Meseterápia

Boldizsár Ildikó

Meseterápia

Mesék a gyógyításban és a mindennapokban

Magvető

Budapest

A szerző a mű írása idején a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületének alkotói díjában részesült.

A szerző köszönetet mond a Meseterápia Alapítványnak a támogatásért.

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Honlap: www.magveto.hu

E-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi Géza

Felelős szerkesztő Sárközy Bence

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Kiadványszám 8451

ISBN 978-963-14-2881-0

Copyright © Boldizsár Ildikó, 2010

Ágnes és Albrecht Wirtz-nek

köszönetül a földkerekség

első Meseterápia Központjáért

I. Rész

A meseterápia elmélete

Előszó

Tévhitek a mesékkel kapcsolatban

Az archaikus kultúrákban a meséknek évszázadokon keresztül óriási jelentőséget tulajdonítottak. A mesék nem hiányozhattak abból a tudásanyagból, amelyet minden ifjúnak át kellett vennie az elődöktől, és a mesemondók is ügyeltek arra, hogy mire életük a végéhez ér, minden rájuk bízott mesét elmondjanak, továbbadjanak. Azt feltételezhetjük, hogy ha az emberiség ilyen nagy becsben tartotta ezeket a történeteket, annak nyilvánvalóan komoly oka lehetett. Magam éveken át kutattam e „nyilvánvaló okot, és mára bizonyossá vált számomra, hogy a mesékbe kódolt komplex tudásanyag volt az, amit generációról generációra tovább kellett adni, még akkor is, amikor e tudás komplexitása már egyre nehezebben volt értelmezhető az újabb nemzedékek számára. Szerencsére a 19. század közepétől rendelkezésünkre állnak azok a lejegyzett gyűjtemények, amelyek a mesék akkori állapotát – s ezzel együtt az akkor élt emberek mentális állapotát – tükrözik. Fontos ugyanis az a körülmény, hogy a mesék áthagyományozása során csak az a mese élhetett tovább, amelyet a hallgatóság igaznak minősített és elfogadott. Ha a mesemondó olyan motívumokat használt a mesemondás során, amelyeket a hallgatók nem találtak „igaznak, vagy olyan tapasztalatokat szőtt a történetbe, amelyeket a hallgatóság nem igazolt vissza, közbeszóltak, s a mesemondónak ki kellett javítania a „hibát. E preventív „cenzúra azt is lehetővé tette, hogy a mesét hallgató felnőttek valóban viszonyítási alapként kezelhessék a mesékben rejlő üzeneteket, és saját életükre vonatkoztathassák azokat. „Velem is épp így történt – hallottam többször is mesehallgatás után idős emberektől. A kisebb gyerekek azt mondják: „Én is ilyen bátor (szép, ügyes, kitartó stb.) szeretnék lenni. A gyógyulásra váró beteg pedig így sóhajt föl: „Én is úgy szeretnék élni, ahogy a mesében van". Az a sajnálatos körülmény, hogy ma már nincsenek közösségi mesemondó alkalmak, és a mesék egyre inkább feledésbe merülnek, megfoszt bennünket attól, hogy a meséken keresztül kapcsolatba kerüljünk egyrészt saját vágyainkkal, lehetőségeinkkel, másrészt szellemi gyökereinkkel, s e gyökerek révén létezésünk alapjának tekinthessük azt az értékrendet, amely nemcsak egy szűkebb közösség sajátja, hanem univerzálisnak tekinthető.

A mesével kapcsolatban van néhány tévhit, amelyek megnehezítik, hogy a népmeséket a nekik kijáró tisztelettel és komolysággal kezeljük, és ne „mesebeszédnek, „fantáziaterméknek, valamint „minden valóságot nélkülöző irodalmi műfajnak" tekintsük. Az egyik ilyen tévhit szerint a mesék a gyermekekhez szóló történetek, holott a mesemondók a 19. század végéig elsősorban felnőtt közönségnek meséltek. Ez azt is jelenti, hogy a mese – történetének kezdetétől – a szórakoztató funkciója mellett valóban az ismeretátadás, információáramlás egyik eszköze volt, és a történetekben mindmáig megtalálhatók azok az elemek, amelyek nemcsak a mindennapi életben való eligazodást segítették, hanem azt is, hogy az ember szellemi lényként is végiggondolhassa magát.

A másik tévhit szerint a mesék pusztán vágyteljesítő történetek, azaz a paraszti társadalmak szegény embereinek „gazdagságra, „királyságra vagy akár csak egy bőséges ebédre-vacsorára vonatkozó vágyait fogalmazzák meg. Csakhogy a mese régibb keletű, mint a paraszti társadalmak, azaz már az archaikus kultúrákban is létezett. Az archaikus törzsek is ismerték a saját eredetükre, valamint a világ működésére vonatkozó történeteket. Ha azonban a meséket saját sorsunkon, életünkön keresztül gondoljuk végig, értelmezhetjük a történeteket úgy is, mint amelyek „saját királyságunkra, „saját gazdagságunkra és bőségünkre vonatkoznak. Erről a könyv további részében és az esettanulmányokban is sok szó esik majd.

A harmadik tévhit szerint a mesének nincs köze a valósághoz, a történetek nélkülöznek minden valóságalapot, pusztán „kitalációk", a csodás elemek pedig a fantázia termékei. Vlagyimir Jakovlevics Propp orosz mesekutató A varázsmese történeti gyökerei című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a varázsmese (vagy tündérmese) „kompozíciós egysége nem az emberi psziché valamely sajátosságában rejtőzik, nem is a művészi alkotás sajátosságaiban, hanem a múlt történeti valóságában"¹. Propp az orosz mesét megfelelteti a történeti múlt jelenségeinek, s azt vizsgálja, hogy ezek a jelenségek (nem események!) milyen mértékben alapozták meg és hozták létre a mesét. Véleményem szerint a mese épp azért tud óriási mozgásokat és változásokat előidézni a pszichében, mert a valóságot elbeszélő történeteknek mindig is mágikus funkciójuk volt: a hősök mintegy utánzásra késztetik a mese hallgatóját, és ez azt is jelentheti, hogy bizonyos megkövesedett formák, elzáródott érzelmi csatornák élővé, élettelivé válnak benne.

A negyedik tévhit azt állítja, hogy a mesékben minden szép és jó, a mese nem más, mint a „minden rendben van" világa. Ezzel szemben én azt állítom, hogy a mese olyan történet, amelyben mindenért meg kell dolgozni, semmi sem magától szép és jó, semmi sem magától működik rendben. A hős épp azért jár be egy utat, hogy széppé, jóvá, működővé tegye maga körül mindazt, ami rút, rossz vagy működésképtelen.

Végül az ötödik tévhit szerint a mese az illúziók világa, vagyis csupa olyasmi történik benne, ami hamis valóságérzékelésen alapul, ebből következően megvalósíthatatlan. A meséket fenntartó és továbbadó közösségek azonban sosem érzékelték hamisan a valóságot, ezért a meséket sem egy hamis tudat termékeinek tekinthetjük. A mese egyébként sem használja a „megvalósíthatatlan fogalmát. Az ember olyan képességeit őrzi, amelyek nem ismerik a lehetetlent: ha a hős valamit el akar érni, megtalálja a megfelelő formát és segítőt a cél eléréséhez. A „lehetséges erői ugyanis nem rajta kívül, hanem benne vannak. Ez az általam kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszer lényege: az archaikus mesék segítségével elvezetni az embert odáig, hogy felismerje és megvalósítsa mindazt, amire vágyik, amit kívánatosnak tart, és működővé tegye maga körül azt, ami nem működik, de szeretné működőképessé tenni. Ez lehet egy aktuális élethelyzet (például párkapcsolat, szülőről való leválás), vagy valamilyen testi és lelki egyensúlyvesztés, működési zavar. A mese önmagunk képességeit illetően a határtalan lehetőségek birodalmába vezet el bennünket.

A meseterápia (gör. therapeia = segítség, kísérés, gyógyítás, fejlesztés, baráti nyomonkövetés) a művészetterápia, s azon belül a biblioterápia² egyik ága. A művészetterápia – ami a művelődéstörténeti adatok szerint tulajdonképpen már akkor is létezett, amikor még nem volt elmélete, legalábbis erre következtethetünk az Ezeregyéjszaka meséiből ismert Sahrazád (Seherezádé) terápiás módszereiből, a rituális táncokból, dalokból vagy például abból a bibliai jelenetből, amelyben Saul hárfázik Dávid királynak – a különféle művészeti ágakat használja terápiás módszerként. A legismertebb a táncterápia, a zeneterápia, a képzőművészet-terápia, a pszichodráma és a biblioterápia. Utóbbi a Webster Szótár szerint nem más, mint „válogatott olvasmányanyag terápiás segédeszközként való felhasználása a gyógyászatban és a pszichiátriában". Tágabb értelemben a biblioterápia a személyes problémák megoldásának segítését jelenti irányított olvasással. A fejlesztő és klinikai biblioterápia szöveg alapú terápiás módszer, amelynek két módja terjedt el a világon. Amerikában a biblioterápia aktív változatával dolgoznak a szakemberek (poetry therapy), azaz az alkotás folyamata, műalkotások létrehozása képezi a terápia alapját. Európában főként a biblioterápia receptív változata terjedt el, azaz a terápia egy befogadói élménnyel indul, amelyet feldolgozó beszélgetés követ.

A Metamorphoses Meseterápiás Módszer mindkét irányzatot magába foglalja. A terápiában először kiválasztom – vagy maga a páciens hozza – azt a mesét, amely legerőteljesebben mutat hasonlóságot az ő helyzetével, gondolataival és érzelemvilágával, s a terápia során ezt a mesét dolgozzuk fel. Másrészt a terápia kreatív részében aktív képzelet- és fantáziamunka zajlik a mesében előforduló képek és szimbólumok segítségével, amelynek célja az érzékszervek finomítása, tökéletesítése, együttes és összehangolt működésének kialakítása annak érdekében, hogy a páciens minél részletgazdagabban lásson, és minél több ponton kapcsolódhasson tudatosan is a látható és láthatatlan világokhoz. Tapasztalataim szerint a mentális problémák túlnyomó többségét ugyanis valamiféle kapcsolódási zavar jellemzi: zavar az egyénen belül, vagy zavar az egyén és környezete között. A kapcsolódások, a kontaktus és a bizalom elvesztése általános, gyakorlatilag az egész népességet sújtó, régi keletű probléma, amire alig-alig születtek tartós megoldások. Manapság mind az egyének, mind a párok és kisebb közösségek is kétségbeesett s rendszerint hiábavaló próbálkozásokat tesznek a különféle kontaktusok helyreállítására vagy létrehozására. A kapcsolódás képességének hiánya komoly problémát jelent, amelyet a meseterápia több irányból is képes oldani és rendezni. A fantázia aktivizálása mindenesetre „lehetővé teszi az állandó diskurzust a mindenséggel" – ahogy azt az egyik mesecsoport résztvevője megfogalmazta. A terápia kreatív részéhez tartozik az is, hogy a közös munka bizonyos szakaszában úgy dolgozunk a mesékkel, hogy a páciens – mintegy a gyógyulása útját leképezve – megváltoztatja a mese egyes motívumait, és egy olyan új történetbe helyezi magát, amely a saját életére is megújító erővel hat.

A meséknek nemcsak a gyógyításban lehet óriási szerepük, hanem az oktatásban és a mindennapi életben is. A folyamatos, egymásra épülő tudásátadást szolgálhatná az a rendszer, amely az óvodától a középiskola végéig jelenvalóvá teszi a népmeséket az oktatásban. Az egészséges mentális fejlődéshez nagy szükség lenne annak a „komplex tudásanyagnak az átadására, amely évszázadokon keresztül folyamatosan megtörtént, aztán egyszer csak megszakadt. Természetesen nem mindegy, hogy az egyes mesék melyik életkorban kerülnek átadásra, mint ahogy annak is nagy jelentősége van, hogy miként dolgozzuk fel a gyerekekkel és a fiatalokkal a meséket. Ha „házi feladatok, munkafüzeti kérdések kapcsolódnak a mesékhez, épp a szövegek mögött rejlő üzenetek vesznek el, és az a tudás szorul háttérbe, amiért érdemes a meséket bevonni az oktatásba. A mesék ugyanis olyan létfontosságú tapasztalatokhoz juttatják a gyerekeket és fiatalokat, amelyek megkönnyítik a külső és belső világokban való eligazodást. A könyv negyedik fejezetében korosztályonként mutatom majd be, hogy milyen típusú mesékkel és hogyan célszerű ezt a munkát végezni.

Ugyanígy nagy szerepe lehet a meseterápiának az egészséges felnőttek életében is. A módszert nemcsak a harmonikus működésből kibillent felnőttek esetében lehet alkalmazni, hanem az önismereti munkában is. Az évek folyamán több tucat olyan intenzív mesecsoportot vezettem, ahol a nem terápiás céllal érkező résztvevők saját meséjükön keresztül tapasztalhatták meg a mese tükröt tartó jellegét, és kaphattak belőle útmutatást életük további feladatainak elvégzéséhez. Könyvemben ezekről a csoportokról is sok szó esik, és amennyire a titoktartási kötelezettség engedi, egy csoport működésébe is bepillantunk.

A meseterápia végtelenül egyszerű módszernek tűnik, de az, hogy a népmesék miként rendelkeznek gyógyító erővel, s ezt az erőt hogyan hasznosíthatjuk a gyógyításban, az oktatásban vagy gyermekünk, illetve saját magunk „nemesítésében, csak akkor válik világossá, ha betekintünk a mesék csupán látszólag egyszerű világába. A meseterápia interdiszciplináris módszer, elméletéhez hozzátartoznak a folklorisztika, a filozófia, a vallástudomány, a pszichológia, a történelem, az esztétika és az irodalomelmélet tárgyköréből vett ismeretek. A könyv első részében megvizsgáljuk, hogy a fenti tudományágak mit tartanak a népmeséről: hol vannak a mesék történeti gyökerei, hogyan tükröződnek bennük vallási elemek és metafizikai kérdések, mi a jelentése a mesei archetípusoknak és szimbólumoknak, s mindezt a „háttértudást hogyan dolgozza fel a mesehallgató, mentálisan ép, netán sérült gyerek vagy felnőtt a befogadás aktusában.

A könyv második része a meseterápia gyakorlatát mutatja be az útnak indulástól (a terápia megkezdésétől) a „lehetséges látásáig, azaz a terápia zárásáig. A harmadik rész esetleírásokat tartalmaz, méghozzá azon páciensek gyógyulásának és épülésének történetét, akik a meséken keresztül jutottak új felismerésekhez, belátásokhoz, döntésekhez és képesek voltak fordítani életük folyásán annak érdekében, hogy „boldogan éljenek. A negyedik rész a mesék és a mesélés preventív hatására hívja fel a figyelmet, az ötödik rész pedig a könyv megírása közben fölépült Meseterápia Központ működési alapelveibe enged bepillantást.

Rengeteg embernek és még több mesének tartozom köszönettel a könyv létrejöttéért. Köszönöm az első mesemondónak, hogy elmondta az első mesét, és köszönöm azoknak, akik meghallgatták és továbbadták. Köszönöm az emberiség valamennyi mesemondójának, hogy megőrizte a meséket, és köszönet azoknak, akik azóta is meghallgatják a szavukat. Köszönöm a hozzám forduló pácienseknek, hogy bíztak a mesék gyógyító erejében. És köszönöm mindenkinek – családomtól kezdve a barátokon át a könyvtárosokig, pedagógusokig, művelődésszervezőkig és a Magvető Kiadó munkatársaiig –, hogy hisznek a mesékben, mert a tudat térképeinek tekintik azokat, és velem együtt járják a sötét erdőket és az arany réteket. De a legjobban a meséknek köszönöm, hogy kitartottak mellettem, és még e könyv írásának nehéz pillanataiban sem hagytak magamra.

A Metamorphoses Meseterápiás Módszer bemutatása

Mi a meseterápia?

A meseterápia azon a felismerésen alapul, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja. A terápia során megkeressük az adott életszituációhoz tartozó mesét, vagyis azt, amelyben a mese hőse ugyanazért indult el, ugyanazt szerette volna magában kibontakoztatni, mint a problémájával hozzám forduló páciens, de nem akadt el útja során – azaz a mesék szimbolikájánál maradva nem szenvedett vereséget például a sárkánytól, és nem változott kővé –, hanem végig is tudta járni azt. A terápia során megkeressük a páciens elakadásának az okát: általában vagy az eszközök nem megfelelőek, vagy a megküzdés választott technikája nem célravezető, de az is előfordul, hogy az ellenfelek bizonyulnak legyőzhetetlennek. Ezután a meséből vett tudással megtaláljuk azt a segítőt, aki mindenki életében ott van – még ha nem ismerhető föl könnyen, akkor is –, és megvizsgáljuk, hogy azon a színtéren, amelyen az ellenfelek, a segítők, a konfliktusok, a bonyodalmak és a kiutak együtt vannak, vagyis ahol a sűrű erdő és jó esetben a tisztás is látszódik, az illető éppen hol helyezkedik el. Az, hogy hol látjuk magunkat saját mesénkben, szimbolikusan arról szól, hogy adott pillanatban hol tartózkodunk az életünkben. De nem elég megtalálni a „saját mesénket", meg is kell érteni, és a fejlődésünk szolgálatába is kell állítani azt.

Amikor elkezdtem mesékkel foglalkozni, hosszú évekig azt vizsgáltam, hogy miről szólnak az egyes szövegek. Ha belemélyedünk egy mesébe, rájövünk, hogy minden mese arról szól, hogy egy rossz helyzet jóra fordítható. Mondhatni: a mesében csak az első néhány mondat mutat be egyensúlyi állapotot (már ha egyáltalán, ugyanis sok mese eleve a megbomlott egyensúly, a „kizökkent idő" bemutatásával kezdődik), körülbelül a negyedik mondatban már megbomlik ez a kezdeti egyensúly, és a mesehősnek el kell indulnia azért, hogy az elveszett egyensúlyt a mese végére helyreállítsa. A mese kompozíciója nemcsak a konfliktusokat ismeri és mutatja be, hanem megszüntetésük módjait is. A hős a bejárt útja során olyan képességekre tesz szert, amelyekkel nem rendelkezett az út elején. Vagyis a mesék végső soron olyan történetek, amelyek arról szólnak, hogy az ember élete során bármikor több lehet annál, mint amit az adott pillanatban éppen él. Ehhez persze időnként messzebbről is rá kell látnia saját magára, hogy a Világszép Nádszálkisasszony című magyar népmese hőséhez hasonlóan azt mondhassa: „Szép, szép az, amit itt látok, de nem hiszem, hogy ennél szebb ne volna". Vagyis: Szép, szép, ami bennem van, de nem hiszem, hogy ennél szebb ne volna.

Hogyan lehet meghaladni korlátainkat, félelmeinket, hogyan lehet megoldásokat találni egy egyensúlyvesztett helyzetben, hogyan találhatjuk meg az igazi mátkánkat, miről ismerhetjük meg saját táltos paripánkat, és milyen eszközökkel győzhetjük le a sárkányainkat? Hol található az élet vize, és hogyan lehet elmenni oda? Mi van az Üveghegyen túl? – teszi fel a kérdéseket sorra a mese. Ezek mind olyan motívumok, „életproblémák", amelyekkel gyakran találkozunk a hétköznapokban is, ráadásul nem szimbolikus, hanem nagyon is konkrét formában.

A mesékben benne van annak a lehetősége, hogy mindazt, ami a világban rosszul működik, meg lehet változtatni. Az európai és keleti népmesék ismeretében még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a mesék szerint nem a „világ működik rosszul, hanem az ember nem kapcsolódik harmonikusan a világ által felkínált lehetőségekhez, illetve rossz választásai nyomán kialakulnak olyan helyzetek, amelyek problémát okoznak. A „világ a mesék szimbolikus nyelvén egyaránt jelenti az univerzumot, a szűkebb lakóhelyünket, és a bennünk lévő világot. Amikor megtapasztaltam, hogy ez a három dolog összefügg, és a mese egy olyan rendszert alkot, amely mindhárom világot összeköti, eljutottam odáig, hogy a mese nem más, mint egy olyan történet, amely képes összerendezni a káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet. Gyógyító erejének épp ez az egyik titka.

Ha a meséket nem tekintjük „gyógyító történeteknek", akkor is megtapasztaljuk megnyugtató, simogató, vigasztaló hatásukat, ami jórészt a mesemondó személyének köszönhető. A mesemondás művészete éppoly fontos, mint maguk a mesék. Ezért terápiás helyzetben a mesemondás még nagyobb odafigyelést és koncentrációt igényel.

Pusztán a mesehallgatás képes olyan folyamatokat elindítani a lélekben, amit nevezhetünk egyszerűen lélekfrissítésnek. Mesehallgatás után minden könnyebbnek tűnik, s mint a mesebeli királynak, akinek Sahrazád mesélt ezeregy éjszakán keresztül, a mese hallgatójának is megváltozik a kedve, bizakodóbb lesz, elcsitulnak kínzó és negatív gondolatai, fájdalmas érzései, vagyis csökkennek szorongásai és feszültségei. Rettegett Ivánról járja az a történet, hogy nem tudott nyugovóra térni anélkül, hogy meg ne hallgatta volna három vak mesemondóját. A mese olyan „helyszínre viszi el az embert, ahol ritkán jár: a tudattalanba, az ősképek birodalmába, ezért már maga a megmerítkezés is felszabadító erővel hat. Ráadásul ez a merítkezés egy olyan agyi funkció segítségével történik, amelyet a mindennapokban szintén minimális üzemmódban működtetünk: a jobb agyféltekével. A történetekben való gondolkodás hozzátartozik az emberhez. Mindarra, amit történeteken keresztül tanulunk meg vagy élünk át, sokkal jobban emlékszünk, mint azokra a tudáselemekre, amelyeket bemagoltunk vagy amelyeket a fejünkbe vertek. Ennek egyik oka, hogy a történetek mindig az érzelmeket célozzák meg, mégpedig olyan erővel, hogy egy-egy mese hatása alól nehéz kivonódni. A kognitív pszichológia egyik elmélete szerint „az emberi agy működése nem a logikára, hanem a történetek értésére van programozva. […] A történet a megértés olyan ösvénye, amely elkerüli a bal agyféltekét.³

Maga a mesemondás ősi, egyetemes, s minden kultúrában mágikus, rituális jelenség. Venetia Newall antropológus egyik tanulmányában⁴ bemutatja, hogy a világ különböző részein mit jelentett a mesemondás és a mesehallgatás. Bizonyos helyzetekben akár az életben maradás egyetlen biztosítéka volt. Például az eszkimók számára a mesék meghallgatása és a beléjük szőtt jó tanácsok átadása-átvétele, majd ezt követően integrálása a mindennapokba, az élet és a halál közötti különbséget jelentette, nekik ugyanis be kell tartaniuk bizonyos szabályokat annak érdekében, hogy megéljenek a kegyetlen sarki éghajlaton. Az archaikus kultúrában a mese jelen volt azokban a rítusokban, amelyek azt ünnepelték, hogy az ember átlép életének egyik szakaszából a másikba. A hagyományos zsidó esküvőkön a ceremóniamester mondott meséket az ifjú párnak és a násznépnek. A zsidók a történetmondást a tanítás eszközeként is felhasználták, ugyanis náluk a történetmondás és a hit tanítása mindig is szorosan összekapcsolódott. A keresztényeknek Krisztusról szóló példabeszédeket tanítanak, és a történetmondás sok más kultúrában a mai napig él, és erősíti a közösség erkölcsi érzékenységét.

A paraszti társadalmakban nem csak munka (mezőgazdasági tevékenységek, fonóban végzett munkák, nyájőrzés) közben meséltek. A halottakért is szokás volt meséket mondani Európában, Dél-Amerikában és a nyugat-indiai szigeteken. Magyarországon sok helyen az volt a szokás, hogy ha egy köztiszteletben álló ember meghalt, a legjobb mesemondókat hívták el a tiszteletére, akik a leghosszabb „virrasztó meséiket" hozták el. A muzulmánoknál a mesemondás a férfiak egyik kedvelt szórakozása volt, különösen a ramadán estéin, amikor befejezték az egész napi böjtöt. Afrikai családok egy-egy örömteli eseményt – például a betegségből való felépülést, a kedves vendéget, a termény jó áron való eladását – még ma is azzal ünnepelnek meg, hogy mesemondás köré szervezett esti ünnepséget, ibotát tartanak. Ezt a családfő rendezi, és mindenki az ős oltára közelébe húzódik, hogy ő is hallhassa a tiszteletére előadott történeteket és dalokat.

Newall leírja, hogy az az afrikai mesemondó, aki mesélés közben valamely hangszeren is játszik, a törzs tagjainak véleménye szerint meg tudja gyógyítani az elmét és boldogságot tud hozni. A limba törzsbeliek azért szeretik hagyományos meséiket, mert szerintük azok a halottaktól maradtak rájuk, s ezért részét alkotják kulturális örökségüknek. Azt vallják, hogy a mesemondót a halottak vezetik és a saját szíve tanítja.

A mese a lélekfrissítés és a jobb agyfélteke működésbe hozása mellett konkrét megoldásokat is kínál, például megtanít arra, hogyan lehet ellentétes érzelmekkel megbirkózni, azaz hogyan lehet az egymást morzsoló kősziklák fogságából kikerülni: csupán néhány másodperc áll rendelkezésére, hogy felismerve a megfelelő pillanatot (a mozgás amplitúdóját), valaki átjusson a sziklák között. Más mesék arra tanítanak, hogyan lehet leválni, elválni, elszakadni valamitől vagy valakitől, ha annak eljön az ideje, vagy éppen hogyan lehet tartós kapcsolódásokat létrehozni.

De a mesék nemcsak a hétköznapi, praktikus kérdésekre szolgálnak válasszal. Segítségükkel ráláthatunk a lét mélyebb összefüggéseire, szembenézhetünk és foglalkozhatunk életünk problematikusabb oldalával, és mintákat kaphatunk arra nézvést, hogy megszokásaink meghaladhatók, és más utak is léteznek, mint amelyeket rutinból, praktikusságból, lustaságból vagy kényelmességből választunk. A mesék, történetek legerősebb hatása a tudatmódosító erő, amely egy váratlan felismerés kísérőjeként először belátásokra, majd ezt követően változásra hívja meg a mesehallgatót. Történik mindez a legközvetlenebb módon, a mese hősein keresztül.

Mit lehet tanulni a mese hőseitől? Általánosságban elmondhatjuk, hogy a mesehősöknek nincs múltjuk, az állandó jelenben élnek. Nem tervezgetnek, hanem cselekszenek, nem elképzelik, hogy hogyan szeretnének élni, hanem konkrét lépéseket tesznek ennek érdekében. Teszik a dolgukat, és ezáltal bennünket is elmozdulásra késztetnek. A hősök nem hagyják, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek. Ez azt jelenti, hogy a mesék felelősségre szólítanak fel saját magunkért és a körülöttünk élőkért egyaránt. A mese hősei folyton mozgásban, „úton vannak, mert tudják, hogy nem lehet mindent egy helyen megtalálni. Nem is ott keresik. Mennek, mendegélnek, és bárhol járnak, tapasztalatokat szereznek, hogy azokat a maguk hasznára fordítsák. A „lakodalom (azaz a kitűzött cél) csak 7-8 akadály leküzdésével, szintemelkedéseken keresztül érhető el.

A mesékben minden helyzetnek megvan a kulcsa, de meg kell ismerni a kulcs, a zár, a nyitás törvényszerűségeit, rá kell jönni, mi hogyan működik, mit hogyan lehet használni. Milyen titkokat rejt egy fa, virág, bot, köpönyeg? Miért kell mindig a látszólag rosszabb tárgyat, lehetőséget választani? Melyik ellenféllel milyen módszerrel lehet megküzdeni, és mások megváltása mellett hogyan lehet az önmegváltást gyakorolni? Vagyis a meseterápia nem a mesék értelmezésén alapul (egyetlen „helyes" meseértelmezés egyébként sem létezik), hanem azon a tudáson, amely a mesehősöktől származik: egy gondolat csak akkor nyeri el értelmét, ha megvalósítják. Ezt a megvalósítást gyakorolják és tanítják a mesék hősei.

Milyen meséket használunk a terápiában?

A meseterápia alapját képező mesék a világ mesekincséből kerülnek ki. A Nemzetközi Mesekatalógus 2000 mesetípust tart számon, s ezek mindegyikéhez akár több változat is tartozhat, attól függően, hogy ki, mikor és hol mesélte el az adott mesét. Ha megnézzük például a katalógus 300-as számot viselő meséjét, látjuk, hogy ez a mese a tündérmesék (más elnevezés szerint varázsmesék) csoportjába tartozik, és a „Sárkányölő vitéz" típuselnevezést kapta. A katalógusok minden mese rövid szüzséjét bemutatják. Erről a típusról megtudjuk, hogy a természetfölötti származású és képességű hős vándorútra kel, a vándorúton segítő állatok szegődnek hozzá, hamarosan gyászba vont városhoz érkezik, ahol elmondják neki, hogy a város kútját őrző sárkány csak akkor ad vizet, ha egy lányt kap cserébe. Épp a király lánya van soron. A sárkányölő vitéz megküzd a sárkánnyal, de egy álhős (Vörös Álnok Vitéz) kényszeríti a királykisasszonyt, hogy őt vallja megszabadítójának. További kalandok és próbák során a hős bizonyságot tesz arról, hogy ő az igazi hős. Az álhős megszégyenül, az ifjú pár pedig lakodalmat ül.

Ezt a mesét a világon mindenütt ismerik, de nincs két pontosan megegyező változata. Az 1988-ban készült Magyar Népmesekatalógus 71 változatát sorolja fel, s azóta is kerültek elő újabb változatok.

Ugyanez a sokszínűség, sokféleség mondható el a többi (1999) mesetípusról is, vagyis látható, hogy elképesztően gazdag anyagról van szó. Történeti szempontból és az összehasonlító irodalomtudomány módszereivel mindegyik típust heteken, hónapokon át lehet tanulmányozni, de nem kevesebb fáradságot igényel a szövegek értése, az „üzenetek" felfejtése, megértése sem. Ráadásul az egyes szövegváltozatok közötti kisebb-nagyobb eltéréseknek is jelentőségük lehet (bár olykor sajnos a mesemondóról, vagy a mese lejegyzőjéről, átírójáról árulnak el nem éppen hízelgő dolgokat).

Számtalanszor előfordul az, hogy ha egy mese valamely motívuma sehogyan sem illeszkedik az adott meséhez, és értelmezésbeli problémát okoz, kiderül, hogy szövegromlással van dolgunk, azaz a lejegyzés vagy az átírás folyamán olyan tudatos vagy akaratlan hiba csúszott a szövegbe, amely lehetetlenné teszi a mese mélyebb megértését, egy belső logika szerinti összerendezését. Ilyenkor a nemzetközi párhuzamok között is érdemes körülnézni, előfordulhat ugyanis, hogy egy magyar mesét egy szláv, lengyel, lett, litván stb. mese segítségével tudunk értelmezni. Az „értelmezés a meseterápiában azonban nem azt jelenti, hogy a páciensnek meg kellene fejtenie a mese valamiféle „öröktől fogva adott, végső és egyetlen értelmét. Ez azért is lehetetlen, mert – ahogy fentebb is állítottam – ilyen nem létezik. Minden interpretáció egyedi. A lényeg az, hogy a megértett elemek „egésszé álljanak össze, ne legyenek ellentmondások az egyes részek, mesemotívumok összefűzése, egymásba kapcsolása között. Ha ez az „egész semmiképpen sem akar összeállni, gyanakodhatunk arra is, hogy „hibás szöveggel van dolgunk, de – és ez a gyakoribb – az is előfordul, hogy saját élettörténetünk hiányzó részei, illetve fel nem ismert lehetőségeink, „vakságunk miatt nem értjük a mese bizonyos részleteit. A terápia során épp ezeket a „vakfoltokat töltjük meg jelentéssel, vagyis „világossággal.

Az általam vezetett terápiák során egyébként több olyan helyzet adódott, amikor a páciens úgynevezett „kedvenc meséjéből épp az a motívum hiányzott, amely a gyógyulását, a helyzete megoldódását jelentette volna, és amikor megtaláltuk a mese „teljes változatát, máris egyértelművé vált a továbblépés, a megrekedésből való kilábalás iránya és módja. Egy ötvenéves nő például azzal a problémával fordult hozzám, hogy „nem tud feljönni az Alvilágból". Elmondása szerint öt évvel azelőtt azt a döntést hozta meg az életében, hogy szellemi útra lép. Elsősorban a spirituális tanokat kezdte tanulmányozni, ami rengeteg új felfedezést és örömöt jelentett neki, ám találkozásunk idején már sok feszültséggel, sőt elakadással is járt, mert úgy érezte, nem tudja alkalmazni az évek alatt megszerzett és felhalmozott tudást. Az aranyalmafa című mesével kezdtünk dolgozni (ezt ő nevezte meg „kedvenc meseként az első találkozásunkon), amelyben a hős szintén leszáll az alsó világba, ott rengeteg tapasztalatra, új ismeretekre tesz szert, majd napokig tartó előkészületek után egy griffmadár hátán, fokozatos emelkedéssel feljut a földi világba. A visszafelé vezető úton combjából és karjából levágott darabokkal eteti meg a griffet. Amikor arra kértem, hogy mesélje el a mesét úgy, ahogy arra akkor és ott visszaemlékszik (nem olvasta gyerekkora óta), a történetet szinte pontosan elmondta, azzal a kivétellel, hogy a visszatérés motívumát teljesen kihagyta belőle. Én elmeséltem neki a kihagyott részt, de ő váltig állította, hogy ezt most hallja először. A következő alkalomra magával hozta gyerekkori mesekönyvét, amelyből valóban hiányzott egy lap: épp az, amelyen az alsó világból való visszatérés motívuma állt. A terápia további részében óriási segítséget jelentett a mese megtalált részével való munka. Hetekig készülődtünk a feljutásra, úgy, ahogy a mesebeli hős: hordtuk a griff hátára a negyven akó bort és a negyven font húst (mindazt, amit az öt év során a hölgy spirituális tanulmányai során megtanult), s amikor a kellő bátorság összegyűlt, útnak indultunk felfelé. Az alsó és a középső világ határán, amikor a mesében a hős saját magából áldoz fel valamit a továbbhaladás érdekében, a hölgy is meghozta a maga világi áldozatait, és további életét mások megsegítésére ajánlotta föl. Ma sikeres gyógyító, „alvilági (a mese szerint helyesebben „alsó világi") tapasztalatait, ott szerzett tudását valóban betegek gyógyítására, mások megsegítésére használja.

Láthatjuk, hogy egy könyvből hiányzó lap, egy „véletlenül" elfelejtett, el nem mesélt mesemotívum mitől foszthatja meg a mese hallgatóját; ugyanakkor a hiányzó motívum visszahelyezése az eredeti helyére milyen egyszerűen képes hosszú idő óta fennálló problémákat is rendezni. Ezért lényeges, hogy egy adott mesetípusból minél több változatot ismerjünk meg, és csak autentikusnak tekinthető forrásokból dolgozzunk. A külföldi mesék fordításánál még nagyobb körültekintéssel kell eljárni. A Grimm-mesék évtizedeken keresztül átírt formában voltak jelen a kultúránkban, ennek köszönhetően – s ez csak egy példa a sok közül – évtizedeken keresztül minden Grimm-mesét hallgató kislány azzal a tudással nőtt fel, hogy az aranylabdát a kútból felhozó békát meg kell csókolni, holott a mese eredeti verziója szerint falhoz kell vágni, és akkor változik vissza gyönyörű királyfivá⁵.

A magyar mesegyűjtemények közül leggyakrabban Kriza János, Benedek Elek, Berze Nagy János, Arany László gyűjtéseit, valamint a Hetedhét Magyarország sorozat (Móra Kiadó) köteteit használom a terápiában, a külföldi meséket pedig elsősorban a Karig Sára által szerkesztett Népek meséi sorozat ma már antikváriumokban is csak nehezen beszerezhető köteteiből válogatom.

Az autentikus magyar mesegyűjtemények ismerete azért nagyon fontos, mert a terápia utolsó harmadában, valamint a terápia befejezése után, az „öngyógyítás" szakaszában (és azon helyzetekben, ahol a páciens az életéért, életben maradásáért küzd) a magyar népmesék szerepe rendkívüli. Míg egy más kultúrából származó mese nagyszerűen alkalmas arra, hogy a páciens kívülről tekintsen magára és a körülötte élőkre, a magyar népmesék minden más mesénél erőteljesebben állítanak a figyelem középpontjába egy olyan szellemi praxist, amely szinte kényszerítő erővel bírja rá a pácienst a cselekvésre, változást idézve elő az életében.

A magyar népmesék terápiában betöltött kiemelkedő szerepét megerősítette az a tapasztalatom, hogy amikor mentális zavarokkal küzdő embereknek vagy szomatikus betegségekben szenvedőknek meséltem magyar népmeséket (akkor még korántsem „terápiás céllal"), állapotuk