A Vörös kör

EDGAR WALLACE

A VÖRÖS KÖR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-920-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Németh Zoltán és Varga István

ELŐSZÓ

A SZÖG

Elöljáróban meg kell állapítanunk, hogy a Vörös kör esete meg sem történt volna, ha Monsieur Victor Pallion nem éppen szeptember 20-án ünnepelte volna a születésnapját. Ha nem így lett volna, akkor egy tucatnyi ember bizonyára még ma is élne, és Thalia Drummondot sem gyanúsította volna meg egy befolyásos rendőrfelügyelő azzal, hogy „tolvaj és tolvajok bűntársa".

Ám a szóban forgó Mr. Pallion vendégül látta három társát Toulouse városának Coq d’Or nevezetű rendkívül kellemes és barátságos vendéglőjében. A hangulat egyre magasabbra hágott. Hajnali három óra tájban aztán Mr. Pallionnak felrémlett, hogy a toulouse-i látogatásuk célja voltaképpen nem más, mint egy Lightman nevű angol bűnöző kivégzése.

– Gyermekeim – szólalt meg nagy komolyan, de enyhén szólva nehezen forgó nyelvvel. – Már három óra van, és a „vörös hölgyemény" még koránt sincs készen.

Így aztán kiballagtak a börtön előtti térre, ahol már éjfél óta várakozott rájuk a guillotine legfontosabb alkatrészeit szállító kocsi. Nagy rutinnal állították fel a borzalmas szerkezetet, és a kést hamarosan a vezetősínbe illesztették.

A szakértelem azonban nem győzhette le a nehéz dél-francia bor hatását, így történhetett meg, hogy amikor a szerkezet kipróbálására került sor, a penge nem működött tökéletesen.

– Ez majd segít a bajon – jelentette ki Mr. Pallion, azzal belevert egy szöget a keretbe, méghozzá éppen oda, ahová nem lett volna szabad.

Hirtelen támadt izgalmának az volt az oka, hogy a katonaság körbe vette a teret…

Négy órával később (amikor már elég világos volt ahhoz, hogy egy rámenős fotós lekapja a megjelenő elítéltet) nekik kellett a vesztőhelyre kísérni a foglyot…

– Bátorság! – mormogta Mr. Pallion.

– Eredj a pokolba! – förmedt rá az elítélt, aki ekkor már a deszkalapra szíjazva feküdt.

Mr. Pallion meghúzott egy kart, mire a súlyos penge alázuhant… de csak addig, amíg a szög engedte.

Összesen háromszor próbálkozott. A harmadik sikertelen kísérletet követően a felbőszült tömeg áttörte a katonai kordont, mire az elítéltet gyorsan visszavitték a börtönbe.

Ez a bizonyos szög tizenegy esztendővel később jó néhány ember életébe került…

I. FEJEZET

A BEAVATÁS

Későre járt az idő, ilyenkor a tiszteletreméltó polgárok többsége már nyugovóra tér. A teret övező házak felső ablakaiból kiszűrődő fénysugár előtt kopasz fák körvonalai rajzolódtak ki. Az ágak hintáztak, hajladoztak az erős széllökésektől. Metszően hideg orkán süvített át a folyó felett, jeges ujjaival behatolt a legrejtettebb, legvédettebb zugokba is.

A férfi, aki lassan ballagott a magas vaskerítés mellett, megborzongott a hidegtől. Bár az ismeretlen melegen volt öltözve, úgy tűnt, balszerencséjére olyan helyet választott találkozója színhelyéül, amit semmi sem oltalmazott a vihar teljes dühétől.

A lehullott őszi levelek fantasztikus körökben táncoltak lába körül. Ágak és levelek hullottak alá a fákról, melyek felé nyújtogatták hosszú, vézna karjaikat. A férfi irigykedve bámult a ház ablakaiból sugárzó, hívogató fény felé. Pedig csak kopogtatnia kellene, hogy szívesen látott vendégként fogadják.

A közeli toronyóra tizenegyet kongatott, és az utolsó kondulás visszhangja még el sem halt, amikor gyors iramban egy autó érkezett a térre, és zajtalanul lefékezett előtte. A kocsi lámpái tompítottan világítottak, belül azonban teljes volt a sötétség. A várakozó férfi pillanatnyi tétovázás után az autóhoz lépett, kinyitotta az ajtaját, és beszállt. Csupán a körvonalait lehetett látni a sofőrnek. A férfi szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor rádöbbent, hogy milyen rettenetesen fontos döntésre határozta el magát. A kocsi továbbra is mozdulatlanul állt, és a volánnál ülő férfi sem moccant. A két emberre halálos csend nehezedett, melyet végül a didergő férfi tört meg.

– Nos? – kérdezte ideges ingerültséggel.

– Tehát eldöntötte végre? – kérdezett vissza a gépkocsivezető.

– Gondolja, hogy különben itt lennék? – méltatlankodott az utas. – Azt hiszi, puszta kíváncsiságból jöttem el? Mi a követelése? Mondja meg, s azután én is elmondom, hogy mi az én elvárásom.

– Ami engem illet, tudom, hogy mit kíván tőlem – jelentette ki a gépkocsivezető. Olyan tompa, halk volt a hangja, mintha fátyolon át beszélne.

Amikor a jövevény szeme valamelyest hozzászokott a félhomályhoz, felfedezte, hogy a sofőr fejét fekete selyemcsuklya borítja.

– Maga a csőd szélén áll – folytatta a vezető. – És miután sikkasztott, már-már az öngyilkosság gondolata is fölmerült önben. E végzetes elhatározásának azonban mégsem az anyagi összeomlás az okozója. Van egy ellensége, aki megtudott magáról valamit, amivel könnyedén a rendőrség kezére juttathatná. Maga három nappal ezelőtt egy vegyszergyártó cég vezetőjétől – aki mellesleg jó barátja – olyan erős mérget szerzett, ami nem kapható a kereskedelemben. Egy hete a mérgek hatásáról olvasgat, mert elhatározta, hogy szombaton vagy vasárnap véget vet az életének, hacsak nem bukkan fel addig valaki, aki megmentené a csődtől. Véleményem szerint vasárnap jut a végzetes elhatározásra.

Hallotta, amint a mögötte ülő férfi meglepetésében levegő után kapkod, mire halkan felkacagott.

– Most pedig, uram – folytatta az autó vezetője –, eljutottunk beszélgetésünk döntő pontjához. Tehát hajlandó lenne nekem dolgozni?

– Mit kíván tőlem? Mit kellene tennem? – tudakolta reszketve a mögötte ülő férfi.

– Csupán annyit, hogy maradéktalanul végrehajtja az utasításaimat. Gondoskodom róla, hogy kockázatmentesen működhessen, és jól megfizetem. Máris jelentős pénzösszeghez juthat, ami lehetővé teszi, hogy eleget tegyen sürgető kötelezettségeinek. Viszonzásul csupán annyit kell tennie, hogy forgalomba hozza azt a pénzt, amit elküldök magának, beváltja a bankjegyeket, és eltünteti a nyomukat. Olyan pénzről van szó, melynek a rendőrség ismeri a sorszámát. Ezenkívül értékpapírokat kell eladnia, amit magam nem tudok megtenni. Lényegében úgy fog eljárni, mintha az ügynököm lenne. – Szünetet tartott, majd jelentőségteljesen hozzátette. – Ebből kell kifizetéseket eszközölnie, amikor erre utasítást kap tőlem.

A mögötte ülő férfi hosszasan hallgatott, végül riadt hangon megkérdezte: – Mi az a Vörös kör?

– Maga – hangzott a meghökkentő válasz.

– Én?! – kapkodott levegő után a férfi.

– Igen, maga a Vörös kör – mondta a másik, gondosan megválogatva a szavait. – Maga és további száz társa, akik közül egyetlen egyet sem fog megismerni soha. Mint ahogy magát sem fogja megismerni egyikük sem.

– És ön?

– Én mindegyiküket ismerem – válaszolta a csuklyás. – Tehát vállalja?

A másik kisvártatva beadta a derekát. – Igen.

A sofőr hátrafordult az ülésen, és feléje nyújtotta a kezét.

– Tessék, fogja ezt.

Az „ez" egy vastag, nagyméretű boríték volt. amit a Vörös kör újonnan toborzott tagja halk nyögéssel csúsztatott a zsebébe.

– Most pedig kiszállhat – szólt oda neki a sofőr kurtán, mire a férfi szó nélkül engedelmeskedett.

Becsapta maga mögött az ajtót, és előresétált a kocsi mellett. Kíváncsi lett volna a sofőr személyére, hiszen az érdeke azt kívánta, hogy megismerje a titokzatos ismeretlent.

– Nehogy megpróbáljon szivarra gyújtani – förmedt rá az autóban ülő férfi –, mert a végén még azt találom hinni, hogy a dohányzás csupán ürügy a gyufagyújtásra. Soha ne tévessze szem elől, barátocskám, hogy aki engem felismer, az magával viszi a titkomat a pokolba.

Mire a másik válaszolhatott volna, a motor felzúgott, s a kocsi tovaszáguldott. A férfi pedig ott állt, kezében a borítékkal, és a vörös hátsó lámpákra meredt, míg a kocsi el nem tűnt a szeme elől.

Egész testében reszketve rágyújtott a vacogó fogai közt hintázó szivarjára. Gyufájának lángja pislákolva lobogott.

– Nem volt más választásom – suttogta rekedten, azzal elindult az úton, hogy bekanyarodjon egy mellékutcába.

Alig tűnt el a sarkon, amikor egy sötét alak lopakodott ki az egyik kapualjból, és a nyomába eredt. Az illető magas, erős testalkatú férfi volt. Szuszogva, mackós mozgással haladt előre. Vagy száz lépést tett meg az előtte haladó férfi nyomában, amikor észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja az erős távcsövet, amivel eddig az eseményeket figyelte.

Mire kiért a főútra, az általa követett férfi már eltűnt. A testes embert nem zavarta a dolog, sőt számított rá. Tudta, hol találhatja meg a kliensét. De vajon ki lehetett az autóban? A rendszámot előrelátóan feljegyezte, így reggel megtudhatja, hogy ki a kocsi tulajdonosa. Mr. Felix Marl elvigyorodott. Pedig ha csak sejtette volna, hogy ki volt a meglesett tárgyalás főszereplője, lefagyott volna arcáról a mosoly. Nála vakmerőbb embereknek is megdermedt már az ereiben a vér a Vörös kör fenyegetésétől.

II. FEJEZET

AKIT NEM LEHET MEGZSAROLNI

Philip Bassard fizetett, és ennek köszönhetően életben maradt, mivel a Vörös kör pontosan betartotta ígéretét. Jacques Rizzi, a bankár is fizetett, noha félelmében tette. Egy hónappal később természetes halállal hunyt, el, szívelgyengülés végzett vele. Benson vasúti jogász viszont fittyet hányt a fenyegetésre, mire hamarosan holtan találtak rá a vasúti szalonkocsijának közelében.

A zseniális adottságokkal rendelkező Mr. Derrick Yale-nek sikerült lefülelnie azt a színes bőrű fickót, aki elrejtőzött Benson magánvagonjában, és miután végzett áldozatával, kihajította a hullát az ablakon. A színes bőrű gyilkost elítélték és felkötötték anélkül, hogy ki tudták volna szedni belőle a megbízója kilétét. A rendőrök nemigen tehettek egyebet Yale pszichometriai tehetsége hallatán, mint hogy a fejüket csóválták – és őszintén szólva ezt is tették. Tagadhatatlan tény viszont, hogy Yale, negyvennyolc órával a büntettet követően, elkalauzolta a rendőrséget a tettes yareside-i otthonához. Így az értetlenül bámuló gyilkos már nem tehetett egyebet, mint hogy vallomást tett.

A fenti esetet követően sokan bizonyára inkább engedtek a zsarolásnak, és fizettek – anélkül, hogy a rendőrség tudomására hozták volna a dolgot, s ezzel kitették volna magukat egy esetleges újabb tragédiának. Így aztán hosszabb ideig nem jelent meg újabb tudósítás a sajtó hasábjain a Vörös körről. Mígnem egy reggelen James Beardmore egy négyszögletes, borítékot talált a reggeliző asztalkáján, benne egy papírlappal, melyre egy vörös kör volt rányomtatva.

– Jack, te úgyis annyira érdeklődsz az élet melodramatikus eseményei iránt, olvasd fel, kérlek!

Azzal James Stamford Beardmore odapottyantotta az asztal felett a levelet a fia ölébe, és nekilátott, hogy felbontsa a következőt a tányérja mellett heverő levélhalomból.

Jack felemelte a földre csusszant levelet, és alaposabban szemügyre vette. A borítékot nem címezték meg, és csupán egy szokványos levélkártyát tartalmazott. A kártya sarkain jókora vörös körök virítottak. A festék egyenlőtlen eloszlása arról tanúskodott, hogy alighanem gumibélyegzővel nyomtathatták. A kártyán nyomtatott betűkkel írva, a következő üzenet állt:

Százezer font aligha rendíti meg alapjaiban a vagyoni helyzetét. Ennyit kell fizetnie a küldöncömnek, aki huszonnégy órán belül jelentkezni fog, mihelyt a Tribune apróhirdetései között közli az Önnek megfelelő helyet és időpontot. Vegye ezt utolsó figyelmeztetésnek.

Az üzenetről hiányzott az aláírás.

– Nos?

Az öreg Jim Beardmore szemüvege felett a fiára pillantott, tekintetében vidámság bujkált.

– A Vörös kör! – kapkodott levegő után a fiatalember.

Jim Beardmore hangosan felkacagott fia aggodalmát látva.

– Igen, a Vörös kör, négyen máris horogra akadtak a bandájából.

A fiatalember az apjára meredt.

– Négyen? – ismételte csodálkozva. – A mindenségit! Szóval ezért időzik nálunk ez a Yale?

Jim Beardmore sejtelmesen mosolygott.

– Persze hogy ezért – válaszolta.

– Sejtettem, hogy detektív, de álmomban sem hittem volna…

– Felesleges nyugtalankodnod emiatt az átkozott kör miatt – szakította félbe kissé ingerülten az apja. – Ami engem illet, nem félek tőlük. Froyant  bezzeg retteg az életéért, no meg azért, hogy őt is kipécézik. Egyébként nem csodálkozom rajta, hiszen a mi időnkben jó néhány ellenséget szereztünk magunknak.

James Beardmore-t kemény, barázdált ábrázatával és tüskés, szürke szakállával inkább a vele szemközt ülő jóképű fiatalember nagyapjának hihette volna az ember. Beardmore kitartó munkával jutott a vagyonához. Egy előrelátó élet álmait váltotta valóra, leküzdve az egyedüllét és a kalandok ezer veszedelmét és gyötrelmét. Ez az ember, aki magányosan, illetve csupán a halál társaságában vánszorgott át a Kalahári sivatag száraz homoktengerén, képzeletbeli gyémántok után kutatott a Vale folyó iszapjában, és végül Klondikéban sikerült kiásnia a jussát, túl sok veszedelemmel nézett szembe hányatott élete során ahhoz, hogy különösebben felzaklassa a kedélyét a Vörös kör fenyegetőzése. Pillanatnyilag jobban aggódott a fia sorsa miatt, mint a sajátjáért.

– Nézd fiam – kezdte –, tudod, hogy sosem kételkedtem a jó ízlésedben. Ezért ne sértődj meg amiatt, amit most mondok. Ezután sem kívánok beleavatkozni abba, hogy kivel, mivel töltöd az idődet, és nem akarom megkérdőjelezni az ítélőképességedet. De nem gondolod, hogy egy kissé könnyelműen viselkedsz az utóbbi időben?

Jack nyomban rájött, hogy az apja mire gondol.

– Miss Drummonddal kapcsolatban, apa?

Az idősebb férfi komolyan bólintott.

– Ő Froyant  titkárnője… – kezdte volna a fiatalember, de az apja leintette.

– Tisztában vagyok vele, hogy Froyant titkárnője, és eddig nincs is semmi probléma. A lényeg azonban az, Jack, hogy mit tudsz még róla ezenkívül.

A fiatalember zavartan gyűrögette a szalvétáját. Az arca elvörösödött, s az apja titkon jót mulatott rajta, amint összeszorította az állkapcsát.

– Szeretem azt a lányt. Ezenkívül jó barátok vagyunk. Ha arra gondolsz apa, a szerelmünk sosem haladta meg az illendőség határait. Úgy vélem, a kapcsolatunk végét jelentette volna, ha túl messzire mentem volna vele szemben.

Jim bólintott. Pontosan erre volt kíváncsi. Felemelt egy vastagabb borítékot, és érdeklődve vizsgálgatta. Jack látta, hogy a küldeményt francia bélyeggel bérmentesítették, és eltöprengett rajta, vajon ki lehet a feladója.

Az idősebb férfi felvágta a borítékot, és kihúzott belőle egy levelet, valamint egy kisebb méretű, lepecsételt borítékot. Homlokát sűrű ráncok barázdálták, miközben a levelet olvasta.

– Hm! – mondta gondterhelten, és felbontatlanul letette a második borítékot. Éppen csak egy pillantást vetett a hátra maradt levelekre, aztán a fiára emelte a tekintetét.

– Sose bízz se nőben, se férfiban addig, amíg nem ismered meg a rossz tulajdonságait – oktatta a fiát. – Ma egy olyan ember látogat el hozzám, aki társadalmunk egyik legtiszteletreméltóbb tagjának számít. Ez az érem egyik oldala. A másik: olyan fekete a priusza, akár a kalapom. Ennek ellenére leülök vele tárgyalni – mivel nincs sötét titka előttem.

Jack felnevetett. A beszélgetésüket azonban félbeszakította az említett vendég érkezése.

– Jó reggelt, Yale, hogy aludt? – érdeklődött az idős férfi. – Jack, hozass kérlek még egy kávét!

Jack Beardmore látható lelkesedéssel fogadta Derrick Yale látogatását. Abban a korban volt, amikor az ember lelkesedik a romantikáért, és még egy közönséges detektív társasága is örömmel képes eltölteni. Yale-t viszont valami egészen furcsa, természetfeletti, már-már mágikus légkör övezte. Különös, szokatlan tulajdonságai egyedülálló személyiséggé tették. Törékeny aszkéta arca, a tekintetéből áradó mély titokzatosság, hosszú, érzékeny kezének minden mozdulata szerves részét képezte ennek az egyedülálló egyéniségnek.

– Én úgyszólván sohasem alszom – jelentette ki derűsen, miközben a szalvétáját bontogatta. Maga James Beardmore is érdeklődve figyelte, amint két ujja között tartotta az ezüst szalvétagyűrűt. Ami pedig Jacket illeti, ő odaadó csodálattal leste minden mozdulatát.

– Nos? – szólalt meg végül az idősebb férfi.

– Aki ezt a terítéket készítette, igen rossz híreket kapott a közelmúltban. Valami közeli rokona súlyos betegségben szenved.

Beardmore bólintott.

– Jane Higgins terítette meg az asztalt – válaszolta. – Épp ma reggel kapott egy levelet, melyben értesítették, hogy haldoklik az. édesanyja.

Jack szemei elkerekedtek az ámulattól.

– És mindezt a szalvétagyűrűből érezte meg? – kérdezte csodálkozva. – Hogyan jutott erre a bámulatra méltó következtetésre, Mr. Yale?

Derrick Yale megrázta a fejét.

– Hiába is próbálnám megmagyarázni – felelte csendesen. – Elég az hozzá, hogy amikor az imént felemeltem a szalvétát, hirtelen mélységes, átható szomorúságot éreztem. Ugye, milyen különös?

– De honnan tudott az édesanyja betegségéről?

– Valahogyan rájöttem – csattant fel a másik csaknem durván. – Csupán következtetés az egész. Egyébként van valami fejlemény, Mr. Beardmore?

Jack válaszul odanyújtotta neki a reggel érkezett levelet.

Yale gondosan elolvasta, aztán úgy tett, mintha a súlyát mérlegelné puha, fehér tenyerén.

– Egy matróz kézbesítette – szólalt meg kisvártatva. – Mégpedig olyan fickó, aki megjárta már a börtönt, és nemrégiben jelentős összeget veszített.

Jim Beardmore kuncogott.

– Amit én nem fogok neki pótolni – mondta felállva az asztaltól. – Maga komolynak tartja ezt a figyelmeztetést?

– Nagyon is komolynak tűnik – válaszolt Derrick a maga csöndes módján. – Olyan halálosan komolynak, hogy azt tanácsolom, ne hagyja el egyedül a házat. Ha mégis el akar menni valahová, csakis az én társaságomban tegye. A Vörös kör… – folytatta, miközben határozott mozdulattal leintette Beardmore méltatlankodó tiltakozását – …készséggel elismerem, hogy kíméletlen módszerekkel működik, és nem hinném, hogy a rokonsága gyászát a legcsekélyebb mértékben enyhítené, ha megtudnák, hogy látványos körülmények között veszítette életét.

Miközben Jim Beardmore a választ mérlegelte, a fia tekintete izgatottan cikázott egyik férfiről a másikra.

– Miért nem utazol el valahová külföldre, apa? – kérdezte végül, de az idős férfi valósággal ráförmedt.

– Átkozott legyek, ha külföldre szököm! – üvöltötte. – Ez egyenlő lenne a megfutamodással egy ilyen ócska „Fekete Kéz" banda elől! Azt szeretném én látni, hogy…

Elharapta a mondatot, de a másik két ember úgyis tudta, hogy mit akart mondani.

III. FEJEZET

EGY LÁNY, AKI NEM VISZONOZZA AZ ÉRDEKLŐDÉST

Aznap reggel súlyos gondok gyötörték Jack Beardmore-t, miközben átsétált a villájukhoz közel eső kis ligeten. Lábai ösztönösen egy kisebb völgyhajlat felé vitték, mely egy mérföldnyire húzódott a birtokuktól. Pontosan a völgy közepén futott végig a Beardmore és Froyant birtokot elválasztó kerítés. Csodálatos napra virradtak. Nyoma sem volt már annak az esőnek és szélviharnak, amely előző éjjeli söpört végig a tájon. Úgy tűnt, hogy aranyló napsütésben fürdik az egész világ. A messzi távolban, a Penton dombot koronázó olajzöld bokrok mögött megpillantotta Harvey Froyant . hatalmas fehér villáját. Eltöprengett, vajon a lány kimerészkedik-e a nedves talajra és az eső áztatta fűre.

Megállt egy terebélyes szilfa mellett a völgy torkolatában, és izgatottan meredt a gondozatlan sövényre. Tekintete megpihent a parányi nyári lakon, melyet még a Tower Ház korábbi tulajdonosa építtetett.

Elszorult szívvel állapította meg, hogy egy árva lélek sincs a környéken. Tízperces sétával elért a sövény végére, és belépett a kis nyári lakba. A szobácskában ülő lány nyilván hallotta a lépteit, mert megkönnyebbülten sóhajtott fel. Körülpillantott,