet vetett.

Harley felmászott a csúszós lépcsőn a fedélzetre, majd bement a kormányosfülkébe, ahol Lucas az utasításai értelmében még mindig tartotta az irányt. De most, hogy Harley visszaért, a száját már nem tudta tartani.

– Szent Péter-szigete – figyelmeztette. – Nem egészen másfél kilométerre van az orrtól. Ha nem kerüljük ki a sziklákat most azonnal, istentelenül fel fogják szakítani a hajó oldalát.

Harley levette az átázott kabátját, és visszatért a székébe. A sziget úgy tornyosult előttük a halvány holdfényben, mint egy hatalmas, fekete koponya a tengerben. A ködcsík szemfedőként borult a